Nem kellett volna köpködni a földre

Ma például, az orvosi váróban fültanúja voltam, ahogy egy minden bizonnyal jószándékú, de ostoba és kártékony nagymama legalább egy óra hosszat folyamatosan alázta a vele lévő tizenkétéves-forma kövér kisfiút. Merthogy nem tudtak tőle vért venni, mert kövér és mert félt, és ha valaki kövér, akkor nehezebb eltalálni a vénáját, ha meg még fél is, akkor még nehezebb. És így majd sohasem fognak tudni rajta segíteni az orvosok, mert ilyen hülye, hogy itt fél meg stresszel, amikor az köztudottan káros az egészségre, de különben is az a baj, hogy állandóan a számítógép előtt ül és nem a valósággal van elfoglalva, és ettől be fog csavarodni és a pszichiátrián fog kikötni. A kisfiú többnyire ült maga elé meredve, néha elkezdett könnyezni, akkor a nagymama jól lebaszta, hogy mit sír, amikor ők, a család mellette állnak és nagyon szeretik. Később a nagymama újságkivágásokat vett elő a táskájából a stresszről meg a tévénézésről és ezeket lobogtatta a kisfiúnak, majd felolvasott neki egy komplett Csernus Imre-interjút. 

Szegény kisfiú. Így utólag mindig sajnálom ezeket a helyzeteket, hogy nem szóltam bele, csak hát konfliktuskerülő vagyok, nincs kedvem vitába bocsátkozni ostoba nagymamákkal, és igen, nyilván jót akart annak a kisfiúnak, de több, mint egy órán keresztül konstans ócsárolni valakit: általában nem segít sem a kövér kisfiúk szorongásán, sem más betegségen, bármit is állít erről Csernus Imre. Nyilván ijesztő, ha az ember nagymama és a kisfia nem egy fakarddal a mezőn a többi kisfiút kergető bajnok, hanem szorongó, elhízott geek. Nyilván nem ilyen unokát szeretett volna ez a nagymama. Ugyanakkor első körben két ismerősöm ugrik be, aki néhány évtizeddel ezelőtt kissé túlsúlyos, szociálisan ügyetlen, számítógépbuzi kisfiú volt, az egyik ma Ausztriában dolgozik programozóként és már tíz éve is forintban hét számjegyű összeget vitt haza, mindehhez van felesége, gyereke is, a másik is választott szakmájában sikeres, mondhatni, közismert név, sajnálatos módon nem visz haza hét számjegyű összeget, ugyanakkor beutazta a világot, rengeteg barátja van, gyönyörű és okos felesége, és gyönyörű és okos kislánya. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden kövér kisfiúból sikeres férfi lesz, mert nyugodtan lehet belőle egyedülálló alkoholista munkanélküli lúzer is, de ez nem törvényszerű. És a folyamatos, levegővétel nélküli kritizálás nem a siker irányába visz. Olyan rossz volt nézni, hogy szegény kisfiút senki nem védte meg. 

Egyébként is elképesztő, hogy beszélnek az emberek a gyerekeikkel például a játszótéren, én eddig nem tudtam, hogy rosszul is lehet csúszdázni, de a múltkor egy nagymama hosszasan osztotta a vele lévő kb. négyéves unokáját, hogy nem így kell, számtalanszor elmondtam már, Petike, már megint rosszul csúszol! Egy darabig figyeltem és próbáltam megérteni, mit csinálhat rosszul Petike, végülis arra jutottam, talán az lehet a baj, hogy a csúszdán ülve nem zárja össze a lábait, hanem terpeszben csúszik le, így a cipője orra súrlódik a csúszda szélén, kissé lefékezve a tempót, és gondolom, a cipőorrnak sem tesz jót az ilyesmi. De lehet, hogy nem ez volt a baj, hanem valamilyen más, számomra észrevehetetlen tartási rendellenesség. 

A másik hasonló eset ugyanúgy kb. 4 éves kisfiú és nagymama-páros, csak a másik játszótéren: a kisfiú feszt hason csúszott le a csúszdán, de lábbal előre, és ez egy elég kicsi, nem nagy lejtésű csúszda, semennyire sem volt balesetveszélyes. A nagymama végig kiabált vele, hogy azonnal hagyja abba, mert így nem szabad csúszdázni, ugyanis mindjárt jön a biztonsági őr és meglátja és nagyon mérges lesz, lám, már meg is látta, ott jön, és mindjárt ideér és a rossz kisfiút elviszi és bezárja. Érted, bazmeg, nem szabályszerűen csúszol a csúszdán, akkor meglátnak, elvisznek és bezárnak. Ezért tart itt ez az ország. 

De nem csak a nagymamák őrültek, a múltkor egy anyuka hintáztatta a kislányát a mellettünk lévő hintán, betette a hintába, 3 éves, kiscsoportos-forma kislány volt, elkezdte lökni, majd utasította, hogy akkor most énekeljen, mert ha nem énekel, akkor nem hintázhat. A kislány hallgatott, anyuka fenyegetőzött, hogy akkor már veszi is ki a hintából. Végül aztán megenyhült és elkezdett ő énekelni, mire a kislány is bekapcsolódott, így végül nem kellett kivenni a hintából. A "Hinta-palinta, hintázik a Zsuzsika" dalocskáról volt szó, a Lány is bekapcsolódott és a maga kis nyelvén énekelt, nagyon cuki volt. Úgyhogy megengedtem neki, hogy hintázzon. 

Az már igazán említésre sem érdemes, hogy vannak ugye azok a gyerekek, akik csak a homokozó szélén ülhetnek, vannak, akik bemehetnek, de nem lehet homokos a ruhájuk (ma is volt egy, a nagymamája magyarázta neki, hogy anya nagyon mérges lesz, pedig melegítőnadrág volt rajta és csak száraz homok borította, egy sima leporolás megoldja az ilyesmit), és vannak, akik bemehetnek, de vizes homokhoz már nem nyúlhatnak (nyáron sem). 

És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani, hogy tilos korlátozni, illetve kritizálni a gyereket, szerintem mindkettőt muszáj, nem akarok elkényeztetett kis köcsögöket nevelni, és nem hiszek a határok nélküli szabadságban. De én eddig azt hittem, hogy rettentő kritikus vagyok, erre most kell rádöbbennem, hogy sehol sem tartok, basszus, azt se tudom, hogyan kell szabályosan csúszdázni. 

Dolgok

Úristen, mennyi minden történik. Elkezdődött a bölcsis beszoktatás, szerintem jól megy, elváláskor sír egy kicsit a Lány, de utána már jól elvan, játszik egyedül vagy a többiekkel, mondjuk ott még nem aludt, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy fog menni. Végül heti két nap mellett döntöttem, ennyit lesz bölcsis egyelőre. Beindult a kis Projektem, amiről nem beszélhetek inkognitóm megőrzése végett, de munka, én találtam ki, és lassan elkezdődik, remélem, menni fog, szeretni fogja a célcsoport és én is, és dőlni fog a pénz. A kolléganőm, akinek átveszem a magánrendelését, átadta az infókat, hamarosan rendelek nála. Meghirdettük a lakásunkat és egy hét alatt találtunk vevőt, és mi is megtaláltuk a leendő lakást, ami meglepő módon nem annyira kompromisszumos megoldás, hanem basszus tényleg nagyon jó, de ezeket még nem merem elkiabálni, mivel mindkét fronton csak ajánlattételnél tartunk és még szerződést sem kötöttünk, mindegyik több hónapig fog tartani és addig bármi közbejöhet, izguljunk, hogy ne jöjjön. Voltam kontrollon a szemésznél, aki a retinaleválásomat műtötte, és kiderült, hogy a másik szemem is egy kissé rozoga, ugyan még nem kell vele semmit sem csinálni, csak rendszeresen kontrollálni, de jaj. Nagyon ijesztő hír, asszem azért nem vagyok konstans pánikban, mert már régóta tudtam, mert azzal is láttam a fényeket és mert a statisztika is ezt mondja, szóval nem lepődtem meg, inkább örülök, hogy még nem kell vele semmit csinálni, hátha sose kell, másrészt az előzőnek a műtétje is tök jól sikerült, jól látok vele. Elvállaltam egy negyedik munkát is, ismeretterjesztés, kisírtam, hogy csak októbertől kelljen csinálni, mert most el vagyunk havazva. Bár esélyem nagyon nincs, de mégiscsak beadtam egy pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz, amennyiben adjanak tíz hónapig havi bruttó százezer forint alkotói támogatást Brennbergbányáról szóló könyvem megírására, úgyhogy ha véletlenül megnyerem, akkor az elég nagy para lesz, egyúttal kiváló motiváció (le kell adni nekik az időszak végén egy kész anyagot, vagy vissza a lóvét). Ha a Nemzeti Kulturális Alap pályázati bíráló bizottságának tagja Ön, kedves Olvasó, kérem, gondoljon rám sokat és szeretettel. Fogok járni mozgás- és táncterápiás szupervízióba is októbertől, a módszer Anyjához, remélem, nem lesz teljesen haszontalan (bevallom, most épp semmi kedvem hozzá, de már ciki lenne lemondani). A Lány meg mindig becsukja a bal szemét és ezért elküldtek minket szemészhez, ahol semmi baja, meg neurológushoz, aki talán vizsgálná tovább, jövő hét elején megyünk vissza hozzá a szemészeti lelettel, és akkor eldönti. Egyébként teljesen egészséges, okos, csodálatosan cuki, már tud kisautózni (az olyan, mint a kismotor, csak alacsonyabb és négykerék-meghajtású) és mindent megért, szóval rettenetesen aggódom, egyúttal igazából azt gondolom, hogy nincs semmi baja. A sok teendő miatt persze nem tudunk Sopronba menni, pedig ez az időjárás a leggyönyörűbb Sopronban, a hűvös, párás, napfényes őszi idő, hogy minek kell nekem ennyi hülyeséget csinálnom, ahelyett, hogy sétálgatnánk ott az erdőben a kis Lánnyal, rejtély. 

Főleg festmény

Van az Oldi, aki tök érdekes képeket fest, oldalt is van hozzá link - nekem személy szerint az Oktogon a kedvencem, de úgy tűnik, a kutyásak mégis népszerűbbek -  és most indított egy játékot, ahol ingyen fest nekünk választott témáról, ha akarjuk. Én mondjuk csak Sopront festetném, elég nagy szégyen, hogy jelenleg is két, Győrt ábrázoló olajfestménnyel élek együtt, mindkét szobánkban van egy. Most viccelek, de közben komolyan így van. 

Ács Mari szőke volt, ruhája barna volt

Nem szoktam a munkahelyem után vágyakozni, nem sokszor jut eszembe a pszichiátria, de most ettől egészen elfogott a nosztalgia. Ó, milyen hősies idők voltak. 

Azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

Ugyanabban a ruhában megyek szigetre, amiben a játszótéren voltam. Eleinte főleg sorban állok: a jegyért, a fesztiválkártya-feltöltésért, churros-ért (két éve vágyom rá, basszus), innivalóért, aztán elhaladok a Placebo-koncert mellett, nem rossz. A világzene (jelenlegi nevén Világfalu-) színpadnál eleinte úgy tűnik, a szó szoros értelmében egyedül táncoló negyvenes nő leszek, nyolc óra után öt perccel a zenekar már felállt, Rupa kipróbálgatta a gitárjait és a mikrofonját, néha lenéz a közönség helyére, ahol egyedül ácsorgok citromízű ásványvizemet kortyolgatva. Később jön egy csávó, aztán pedig egy svájci vagy nyugatnémet párocska, erre abból következtetek, hogy németül beszélnek és hogy a nő szemüvegkerete szemlátomást minimum félévi GYED-emből jönne ki, profin levágott haj, diszkrét melír, kényelmes hegymászószandál, egyszerű, de jól szabott ruha. A pár végig a színpad előtt marad és többnyire táncolnak, néha összehajolva röhögnek, ja, és mindehhez egészen biztosan hatvan felett vannak. Ha ez a jövőm, nekem tetszik, bár tartok tőle, hogy ennyire egészségtől kicsattanó idősek kizárólag hegységekkel bőven ellátott jóléti társadalmakban keletkeznek, mi meg épp nem tervezünk Svájcba vagy Kanadába költözni. 

A koncert az remek, lassan indul be, közben fokozatosan gyűlik a nép, az utolsó fél óra meg eszeveszett ugrabugrálás, nagyon jó. Először a Műpában láttam őket és már akkor is arra gondoltam, mennyivel jobb lehet ez a szigeten, és tényleg pont annyival jobb. Rupa egyébként indiai származású, de már az USÁ-ban született, eleinte San Francisco-ban volt utcazenész, ja, és eközben belgyógyász, de tényleg halál komolyan belgyógyászkodik, kórházban, évente fél évet. Hát nekem ezek a példaképeim, középiskolás koromban E. T. A. Hoffmann volt az, aki jogi asszisztens meg jogtanácsos volt, aztán hazament, ivott egy kis abszintot és regényeket írt meg zenét komponált. Szerintetek megengedné a jelenlegi munkahelyem, hogy fél évet dolgozzak, másik fél évben meg mittudomén, könyveket írjak? Ami azt illeti, egyáltalán nem reménytelen, ehhez már elég jó papírjaim vannak, és az összes magyar pszichiáter kiment már skandináviába amúgy is, csak miből élnék abban a fél évben? Könyvírásból nem lehet megélni, plusz egyébként sem tudjuk, tudok-e könyvet írni, vagy csak a szám jár. Visszatérve Rupára, San Francisco-ban és Franciaországban nőtt fel, mindenféle nyelveken énekel, francia sanzonok, reggae, ska és balkáni népzene is felfedezhető a dalaiban. A koncert után ők is, és az előttük fellépő zenekar is személyesen CD-ket árul a színpad sarkánál, ez régen is szokás volt szigeten? Egyébként simán vennék CD-t, bármennyire is retró az, azt mondta a Pándi Balázs is, hogy CD-t kell venni, mert azzal segíted a zene fennmaradását, csak hát nincs nálam semennyi készpénz. 

Utána meg visszafelé már nem tudok a nagyszínpad érintésével menni, mert láthatósági mellényes fiatalemberek állják el az utamat kordonban, és azt mondták, arra nem jutok át, kerüljek arra meg amarra,  megkérdezem, miért, azt mondják, "már túl sokan vannak a placcon", a nagyszínpad körüli utakon is áll a nép, nem engedhetnek arra többet. Hát szóval ez a probléma a sziget fesztivállal szerintem, nem is a képmutatás (mármint hogy fesztiválköztársaság meg kell egy hét szabadság, és közben pénzközpontúbb, szervezettebb és nagyobb rendőri jelenléttel zajlik, mint a G8-csúcs), hanem egész egyszerűen a tömeg, tömeg, tömeg. De legalább így, hogy mindenki a Skrillexen van, nincsenek sokan a churros-osnál (jó, most mi van, két éve erre várok, igazán megehetek kettőt?), így kifaggatom őket, mit csinálnak az év többi részében, állítólag van valami üzletük az Üllői út 2-ben (régi Vörösmarty mozi), bár ott csak a "rendes" spanyol churrost árulják, vagyis a töltetlent (alapból nincs a churrosban csokikrém ugyanis, ami elég nagy probléma).

És még: befelé menet a K-hídon két lány jött mögöttem, és épp ezt mondta az egyik a másiknak: "Tudod, hogy én nagyon szeretem a szexet, eleve mindig én vagyok az aktívabb, de ezzel a Zoli mostanában kicsit elvette a kedvemet, hogy mindig kettőnk között alszik a kutya." Szegény. 

Láncfűrész, sós karamell, lagzi

És képzeljétek, vágtam láncfűrésszel (Sopronban, a kertben, vékony, kiszáradt fatörzseket), hát annál nincsen jobb. Egymás kezéből kapkodtuk ki a férjemmel, hadd én, hadd én. 

Soproni tartózkodásunk további legjobb élményei: úsztam a Fertő-tóban és a Lány is, nagyon jó volt; kirándultunk az Asztalfőhöz, ott kicsit túl meleg volt, dehát két éve nem túráztam erdőben, úgyhogy be kellett pótolni - ide nem vittünk Lányt, anyukám vigyázott rá. Vettem fel interjúkat B. könyvéhez, ettem sós karamell, karamellás füge és málnás Sacher fagylaltot a Dömötöriben és rengeteg eper-málna-citromot a Balogh cukrászdában. 

Negatívumok: nagymamám jászmája azzal kapcsolatban, hogy rám és a húgomra is hagy-e valamit ingatlantulajdonából vagy sem. Nyilván nem illik, hogy engem ez érdekeljen, hiszen akkor én vagyok a gonosz, pénzsóvár unoka, dehát halálra idegesít vele mégis, és minden nap, esetenként naponta többször is szóba hozza. A másik nehezen emészthető esemény a rokoni esküvő volt, nyilván az agyamra ment a feminista irodalom, de rettenetesen szomorúnak találom, amikor a tahó, részeges hatvanas rokon bácsi a huszonéves csajok seggét fogdozza és közben kicsit leül néha alázni hatvanas néni feleségét (velük szemben ültük a vacsoránál, elég komolyan kimerítette a verbális erőszak kategóriát), majd besértődik valamin és balhézik, és akkor a hatvanas néni nyolcvanas anyukája azt mondja a néninek, hogy ugyan, hagyd, minek szólsz, hallgass inkább, akkor nincs baj, és a komplett rokonság a bácsit békítgeti. Hogy mondhatja azt egy anya a lányának, hogy kislányom, hagyd, hogy a férjed rosszul bánjon veled, hallgass inkább? Mióta van Lányom, ezt egyszerűen el sem tudom képzelni. A kaja jó volt. 

Most meg Hidegkúton vagyunk, ahol ismerősök házában nyaralunk, amíg ők máshol nyaralnak, izguljunk, hogy ne zuhogjon mindvégig. 

What is it about men

Vaslédinél találkoztam a Bechdel-teszt kifejezéssel és nem tudtam, mi az, ezért utánanéztem, és tök érdekes, úgyhogy most nektek is elmondom. 

"A Bechdel-teszt (ejtsd: 'bɛkdəl) azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. Sok kortárs mű nem teljesíti ennek az egyszerű nemi elfogultság-tesztnek a feltételeit. Egy elterjedt változata szerint csak azokat a szereplőket kell számításba venni, akiknek ismerjük a nevét. (...) Amit most Bechdel-tesztként ismerünk, Alison Bechdel képregényében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, "The Rule" című képregénycsíkban egy női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:1. van benne legalább két női szereplő, 2. beszélnek egymással, 3. nem (csak) férfiakról. (...) A bechdeltest.com weboldal felhasználók által szerkesztett adatbázisa mintegy 4400 filmet listáz azzal, hogy átmentek-e a teszten. 2013 novemberében a filmek 56%-a teljesítette mindhárom követelményt." Forrás: wikipedia. 

Gondolataim a wiki szócikk olvasása közben:

1. Van női képregényíró?
2. Nyilván csomó film annak ellenére mérhetetlenül sztereotip, hogy tuti teljesíti a feltételt, míg nyilván olyanok is vannak, amelyek nem teljesítik, ugyanakkor a szereplők fele erős női karakter, esetünkben női űrhajós. Vagy ugyan sok férfi és csak egy nő szerepel a filmben, de a csaj, nos, nem csupán díszítőelem. 
3. 56%???????? A többi filmben mégis mi történik?

És persze ellenőrizzük le, átment-e a kedvenc filmem: 
"Tank Girl and Jet Girl live in a dystopian future. Their conversations involve escaping imprisonment, rescuing their friend, and battling the enemy to save the world." 
Hell, yeah.

Give me five minutes

Tudjátok, mi hiányzik még? Az alváson kívül. Az elmélyült beszélgetés. Az osztatlan figyelem.

Két dologról jutott eszembe mindez, részben az alább részletezett álmomról, ugyanis az álmomban szereplő fiúkkal, különösen a legidősebbel hosszú, mély beszélgetések sorát folytattam tinédzserkoromban, tudja isten, miről. Volt persze az is, amikor én panaszkodtam neki a családomról, ő meg okoskodott, meg ajánlott könyveket, a Száz év magányt például ezért olvastam el, de volt az is, amikor ő hívott fel, hogy elhagyta a csaja és beszéljek vele erről, ez nekem persze imponált, egy nálam évekkel idősebb fiú értékelte a véleményemet, vagy legalábbis a hallgatásra való képességemet. Ilyesmik. 

A másik meg az volt, hogy felhívott egy kedves volt osztálytársam, akivel nagyon ritkán beszélek, most is csak egy gyakorlati kérdés miatt telefonáltunk, de felmerült, hogy majd egyszer menjünk el kávézni, és erről eszembe jutott, hogy tényleg de jó lenne, meg hogy ó, hát mikor lesz vajon ilyen az életemben, soha. Persze, meg tudnám szervezni, hogy eljussak kávézni, a férjem, vagy Sopronban az anyukám vigyázna addig a Lányra, nyilván mindent meg lehet oldani, csakhogy közben azon gondolkodnék, hogy vajon jól van-e a kis Lány, meg hogy haza kell érni nyolcra, vagy ha esti szoptatás után szabadultam el, akkor azon, hogy ez most az alvásidőmből ketyeg, haza kell érni időben, hogy alhassak. Hirtelen nagyon értékessé vált a gyermektelen idő, akkor gyorsan zuhanyozni kell, hajat mosni, cikkeket írni, főzni, epilálni, takarítani, rendet rakni, emailekre válaszolni, másik helyre cikkeket írni, tornázni, pihenni, mosogatni, befőzni, piacra menni, olvasni, gyorsan, gyorsan. Nem lehetetlen, csak épp nem igazán életszerű, hogy csak úgy elüldögélek valahol egy kávézó teraszán. Vagy volt az, amikor pár éve sétáltam egy barátommal a városban, és nem tudtuk eldönteni, merre menjünk tovább és akkor feldobott egy pénzt, hogy eldöntse, merre - semmi extra, de az ilyesmi mérhetetlen szabadságnak tűnik innen nézve. És ez egy kicsit azért nyomasztó. 

Megváltozik ettől az emberekhez való viszonyom? Máshogy beszélgetsz akkor, ha tudod, hogy nincs idő szépen kicsomagolni és kifejteni a témákat. Máshogy beszélgetek a férjemmel este tizenegykor a kanapén, másik szobában a rosszul alvó babával. Lényegretörőbben és türelmetlenebbül. Ezért jó kisgyerekes anyukákkal beszélgetni, mivel nekik is ez a normális, a csapongás és lényegretörés furcsa együttese és a megosztott figyelem, így nem tűnik szokatlannak. 

Tegnap ebédeltem Gabóval, és egyúttal felvettem vele az interjút B. könyvéhez, és egyúttal beszélgettem vele a gyereknevelési problémáinkról, és közben ettem. Ő beszélt a diktafonba, én ettem a sonkás rántottát, gyorsan megbeszéltük, kinek hogyan nem engedelmeskedik a gyereke, és aztán ő ment vissza a munkahelyére, én meg a Rossmann-ba bevásárolni, és útközben még gyorsan megbeszéltük, közös barátainkkal mi van, meg hogy az unokatesója Brennbergbe ment férjhez és én találkoztam is vele anno a kóruspróbán. És akkor még nincs is okostelefonom, képzeljétek el, akkor mi lenne, ha még a kajámat is fotóznom kellett volna közben meg a facebook-statusomat frissítgetni meg a foursquare-en becsekkolni, vagy mit szokás. 

Szóval egyáltalán nem az hiányzik nekem, hogy rám figyeljen valaki, hanem az a fajta beszélgetés, amikor figyelhetek a másikra, ráhangolódhatok a beszélgetőpartneremre. És tényleg megtudom a beszélgetésből, hogy ő hogy van. Nem csak ilyen felszínes hogy vagy, jól köszi, hanem igazából. És nem kell az órát sem nézni egyfolytában. Én ebben régen jó voltam és szerettem is csinálni, érdekelnek az emberek. Vagy amelyik nem, azzal úgyse megyek a kocsmába. Ez hiányzik, az interszubjektivitás. 

Vagy ez nem is a gyermekvállalás miatt múlik el, hanem a felnőttkor része? Kinövi az ember az ilyesmit? Mai rohanó világunk? Már az első két filmnél feltűnt, hogy a Before sunrise-ban Jesse és Celine sokkal mélyebb és komolyabb beszélgetést folytatnak. A Before sunsetben is komoly témákról beszélnek ugyan, de ott már kapkodnak meg rohannak meg csaponganak meg feleslegesen humorizálnak. Harminc felett már nincs az, hogy leülsz valakivel és csak rá figyelsz? Úgyis mindenki hülye egyforma? 

Most azzal ne érveljünk, hogy pszichoterapeutaként épp ez a feladatom, mert persze, nyilván azért választottam ezt a szakmát, mert szívesen csinálom, és igen, ott is figyelek a kliensre és interszubjektív vagyok mint a fene, egészen ritkán szoktam azon gondolkodni, hogy vajon befizettem-e a csekkeket, de ott egyrészt időhatár van ugyanúgy, másrészt a beszélgetés célja az ő épülése és nem az én kíváncsiságom kielégítése, tehát oda kell figyelnem, miről és hogyan esik szó, és az más. Aki csak úgy hobbiból beszélget, az nem jó pszichoterapeuta.

Főleg túlélők

Ezen most nagyon röhögök, meg az jutott eszembe, amikor nagyon régen ültünk a kocsmában és a military-be öltözött és magánál vadászkést hordó férfias férfi, az enyhén túlsúlyos nerd bürokratafiú, a rövid, vörös hajú vagány biológuslány és a hipszterszemüveges programozócsaj már épp megegyeztek abban, hogy zombiapokalipszis idején először kocsit szerzünk, betörünk egy vadászboltba és fegyvereket zsákmányolunk, majd azonnal vidékre, valamelyik középhegység felé vesszük az irányt, és akkor egyszercsak azt vettem észre, hogy üvöltözve vitatkoznak azon a hipotetikus etikai kérdésen, hogy ha lenne egy véznaujjú makink, azt magunkkal vinnénk-e vagy itthagynánk. 

Dolgok

Remélem, az van, hogy a napokban véget ér(t) a nyár azon része, amikor Budapesten vagyunk és beteg a Lány vagy más baja van, és elkezdődik az a része, amikor Sopronban meg Pesthidegkúton meg Balatonlellén meg negyedik, még el nem tervezett helyszínen nyaralunk. Különben meg nem tudom, mit írjak ide, mert mostanában csak az történik velem, hogy beteg a gyerek meg megtanult járni a gyerek meg elképesztően cuki dolgokat mond és nagyon szeretem, dehát az ilyesmit unják az olvasók, meg különben is. 

Mindenesetre az elveimet, miszerint a Lány nem láthat tévét, feladtam a betegség alatt - először egy seb volt a bokáján, ami miatt nem mehetett homokozóba, majd lázas lett, majd kiütéses, ami miatt nem mehetett napra, és/vagy szakadt az eső, szóval sokat voltunk a lakásban és egy ponton betettem a Frakk, a macskák réme c. dvd-t és azóta a Lány eddigi ugatása (sima va-va) rengeteget fejlődött, most hosszú, halk morgással indul, amelyet a végén egy felívelő, jól elkülönülő vakkantás követ. Amúgy elég vicces. Irma néni: "Károlykám? Ugye, tudod, hogy ma mozijegyünk van?" Károly bácsi (kelletlenül leengedi az újságot): "Ó, de kár." Hát erre tanítjuk a fiainkat? 

Miért, miért miért

Tessék, találtam egy jó ábrát a bántalmazós kérdésre, kattintva ott a nagyobb. Meg még az az érdekes szerintem, a múltkor megint szóba jött és mindig bebizonyosodik, hogy így van: hogy teljességgel hihetetlen, hogy az ember ismerősei közül minden ötödik nőt megvert legalább egyszer a pasija, és ez azért hihetetlen, mert nem kérdezzük meg az ismerőseinket és maguktól miért is mesélnék el. Onnantól, hogy elkezded kérdezgetni, hirtelen mindenkiről kiderül, jó esetben csak a volt pasija verte vagy erőszakolta meg (mármint úgy értem a "ó esetet", hogy időközben kilépett a bántalmazó kapcsolatból az illető), de hozzuk a statisztikát. 

Főleg a cipőkről

Mindig úgy sajnálom a szegény velvetes meg díványos csajokat, akiknek tuti, hogy még sohasem volt valódi Ugg csizmájuk, máskülönben nem írnák meg félévente, hogy gáz. De komolyan, évek óta rendszeresen megvan a minimum évi két fikázás. Most így nehéz beleélnem magam a témába a plusz 30 fokban, de higgyétek el, annál jobb nincs, amikor metsző hideg van, de a lábamat melegen tartja, megöleli és szereti a pihe-puha szőrme és megvédi a valódi, ausztrál marhabőr. Nagyságrendekkel kevésbé utálom a telet, amióta felfedeztem. Persze, bután néz ki, ugyanakkor higgyétek el, az olvadó hólatyakban magassarkú műbőr csizmákban botladozva csúszkálás meg egészen szánalmas látványt nyújt. Bár nekem teljesen mindegy, hogy néz ki, ha egyszer ennyire betölti a funkcióját. Sokkal nagyobb baj, hogy nevetségesen drága.

A cikkben szereplő többi dologról is megvan persze a véleményem, hát szerintem 40 évesen is alap az ember ruhatárában a kapucnis pulcsi és a feliratos póló, hisz senki nem csak kizárólag a munkahelyére jár (?), bár ha jól választ munkahelyet, akkor oda is nyugodtan bemehet bármiben. Én például egyszer rájöttem, hogy a kórház tényleg mennyire lazán kezeli a dress code-ot és örömömben hetekig Patti Smithnek öltöztem. 

Mondjuk nekem is volt ilyen kosztümös korszakom, mert a diplomaosztó után épp a Görivel jártam, aki szerint egy nő legyen nőies és ezért vett nekem tök szép bőrcsizmákat, meg szép bőrtárcát, és huszonévesen egy ideig behódoltam ennek a trendnek, aztán kinőttem ezt is. Valójában persze van kiváló kosztümöm, és amikor a helyzet úgy kívánja, rendeltetésszerűen tudom viselni, akárcsak az elegáns tűsarkúmat, ugyanakkor mindig azok a figurák a példaképeim az amerikai filmekben, akik annyira profik abban, amit csinálnak, hogy már nem szükséges belesimulniuk a tömegbe. Amikor a világ legjobb bombaszakértője egy rém idegesítő, széttetovált, rasztahajú, neonzöld tornacipőt és batikolt ingeket viselő afroamerikai, de őt kell hívniuk, mert ő a legjobb. Én csak annyira akarok jó pszichiáter lenni, hogy bátran viselhessek magánrendelés közben is Martens bakancsot. 

Élned, halnod

Asszem 2004-ben voltunk először Thaiföldön a férjemmel, ott jósoltattam magamnak egy ilyen rendkívül autentikusnak tűnő, csak thai-ul beszélő öreg asztrológus bácsival, sőt, a mindenféle babonaságot mélyen ellenző leendő férjemet is rávettem*. A bácsi megsárgult papírok és rovátkolt kis fém szögmérők meg effélék segítségével elmondta (vagyis a tolmács mondta el), hogy az életem melyik szakaszában nagyjából mi várható - olyanokat, hogy ez a pár év egy nagyon dolgos szakasz, majd ez a pár év sikeres, beérik a munka gyümölcse, ez a pár év alkalmas a házasságra, ebben a pár évben a munka lesz inkább fontos, ebben a pár évben a család. Eddig nagyjából tényleg úgy alakultak a dolgok, a 'fontos lesz a család' szakasz elején született a Lány. 

Azt is mondta, hogy valamikor a negyvenes éveim elején máshova, messzebbre költözöm (gondolom, külföldre vagy Sopronba), és ezt nehézségek, szomorúság övezi. Mivel a férjemnek is elmondta ugyanezt, megnyugodtam, hogy nem válunk el, hanem együtt költözünk (nyilván látta ő vagy az asszisztense, hogy bár külön-külön mentünk be hozzá, de együtt érkeztünk, szóval érdemes hasonló dolgokat jósolnia kettőnknek). Részemről örülök is, ha nem kell a teljes hátralévő éveimet szeretett fővárosunkban leélnem, és mondjuk optimista lévén kizárnám azt a lehetőséget, hogy Norilszkban kényszerülünk letelepedni. Már csak azon szoktam aggódni, hogy a költözés körüli szomorúság, nehézség mit jelenthet: remélem, csupán azt, hogy Magyarországgal történik valami rossz, és nem pedig a gyerekemmel. Mondjuk mostanában kezdek megnyugodni, hogy az előbbi.**

*Ma már nem sikerülne. Mostanában azzal bosszantom, hogy ha nagy ritkán lottót vesz, mindig emlékeztetem rá, hogy felesleges, úgysem nyerünk, hiszen nem mondta a jós. Csak szólt volna, ha nyerünk a lottón, nem? 

**Most lehet hazaárulózni, de ha választanotok kellene, hogy beteg legyen a lányotok vagy mittudomén, legyen valamilyen kevéssé demokratikus államforma / szegénység, akkor mit választanátok? Leukémia vs. diktatúra? A gyermekkori leukémiák többnyire viszonylag jól gyógyíthatóak, ugyanakkor hosszú távon egy ország is kihever pár sötétebb évtizedet. 

Peace, flowers

Eddigi tapasztalataim alapján úgy képzelem, hogy a fotók elkészültét közvetlenül követő pillanatban ezeknek a nőknek az arcáról lehervad a műmosoly és artikulálatlanul ordítozva szorongatják egymás torkát. 

Főleg nárcizmus

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Dolgok a térben

Még a mozgásos konferenciáról akartam írni, vagyis a Pszichodinamikus Mozgás és Táncterápia műhelykonferenciájáról, csak bloggerválságba kerültem ettől, mert túl személyes, meg mások is szerepelnek benne, vannak, akik olvasnak, ezek ismerik azokat, akik még ott voltak, most akkor mit is írhatok le pontosan, ami nem túl személyes - ez de érdekes! Mármint, hogy tizenegy év blogírás után olyan automatikusan megy nekem ez általában, gondolkodás nélkül implicit módon cenzúrázom magam, még a munkahelyemről is tudok úgy írni, hogy közben nem tudatosan a fejemben van, hogy ezt bármikor elolvashatja a Prof meg a legvadabb borderline betegünk egyaránt. Holott az égvilágon semmi intim vagy titokzatos nem történt. A másik meg, hogy mozgásterápiás élményekről verbálisan írni olyan, mint építészetről táncolni*, hogy klasszikust idézzek, olyan bénán hangzik, nem adja vissza az érzést.

Na, mindegy, az volt, hogy lemerült az autóm akkumulátora, feltételezhetően a sok állástól, Niké férje újraélesztette és azt tanácsolta, hogy a következő napokban járjak vele sokat, úgyhogy autóval mentem a helyszínre, kissé izgulva, hogy odatalálok-e (ja, mert a GPS is meghalt), nem lesz-e számomra kisvárosi, ügyelten sofőr számára ijesztően nagy forgalom, találok-e parkolót, ahova beférek, és visszafele is beindul-e. Szóval gurultam szépen az úttesten, és láttam, hogy egy fekete hajú nő a járdán szalad, és jé, ez a Judit Néni, úgyhogy lefékeztem és megmentettem az elkéséstől. Aztán megtaláltam a hatalmas, félig üres, ingyenes parkolót, aztán összefutottam egy csajjal, akivel már több éve nem találkoztam, de akivel anno összességében 350 óra táncterápiás sajátélménybe jártam együtt - ez is olyan érdekes és kissé abszurd, ezek a mozgásterápiás ismeretségek, hogy valakit egyrészt nagyon mélyen ismersz, másrészt lehet, hogy közben nem tudod a vezetéknevét sem. Mondjuk az ő vezetéknevét pont tudom, de azt például nem, hogy hány éves, vagy hogy hogy hívják a lányát, de azt igen, hogy meddig szoptatta. Meg találkoztam a Szőke Lánnyal, aki fedőnevét megcáfolva barnára festette a haját időközben, feliratkoztam a kiszemelt délelőtti workshopra, ott kissé elbizonytalanodtam, mert a két párhuzamos workshop közül a másikon kb. 15-en voltak már felírva, erre meg hárman. Volt előadás, érdekes volt, persze sok újat nem mondott, mert ezekből a dolgokból már levizsgáztam, mégis egy pár nagyon jó megfogalmazást hallottam, le is írtam pár mondatot, amivel jól el lehet magyarázni a dolog lényegét laikusoknak vagy más szakmabelieknek. 

A délelőtti workshopra végül összegyűlt egy csoport, én az egész programra valójában a mozgás lehetősége miatt mentem el, mert már két éve nem mozogtam (mármint mozogtam, csak táncterápiás keretben nem mozogtam) és hiányzott, és rájöttem egy ideje, hogy valójában nem is tudom, hogy hogy vagyok, testileg, ennyi nehézség után, mármint terhesség, szülés, szoptatás, nem alvás. Asszem, jól. A vezetés** az kicsit fura volt, mert szinte alig volt benne érintés vagy konkrét testtudati fókusz, helyette ezek a totál elvont koncentrálj a vízszintesekre, találj függőlegeseket, hát jól van, találtam. Összességében az az élményem volt, hogy jaaaaa, már emlékszem, mit szeretek ebben. De jó volt! Játékos és egyben valódi. Utána meg gyorsan felragadtam egy ingyen pogácsát és éljen, beindult az autó és hazajöttem, mert a kimenőm a délelőtti részre korlátozódott, nem az egész napra, ja, de előtte még Judit Néni megmutatta a lánya csecsemőkori fotóit, mert legutóbb (fél évvel ezelőtt) váltig állította, hogy a Lány pont úgy néz ki, mint az ő lánya csecsemőkorában, és basszus, tényleg. Nem, nem a szokásos minden csecsemő pont ugyanúgy néz ki szindróma, sokat láttam mostanában, elhihetitek, hanem tényleg ugyanaz a bucifej. Milyen érdekes. Másnap meg már nem indult be az autó, csak amikor két pasi megtolta a lejtőn, meg harmadnap és negyednap is tolni kellett, úgyhogy végül kapott egy új akkumulátort, remélem, ezzel jól lesz.  

*Talking about music is like dancing about architecture. 

**Update: A csoportvezetés mármint, nem az autóé. 

Az élet egy folyamatos örömforrás

Mindenféle helyekre járunk eközben, voltunk D.-éknél lakásavató / szülinapi házibulin, a Lány is, persze csak a délutáni részén, fürdetésre hazaértünk, de így is klassz volt, később meg egy kolléganőm vidéki kerti partiján, az is jó volt. Érdekes ez, ahogy lehet menni a Lánnyal programokra, és persze más úgy beszélgetni a barátokkal, hogy az ember közben egy baba szájába kanalaz bébiételt vagy vigasztal vagy csak fél szemmel figyeli, megeszi-e a fűszálat meg a szőnyegrojtot, de mégis nagyon jó. Nem beszélve arról, hogy másfél évvel ezelőtt, terhességem során egyszercsak megőrültem, hogy churrost akarok enni, és azóta is kitartóan kutattam utána, de sehol nem volt, most pedig, úton D-ék felé, a Mom park közelében elmentünk egy mexikói étterem mellett és egy hirtelen megérzésnek engedelmeskedve elolvastam a kitett étlapot és churros!!!! Nagy mázli, hogy nem lakunk közel. 

Voltunk a képregényfesztiválon is, mondjuk a Dürer-kert borongós időben délelőtt tízkor meglehetősen lehangoló látványt nyújt, plusz engem egyáltalán semennyire nem érdekelnek a képregények, kb. kettőt olvastam életemben, azok is a Firefly meg a Middleman le nem forgatott részei voltak, csak azért járok ilyen helyekre, mert vonzódom a szubkultúrához. A csaposfiú vicces volt, láttunk egy pár cosplayest is, birodalmi rohamosztagosokat meg az elfet, ettünk sültkrumplit, a Lány meg fűnek-fának boldogan integetett, imád világot látni meg helyekre menni. Lucia főnöke azt mondta, jól nézek ki, és tényleg, ez az imidzsem idén, szűk farmer, háti hordozóban cuki Lány, kezemben üveg sör, csuklómon belépő-karszalag. A sör alkoholmentes, az pedig, hogy vékony vagyok, a szoptatásnak, a rengeteg hordozós sétának, de főként az egyéves tejtermékmentes diétának köszönhető. 

A múlt héten meg hirtelen elegem lett abból, hogy minden olyan alkalmat, amikor a férjem vigyáz a gyerekre (jellemzően szombat délelőtt 2-3 órát) már hónapok óta vagy tanulásra vagy munkára használok (mert van a Projektem, de erről majd máskor), és ezért most tudatosan odafigyeltem, hogy elmenjek inkább masszőrhöz meg a körmöshöz, nem mintha annyira fontos lenne a körömlakkom színe pelenkázáskor, de valamiért a szülés után a luxuskörmös az ultimate kényeztetés és az élők világába való visszatérés örök szimbóluma, nem lehetett kihagyni. Mondjuk szerintem szégyen, hogy nem volt nekik az árnyalatomból és a saját körömlakkomat kellett vinnem. 

És még az is van, hogy egy éve soha, sehol nem voltunk kettesben a férjemmel és nem hagytuk másra a Lányt, főként mert a nagymamák vidéken élnek és mindig azt gondoltam, hogy nem ismerik eléggé a kis Lányt vagy az őket, dehát ez nem mehet így örökké. Egyetlen egyszer voltunk kb. másfél órát házon kívül, amikor még jól aludt a Lány, elaltatása után a szomszéd utcában lévő étterembe mentünk át, amíg anyósom vigyázott az álmára, de ez is több mint fél éve volt. Ezért mintegy másfél hónapja, miután elolvastuk ezt, vettünk két kupont a Nobuba, amely június 1-ig érvényes, direkt azért, hogy rá legyünk kényszerítve a kimozdulásra, úgyhogy ma anyukámra hagytuk a kis Lányt és ott ebédeltünk. Azt hittem, sírni fog, erre vidáman eljátszottak, megebédeltek. A Nobu meg semmi extra, a berendezés semmilyen, az ételek pedig nagyon finomak voltak egytől egyig, különösképpen a csirke shiitake gombával és pikáns misoval, valamint a karamellizált banán mangófagylalttal, de egyik sem olyan, amire emlékezni fogok egy év múlva is. Érdekes volt még, hogy a felszolgáló az elején megkérdezte, allergiásak vagyunk-e valamire, mondtam, tej, pontosan ismerte a különbséget a laktóz- illetve a tejfehérje-érzékenység között, és a menüsoromban szereplő desszertet tejmentesen készítették el, nagyon profik; ugyanakkor amikor megkérdeztem kíváncsiságból, lehet-e tudni az ételek kalóriatartalmát, azt a választ kaptam, hogy "mi nem foglalkozunk ilyesmivel". Ja, bocs. Azt hiszem, az is a baj, hogy én a jó alapanyagból készült, egyszerű ízvilágú ételekre bukom leginkább, ez a fajta gasztrosznob vagyok. Inkább egy lazac sashimit választok a mangós-gyömbéres kacsamellszuflé karamellizált makadámdióval tokaji borban érlelt fafülgombás rukkolaágyon helyett, és inkább egy criollo-t a mogyorós-citromos-creme brulées-bazsalikomos csokoládék helyett. Természetesen a Gyulai Bonbonmanufaktúra táblás csokoládéi ez alól kivételek, mert őket mindig választom, de eltértem a tárgytól, szóval minden fogás finom volt, csak egyik sem átütő, meg nekem kicsit túl fúziós. 

A kis Lány pedig néha megáll elengedett kézzel, pár másodpercig, aztán megkapaszkodik újra. Nagyon aranyos. Mindig azt hiszem, hogy még nagyon pici és alig ért valamit a világból, aztán bejön a konyhába egy katica, a férjem azt mondja: "bejött egy katica", a Lány pedig zümmögő hangot adva odahozza azt a piros-fekete mintás hűtőmágnest, ami ugyan egy hordót ábrázol, de eléggé hasonlít katicára is. Mondjuk kb. két hónapos korától hónapokig napi rendszerességgel olvastam neki a Kipp-Kopp a fűben-t, tehát ha valamilyen állatot jól ismerhet, az a katicabogár. 

Az alvása, az ugyanolyan rémes, mint volt, a sírni hagyást meg nem csináltuk meg, mert ilyen lágyszívűek vagyunk, hát ez van. 

How long how long will I slide

Ma elmentünk életemben, azaz a Lány életében először játszótérre - eddig inkább füves placcokon fetrengtünk pokrócon meg labdáztunk, de a füves placcok mind túl messze vannak tőlünk sajnos, gyalog nem elérhető távolságban, és nincs mindig kedvem utazgatni. A játszóterek meg közel vannak. 

A Lány jól elvolt a homokozóban, mondjuk szerintem ez egy rémálom és én ezt nem fogom kibírni, hogy a réten szaladgálás helyett egy 2x2 négyzetméteres lyukban kell lapátolnom a hátralévő életemben tizenöt másik gyerekkel és anyukával együtt. Most főleg nagyobb gyerekek voltak, de vigyáztak és nem szórták a homokot a babámra, sőt, egyikük még homoktortákat is sütögetett vele egy darabig. És volt egy aggódó anyuka is a Lánynál fiatalabb gyermekével, aki megkérdezte tőlem, hogy jár-e már, mert az övé már jár - ó, istenem, ez vár rám hátralévő életemben, jár-e már, beszél-e már, tud-e már olvasni. A Lány még csak bútorokba kapaszkodva jár, és azt mondja, hogy vavava (kutya), <lefordíthatatlan nyávogásszerű hang> (macska, de az igazi macskanyávogást utánozza, nem az emberi miau-t, anyanyelvi tanártól tanult), nyányányá (szerintem ez azt jelenti, hogy "anya", akkor mondja, ha akar tőlem valamit), mammamma (kaja) és tyetyetye (zene). Magyarul, nem beszél, a játszótéri járóképes tizenegyhónapos meg már jól artikuláltan azt mondja a babákra, hogy "baba". Basszus, le vagyunk maradva, se járni, se beszélni nem tud, olvasni sem tud és első szimfóniáját sem írta meg, mi lesz így? 

Egyébként ha véletlenül mégis zseni lesz a végén, akkor azt a történetet fogom mesélni, hogy én mindig is tudtam, konkrétan nyolc hónapos korában jöttem rá, hogy zseni: ülni sem tudott még rendesen az etetőszékben, megette a répapüréjét, majd desszertként felé nyújtottam egy almás ízesítésű rizskekszet. A kis Lány nézte egy darabig, majd hátranyúlt és az etetőszék huzata és váza közötti titkos rejtekhelyről előhúzott egy másik rizskekszet, ráadásul áfonyásat, ami már egy hete elfogyott, és felém nyújtotta. A nyolchónapos az még nagyon kicsi ahhoz, hogy ilyeneket össze tudjon rakni a fejében, szóval majd ha megkapja a fizikai Nobel-díjat, akkor ezt fogom mesélni a reggeli tévéműsorban. 

Visszatérve a játszótérre, szóval szögesdróttal bekerített homokozókban kell ücsörögnöm mostantól, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz

Pontosan tíz évvel ezelőtt volt ez. Tíz (10) évvel ezelőtt. Jajistenem hogy szalad az idő. 

Általában el szoktunk menni az évfordulón a Szódába unikumozni, bár volt olyan év, amikor simán elfelejtettük mindketten, tavaly meg csak alkoholmentes sört ihattam, mert már eléggé terhes voltam, 3 nappal későbbre voltam kiírva. Most is elmentünk délután, ketten plusz egy Lány, utóbbinak szemlátomást nagyon bejött a hely, a berendezés színvilága, végig vigyorgott, ugrált a zenére, és vidáman vedelte bébivizes palackjából a bébivizet. Dehát már majdnem egy éves, itt volt az ideje, hogy elvigyük kocsmába. 

Várfalsétány és egyebek

Maradék képek. Holnap megyünk vissza, amit már alig várok, részben hiányzik a férjem, részben meg az idegeimre megy a nagymamám, aki egy kibírhatatlan, vén boszorka elviselhetőség terén kihívásokkal küszködő idős hölgy*. 

*Érdekes, hogy valamiért akárhol panaszkodom miatta, a hallgatóság egy jelentős része (akik sosem, vagy csak futólag találkoztak vele) meg akarnak győzni róla, hogy én látom rosszul, és ő csak öreg, vagy nem is úgy gondolja, vagy csak jót akar. Ez miért van? Én harminchat éve ismerem, azóta ilyen, hetekig tudnám sorolni gonosz húzásait és tankönyvbe illő érzelmi zsarolásait és átlátszó hazugságait. Tényleg nagyon rossz volt mellette felnőni és most is utálatos dolog három hete harcolni vele, hogy a soproni ház kertjében befüvesíthessünk 45 (jelenleg parlagon heverő) nm-t, ahol a kis Lány molyolhatna. Mivel a kert és a ház is "az övé" (1/2 részben tulajdonos plusz az egészre haszonélvező), és ő azt lomtárnak szeretné használni, és ha elvitetjük a lomot, vagy nem is elvitetjük, csak ugyanabban a kertben odébb rakjuk, akkor ő tudja, mire megy ki a játék (hogy vagyonából kiforgatva szociális otthonba zárjuk). Én most kitartó voltam és úgy döntöttem, nonszensz, hogy vidéki kertes házból játszótérre kell járnunk (különben 1/6 részben én vagyok tulajdonos, szóval), így elvileg jövő héten befejeződik a füvesítés, de én éveket öregedtem ezalatt, pedig a főváros rosszabb kerületének pszichiátriáján húztam le tíz évet, hát az hozzá képest semmiség. Nem időskori paranoiája van, hanem sima személyiségzavar, mondom, hogy mindig ilyen volt. És azt is mondta, hogy kövér vagyok.