Így a 15. In Treatment rész táján már valóban arcon akarom ütni Pault (ő a terapeuta). Ilyen egy nárcisztikus amatőrt, basszus. Meg hiányzik a terapeutám, jó lenne elmesélni neki a PhD-mat meg a szememet, meg amik még történtek a nyáron, és ő sosem reagálna ilyen idiótán mint Paul. De most komolyan, a csávó állítólag kilenc évig járt szupervízióba, és húsz éve terapeuta, és nem az a baj, hogy krízisben van, mert tényleg, szegény, hanem hogy sosem merül fel benne az a lehetőség, hogy esetleg ő tévedhet, és a terapeutájának lehet igaza. Nem merül fel.
Most pedig kimerészkedem a Városba.