Majd mit beszélünk Marival, ki rég disszidált

2022.09.27. 19:37 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Nemrég meg egy vita kapcsán elgondolkodtam ezen, hogy Norvégiáról tényleg mennyire nem szokás rosszat mondani, nem passzol a normába. Mert pont korábban meg az bosszantott fel azon gondolkodtam el, hogy a magyarok milyen furán rosszul viselik, ha Magyarországról jót mond az ember. Ha külföldön élő magyarként Magyarországon élő magyaroknak mondok bármi olyan dolgot, ami szerintem Magyarországon jól működik vagy értékelendő vagy ilyen távolságból nagyon értékesnek látszó dolog, az általában értetlenkedésre vagy hitetlenkedésre ad okot. Jó esetben azt gondolják, a nosztalgia beszél belőlem, vagy hogy régen, mielőtt kiköltöztünk (2 éve) akkor még lehet, hogy úgy volt, de azóta már végérvényesen elromlott. Rosszabb esetben diagnosztizálják a Stockholm-szindrómámat, amennyiben már kiszabadultam a bántalmazó kapcsolatból, de szemlátomást még nem épültem fel a keleteurópai országok lakóira oly jellemző traumás kötődésből. Esetleg van még az, amikor ugyan elhiszik és elfogadják a nézetemet, csak bagatellizálják azzal, hogy ez bizonyára így van, de nem fontos (kb. a "kit érdekel, van-e egy országban főzött fagylalt, amikor nincs működő demokrácia" vonalon)*. 

A magyar Fb-on eleve vicces megosztani, mennyivel jobb dolguk van az összes többi országban lakó embernek, Ausztriában olcsóbb a cukor, Norvégiában szuper a rezsitámogatás, és akkor ebben így kapcsolódunk, hogy másoknak mennyivel jobb és nekünk milyen rossz. Magyarnak születni, az egy ilyen teher, ha büszke magyar vagy, akkor dicső teher, ha defetista, akkor simán lúzerség. Ez miért van? Úgy értem, természetesen van egy vagon dolog, ami Magyarországon most éppen szar, vagy általánosan mindig szar, vagy történelmileg nehéz, de nem tűnik igazán adaptív viselkedésnek folyton erre fókuszálni. Vagy? Mégis biztosan van valami oka, hiszen generációkon és városokon átívelő jelenség**, és értem, hogy történelmileg itt Európa közepén sokat szívtunk, de akkor a malájok mit mosolyognak annyit, amikor náluk nincs iható csapvíz, de tájfun van meg mérgeskígyók és az a trópusi féreg, ami bemászik a talpadba és felmegy a májadon át a tüdődbe? Ez most nem egy ilyen hatásvadász költői kérdés, tényleg nem tudom, miért van.

Egyébként eredetileg a tehetséggondozás kapcsán merült fel bennem, mármint hogy a magyar oldalt dicsérjem, mert ugyan az igaz, hogy Magyarországon nincs egy átfogó és mindenkit elérő tehetséggondozó rendszer, ugyanakkor a kultúra része, hogy értékeljük a szellemi teljesítményt, és szerintem ez pozitív, és Norvégiában hiányolom. (De ez egy másik téma, amiről máskor fogok nyafogni. Aztán pedig megint a gyerekszülinapokról. Aztán pedig a dolgok mélységéről. Van egy listám.) 

Norvégiában, a norvég társadalomban is vannak hibák, a konformista egyenlőségnek rengeteg előnye van, de hátrányai is, ezt nem csak én mondom, hanem megjelenik néha egy-egy kritikus könyv vagy cikk itt is. Az egészségügyet illetően a háziorvosi rendszer az elmúlt években folyamatos krízisben van és nem látszik a megoldás, az oktatásban épp elhúzódó tanársztrájk van. Mégsem hallottam még soha norvég embertől ebédszünetben vagy Fb-on, hogy Norvégiát szidta volna, olyat viszont nagyon sokszor, hogy mennyire hálásak azért, hogy itt születtek. Eddigi benyomásaim szerint a norvégok szeretnek norvégok lenni és a társadalmi norma is az, hogy örüljenek ennek és ne nyígjanak. Az alkotmányuk ünnepén boldogan zászlót lobogtatnak és akármennyire is szokatlan, mégis cuki és megható, hogy ezek basszus tényleg örülnek. Van, hogy panaszkodnak az energiaárakra vagy elégedetlenek a kormányuk covid-intézkedéseivel, konkrétumokkal, de az egész mögött ott van a "norvégság" eredendő, megkérdőjelezhetetlen pozitívuma. És foghatnánk mindezt arra, hogy persze, egy vagon pénzük van az olajból, úgy könnyű, de én arra gyanakszom, hogy régen is ilyenek voltak, ez egy sokkal implicitebb dolognak tűnik. A téma kritikusai csoportnárcizmusnak nevezik mindezt, de ez kb 3 szociológus az egész néplélekkel szemben, és még én sem egyszerűsíteném le ennyire. 

Perse, lehet, hogy tévedek. Pont most nemrég papírokat rakosgattam és megtaláltam az elutasító levelemet a Mensa HungarIQától, szóval papírom is van róla, hogy nem én vagyok a legokosabb, ezért soha többé nem kérhetitek számon rajtam, ha hülyeségeket mondok. 

Mindenesetre azért ez elég fárasztó, ebben lavírozni - nyafogott. Talán ha Norvégiát dicsérem, és Magyarországra panaszkodom, azzal túl sok megdöbbenést nem váltok ki, de a többi verzió már nehéz. Persze, vannak Norvégiában élő szupermagyarok, kevesebben, akik pont ellentétesen vannak. És vannak, akikkel lehet árnyaltan is látni. Mégis számomra megterhelő része az expat létnek ez a folyamatos hasítás, hogy mindig valahogy szembe kell állítani a két országot, és a legtöbb diskurzusban van valami elvárás, hogy melyiket hozd ki "győztesként". De azért elspoilerezem nektek, hogy a kutatók szerint nagyon konform és az egyáltalán nem konformista országokban is rossz élni, és Norvégia a top 3 nagyon konformista országban van benne, Magyarország meg a legalsó 3 semennyire sem konformista nyugodtan üvöltözhetsz a bankban és táncolhatsz temetésen punk országban, ezért alapvetően mindkét hely rémesen nyomasztó, de legalább ivóvíz folyik a csapból és nincs (sok) mérgeskígyó, az is valami. 

 

*Lásd még: kognitív torzítások, a pozitívum diszkvalifikációja, Tringer-könyv:
- Engem nem szeret senki. 
- Dehát a Pista szereti magát. 
- A Pista egy hülye. 

**Kivéve természetesen azokat, akik szerint Sopron a világ szívcsakrája. 

Years shall run like rabbits

2022.09.07. 17:37 - címkék: - komment

Nagyon lazán utazgatunk már, hazaugrottunk a 26 éves (25 lett volna tavaly, csak covid) érettségi találkozómra, péntekre kivettem egy nap szabit, meg kikértem a gyerekeket az iskolából és elrepültünk Sopronba (Bécsbe), és vasárnap reggel jöttünk vissza*. Közte hömbölögtünk a nagymamáknál, meg szaladgáltunk a Várkerületen meg a Fő téren. Sopron szeptemberben gyönyörű. Mentünk a Templom utcán és élő zene hallatszott a Könyvesbolt felől, egy csaj és két zenészfiú Norah Jonest adott elő épp, megvettem a Kun Árpád könyvét (bár az előző rossz volt, de Kun Árpád Norvégiában élő magyar író és eredetileg soproni, szóval úgy érzem, kötelező olvasmány), meg egy Tőke Pétert, és nem vettem orvosos krimiket, mert mindegyik annyira rossznak tűnt, hogy még antikvárban is sajnáltam rá a pénzt. Eleve nem szeretem a krimit. De az új hobbiprojektemhez** (izgatottan várom, lesz-e belőle valami!) kéne inspiráció. Ajánljatok jó orvosos krimit, a Zsuzsa nem tudott, csak a Tóth Kriszta majomfejes új társadalomkritikus kortárs magyar regényét ajánlotta, de az nem orvoskrimi. De ne ilyen dark horrorthrillert, amiben pszichiátriai beteg az elkövető, azokat utálom. Pénteken érkeztünk, két nappal azután, hogy a kedvenc fagyizónk bezárt a szezonra, mert kb mostanra van kiírva szülni a csaj, és aztán láttuk FB-on, hogy szombaton még egy napra meglepetésből kinyitottak, így nem maradtunk le a csodálatos őszibarack, és az ööö formabontó kaliforniai paprika fagylaltjukról sem.

Az is van Sopronnal, hogy ugye gyönyörű, de még az is, hogy van egy ilyen furcsa természetesség-érzésem benne. Főleg Sopronban, de Budapesten is. Idén nyáron voltunk 3 hetet, voltak nagyon jó pillanatok, összességében nem volt éppenséggel felhőtlen, a szüleim az agyamra mentek, beütöttem a nyakamat, a gyerekek egyik kisebb betegségből a másikba estek, 40 fok volt, minden növény kinyúvadtan feküdt a földön és az emberek is többnyire fáradt arccal vánszorogtak. Mégis függetlenül attól, hogy éppen jó vagy rossz: olyan, mint amikor az ilyen scifikben a főszereplő a kaland során a származási bolygójára keveredik, és ott a legügyesebb, mert a teste az ottani gravitációhoz szokott. Én a középeurópai gravitációhoz szoktam, nem kell tudatosan odafigyelnem, mekkorát kell lendíteni a lábamat egy lépéshez, pontosan érzem, milyen messze illik állni a buszmegállóban kurvaanyázó ittas honfitársamtól, milyen közelről kell megszagolni a levendulát és milyen hangosan köszönünk a boltban, itt természetesek és automatikusak a mozdulataim meg a szavaim. 

Még olcsó is volt a repjegy, mert régebben megvettem, az egyetlen probléma, hogy a ryanair annyira sírnivalóan korán indul, és hajnali 4-re jött értünk a taxi és öreg vagyok én már ehhez. 

Az érettségi találkozókon való részvételt mondjuk mindenkinek ajánlom, szerintem végtelenül izgalmas embereket végigkövetni az egész életük során, és különösen úgy, hogy 5 évente nézel rájuk (én most épp 11, mert az előzőnél pont szültem). Külsőre is, és stílusra / személyiségre is van az, hogy egyrészt rengeteget változott az illető, másrészt meg semmit, és ezeknek a különféle aránya. Hogy vannak, akik kb azt az életet élik, amit 16 évesen úgy nagyjából bejósolt volna nekik az ember, és vannak, akik valami egészen mást. Kellett volna ilyen összekötős kvízt csinálnunk 26 évvel ezelőtt, párosítsd össze az osztálynévsorral, ki fog a Morgan Stanley-nél dolgozni, kinél született*** idén 2x25 db szakállasagáma-bébi, ki nyert olimpiát, ki lett pszichiáter és költözött Norvégiába. Hát az tuti nem én, mivel gimis koromban is már durván télidepressziós voltam, senkinek eszébe se jutott volna, hogy valaha beteszem a lábam skandináv földre. 

Hagyományosan az osztálytalálkozókon valamennyire megy ez a versengés, hogy ki mire vitte, vagy nem? Az anyósom mondta nyáron, hogy diétázik, mert általános iskolai osztálytalákozója van, és a 10 évvel ezelőttin azt mondta az egyik fiú bácsi az egyik lánynak néninek (nem neki), hogy hogy meghízott, és nem akarja, hogy idén majd róla mondja ezt az a bácsi. Az ilyesmi engem rettenetesen bosszant, úgyhogy direkt felvettem a zöld ruhát, amit a ruhacserén kaptam nyáron és Zsuzsi néni azt mondta róla, hogy túl asszonyos (széles csípőt és nagy segget csinálnak a redői), apukám meg is jegyezte, hogy de ugye nem ebben akarok menni, szóval tudtam, hogy jó úton járok. De nagyon jó a színe és passzol hozzám. És végül is meglepő módon nem ez ment, a csajok egy része persze szépen kiöltözött, de nem volt igazán egymásra licitálás, mi több, abban a körben, amikor mindenki elmondta, hol tart a karrierje, gyerekek száma, stb, akkor egy csomóan kérdés nélkül is beszámoltak a nehézségeikről. Nem csak sikerekről volt szó. Teljesen pozitív meglepetés volt. 

Persze, én leléptem 11-kor, mert muszáj aludnom minimum 4 órát, nem tudom, utána milyen lett a hangulat, beszólt-e valamelyik bácsi valamelyik néninek, hogy meghízott. 

*Hát igen, ez nem túl klímatudatos, viszont most jövő áprilisig nem tervezünk repülni, és két éve nem vettem PET palackot! 

 **Side hustle a helyes kifejezés, mivel a terv szerint pénzt is adnak majd érte. 

***Igazából nem születik, hanem tojásból kel ki. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása