A soproni rokonság, nagyszülők és dédszülők meg imádják a Lányt és persze mindenfélével bosszantanak, például állandóan látni akarják. Engem szerintem kevésbé, én inkább zavaró tényezőként vagyok jelen, nem lehet tőlem nyugodtan babázni, rájuk szólok, vagy panaszkodom, hogy nem aludtam eleget, vagy belelógok a fotókba. A nagymamám nem is titkolja, hogy ezzel én kiestem a pikszisből és egy generációt ugrott a szeretet lefelé, el is magyarázta valamelyik nap, hogy én ezt nem érthetem, mert sose volt unokám és majd meglátom, ha unokám lesz, hogy "az ember jobban szereti ezeket a kicsikéket, mint a sajátjait". Szerintem nem túl udvarias dolog ilyet mondani.
De persze. Könnyű szeretni egy extrém cuki, gyönyörűen mosolygó egyévest, akihez ráadásul nem neked kell felkelni éjszaka nyolcszor és nem te cserélsz kakispelenkát napszámban és a hajadba sem kentek ma még brokkolipürét. A Lány még mindenkire mosolyog és még nem tudja a nagymamámról azokat, amiket én már tudok (meg az egész szomszédság és rokonság), hogy rosszhiszemű, pletykás és mindenbe beleártja magát. Egyszer majd már észre fogja venni, és akkor majd ilyeneket mond, hogy "de dédmama, kérlek, tegnap ennek pont az ellenkezőjét állítottad, most mi az igazság", és akkor a nagymamám sírós hangon azt fogja mondani, hogy jaj, milyen aranyos voltál, amíg picike voltál, hogy szeretted akkor még a te dédikédet. Könnyű szeretni azt, aki még nem látja a hibáinkat és nincs saját véleménye, csak cuki. Nehezebb szeretni egy kisiskolást, aki már kapisgálja, meg saját akarata van. Még nehezebb szeretni egy kamaszt, akinek világnézete van és ijesztően jó radarja a hibáinkra. Gondolom. Biztos ezért mondják lépten-nyomon, hogy "addig jó, amíg ilyen kicsi". Hát nekem mindenkiről megvan a véleményem, aki csak kutyákat meg négy év alatti gyerekeket képes szeretni.
Visszatérve a nagymamákra, van az, amikor dolgokat adnak, amit nem kérek, erőszakkal. Anyósom, aki egyáltalán nem gazdag, sőt, ad 100 eurót. Megmondom, hogy köszönöm, de inkább tegye félre karácsonyra vagy szülinapra. Erőszakoskodik, hogy tegyem el. Megmondom, hogy nem, köszönöm, majd inkább adja ünnepkor. Úgy tesz, mint aki beleegyezik. Amikor hazaértünk, látom, hogy a kabátzsebembe rejtette a százeurós borítékot.
Tegnap ez volt:
Anyós (telefonon): - Mekkora a mérete a Lánynak, mert vennék pár body-t.
isolde: - Köszönöm, de body-ból most jó sok van, inkább ne vegyél, tedd el azt a pénzt másra.
Anyós: - Jó, de hányas a mérete?
isolde: - De tényleg nem kell body.
Anyós: - De olyan cukik.
isolde: - De van neki egy csomó, nincs szükség újakra.
Anyós: - Jó, de hányas? 68-as? 74-es?
(...) Anyós délután átjön és legnagyobb meglepetésemre nincsenek nála body-k, viszont mivel már kétszer ivott nálunk kávét a héten, ezért hozott nekünk egy csomag őrölt kávét. Ööö, oké. Ő csak kedves, jót akar, és adni a legnagyobb öröm.
Azt meg a barátnőm anyukája mesélte egyszer, hogy reggelente átmegy a fiáékhoz segíteni a reggeli készülődésben, ilyenkor megkérdezi a felnőtt fiát, hogy kér-e kakaót, az kiszól, hogy nem, köszönöm, akkor ő azért még egyszer rákérdez, fiú szól, hogy tényleg nem, anyu azért még egyszer is rákérdez, "de nagyon finom!", fiú kissé már bosszankodva szól, hogy nem. "Persze, azért mindig főzök neki, a végén úgyis megissza". Nem győzhetsz.
Persze, tudom, ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el, örüljek neki, másnak semmit se ad az anyósa és örüljön az ember a százeurósnak, a kakaónak meg az ingyenbody-knak. Igazából örülök is. Mégis, közben időnként a véleményem tökéletes semmibe vételének érzem az ilyesmit. Nem azért mondom, hogy nem kérek, mert szerény vagyok, ugyanis cseppet sem vagyok az: ha szükségem van valamire, meg szoktam mondani. Ha megkérdezik, mit kérek, megmondom, mit. Ha épp semmit, akkor azt mondom. Vagy tévedek? Nem illene tiszteletben tartani azt is, ha az ember nem kér kakaót?
A harmadik témakör, amivel fel lehet bosszantani, az, amikor féltik tőlem a gyerekemet. Játszom vele, vagy nézem, ahogy a bútorokba kapaszkodva kommandózik, vagy egy darab kenyérhéjat csócsál. Nagymamák a háttérben, kórus: "jaj, vigyázz, megüti a kis kezét! jaj, a kis lába, meg ne csússzon! jaj, az túl nagy darab kenyér! jaj, vigyázz, lehorzsolja a lábát!" Egy ponton, amikor látják, hogy nemtörődöm anyja (én) szemrebbenés nélkül bámulja, ahogy a gyermek halálos veszélyben forog a fiókos szekrény vagy a kenyérdarab jóvoltából, már nem bírják tovább és beavatkoznak: odaülnek, tenyerüket a szekrény és a baba közé helyezve védik, vagy felkapják és inkább hordozgatják a lakásban, úgy nem üti meg magát, vagy kiszedik a szájából a kenyérvéget. Csak jót akarnak, csak aggódnak. Én úgy gondolom, hogy ismerem a Lányt, tudom, hogy meg tud állni egy kézzel kapaszkodva, tudom, hogy néha felhömbölödik, főleg, ha fáradt, de ügyesen esik, nem lesz baja. Tudom, hogy mekkora falatot bír elcsócsálni, és azt is tudom, hogy amikor túl nagyot vesz a szájába, azt egyből kiköpi. Bízom a képességeiben. A nagymamák nem bíznak. Sem az én ítélőképességemben nem bíznak. De ezt nem foghatom fel bizalmatlanságként vagy szülői működésem kritikájaként, hiszen ők csak aggódnak, mert szeretnek, mert jót akarnak.
És akkor van még az, amikor nem hagyják békében játszani a gyereket. Ettől ideges vagyok és úgy érzem, meg kell védenem. Lehet, hogy ezt eltúlzom, mert engem sem hagytak és máig utálom az ilyesmit. Erről van szó:
Lány (tárgyakat pakol ide-oda, csak általa ismert rendszer szerint)
Nagymamám: - Mosolyogj egyet a dédire!
Lány (tovább molyol)
Nagymama: - Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsikám! Zsuzsi! Zsuzsi! (neveket megváltoztattuk)
Lány (felpillant, majd folytatja a munkát)
Nagymamám: - Na mosolyogj egyet a dédire! Na gyere mosolyogj már! Na, csak egy kis mosolyt!
Lány (felnéz, mosolyog, majd visszafordul a tárgyaihoz)
Nagymamám: - Látod, mosolyog! Na,még egy kis mosolyt! Na, még egyet! Zsuzsi! Zsuzsikám!
(a végtelenségig)
Vagy erről:
Lány (elmélyülten összeütöget egy zöld és egy sárga kislabdát).
Rokonok: Nézd, összeütögeti, jaj, de okos, nála van a zöld meg a sárga! Dobd ide a labdát, Zsuzsika, dobd ide! Nézd, felemelte! Dobjad a mamának! Mondd, hogy labda! La-bda! Nézd, jaj, felemeli a kis kezét, mindjárt dobja, dobd ide a mamának! Nézd, itt a kis könyved, cica van benne, hol a cica, Zsuzsika, hol a cica? Nézd, nyávog a cica! Dobd ide a labdát a mamának! Nézzétek, mindjárt feláll, hát mindjárt elindul! Hol a labda, Zsuzsika, mit mond a cica? Nézd, itt meg egy kutyus, mit mondd a kutyus? (a végtelenségig).
Igyekszem higgadtan viselkedni és bízni a Lányban, hogy szól, ha elege van. Egyébként szól is, egy ponton elkezd nyűgösködni, és akkor el kell menni sétálni, és a séta közben a hátamon dumálgat magában, ki tudja, miket.
Dehát csak szeretik, csak látni akarják, csak jót akarnak, csak aggódnak, csak imádják a mosolyát, másnak bezzeg semmit se segít a család. Jó, tudom. Akkor is bosszantóak. De nem baj, legalább jó lesz majd visszamenni Pestre is.
Azért kíváncsi lennék, mit gondolhatnak rólam a lakótelepünk lakói, miután 10 hónapja napi rendszerességgel sétálgatok körbe-körbe a tömb körül. Volt az az időszak, amikor rövidgatyában, trikóban, lapos sarkú szandálban, narancssárga hordozókendőbe kötözött csecsemővel, kezemben dobozos sörrel voltam látható minden este, aztán a kabátom alatt a meitaiban elöl rajtam lógó csecsemővel a házak alatti, esőtől védett falnak támaszkodva olvastam a "How modern motherhood undermines the status of women?" c. könyvet, mostanság pedig háton hordozott csecsemővel járok, időnként megállok, előveszek a kistáskámból egy zsebtükröt és megnézem benne, mit csinál a baba, vagy leülök egy napsütötte padra és felütöm a "Lehet-e jó apa a bántalmazó?" c. könyvemet.
Sütöttem libacombot, megnéztük a World War Z-t*, sétáltunk, 39 éves lett a férjem, megnéztük az Elysiumot, főztem vöröslencse-krémlevest, meglátogattak anyósomék, sütöttem kolbászt, voltak itt a Medúzák, hoztak zsidózserbót, volt műsor, megdicsérték a rendkívül rosszul sikerült sütőtöklevesemet, a Lány is remekül bírta a vendégséget** és cuki volt, kaptam rozmaringos fürdősót ajándékba és lehangoló könyvet kölcsönbe, nyolc hónapos lett a Lány, egy milliméternyire kibújt egy darab foga***, megnéztük az Obliviont, sütöttem répatortát.
*Engem ott vesztett el a film, amikor, vagyis ahogyan Jeruzsálem elesett. Én ismerek egy pár izraelit, azok nem ennyire mérhetetlenül amatőrök, ha hadviselésről van szó, hanem sokkal óvatosabbak és profibbak, még a civilek is. Sohasem fordulhatna ott elő ilyen nevetséges hiba.
**Állítólag nyolc hónaposan már értik a beszédünket és emlékeznek, szóval ha háromévesen Orbán Viktor facebook-kommentelőiről fog mesélni, vagy arról, hogy Tarkovszkij hogyan rendezte volna meg a Star Warst, akkor majd ne csodálkozzunk.
***Szeptemberben megmutatta a gyerekorvos, hogy nézzem csak meg, tapintható az ínye alatt a két kis fogcsíra, majd novemberben azt mondta a másik gyerekorvos, hogy azért nem alszik a Lány, mert jön az elülső két foga és 2-3 napon belül kinn lesznek. Ehhez képest december végén bújt ki egy foga egy picikét, namost húsz tejfogunk van és ha mindegyik három hónap alatt, hetekig tartó nyűglődés során bújik ki, az mekkora szívás, és egyáltalán, ez az egész fog-kérdés az evolúció szégyene.
Hétköznap reggel, óbudai piac, az a rész, ahol az őstermelők árusítanak. Sárgarépát vásárolok egy ötvenöt év körüli, mellényes-csizmás férfiembertől, amikor arra jön hasonló korú és hasonlóképpen őstermelő-külsejű, bajszos ismerőse. Elhaladtában odaint emberünknek és a következő párbeszédet folytatják.
Répaárus ember: - Na jó napot!
Bajszos ember (vigyorogva és enyhén palócos tájszólással): - Hát ma igen jó kedvem van!
Répaárus ember: - Aztán miér'?
Bajszos ember: - Végre találtam kiadót a könyvemnek!
Leslie Morgan Steiner író és korábbi áldozat arról beszél a TED-en, hogy milyen félreértések övezik a családon belüli erőszakot és miért nem lépnek le a nők bántalmazóiktól. Magyar felirattal.
"A nemzetközi jogvédő szervezet szerint Magyarországon a családon belüli erőszak kezelésére kiépített rendszer egyszerűen nem működik." Köszi. Bombera Krisztina cikke. Szerinte nem várható el, hogy az általános tájékozottságú állampolgár képben legyen olyan fogalmakkal, mint poszttraumás stressz meg tanult tehetetlenség, szerintem pedig ez az egyetlen kiút, a tájékoztatás, az, ha az összes állampolgár képben lesz, ha ezek a fogalmak benne lesznek a köztudatban, és nem kell minden egyes esetnél külön vitát nyitni róluk. Egy olyan dologgal kapcsolatban, ami minden negyedik nőt érint, talán nem ártana legalább egy kicsit jobban képben lenni így össznépileg.
Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz.
Tegnap (nov 1) az ügyeletes gyógyszertárban az előttem álló hölgy babavizet vásárolt, és elmagyarázta az eladónak, hogy holnap majd vesz vízforralót, és akkor forralt és lehűtött vizet kap a baba, de ma még ugye nincsenek nyitva a boltok. Velem is szóba elegyedett, megkérdezte, mikor vittem ki először a babámat a szabadba, mert a lányáé három napos, és olyan semmilyen ez az időjárás. Megmondtam, hogy én viszonylag hamar, de az nem releváns, mert nyár volt, valamint csodálatra méltó önmérsékletről téve tanúságot nem kérdeztem meg, hogy miért nem forralnak vizet lábosban???
Egyébként meg igen kalandos úton jutottunk Sopronba, amennyiben Csornától vonatpótló autóbuszok járnak, de ezt tudtuk előre, mert rajta volt az interneten és ennek tudatában nekivágtam, majdcsak lesz valami. Már eleve az para, hogy mennyi idő kijutni a Keletibe, keresztül kell menni az egyes villamos felújítása miatt járhatatlanná vált Árpád-hídon és környékén, úgyhogy jó korán elindultunk, kinn is voltunk negyven perccel a vonat indulása előtt. Eddig mindig első osztályon utaztam a Lánnyal, azért, mert az első osztályú kocsiban mindig kevesen vannak és úgy könnyebb szoptatni, de most, gondolom, a vágányzár miatt első osztályú kocsit nem tartalmaz a vonat, úgyhogy másodosztállyal kell beérnünk. Szerencsére így sincsenek elviselhetetlenül sokan, egy hatalmas bőrönddel utazó nénit a férjem segít fel a vonatra, szemben sréhen ül egy másik néni, aki végig nem veszi le a sapkáját, a mellettünk lévő sorban egy vöröshajú csaj, és kicsit messzebb még két idősebb férfi.
A kalauz alig valamivel indulás után, nagyjából az Aréna pláza magasságában végigjön, lekezeli a jegyeket és mindenkinek elmondja, hogy ugye tudjuk, hogy Csornától buszok vannak. Utastársaim számára ez új infó, egyből el is kezdenek morogni, a Bőröndös Néni ijed meg a legjobban, dehát neki a gyerekei direkt úgy vették meg a jegyet, hogy ne kelljen átszállni, most hogy fogja majd levenni a bőröndöt, amit feltett az a kedves fiatalember, meg is kér valakit Kelenföld környékén, hogy vegye le neki, az a biztos. Győrig bezárólag a MÁV-os kalauz még úgy nagyjából hatvanszor jön végig a vagonon, újra és újra tájékoztatva minket, hogy Csornától vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat. Az utasok a Keleti pályaudvartól Csornáig szinte egyfolytában erről beszélnek, azonnal kis közösségek kovácsolódtak, a két férfi elhatározza, hogy felháborodott levelet fog írni a MÁV-nak, a nénik rémüldöznek, hogyan fogjuk ott megtalálni azt a buszt, csak öt perc lesz az átszállásra, öt perc! és majd biztos késik is pár percet a vonat és a busz nem fogja bevárni, hanem elmegy nélkülünk, és egyébként sem fér fel ennyi ember egy buszra, fel sem fogunk férni, Csornán ragadunk. A narancssárga hordozókendős hippi (én) Győr magasságában megszoptatja a magával hozott cuki csecsemőt. A vöröshajú csaj kiterjedt telefonbeszélgetéseket folytat haverjaival és családtagjaival munkaügyi visszaélést (nem rúghatják ki az illetőt, amíg betegállományban van), valamint leárazott, osztrák kávéfőzőket illetően (csak ma jön le belőle 20%, így 62 euró, délig kellene visszaszólni Hans-nak, hogy vegyen-e).
Győr után jön két fess fiatalember az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában, kezelik a jegyeket, mindenkinek egyenként elmagyarázzák, hogy Csornától buszok szállítanak, amelyek a csornai vasútállomás előtti térről fognak indulni, valamint kitartóan válaszolgatnak az utasok kérdéseire, október 22-ig tart a vágányzár, 11.18-ra fogunk Sopronba érkezni, az egyik busz megáll Kapuváron és Fertőszentmiklóson, a vissza irányban, Sopronból Budapest felé is ugyanúgy buszok járnak Csornáig, a buszokra a soproni vasútállomáson lehet felszállni, holnap délután ekkor és ekkor indulnak Sopronból, igen, Csornától Budapestig már vonat megy, ekkor és ekkor ér be a Keletibe, nem, a vonatpótló buszok nem a soproni buszpályaudvarra érkeznek, hanem a vasútállomáshoz, igen, megvárják a vonatot, lévén vonatpótló autóbuszok. A Sapkás Néniről kiderül, hogy Bánfalvára igyekszik, három unokája van, a legkisebb ugyanannyi idős, mint a Lány. A Bőröndös Néni a soproni szanatóriumba tart háromhetes rehabilitációs kezelésre. A Lány a magunkkal hozott autóshordozóban üldögélve nézelődik. A Sapkás Néni győzködi a Bőröndöst, hogy háromhetes tartózkodása idején látogasson ki Sopronbánfalvára is és nézze meg a Karmelita Kolostort, nagyon szép.
Elvileg 10.57-re érünk Csornára, 52-kor házak között lassít a vonat, így mindenki felpattan és besorakozik az ülések közötti kis folyosóra. Én is beleteszem a Lányt a kendőbe és leszedem a cuccainkat. A nénik igen praktikusnak tartják a hordozókendőt. Kiderül, hogy ez még nem Csorna, csak Kóny. A vonat csigalassúsággal halad tovább, egy idő után leülök, még később kiveszem a Lányt a kendőből (melege van). A Telefonáló Csaj németül folytatja, felhívja Hans-ot, hogy akkor legyen szíves, vegye meg a kávéfőzőt ezüst színben és kapszulákat is vegyen hozzá. Lassan begördülünk Csornára, a Sapkás Néni ragaszkodik hozzá, hogy majd ő lehozza nekem a vonatról az autóshordozót, a Telefonáló Csaj pedig a gurulós kisbőröndömet. Leszállunk Csornán a második vágányon, anyukám idáig eljött elénk, így összeszedi utastársainktól a cuccainkat, a Telefonáló Csaj innentől a Bőröndös Néninek segít a lépcsőkön cipelni bőröndjét. A csornai vasútállomás mondjuk nem a Heathrow, viszonylag nehéz lenne eltévedni, plusz pár méterenként feliratok mutatják, merre van a pótlóbusz, ezenkívül a lépcső tetején csinos, fiatal hölgy áll az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában és mosolyogva mindenkinek elmondja, hogy arra lesznek a buszok, az első busz megáll Kapuvárott és Fertőszentmiklóson, a második megállás nélkül halad Sopronba. Felszállunk, a Lány kicsit nyekereg, majd elalszik a kendőben.
Sopronban persze esik az eső, a Lány addigra pont felébred, rajtam elöl baba, hátul kishátizsák, kezemben esernyő, anyukám hozza az autóshordozót és a kisbőröndöt. Kitalálom, hogy menjünk busszal az állomásról hazáig, mert akkor nem kell levennem és autósülésbe áttenni a Lányt, amely utóbbit utálja és általában sír benne. A buszmegálló helyén felbontott út, és egy tábla, miszerint a buszok az Állomás utca és a Bartók Béla utca kereszteződésénél állnak meg. Ezt tősgyökeres soproniként nem találjuk, egy ponton úgy döntök, hogy akkor menjünk taxival. A Sapkás Néni a bánfalvi buszra vár, a Bőröndös Néni pedig rossz helyen áll az ellenkező irányba tartó buszmegállóban, így felajánlom neki, hogy jöjjön velünk taxival, mivel a szanatórium ugyanarra van, amerre mi lakunk. Elmegyünk taxival majdnem hazáig, csak az utcába nem tudunk bekanyarodni, mivel egyik oldalról útfelbontás, másik irányból pedig nagy, ételszállító autó zárja el az utat. Kiszállunk a sarkon és elgyalogolunk a házig, a Bőröndös Néni továbbtaxizik a szanatórium felé, a Lány, aki az egész úton kb. tíz percet nyűgösködött, vidáman nézeget a kendőből. Bár állítólag a csecsemők nem annyira szeretik az ingerelárasztást és a folyton változó környezetet, most mégis hajlok rá, hogy Húgomnak adjak igazat, aki szerint a Lány azért nyűgös gyakran otthon, mert unatkozik és utazgatni akar.
Nincs nagyon időm írni, vagy kedvem, vagy nem tudom, ellenben olvassátok luciát, mindennel pontosan egyetértek, akár én is írhattam volna ezt (ha ennyit olvasnék és írnék és lenne autóm).
Van ez a sztori a köztiszteletben álló apukáról, már többször belefutottam az interneten. Úgy tűnik, mintha mindenki tudná, kiről van szó, nekem halvány fogalmam sincsen. Mindegy, a történet kb. annyi, hogy befolyásos férj bántalmazza feleségét, készül látlelet is, válnak, közben felmerül, hogy az ötéves kislányt molesztálta apuka, ezt a kislányt vizsgáló pszichológusok megerősítik, anyuka nem engedi a láthatást, long story short, még mindig apuka oldalán áll az igazságszolgáltatás. Lehet, hogy őrült, pénzéhes anyuka találta ki az egészet. Lehet, hogy apu nem is bántalmazta anyut sem, max önvédelemből. Lehet. Amikor legutóbb olvastam a dologról, épp anyuka elmeállapotát tervezték vizsgálni.
Egyébként a bántalmazott nők elég gyakran kötnek ki a pszichiátrián, mert hát ugye alázzák meg lelkileg terrorizálják meg néha megverik őket, és surprise, surprise, ettől depressziósak lesznek vagy pánikbetegek vagy alkalmazkodási zavaruk lesz vagy indulatkitöréseik vagy öngyilkossági kísérleteik vagy benzodiazepin függőségük. Elég furcsa is lenne, ha egy fentihez hasonló történet után az ember elmeállapota pszichésen egészségesnek bizonyulna.
Nem tudjátok elképzelni, mennyi ilyet láttam a pszichiátrián és pszichoterápiában tíz év alatt. Egy időben megtanítottam a tanítványaimnak is, hogy a kötelező kérdések közé (hall-e hangokat, akar-e öngyilkos lenni) vegyék fel azt is, hogy bántalmazták-e fizikailag vagy szexuálisan gyermek- vagy felnőttkorában. Ha megkérdezzük, könnyen kialakulhat az embernek az a benyomása, hogy a pszichiátriára kerülő összes nőt bántalmazták. Ok-okozati kérdésekben lehetünk óvatosak, lehet, hogy valahogy már meglévő betegségük miatt lettek áldozatok, vagy mittudomén, annyira idegesítően szorongtak, hogy megérdemeltek pár fülest, de azért leggyakrabban az abúzus vezet a depresszióhoz és nem fordítva. Az esetek egy jelentős hányadában volt köztiszteletben álló, jómódú férfi az elkövető, ti. a férj, aki féltékenyen ordít és szétveri a lakást, ha öt perccel később értél haza és nyomkövetőt szerel a kocsidra, meg a nagybácsi, aki megerőszakolja betegünket kislánykorában.
Nem tudom, hogy a sztoriban szereplő ötéves kislányt tényleg molesztálta-e a köztiszteletben álló apukája vagy sem, valamint anyuka részéről sem tűnik helyesnek a sztorit a Bors magazinban nyilvánossá tenni (amúgy nincs a gyerekeknek valami személyiségi joguk vagy ilyesmi, hogy ötéves koromban a molesztálásomról szóló pszichológusi jegyzőkönyvet egyik szülőm se adhassa oda bulvárlapnak?). De mindez az igazságszolgáltatásnak a feladata, szakértőkkel eldönteni és utána annak megfelelően cselekedni. Én mondjuk kissé szkeptikus vagyok az igazságszolgáltatással kapcsolatban, pláne Magyarországon, pláne családon belüli erőszak-ügyben, hasonló esetben (mármint ha befolyásos, bántalmazó exférjem molesztálja a lányomat) asszem vennék magamnak meg a gyereknek egy-egy repülőjegyet egy olyan országba, aminek nincs kiadatási kötelezettsége Magyarország felé, és a brazil tengerparton hűsölő nyugdíjas háborúsbűnösöknek szolgálnék fel koktélokat onnantól. De rám egyáltalán ne hallgassatok, mert én eleve azt képzelem, hogy az erőszakra csak viszont-erőszak lehet a válasz, és az összes bántalmazót igen alaposan bántalmaznám, kard által vesszen, ki kardot ragad, és ez helytelen vélekedés és a valódi változásokhoz nem ez vezet.
Egyébként pedig kislányként átélni, hogy az ember szülei gyűlölködnek, időnként verekszenek otthon, csúnya válásuk médianyilvánosság előtt zajlik, oviból kiveszik, utcán rángatják, paprikasprével fújják le egymást a szeme láttára, ez a gáz, nem a Ferber-tréning. Bánjatok rendesen a kislányokkal.