There I fixed it

2021.07.23. 21:55 - címkék: -

A pszichiáterek már megint botrányos módon kimaradtak a Nemzeti Konzultációból, mindenesetre ha legközelebb végre bekerülnénk, készültem egy rövid kérdéssorral, odaadom ingyen. 

Hagyományostól eltérő tartalom

2021.07.11. 20:16 - címkék: Címkék: nyafogás jó ügy -

Vannak ezek a vélemények, heti több is jön a facebookon cikk vagy vicces karikatúra formájában, amik arról szólnak, hogy Magyarországon az emberek a homokba dugják a fejüket és nem tesznek semmit és hagyják, hogy a szemük láttára lopják szét / térkövezzék le / ugrasszák egymás torkának az országot. Tegnap is pont jött egy ilyen véleménycikk. Hogy mi ezt hagyjuk, és nem állunk a sarkunkra és nem emeljük fel a szavunkat. Erre ma meg a tumblr-en kell olvasnom a nyomorult békát, amit fokozatosan főznek meg és azért nem ugrik ki. 

Én ezektől totál idegbe jövök, hogy itt lebirkanépeznek, anélkül, hogy bármi támpontot kapnék arra nézve, hogy de mégis, MIT kellene csinálni? Hogyan kell a sarkunkra állni meg szót emelni meg nemhagyni? Mire gondolnak ezek az emberek? Vonuljunk az utcára vasvillával? Ezerszer az utcára vonultunk, nem lett semmi (kapcsolódó szakirodalom). Írja meg az újság? Megírta. Küldjek egy kis pénzt civilszervezetnek? Küldök. Módosítsam a facebookkeretemet? Sokáig ellenálltam, de legutóbb még azt is megtettem! De most komolyan. Valahol olvastam, hogy Hollandiában tanulják a gyerekek az iskolában, mit kell tenni, ha elégedetlen vagy a kormánnyal, mik a lehetőségeid. Szívesen vennék egy gyorstalpalót a mai magyar viszonyokra alkalmazva, ha adott kormányzati intézkedéssel elégedetlen vagyok, mik a lehetőségeim? (Oké, leszámítva, hogy cikláment tetováltatok a bokámra és Norvégiába költözöm.) Mert konkrét javaslatok nélkül ez színtiszta áldozathibáztatás. Dehát ha nem akarta, akkor miért nem szólt? Miért nem csinált valamit? Miért nem ütött vissza, kiabált, futott el? Minek ment oda? 

Mindenesetre most felbasztam magam azon, hogy itt engem (nem konkrétan engem, mindenkit) felelősségre von egy újabb véleményblog, hogy hagyjuk magunkat és nem emelünk szót, úgyhogy amíg nem derül ki, hol kell szót emelni, addig emelek itt. 

A melegekről lesz szó. 

Tegnap beszélgettem a nyolcéves Lányommal arról, hogy Magyarországon mostanában mi újság. Mivel kihallgat dolgokat a férjemmel való beszélgetésből és utána rákérdez és minden témát élveboncol (alvásidő után fél órával jellemzően), így releváns kérdéseket tesz fel. Úgyhogy elmagyaráztam neki a következőt.

isolde: - Tudod, van az, hogy néha fiú fiúba, lány lányba szerelmes. 
Lány: - Tudom, mint az izéék meg az izéék <meleg ismerőseink>, és? 
isolde: - Magyarországon most olyan szabály lett, hogy gyerekeknek nem lehet az iskolában elmondani, hogy ilyesmi létezik, meg olyan könyvet árulni, amiből megtudják, hogy ilyen van. Meg is büntettek egy könyvesboltot, mert ilyet árult. 
Lány: - De ezek hülyék? Ha szerelmes leszek véletlenül pont egy lányba, akkor abból fogom megtudni, hogy megtörtént, nem úgy, hogy megtanulom egy könyvből vagy valaki megmondja. 

1. Hogy a vérbe lehetnek felnőtt emberek sokkal hülyébbek, mint egy nyolcéves? Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy ha a gyerekeknek elmondják, hogy létezik homoszexualitás, vagy elolvassák ezt egy könyvben, akkor ahhoz kedvet kapnak és bebuzulnak?
2. És egyébként, ha neadjisten így lenne (de nincs), és több ember lenne meleg, akkor mi van? Akkor több ember lenne meleg. És??? Itt vagyunk a kibaszott világvége kellős közepén, hőhullám, erdőtüzek, olvadnak a gleccserek, világméretű járvány pusztít, mikroműanyagot eszünk nap mint nap, és most halál komolyan azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szomszéd kivel szexel? Komolyan? Szégyen. 

Egyébként olvastam róla, hogy nem úgy kell meggyőzni az embereket, hogy elküldöd őket az anyjukba, mert attól nem térnek jobb belátásra, szóval valószínűleg nem a fenti a helyes út, de akkor mi? És aztán azon gondolkodtam, hogy én miért így gondolkodom, hogy történt ez? Hátha abból kiderül, hogy kell csinálni. Mármint, egyáltalán nem vagyok minden tekintetben liberális, de ebben a tekintetben teljesen értelmetlennek tartom magát a problémafelvetést is, egyszerűen nem értem, miért kellene engem zavarnia annak, hogy ki kit szeret és kivel akar szexelni vagy együtt élni. Miért gondolkodom így? A szüleimmel sose beszélgettem erről, valszeg alapvetően ellenzik a homoszexualitást (ezt csak onnan tudom, ahogy pl. filmeket kommentálnak néha). Az én időmben tuti nem volt civilszervezet, ami jött volna ismeretterjeszteni az iskolába. Az iskolában volt vajon erről szó osztályfőnöki órán? Nem emlékszem ilyesmire (de nem zárhatjuk ki, lehet, hogy épp beteg voltam aznap). Honnan van egyáltalán véleményem a kérdésről? Hogyan alakul ki az ember véleménye? Nyilván nem úgy születtem, hogy véleményem volt. 

Ezen gondolkodtam több napig, visszaemlékeztem nosztalgikusan a fiatalkoromra (awww), és fogalmam sincs. Az első ismerősöm, akiről kiderült, hogy meleg, egy lány volt, akit akkor már 5-6 éve ismertem, és biztos, hogy a későbbiekben formálta a témáról alkotott nézeteimet (mármint a puszta létezésével, szerintem sose beszélgettünk direktben erről, erre mindjárt kitérek még), de én akkor már kész véleménnyel voltam. Nem kellett egyáltalán  elgondolkodnom 19 évesen, hogy mit gondoljak erről, már tudtam, mit gondolok. Nem tudom, honnan. Lehet, eleve értelmesnek születtem :) De komolyan, van biológiai alapja az ember gondolkodásmódjának a liberális-konzervatív skálán, tessék.   

A "puszta létezésével"-re visszatérve, nyilván, hogy klasszikust idézzek, embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Nagyjából mindegy, hány szociológiai tanulmányt olvastál el, úgyis az általad ismert romákból általánosítasz. Ti már tudjátok, milyen jó arc egy pszichiáter, mert ismertek engem, kisebb eséllyel akarjátok majd falhoz állítani az összes pszichiátert, ha kitör a forradalom (reméljük!). A személyes élmények azok. Biztosan van a tudatosságnak az a magasabb szintje, ahol az ember már el tud vonatkoztatni ettől, és a személyes élményeit félretéve a nagyobb képet látni, én nem vagyok ezen a szinten. A norvégokról alkotott véleményem az általam ismert norvégokon alapul. A melegekről alkotott véleményem nyilván a baráti körömbe tartozó néhány emberre alapszik: az, hogy nincs véleményem róluk, mert komolyan mondom, hogy a világon semmi közös nincs bennük. Semmi. De komolyan nem tudok olyan dolgot mondani, a nárcisztikus tüdőgyógyásztól az introvertált irodalmárasszonyig mindenfélék. Ez nem egy csoport. Nincs olyan, hogy ők. Mindenféle emberek vannak. Még csak azt sem mondhatom, hogy lazábbak vagy kreatívabbak vagy művészlelkebbek, mint a hetero ismerőseim, a tüdőgyógyász csávót kizárólag a gyors autók és a menő telefonok érdeklik, mint minden normális férfit. Nincs az, hogy ők mások, mint mi. Nincs ők meg mi. 

Megkérdeztem a férjemet is, hogy az ő véleménye hogyan alakult ki, azt mondta, fiatalkorában enyhe idegenkedéssel viszonyult, aztán lett egyre több ember a baráti körében meg a munkahelyén, és rájött, hogy semmi extra. 

Most még úgy érzem, ki kell térnem arra, hogy olvastam-e a jogszabályt. Igen, olvastam. Az van benne, hogy "tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja*, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Ebből a káros rész az, hogy "a homoszexualitást jeleníti meg", ugyanis ez azt jelenti, hogy ha tényleg komolyan vesszük ezt a baromságot, akkor 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Jóbarátokat (Carol miatt), és ha egy országban a kormány betiltja a Jóbarátokat, akkor szerintem azért lehet tudni, hogy elég nagy a baj. 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Modern család-ot sem, mert benne vannak a teljesen hétköznapi meleg apukák, meg a Mythic quest-et sem, mert benne vannak a játéktesztelő kiscsajok, és ha ezt mind megnézed, akkor a végén még rájössz, hogy a melegekben nincs semmi különös és amúgy totál hétköznapi emberek, és hová vezetne az. 

Ez egy baromság. Semmitől sem védi meg az interneteléréssel rendelkező tizenötéveseket, akik több pornográf tartalmat láttak már, mint te valaha, és heti két online ajánlatot kapnak pedofiloktól snapchaten. Egyetlen dologra jó, hogy újabb ellenségképeket kreáljunk, és ostoba és felesleges gyűlölködéssel töltsük az életünket. 

Fú, semmi kedvem értelmetlen kommentvitákba bonyolódnom, ne kelljen már légyszi. De ha van építő ötletek, hogyan kell hatékonyan kiállni meg szót emelni meg elzavarni, szóljatok nyugodtan. Nem csak ebben az ügyben, jöhet más, nekem fontos ügy** is. Írtam már alá mindenféle petíciót, egyikből se lett semmi, írtam levelet a soproni jegyzőnek vagy kinek kellett, amikor lefújták a játszóteret a szúnyoggyérítő repülővel, egy hónapon belül kötelesen válaszolni, ez volt 4 éve. Szóval? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy lebetonozzák a Fertő-partot? Nem hiszem, hogy ha egy fához láncolnám magam, az lényeges változáshoz vezetne. 

*Csak azt nem értem, így hogyan fogunk mostantól jégkrémet reklámozni???
** A teljesség igénye nélkül: környezetvédelem (kicsiben és nagyban is, városi parkok, tömegközlekedés, klímavédelem), családon belüli erőszak, az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, női egyenjogúság (amennyiben a világot ne kizárólag idős férfiak vezessék, mert láthatjuk, az hová vezet, már bocs). Stadionok, gyűlöletkeltő kommunikáció, alkoholizmus, poloska, margarin használata a cukrászatban, kémiai szúnyoggyérítés. 

People are strange when you're a stranger

2021.07.09. 17:32 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia -

A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. 213317470_324634726062501_4270161433489776936_n.jpgAz is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt. 

A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?  

Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött?? 

És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok. 

Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben  megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet. 

Hát, köszi. 

A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli). 

Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

2021.07.07. 20:39 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia -

Most csak így csapongani fogok, de fél év kihagyás után mit vártunk. Először is megmutatom a teraszon a hortenziát meg a magról nevelt paradicsomokat. 

20210707_202412.jpg20210707_202507.jpg

Múlt szombaton meg emberek voltak nálunk vendégségben, egy újonnan megismert meg egy régebbről ismert magyar doktornő meg egy baba, erre beállít a nagyon kedves parkinzonos északnorvég főbérlő néni, hogy bocs, hogy zavar, de látta, hogy itt az autó, akkor biztos itthon vagyunk, és már egy jó ideje el akarja ezt mondani, de hogy ő el fogja adni a lakást, és akkor három hónapunk van kiköltözni, vagy esetleg vegyük meg. Mondtam neki, ööö, jó, akkor üljön le és egyen egy kis sütit, úgyhogy elbeszélgettek a bőrgyógyász csajjal a norvég politikáról, aztán hazament. A régóta itt élő másik két magyar szerint ez nem normális, mármint beállítani 1. hétvégén, 2. bejelentés nélkül, 3. amikor vendégeid vannak, és úgy bejelenteni ilyesmit, én bevallom, nekem még mindig nincs fogalmam arról, mi illik itt és mi nem, szóval gondoltam, whatever. 

Úgyhogy még aznap este igényeltem online a bankomtól egy úgynevezett finanseringsbevist, ami egy papír arról, hogy mennyi lakáshitelt adnak. Itt úgy szokás, hogy az ember ezzel a papírral a kezében indul el lakást keresni, és akkor tudod, hogy meddig nyújtózhatsz, annyit tuti ad a bank, többet tuti nem. Úgy gondoltam, simán megvehetnénk ezt a lakást, kevesebb lenne a havi törlesztő, mint most a lakbér, és a sajátunkat fizetnénk, miért is ne. 

Másnap, vasárnap felhív a Főbérlő néni, hogy nyáron mikor utazunk Magyarországra, mert akkor amíg távol vagyunk, kitapétáztatná meg kifestetné a lakást, majd addig a cuccainkat bezárjuk a kisszobába vagy valami. Mondtam neki, hogy augusztusban, meg hogy amúgy vsz megvennénk, és akkor nem muszáj kifesteni, de mondta, hogy de, mert muszáj meghirdetni, mutogatni és árverésre bocsátani. Mert itt úgy szokás, hogy eladás előtt az ember kipuccolja az ingatlanját, meghirdeti, és aztán nem lefelé alkudnak a vevők, mint otthon, hanem felfelé, és aki záros időn belül a legtöbbet adja, azé. Ezt a kört a Néni nem akarta kihagyni, nyilván a legmagasabb árat szeretné kapni az ingatlanáért. Ez már nem annyira tetszett, de mit van mit tenni. 

Erre másnap küld egy sms-t, hgy mégse adják el. Később felhívtam, mondta, hogy ezer bocs, de most, hogy valósággá vált az eladás, mégis megijedt és meggondolta magát, mert <whatever családi történet, a néni dialektusának a felét értem, de kb a lánya el akarta adatni vele, a fia meg nem, vagy mittudomén> és lakjunk nyugodtan tovább itt ugyanúgy, ahogy eddig. 

Jó. 

Közben felhívtak a banktól, hogy küldjem be a férjem tavalyi adóbevallását és fizetési papírját is, mert amúgy minden szuper és ennyi és ennyi hitelt kaphatok, de a norvég szabályok szerint a férjemet is tudniuk kell, hiába én veszem fel a hitelt. A férjem Magyarországon dolgozik és ott is adózik, szóval feltöltöttem nekik az online felületükre a papírokat magyarul. Azóta nem hallottam róluk. Rájuk írtam kétszer, hogy mi van, kell-e még valami, semmit se válaszoltak. Mivel július van és Norvégiában vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy az ügyintézőm szabadságra ment és majd három-négy hét múlva fog válaszolni, ha hazajött a hüttéből / kijózanodott, de végül is nem sürgős. 

De persze azóta lakáshirdetéseket nézegetek. Nem tudom, akarok-e lakást venni itt. Anyagilag valóban több értelme van, mint albérletet fizetni. Nagyon szuper lakást nem tudnánk venni, csak valamilyet, vagy pedig a külvárosban. A kollégáim persze azzal nyomasztanak, hogy mikor veszünk már házat, mert itt gyerekkel az ember házban lakik, aminek van kertje, a kertben trambulin, szépen gondozott gyep, két autó, egy hajó, egy szépen gondozott, benti macska. De komolyan, lakásban családostul csak az arab és afrikai menekültek laknak, rendes ember házat vesz. Akarok hitelből venni egy házat egy sznob norvég kisváros külvárosában, hogy aztán venni kelljen még egy autót, mert a tömegközlekedés persze siralom? Akarunk takarítani egy házat, amikor a férjem is és én is utálunk takarítani? Egyáltalán, meddig akarunk itt lakni? Meddig akarunk Norvégiában lakni, és azon belül akkor meddig akarunk a kisvárosunkban? Mert annak mondjuk nincs sok értelme, hogy veszünk itt egy házat hitelre, csináltatok bele beépített könyvespolcot, aztán továbbköltözünk. 

Két hete voltunk a Lánnyal Osloban a Móniéknál, azóta mi egyhangúlag oda akarunk költözni előbb-utóbb. De vajon kapnék-e ott állást, meg egyáltalán nincs kedvem ennyit költözködni. Osloban állítólag extra drága az élet, főleg a lakhatás, és egy csomóan vidékről járnak fel dolgozni, mert sokkal jobban megéri ingázni, mint ott lakni. Na, hát ingázni tuti nem fogok. Bocs. Amúgy azért akartunk egyből odaköltözni, mert csodálatos élmény volt a kisvárosunk egyhangúsága után, itt nálunk mindenki pontosan ugyanúgy néz ki, mindenki jól ápolt, szépen sminkelt negyvennek kinéző ötvenéves szőke, vállig érő hajú nő talpig H und M-ben, vagy őszesszőke, kikötőben a kishajóján hatos sörösdobozokat pakoló férfi. Minden ház fehér faház, a kertjében trambulinnal, a háttérben gyönyörű sziklák vagy erdő vagy ha sok pénzed van, tengerpart, hétvégén mindenki túrázik vagy hajózik, télen síel vagy köt (komolyan volt egy pont, amikor úgy gondoltam, nem bírom tovább a csoportnyomást és legalább kötni megtanulok). Osloban az emberek különfélék voltak az utcán, és nem mindegyiken ugyanaz a halványzöld, térdig érő, buggyos ujjú lenvászon ruha volt sportcipővel, ami érthetetlen módon most itt a fast fashion-trend 12-92 éves kor között. 

Meg tök szívesen beiratnám a Lányt valami rajz-képzőművészet különórára, amit imád, vagy matek tehetséggondozásra, amiben ügyes, de tehetséggondozás nem létezik az országban, de rajz talán igen. Kisvárosunkban nem tudok ilyesmiről. Hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Sopronban nőttem fel, én egy kisvárosban nőttem fel, mert nem jött koncertezni a Rolling Stones, most meg egy pontosan ugyanannyi lakossal rendelkező, gyönyörű délnorvég kisvárosban kell megtudnom, mit jelent az, hogy vidék. 

Szóval amikor a szomszéd szakrendelő főnöke, a román csaj megkérdezte, hol látom magam öt év múlva, akkor harsány röhögésben törtem ki. Honnét a jó életből tudhatnám? Dude, I just want to make it to friday. 

Meg Magyarországon amúgy mi történik? Nyilván torz képet kap az ember, ha a hírekből meg a Fb-ról tájékozódik, dehát ez a mostani emotikkonos plakátkampány már tényleg WTF. Ha ezt történelemórán tanulom, hogy ilyen volt, tuti azt hiszem, hogy szívatnak, nem, hát ekkora kreténség nem létezhet és az lehetetlen, hogy az emberek ezt beveszik. A Fertő-tóról ne is beszéljünk. Szóval hogy az volt a terv, hogy három évre jövünk, és utána meglátjuk, maradunk-e még vagy hazamegyünk. A budapesti lakásunk továbbra is ott áll, a könyveimmel a könyvespolcon, és nagyon hiányzik, az a lakás, a barátaink, a magyar nyelv, a normális péksütemény, a kocsma és a cukrászda létezése, a színes keleteurópai káosz. Ha hazaköltözünk egy ponton, még ha jó is lesz, azon fogok sírni, hogy hiányzik a norvég kisvárosi nyugalom, mutatom még egyszer:

20210707_202438.jpg

a végtelen ég, a tiszta levegő, a hétköznapi gyűlölködés teljes hiánya, a tíz percre lévő tengerpart, és hogy mókusokat lássak a munkahelyem ablakából. A közeli tóban van egy teknősbéka is. mozdulatlanul szokott napozni, ezért a kórházi szoftverről neveztük el, amivel szintén előfordul, hogy lefagy és nem reagál semmire. És akkor a családom többi tagjáról még nem is beszéltünk, a norvég óvodában egész nap a sárban fetrengenek, az óvónő pedig még bátorítja is őket, ha épp nem slaggal locsolja. Nagyon más itt gyereknek lenni. 

Szóval én még csak hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni. Mindenesetre, ha visszajön szabiról a bankos ügyintéző és kapok a banktól papírt a hitelképességemről, akkor tuti lakásbemutatókra fogok járni (it's a thing). Aztán meglátjuk. 

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

2021.03.09. 21:28 - címkék: -

Egy évvel ezelőtt költöztünk Norvégiába, én továbbra sem tudom túltenni magamat azon, hogy fejenként egy bőrönddel jöttünk és még csak rendet sem raktunk a budapesti lakásban, nemhogy eladtuk vagy kiadtuk volna, hiszen a falunkban a fapados reptér és 20 euró a jegy, kéthavonta haza fogunk ugrálni. Aha. Még az is része volt a tervnek, hogy a férjem néha több időt is otthon tölt, félig munka félig hobbi ügyeit intézni, meg amikor épp nem mi megyünk, akkor a nagymamák lógnak nálunk és bébiszittelnek. Ez mind nagyon rossz, hogy nem így alakult és így száműzetésbe kerültünk egy gyönyörű és biztonságos helyen. 

Arról semmilyen fogalmunk nem lett, milyen Norvégia, amikor épp nincs covid, mert a megérkezésünk után pár nappal máris lezártak mindent, szigorították a beutazást, töröltek csomó repülőjáratot, szóval kb. úgy értünk ide, mint Indiana Jones, amikor még pont átgurul a kapuk alatt és visszanyúl a kalapjáért. A covidnak köszönhetően nem tudtunk itt igazán szociális életet kialakítani, sőt a meglévő és itt élő barátainkkal is alig tudtunk találkozni, de úgy, hogy kétszer voltak nálunk a Móniék és egyszer a bolgár kolléga, akivel együtt jártam a nyelvtanfolyamra, és ennyi. Cseteltem a szomszéd városban lakó magyarokkal, akiknek hasonló korú a gyerekük, hogy majd összeismerkedünk, ha majd lemegy a szám. Azóta is megy. Ami a jó része, az az átlátható kommunikáció, hát annak párja nincsen, hogy el lehet hinni, amit ír az újság. Lehet követni a számokat, az önkormányzat oldalán a napi fertőzöttek számát és ha azok intézményhez kötődnek, akkor hogy melyikhez, most pl. a börtönben van pár eset. Ez nem csak azért jó, mert az ember frissítgetheti idegbajosan, ha akarja, hanem azért is, mert nem kell egy percig sem találgatnom, hogy vajon a Lány iskolájában vagy a Fiú ovijában épp van-e járvány, mert lehet tudni. Tök jól csinálják a kontaktkutatást is, de mondjuk én egy ritkán lakott kisvárosban lakom, így azért könnyű. 

Úgy különben a norvégok is elégedetlenkednek a kormányuk intézkedéseivel, itt is mindenki jobban tudja, a vendégmunkásokat nem kellett volna beengedni a halászati szezonra vagy a nyuggereket nem kellett volna kiengedni nyaralni, nem kéne lezárni, még jobban le kéne zárni, szájmaszknemszájmaszk itt is megy, de sokkal kevesebb a gyűlölködés, mint Budapesten egy átlagos tavaszi csütörtökön. Már bocs, nem akarok egyáltalán a magyaroknak vagy a budapestieknek beszólni, nekem is vannak budapesti barátaim, de csinálják a négy fal között én úgy emlékszem, ott rendszeresen beszólnak az embernek a pótlóbuszon és kétlem, hogy a covid sokat javított volna a közhangulaton, meg a facebookon is elég sok a fröcsögés. De lehet, hogy csak nem olvasok elég norvég facebookot. 

A munkában pont ma volt elbeszélgetésem a szakrendelőnk új vezetőjével, aki azt mondta, elégedett velem, amúgy sorozatban a 3. főnököm, mert ezen a szakrendelőn átok ül, és aki idejön vezetni, az előbb-utóbb jobb ajánlatot kap vagy megbetegszik, de ez most egy strapabíró nőnek látszik, hátha megmarad. Itt mindig azt mondják az embernek, hogy elégedettek vele, és gyakorlatilag sose kritizálnak, ami összességében nagyon jó hangulatot eredményez, de azért mégis jár vele egy bizonytalanság. Ez a nő most szerintem épp elégedett volt velem, abból gondolom, hogy aggodalmasan kérdezgetett, hogy jó-e nekem itt, nem túl sok-e a munka, szóljak, ha túl sok. Úgyhogy megmondtam neki, hogy jó, szólok, viszont ő pedig szedje össze magát és szóljon nekem, ha valamit inkább máshogy csináljak, mert én otthon korrigerende tilbakemeldinghez vagyok szokva (az az "építő jellegű visszajelzés" kb., azt nem akartam mondani, hogy negative tilbakemelding, nehogy kultúrsokkot kapjon.) De hogy itt nem monják azt, hogy figyelj Isolde bazmeg százszor szóltunk már, hogy amikor elmész, csukd be az ablakot, mert különben beriaszt éjszaka a riasztó, hanem írnak havonta egy kedves köremailt, hogy "mindenki igyekezzen erre jobban figyelni", és ha magadra ismersz, jó, ha nem, hát akkor nyitva marad az ablak. Furcsa. 

Különben úgy tűnik, értékelik a jó munkát és befogadtak. Az elején volt a köcsög rezidens, az nem lett sokkal jobb arc, de változtak az erőviszonyaink, és már csak olyanokat csinál, hogy megemlítem, hogy igyekszem diétaként kevesebb édességet enni, erre felmegy három emeletet a szobájába, lehoz egy doboz csokis kekszet és kibontva elém teszi, hogy na vajon kibírom-e. Csak hát ő nem tudja, hogy én az Osztrák-Magyar Monarchia cukrászhagyományain nevelkedtem, mini mousse entremet-ket készítek tükörglazúrral átlagos szombatokon, és egy sajátmárkás csokskeksztől úgy nem igazán megy feljebb a pulzusom. Szeretném leszögezni, hogy ez a srác nem eredeti norvég, hanem külföldi*, ezt csak azért mondom, nehogy a viselkedéséből általánosítsunk "a norvégokra", de persze a többi nációra se általánosítsunk.
(* Arbeidsinnvandrernek hívják a munka miatt idevándorlókat, mint mi, hogy megkülönböztessék az átlag bevándorlótól, de a legPC-bb kifejezést az egyik pszichológustól hallottam, azt mondta, ez lehet, hogy nehezebben érthető azoknak, "akik második nyelvként használják a norvégot".)

Egy norvég van, aki konkrétan szokta éreztetni a jelenlétemben, hogy én bevándorló vagyok, ő meg norvég, ráadásul pszichiáter vagyok (mind legyógyszerel kényszerzubbonyban), ő meg pszichológus, ez sajnos az új pszichoterápiás módszernek, amit tanulunk, az Alapító Atyja. Így aztán nem akkora kedvvel tanulom a módszert. A pszichoterápiás módszerek olyanok, mint a vallások, van egy Alapító Atya (nagyon ritkán Anya), van egy Szent Könyv, és vannak a Tanítványok, és a Tanítványok ideális esetben bizonyos tisztelettel, hacsak nem áhítattal viseltetnek az Alapító iránt, hát ez nálam bukta. Hiszen ha ennyire előítéletes, akkor milyen pszichoterapeuta már az ilyen és hogyan akarhatnék tőle tanulni, ha direkt sért meg, akkor azért, ha akaratlanul, akkor meg miféle mentalizációs képességek ezek, az autista barátnőm lényegesen empatikusabb az isten szerelmére. Ez egy kétéves képzés, már alapból a 3/4-ét olvastam a szakirodalomnak, mert gecire művelt vagyok és mint kiderült, iszonyat jó szellemi műhelyekből származom, plusz egy nyomorult hatékonyságvizsgálatot nem bírtak összeszenvedni a módszerüknek Húsz Év Alatt, mert állítólag nem kaptak rá támogatást. Úgy meg nyilván nem lehet kutatni, ha nem nyertél rá pályázatot. Oh wait. Szóval várhatóan a veleszületett skandináv fölényességét azzal fogom meghálálni, hogy két évig kötekedő kérdéseket teszek fel és fejeket vágok, ez a terv. 

És volt még a személyiségzavar csapat, akik távolságtartóan kezeltek, de mint utóbb kiderült, nem velem volt bajuk, hanem mindenkivel és ez itt egy régi dinamika. A többiek csak nagyon kedvesen csodálkoztak az elején, hogy milyen értelmes vagyok, de már megszokták. Amúgy a norvég pszichiátriáról továbbra is idegbajt kapok sokszor, tudom, erről még írnom kell egy bejegyzést. 

A természetmegvonás-szindrómámból nyilván kigyógyultam, a gyerekek true vekerdysták módjára sárban hömbölögnek, bottal rohangálnak és fára másznak, míg a széles úton néha elzörög egy szekér elektromos autó. Az ablakunkból ez látszott az egy év alatt. Igen, nyígok, hogy szép, szép, de azért nem egy Sopron. 

118849168_4326760344063155_8042602410696986724_n.jpg

2020. március

119037515_4326987877373735_7216987364233871017_n.jpg

2020. május

20201011_124710_2.jpg

2020. június

158848856_5155408477865000_7643195828614928502_o.jpg

2020. július, éjfél 

20200902_193643_hdr_4.jpg

2020. szeptember

159275690_5155406647865183_8343564910177388577_o.jpg

2020. december, reggel fél 8 (az ott a Hold)

158854486_5155371127868735_1214226173268450427_o.jpg

2021. január

159502394_874455333124096_8273758342155250611_n_2.jpg

2021. március 

 

There are two types of people. Avoid them both.

2021.01.09. 16:43 - címkék: Címkék: nyafogás -

Szóval úgy látom, már megint kétféle ember van, aki azt gondolja, hogy kétféle ember van és aki nem aki beadatja az oltást és aki nem, aki szerint ez egy rémesszörnyű év volt és aki szerint meg kell látni benne a pozitívumokat, aki szerint szájmaszk és aki szerint nemszájmaszk, aki szerint a bevándorlók hozzák be a vírust és akik szerint nem. Aki hisz az orvostudmányban, és aki nem hisz, és mindegyik szerint a másik tábor az hülye, és mindegyik tábor büszke arra, hogy ő az adott táborhoz tartozik és Facebook-profilját adott kerettel módosítja. Nincs középút, vagy oltás van, vagy mikrocsip-gyíkember-összeesküvéselmélet. 

Ezt úgy hívják, hogy hasítás, és éppen csináljuk társadalmi szinten, ami teljesen érthető, de azért nem árt észrevenni magunkon, ezért most el fogom magyarázni, ha akarjátok, ha nem.

Itt a definíció: Splitting is a psychological mechanism which allows the person to tolerate difficult and overwhelming emotions by seeing someone as either good or bad. Magyarul a hasítás egy pszichológiai mechanizmus, segítségével képesebbek vagyunk tolerálni a nehéz és nehezen kontrollálható érzelmeinket úgy, hogy valakit (vagy valamit) vagy jónak, vagy rossznak látunk. 

Gyerekkorban ez tök normális, a gyerek úgy rak rendet a világban, hogy vannak jók és rosszak, az összes népmese full színtiszta hasítás, aztán későbbi életkorban árnyaljuk. Árnyalni nagyon fárasztó és sokszor elszomorító dolog. A borderline személyiséggel élők (utálom az összes hülye elnevezését ennek a szindrómának, szóljatok, ha tudtok jobbat) is gyakran használják, vsz azért, mert ők jellemzően sokkal erősebben élik meg és nehezebben kontrollálják az érzelmeket, mint az átlagnép, és ezért többször van rá szükségük, hogy hasítással próbáljanak rendet teremteni a káoszban. Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem direkt csinálják ezt, hanem az agyunk csinálja, azért, mert tök jó érzés. A hasítás nagyon megnyugtató. A Világ kaotikus és kiszámíthatatlan, a védőoltások szerintem szuperek, de nem 100% veszélytelenek, a D-vitamin szuper, de minden ellen nem véd és túl lehet adagolni, az immunrendszerünk jó esetben le tudja győzni a koronavírust, rossz esetben nem, az orvosok jó esetben segítenek, rossz esetben bénák, ügyetlenek vagy érdektelenek, a kórházban többnyire meggyógyulunk, de van, hogy rosszabbul leszünk, kórházban szülni biztonságosabb, de néha annyira rosszul sül el, hogy otthon szülni lett volna biztonságosabb, a budapestiekbe több kultúra szorul, mint a vidékiekbe, kivéve, amikor nem.

Káosz van, jobb és rosszabb irányok vannak a káoszban és nincs egy alapvető igazság. 

Az agyunk azt nem szereti, hogy káosz van és nem lehet tudni dolgokat, úgyhogy ha túl para az élet / a világ, akkor úgy dönt, hogy gyerekek, ezt már nem lehet bírni, rendezzük ezt egyszer s mindenkorra egy jó hasítással. Otthonszülés jó, kórházbanszülés rossz (vagy fordítva) és pont. Aki nem adatja be az oltást, az hülye és gonosz, aki beadatja, az jó és bátor és elnyeri a királykisasszony kezét (vagy fordítva). Mindez a fajta gondolkodásmód ahhoz vezet, hogy megnyugszunk, hiszen rend van a világban, átlátható, lehet tudni, melyik a helyes irány és lehet tudni, kik a jók és kik a rosszak. Ez nem baj és sokszor teljesen adaptív, hát nem lehet folyamatos kétségek között vergődni az ember egész életében, néha állást kell foglalni valami mellett. Vagy ellen. Nem is azt akarom mondani, hogy ne hasítsunk, hanem hogy vegyük észre, amikor csináljuk. Onnan lehet észrevenni, amikor azt gondoljuk, hogy kétféle ember van és mi az egyikféle vagyunk, a jóféle, és a másikféle a rosszféle.

Amikor egyéni szinten csináljuk, az max idegesítő (a "vesszen minden húsevő - a vegánok csak imidzsből azok" skálán), amikor társadalmi szinten csináljuk, akkor az azért lehet nagyon maladaptív. Azért maladaptív, mert tárdasalmi szinten jellemzően akkor csináljuk, amikor valami baj van, és általában előnyösebb ilyenkor összefogni, mintsem egymásnak ugrani. Halkan jegyzem meg, hogy diktatórikus rezsimek szeretik direkt előmozdítani a nép között a hasítást, mert akkor jól egymásnak ugranak ahelyett, hogy összefognának a regnáló hatalom ellen (= oszd meg és uralkodj). 

Szóval csak módjával és tudatosan hasítson Ön, ha már muszáj. Hiszen kétféle ember van, aki hasít, és aki... oh wait. 

De ha már így belejöttem az észosztásba, folytatom. 

Még tavasszal meghívtak egy online kerekasztalbeszélgetésbe (whatever that is), ahol arról volt szó, miként változik a pszichoterápia az első hullám során, beleértve az online térbe kényszerülést. Uncsi volt, viszont előtte, felkészülésképpen elolvastam egy cikket a katasztrófákra adott pszichológiai válaszokról, meg beszélgettem csodálatosan gondolatébresztően a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia Anyjával, arról, hogy milyen végletek között tartjuk sérülékenynek / sérthetetlennek / javításra való tárgynak / élő, önjavító rendszernek a testünket és ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, de nem erről akarok beszélni. 

A cikkben, amit kb. áprilisban olvastam és most az istennek sem találom, az volt, hogy a katasztrófákra való reagálásnak van egy szabályszerűsége és szakaszai, és a szerző szerint épp a heroic - honeymoonban vagyunk. WTF, gondoltam, elment az eszed, ember, a honeymoont azt azért nem pont úgy képzelem el, hogy karanténban home office-ban a betegségtől és/vagy az állásod elvesztésétől rettegve, a szeretteidtől elzárva számolgatod a vécépapírgurigákat. Szóval, hogy ez most itt tavasszal a jó rész, és majd még csak ezután jön a disillusionment (kiábrándulás) és még több szívás és egymás torkának ugrás?? Nemár. Emlékeztek, hogy tavasszal még tapsoltunk az egészségügyi dolgozóknak, meg mindenki mindenfélét felajánlott egymásnak, és úgy éreztük, hogy az otthonmaradással most épp megmentjük a világot? Heroic - honeymoon. 

Itt egy kép a szakaszokról, kép innen
phases-of-disaster-large.jpg

A disillusionment-ben rájövünk, hogy tök hiába hősködtünk, semmi se lett jobb, és különben is mindenki hülye. Nagyjából ebben tartunk épp. 

A jó hír az, hogy katasztrófák után a disillusionment-tel bezárólag az első pár szakasz kb. egy évig tart, és utána jön a rekonstrukció (újjáépítés) szakasza. A rossz hír, hogy ezt a modellt ilyen rendes, egyszeri katasztrófákra dolgozták ki, hogy mondjuk elviszi a szökőár a várost, a koronavírusjárvány meg tökre nem ilyen, mármint az időbeli lefolyását illetően. Amennyiben nem egy db nagy esemény, nem mondhatjuk azt, hogy lezajlott, hanem épp zajlik még, és ki tudja, meddig és merre (kétféle ember van, aki szerint mindjárt vége, és aki szerint mostantól ezzel és hasonló járványokkal kell majd együttélnünk). Ennek megfelelően rendes pesszimistaként nem borítékolnám, hogy februárban letelik az egy év és máris megyünk a rekonstrukcióba és New Beginning.

Mégis jó érzés tudni, hogy most épp egy nehéz rész van, ami teljesen normális és megjósolható volt és nem romlott el végleg az emberiség, hanem mindez - a kiábrándultság, az ellenségeskedés, a hasítás, a reménytelenség - része a görbének. És ugyan abban nem vagyok biztos, hogy akkor mindjárt jön az újjáépítés és minden jó lesz, de abban biztos vagyok, hogy változás van és nem leszünk örökké a kiábrándulás-szakaszban. Most pedig muszáj idetennem Alanis Morrissette-et, aki szerint thank you, disillusionment, bármit is ért ezalatt.

 

My home is where my books are

2021.01.07. 19:45 - címkék: Címkék: könyv -

A tavaly az fura év volt, mivel nem volt a közelben anyanyelvi könyvesbolt, azaz választhattam, hogy magyar nyelvű könyveket küldetek ki magamnak postán, vagy vásárolok norvég vagy angol nyelvű könyveket itt, neadjisten e-könyvet olvasok, arra is fanyalodtam néha, de még mindig nem a kedvencem, bocs. (Ráadásul azt szeretném, ha a gyerekek nem egyfolytában egy képernyővel / kütyüvel a kezemben látnának, hanem hátha jó példát mutatok, ha könyv van a kezemben, de az e-könyvön nem látszik, hogy könyv.) És nem is volt időm soha olvasni, mert amellett, hogy covid meg külföldreköltözés, én idén kezdtem el a gyerekek mellől teljes állásban dolgozni, és azt a sokkot még nem hevertem ki, szóval szerintem utoljára négyéves koromban olvastam ennyire kevés könyvet per év. 

A könyvek ezek voltak. 

Richard Morgan: Valós halál. Nem tudom, hányadszor olvastam újra, sokkal jobb, mint a sorozat, szeretem nehéz időkben olvasni, mert engem kitartásra és fegyelemre ösztönöz (a Küldött-kondicionálás). Meg badass is. 

Jan Hammer, Didrik Heggdal, Kristofer Ludvigsen: Inn i katastrofelandskapet. Erfaringer fra Basal Eksponeringsterapi. Ez arról a terápiás módszerról szól (BET), ami egy norvég fejlesztés és az ezt alkalmazó részlegen dolgozom. A könyv maga nem nagy szám, főleg esetismertetések és hatásvadász, de azért arra jó volt, hogy legyen valami halvány fogalmam, mi is ez.  

Karl Ove Knausgard: Álmok - Harcom 5. Ez az a rész, amikor a szerző 605 oldalon keresztül Bergenben részeg. Magyarul olvastam, mert szép szöveg és ott még nem tartok, hogy Knausgard-t olvassak norvégul. 

Scott Kellogg: Transformational chairwork. Ez egy szuper pszichoterápiás könyv, ajánlom, okos és gyakorlatias, meg maga a módszer is jó, fordítottam le belőle részeket norvégra és csináltam itt is. 

Dr. Dunszt Károly: A cukraszat tankönyve. Néhány dolgot tanultam ebből a könyvből, mert a tudás benne van, amúgy meg szétröhögtem magam és hálát adtam az istennek, hogy sose kellett cukrászatot tanulnom. Nem tudtam, hogy egy ilyen klassz dolog, mint a sütés, hogy néz ki tantárgy formájában. Kérdések, feladatok. A hőkezelések fajtái és definíciójuk. Szóval oké, hasznos könyv, de nem olyasvalami, amitől az ember kedvet kap bármihez is. 

Gerd Kvale, Bjarne Hansen: 101 ting vi gjerne skulle visst da vi begynte å behandle pasienter med angstlidelser. Ez egy vicces kis könyv, tényleg 101 rövid kis dolog van benne, kognitív viselkedésterápia, és volt benne olyan, amit nem tudtam! Valamint az van benne, hogy "előfordulhat, hogy egy pókfóbiás páciensnek 4-5 pókot teszünk a hajába". WHAT THE... ARE YOU FUCKING  CRAZY?%!?

Tompa Andrea: Haza. Ez arról szól, hogy az emigráns szerző szülőföldjére látogat, és akkor olvastam, amikor szülőföldemre látogattam, és nem volt rossz könyv, de semmilyen közösséget nem találtam benne és nem mozdított meg és túl komolyan vette magát és kicsit untam. Bocs. 

Sophie Kinsella: En shopoholikers uimotståelige nye verden. Nem tudok sokkal jobb nyelvgyakorlást elképzelni, mint már olvasott shopaholic-könyveket újraolvasni norvégul, pláne mivel iszonyú olcsó volt a használtboltban (de úgy, hogy feleannyiba került, mint egy zsömle). Ez a második rész, amikor NY-ba költöznek. 

Sophie Kinsella: En shopoholiker treffer blink. Ez meg az esküvős rész. 

Dan Simmons: Hyperion. Ezt norvégul olvastam, azért sokat segített, hogy előtte már olvastam magyarul. Még mindig nagyon jó, beleértve kedvenc regény-elsőmondataim egyikét.* 

Dan Simmons: Hyperion bukása. Annyira akartam továbbolvasni, hogy előjött a binge reading disorderem és megkerestem e-könyvben és elolvastam laptopon meg telefonon újra az egész sorozatot pár nap alatt, innentől már magyarul. Jó pár éve olvastam először, már pont eléggé elfelejtettem ahhoz, hogy izgalmas legyen. 

Dan Simmons: Endymion. Mint fent. 

Dan Simmons: Endymion felemelkedése. Jó, hát az Endymionok tényleg kicsit uncsibbak a Hyperionnál, ugyanakkor a keresztény vonallal, az MI-kkel és a parazitákkal kitűnő 2020-as karácsonyi olvasmány volt. 

Sally Rooney: Normális emberek. Ezt nem olvastam volna el magamról, mert kamaszokról szól, legalábbis eleinte, de a Könyvesboltos Lány azt mondta, jó, és tényleg jó, amennyiben nagyon jól megírtak, érdekesek, és nagyon életszerű módon sérültek a karakterek, hát annyira ilyen egy okos, traumatizált borderline csaj, hogy az csodálatos, és a bántalmazós vonal is jól el volt találva számomra, amennyiben nem volt túltolva, jól volt jelen. 

Volt még: 

Maja Lunde: Kékség, ezt a tizedik oldal után konkrétan betettem a fagyasztóba, meglátjuk, mikor veszem ki. 

*A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban. 

In headaches and in worry vaguely life leaks away / And Time will have his fancy tomorrow or today.

2021.01.03. 10:42 - címkék: Címkék: kaja mozgás nyafogás Norvegia -

Hát én gondoltam, hogy írok évértékelőt, de aztán eltelt pár nap, elolvastam a neten hatezer évértékelőt cikk, publicisztika, blogbejegyzés, tumblrposzt formájában, és úgy érzem, nekem már nem kell évértékelőt írnom, meg van ez eléggé értékelve. A szörnyű év volt, jó hogy vége / vegyük észre a jót is / mit tanultam magamról és másokról tematika mentén szokás értékelni az évet. Ami engem illet, Norvégiába költöztünk március elején, a vírushelyzet annyiban érintett, hogy nem talákoztunk egész évben kb. senkivel, és végig alapvetően jól voltunk, de azért én jellemzően szétparáztam magam a híreken, és annyi mindent tanultam a norvég ügyintézésről, társadalomról, nyelvről, pszichiátriáról, elektromosautózásról, gyermekruhákról, bevásárlásról, hogy én már tutifix, hogy semmi több dolgot nem bírok megtanulni a közeljövőben. 

Mondjuk vesztemre most beszéltem meg a norvégtanárommal, hogy ha már itt finomítjuk a nyelvtudásomat (elvileg most B2 vagyok és februárban leszek C1), akkor készítsen már fel valami hivatalos nyelvvizsgára is, meg jelentkeztem még régebben egy izgi traumaterápiás technika online kurzusára, január végén indul, de csak 10 alkalom, meg a munkahelyem beiratott még tavaly a BET (basal eksponeringsterapi, egy nagyon norvég pszichoterápiás módszer) kétéves tanfolyamára, ami szintén január végén indul. Ja, meg gondoltam, most már megcsinálom a sématerápiás nemzetközi akkreditációhoz szükséges szupervíziót online magyar szupervizorral norvég páciensekkel. Maminti-szindrómám van. (Reméljük, a szindróma névadója nem veszi sértésnek, hogy róla neveztem el, ha igen, szóljon és kitalálok mást.) 

További terveim az új évre, hogy egészségesebben eszem, bár szerintem eddig sem volt rémes, de rosszabb, mint otthon. A norvég sajtó szerint erről a covid tehet, mert az emberek ritkábban vásárolnak be, ezért tele a hűtő és sokat vannak otthon, ezért többet esznek, ráadásul az is megtanult sütni, aki eddig nem sütött, és sokkal több liszt, vaj, cukor és csokoládé fogyott a boltokból, mint más években. Szerintem ezenfelül még a norvég étkezési hagyomány is befolyásol, hogy itt sokkal kevesebb zöldséget és gyümölcsöt eszik a nép, mert itt nem igazán terem (jó, egy kis bogyósgyümölcs, alma meg krumpli), és bár már importálnak mindent és az ellenkezőjét is, most is lehet dinnyét meg mangót kapni, azért az más, mint amikor hetente húzgáltam haza ezer tonna szezonális mindent az óbudai piacról a babakocsi aljában. Még fagyasztott zöldségkeverékből is sokkal kisebb a kínálat, a nagy boltban is ugyanaz a háromféle van. Persze, ettől még megoldható lenne, hogy több zöldséget egyek, csak közben elkezdtem hat év gyes után teljes munkaidőben dolgozni, és így kevesebb időm van főzni meg kaján gondolkodni, és így hamarabb lesz a vacsora a norvég nemzeti ételként számontartott fagyasztott Pizza Grandiosa, pedig utálom. De majd most. 

És akkor még van a mozgás is, márciustól novemberig gyalog jártam dolgozni szép erdőn és tengerparton keresztül, ami havonta 160-170 km gyaloglás, dombra fel-le, aztán vettünk autót, most havi 30 km-t gyalogolok. Ez így logisztikailag sokkal könnyebb, az ovi a munkahelyem mellett van, és vaksötétben hajnali reggel hétkor szakadó havasesőben nem annyira vicces gyalogolni, szóval izé. Előnyök-hátrányok. Edzőterembe járni szerintem most túlzott járványügyi kockázat, szóval újfent megkísérelem majd az itthontornázást. Ez nekem csodálatosan jól ment, amíg nem volt gyerekem, beállítottam agyilag magamat fix időpontokra, és képes voltam azt mondani, hogy bocs, sietnem kell haza, mert fél hatkor kezdődik az edzésem, ami Béres Alexandra dvd volt. A gyerekek óta is ment néha, nem tudom, mitől függött, dehát sokkal nehezebb, mindig újrakezdtem aztán abbahagytam, most megint újrakezdem. De szerintem a "két hónapig tornázom, három hónapig nem" is sokkal jobb, mint a soha, szóval nem kívánok emiatt önkritikus lenni. A látvány miatt nem kell aggódnotok, húsz éve 40-es L-es méretet hordok, de nagyon máshogy érzem magam, amikor sportos vagyok, mint amikor nem. 

A hírolvasással nem tudom, mit kellene kezdeni, mert szemlátomást nem tesz jót nekem, hogy naponta sokszor értesülök a járvány állásáról, a maszkvitáról, a védőoltásvitáról, a bosnyák földrengésről, a norvég földcsuszamlásról (most parázhatok, hogy mi vajon milyen geológiai terepen lakunk), ugyanakkor azért valamennyire kell tudni, mi zajlik a világban, nem? Az iskolában a másodikosok környezetismeret órán beszélgettek a titokzatos fémoszlopokról, akkor azért illene annyira képben lennem, mint egy norvég másodikas? Mindegy, ez egy elméleti kérdés, mivel úgyis olvasni fogom a híreket, de igazából simán kiszignálhatnám a férjemnek ezt a feladatot, mint anno a társasház levelezőlistáját, szóljon, ha van valami, én meg nézném csak az időjárásjelentést. 

Egész novemberben szakadt az eső, de most épp egy karácsonyi képeslapban lakunk. 

20210103_103208_hdr_2.jpg

Years shall run like rabbits

2020.12.24. 00:08 - címkék: -

Hetekkel ezelőtt írtam egy fél bejegyzést, arra volt felfűzve az egész, hogy idén először nem tudok bejglit rendelni a Gerbeaudból / Culinarisból, ahogy a hagyomány diktálná, hanem kénytelen leszek önkezemmel megsütni, és akkor így szépen bele volt szőve a honvágy, a 2020-as év, a rövidülő nappalok meg efféle, erre másnap a férjem a kezebe nyomott két rúd Gerbeaud diósbejglit, amit postán küldetett ki és a születésnapomra szánta, csak addigra lejár, ezért odaadta előbb. A születésnapomra karamellizáló pisztolyt kaptam, féljetek. 

Így aztán ki kellett törölnöm mintegy 2000 karaktert. #firstworldproblem

Közben még sötétebb lett, meg elég sokat esik az eső, meg vettem egy autót. A sötét az úgy néz ki, hogy nagyon sokban nem különbözik az otthonitól, nem északon lakunk, ahol fel se jön a nap, de azért december 21-én két és fél óra különbség van Budapest és a kisvárosunk között. Mármint két és fél órával rövidebb a nappal itt, mint ott. Kinézek reggel kilenckor a munkahelyemen az ablakon és vaksötét éjszaka van. Az autó padlizsánlila, elektromos és lízingelem. 

Közben feldíszítettük a fát, mi 23-án este díszítjük, miután elaludtak a gyerekek, és 24-én reggel találjuk meg, mert szerintünk így praktikus, hát rémesen néz ki. Eleve mi az, hogy itt nem lehet szaloncukrot kapni, de oké, anyósom küldött egy tonnát, de ezért aztán nem lehet szaloncukorakasztót kapni, tudjátok, azok a kis drót bizbaszok, így aztán fonallal kellett felközöznünk, mint a középkorban, és az égősor se tetszik, meg persze, nincsenek itt a saját díszeink, amiket 20 év alatt gyűjtöttünk össze, csak ilyen múlt héten a jyskben vásárolt semmilyen üveggömb. Jó, azért vettem pár fura díszt a használtboltban, amelyik Sri Lankai gyerekek iskoláztatására küldi a bevételt, mondta a tulajbácsi, hogy nagyon szomorú, mert idén a vírus miatt nem utazhat Sri Lankára a gyerekeihez. Lehet, furán néztem, mert utána hozzámutogatott egy idézőjelet. 

És vettem egy tonna cuccot, komolyan mondom, hogy soha életemben nem volt ennyi csomag a fa alatt. Ilyeneket szoktam venni, hogy állatkertbérlet meg masszázskupon meg aquaworld-belépő. Ilyeneket most nem lehet venni, így aztán tárgyakat vettem az interneten. Vannak közte olyanok, amit úgyis vettem volna, pulóver a Fiúnak, csizma a Lánynak, de a többség azért nem ilyen. És mind be van csomagolva karácsonyi papírba. Igen, nagyon rosszul érzem magam amiatt, hogy a korábbi környezettudatos életmódom Norvégia meg a Covid miatt így elromlott, majd megpróbálom magam összeszedni jövőre. Sajnos itt a közhiedelemmel ellentétben nulla a környezettudatosság (kisvárosunkban legalábbis), tömegközlekedés elenyésző, mindenki batárnagy benzinautókkal közlekedik, fél évig hallgattam, hogy mennyire fura vagyok, amiért gyalog járok, és mindenki vesz az ebédlőben magának nap mint nap egy félliteres ásványvizet, hát sírok, és persze évente átrendezik a lakást, meg tavasszal új függöny. Új függönyt még nem vettem. Majd tavasszal. 

Különben jól vagyunk. 

Am I dreaming? We all are.

2020.11.01. 11:59 - címkék: -

Hát szóval pár héttel ezelőtt hivatalosan is kiléptem a régi munkahelyemről, ahol amúgy 2002 óta dolgoztam, az utóbbi években mondjuk gyesen voltam meg fizetés nélküli szabin, de hivatalosan még állományban. Most már nem vagyok, egyúttal épp e percekben alakítják át covid-kórházzá. 

Élj érdekes időkben. 

Viszont erről eszembe jutott ezer érdekes, szomorú, vicces vagy félelmetes sztori, ami ott történt meg, amiket majd talán részben elmesélek, viszont eszembe jutott egy fiktív történet is, és most az következik. Kb négy évvel ezelőtt olvastam a neten egy feminista urbánus fantasy-t, és erről eszembe jutott, hogy de jó ötlet, én is akarok írni feminista urbánus fantasy-t! Természetesen pszichiátriásat. Aztán beküldtem pályázatra, ahol megdicsérték, de nem nyert, és aztán elfelejtettem, de most itt van, tessék. 

Red novella pdf 

 

And we will call it: "This land".

2020.09.15. 21:06 - címkék: -

Ma meg betegszabin vagyok, mert elkaptam a gyerekektől, fájt a torkom, fájt a fejem, általános rossz közérzetem volt, elfáradtam attól, hogy kimentem a konyhába, és taknyos voltam, az még kicsit most is. Ezért hétfőn felhívtam az irodát a munkahelyemen (ami egy szakrendelő), hogy légyszi mondják le / szervezzék át a betegeimet, meg felhívtam a szakrendelő vezetőjét, hogy taknyos vagyok. Az a protokoll, hogy ha taknyos vagy, felhívod a felettesedet, ő megrendeli neked a COVID tesztet a kórházban, elmész a mintavételre, majd a negatív eredményig karanténban tartózkodsz. A karanténból lehet home office-olni, ha úgy amúgy jól vagy, és lehet betegállományban is lenni, akkor nem kell és nem is szabad bemenni a háziorvoshoz, csak telefonon kiíratni magad. Szóval felhívtam a főnökömet, negyed óra múlva írt sms-t, hogy mehetek is tesztelni, délig érjek oda. A sürgősségire kellett mennem, az egy külön bejárat a nagykórházban, ki volt írva rá, hogy várj az utcán, amíg kijön a biztonsági őr. Hárman vártunk, kijött az őr, mindenkit megkérdezett, tesztre jött-e vagy más baja van, mindenki tesztre jött. Kiosztott szájmaszkot azoknak, akin nem volt, és bevezetett minket a mentőautók garázsába, ahol a sarokban leválasztva volt a tesztállomás - mármint a kórház alkalmazottainak, a népet nem tudom, hol tesztelik. Öt db műanyag szék volt szépen elhelyezve egymástól két méterre, azokra kellett leülünk, aztán mindenkihez odajött külön a beöltözött néni, megkérdezte a személyi számát és feldugta az agyába a vattapálcikát. Nem jó érzés, de csak konkrétan 10 másodpercig tart, a néni hangosan számolta. 

Mindenkitől megkérdezte, volt-e már tesztelve, a többiek erre rezignáltan bólogattak. Én még nem, ezért nekem adott egy szórólapot, amin rajta volt, hogy akkor mostantól karantén, és a nap folyamán az alábbi linken nézhetem meg az eredményemet. Este fél 7 körül lett fenn a negatív eredményem a honlapon (csak én férek hozzá). Ezt az én felelősségem közölni a főnökömmel, és az eredménytől és az egészségi állapotomtól függ a folytatás. Nekem negatív lett a tesztem, de nem éreztem magam makkegészségesnek, ezért megírtam neki, hogy a mai napot még kivenném és szerdától megyek rendesen dolgozni. Ha pozitív a teszted, akkor ha amúgy jól vagy, akkor home office és karantén, amíg el nem múlnak a tünetek és nem lesz két negatív teszted, és akikkel kontaktusban voltál, azokat tesztelik/karantén. 

Ezért aztán, mivel tegnap este még nem éreztem magam egészségesnek és ma reggel is taknyos voltam, úgy gondoltam, belefér a rendszerbe, hogy ma még elteázgatok itthon és így összesen két napot hiányzom. Hátha nem dől össze a norvég egészségügy, most kipróbáljuk. Azért a Lányt elkísértem az iskolába, ami gyalog húsz perc. Utána bementem boltba, és akkor jöttem el megint az iskola mellett, amikor kijönnek az udvarra szünetre, úgyhogy meglestem őket. Azt láttam, hogy a Lány sikogatva szaladgál, utána fut az egyik osztálytársnője, néha elkapja, húzgálja, felkergeti a mászókára, majd ellopja a cipőjét. A kislányomnak! Pont akkor értek a kerítéshez, úgyhogy integettem, a Lány odaszaladt, útközben visszaszerezte a cipőjét, és mondta, hogy most mennie kell tovább játszani, majd nevetve visszaszaladt. Délután elmagyarázta nekem, hogy úgy vette észre, itt az a játék, hogy a gyerekek kergetik és cukkolják egymást, de ne aggódjak, ez csak játék. 

Még valamikor a második héten mondta az osztályfőnöke (nevezzük Eriknek), hogy a Lány még elég félénk, de próbálták ma is bevonni a közös játékba. Délután elmesélte a Lány, hogy az iskola melletti játszótéren voltak és két fiú meg Erik bácsi le akarták tuszkolni a csőcsúszdán, amin nem mert lecsúszni, és mindig elszaladt, de elkapták és tovább tuszkolták. Amikor majdnem sírt, akkor elengedték. (Aznap nem is csúszott le, de másnap, amikor volt ideje felmérni a terepet és átgondolni, akkor először lecsúsztatott két plüssöt, megnézte, azok hogyan érnek földet, aztán lecsúszott ő is. Az én gyerekem.) Szóval jó, oké, nincs baj ezzel, pláne, mivel észrevették, amikor már sok lett neki, csak amikor a tanár azt mondja, "próbáltuk bevonni a közös játékba a félénk kislányt", akkor nekem elsőre ööö nem ilyesmi jut eszembe. 

Szóval az összbenyomásom, hogy itt több a vadulás, és szerintem ez részben abból ered, hogy nem tudnak egymással beszélni (mindenki bevándorló és még nem tudnak annyira norvégul), így kénytelenek olyan játékokat játszani, amiket az ősember játszott a beszéd kialakulása előtti időkben, és az nem a barkochba. Másrészt meg abból, hogy itt összességében is sokkal bátrabbak és vadabbak a mozgásban, olyan lejtőkön rollereznek lefele gyerekek, hogy én már hívnám a gyámügyet, és az összes játszótér totál életveszélyes. 

A Lányra ez mind ráfér, mivel ő a csendben gyöngyöt fűző kislány, nem árt neki egy kis rohangálás, én meg szétparázom magam persze, de én így születtem, mármint úgyis parázom egész életemben, szóval tökmindegy. 

Ma jött két új gyerek az osztályba, mondták az elején, hogy lehet ilyen, mivel csak ebben az iskolában van nyelvi felkészítő és életkor szerint sorolják be a gyerekeket, szóval minden ideköltöző hétéves bevándorló ide kerül. Jellemzően egy tanévet járnak ide, és utána mennek a saját, körzetes iskolájukba, de ez attól is függ, hogy mennyire tanult meg norvégul a gyerek, volt már rá példa, hogy már a tavaszi szünetben átmozgatták a fél csapatot a körzetesbe, mert már megütötték a szintet és közben jött egy csomó új és így volt észszerű (ezt most akkor így írjuk? de fura). A tantárgyaik: 1. norvég, ami norvég nyelvet, írást és olvasást is takar (írás még nyomtatott betűkkel, de elvileg fognak majd valamikor folyóírni), 2. matek, amiben kb. összeadnak meg kivonnak ezidáig, a Lány szerint unalmas, 3. rajz/technika, olyan, mint otthon, 4. testnevelés, "de nem ilyen rendes tesióra, csak kimegyünk futni meg labdázni", 4. számítástechnika, amin laptopoznak. Nyilván norvégtanulás az összes órán folyik pluszban is. Angolul nem tanulnak, de a körzetes suliban fognak, hát sztem az nem lesz könnyű majd, hogy bejön plusz egy új nyelv, de angolul muszáj tudni. 

A Lány első napon összebarátkozott két kislánnyal, nem tudom, hova valósiak, ilyen arab vagy indiai színük van, nincs közös nyelvük, ezért úgy beszélgetnek, hogy "nyenye nyenye?" "nyenyenye nye!" és hozzá mutogatnak, és így megértik egymást valamennyire, dehát Dömdödömöt is mindenki értette, nem tudom, min csodálkozom. Azért persze nem zökkenőmentes és több az apró félreértés, pl. a Lány ma akarta, hogy a gyerekek állítsák meg a hajóhintát, de nem állították meg, mert azt hitték, ő akar helyettük felszállni, pedig csak fennmaradt a pulcsija és azt akarta levenni, és ezt magyarul simán el tudta volna magyarázni, de így meg kellett várnia, amíg azok kihintázzák magukat. 

Az iskola fél 9-kor kezdődik és bizonyos napokon 2-ig, más napokon 1-ig tart. Fél 9 előttre és/vagy 2 utánra lehet kérni napközit, de az már pénzbe kerül. Mi nem kértünk és bevallom, még nem is néztem utána, hogy kell és mennyibe kerül, mert a férjem home office-ban szabadúszó és meg tudjuk oldani és így is állandóan ügyintézni kell valamit. 

Különben épp honvágyam van és mi a faszt keresünk itt és hiányzik a könyvespolcom. Tudom, minek ment oda. 

Although if you'd prefer a lecture, I've a few very catchy ones prepped.

2020.09.12. 19:41 - címkék: -

Három hetet jártak a gyerekeim az oviba-iskolába, aztán le is betegedtek náthában, remélem, nem kapjuk el, bármi is az. (A 10 év alatti gyerekeket enyhe légúti tünetek esetén nem tesztelik, de otthon kell őket tartani a tünetek elmúlásáig.)

De az oviról meg az iskoláról akartam mesélni. Az ovink egy privát ovi, itt úgy van, hogy az ovi nem kötelező, de fizetős, és ugyanannyiba kerül, ha önkormányzati fenntartású vagy ha magáncég a tulaj, szóval fizetni így is, úgy is kell. Az egész oviban 22-en vannak, ebből 6 fő a kiscsoport (az kb az otthoni bölcsikorosztály) és 16 fő a nagycsoport, ezeket néha kétfelé szedik 8-8 főre és a legnagyobbak készülgetnek az iskolára. Az egész valójában egy nagy kertes ház, fenn van a dombon, a homokozóból csodálatos kilátás tárul a városra és a környező dombokra. Öt percnyire (jó, gyerekekkel 15) van egy erdő tóval, oda járnak csütörtökönként, mert az a túranap. 

A mi ovinkba nem kell vinni kaját, hanem adnak, de az szendvics, mert a norvégok ebédre szendvicset esznek és vacsira meleg kaját. A gyerekek tehát 11.30-kor szeletelt kenyeret kapnak és ők kenik meg vajjal, májkrémmel vagy amivel akarják. Késsel. Van még egy uzsonna ilyen du 2 körül, ahol knekkebrod-t és gyümölcsöt esznek (a knekkebrod az ilyen kekszre hasonlító lapos izé, kb annyira kenyér, mint az Abonett, de már megszoktuk). Vannak ovik, ahova a gyereknek kell vinni a szendvicsét, és az iskolába is vinni kell. 

Az ovinak van nevelési terve, az idei félévre mindkét csoportban a "testünk" a téma. Ehhez eddig ilyeneket csináltak, hogy kézzel meg lábbal festettek (= befestett talppal mászkáltak a papíron), mezítlábas akadálypályát készítettek, lerajzolták saját magukat, meg vmi könyvvel is haladnak, amiben az ujjaikat számolgatják. A cél, hogy megtanuljuk, hogy különbözőek is vagyunk, de egyformák is, vagyis Li Yuannak más alakú a szeme, de ugyanúgy lát. Szóval hogy klasszikust idézzek, kifordítva mindenki rózsaszín. Megtanulják, mi lesz a kajával, amit megeszünk, az emésztést, látást, hallást, ilyenek. Azt is, hogy tiszteljük a másik testét, és ha valaki húzgál és nem akarod, akkor feltartott tenyérrel lehet mondani, hogy "stop". 

A túranapon, csütörtökön meg terményeket gyűjtenek, és megtanulják a természetvédelmet. Mondjuk a múltkor kacsákat etettek kenyérrel, az nem úgy volt, hogy árt nekik?

Na, ez eddig mind szép, erre a szülőin kedden az óvónéni mutatott egy könyvet*, hogy ugye a test a téma és abba a nemi szervek is beletartoznak, és van egy jó könyv, ami 4 éves kortól ajánlott, de csak akkor használja, ha mi, szülők rábólintunk. Én rábólintottam, de láttam, hogy a szomáliai apuka kb sokkot kapott, és a magyar barátnőim, akiknek elküldtem, szintén viszonylag széles skálán reagáltak. Mindjárt mutatok képeket és fogjátok ti is érezni, hogy WTF. A könyv ugyanezt a "te is más vagy, te sem vagy más" gondolatmenetet követi, vagyis sok különbző ember van, de mindegyik volt valaha kisbaba, node hogyan készül a kisbaba? A kisbaba többféleképpen készülhet: egy néni és egy bácsi közösül, vagyis utóbbi kukiját bedugja előbbi puncijába, de lehet úgy is, hogy elmennek a doktor nénihez és 1. inszemináció, 2. lombik, vagy lehet örökbefogadni. A béranyaság nincs benne. A terhes csaj aztán őszi levelek között kézenfogva sétál a leendő apával, szívecskék, a másik képen meg konkrétan zöld fejjel hány. Azután szül, az is le van rajzolva, különféle pózokban lehet szülni, vagy pedig műtéttel is kivehetik a babát az orvosok. Ennek a sokféle babakészítési és szülési módnak a végén mindig kisbabákat kapunk, akiknek a babakocsijuk különböző színű, de a kisbabaságban nem különböznek. 

Enyhén szólva nem idealizált emberi testeket mutat be a könyv, az egyik képen a bikiniben napozó csajnak konkrét háj-úszógumit rajzoltak, mégis napozhat bikiniben, de ami legdurvább, a szexelős képen szőrös a csaj lába! Uram, irgalmazz. Nekem nagyon tetszik, hogy realista, hogy nincs az a hazugság, hogy csak Disney-hercegnők és hercegek lehetnek szerelmesek, hogy normalizálja a fogantatás és a szülés változatos módjait és egyiket se állítja be abnormálisnak, és hogy nem az idealizált terhességet mutatja. Utóbbit mondjuk a Lány már ismeri, hiszen jelen volt, amikor a Fiúval voltam terhes és három hónapig hánytam, szóval nem innen fogja megtudni. Az is tetszik, hogy ezekről az oviban is beszélgetnek, így nem lesz annyira tabu. Szerintem az ilyesmiktől lehet várni, hogy a gyerekek kevésbé közösítsék ki a másikat, nyilván utópia, de pl. természetes úton szülő nők ne basztassák a császárosokat a kismamafórumon, és hogy ha neadjisten valamelyik gyereket ezek közül molesztálja a fociedző, akkor legyen bátorsága elmesélni és legyenek szavai hozzá. 

Természetesen léteznek azok a vélemények is, hogy az ilyesmi csak a családba tartozik, a gyerekek kis lelkét ez sokkolja, túl naturalisztikus, meg fognak ijedni tőle, velük még a mesék nyelvén kell kommunikálni. Nálunk van télapó, húsvéti nyuszi és az angyalkák hozzák a fenyőfát, de ha megkérdezik, hogy mire való a temető, akkor megmondom. Meg azt is gondolom, hogy édesmindegy, hogy lombik vagy szex, és hogy jött ki a gyerek, az a kérdés, hogy cuki-e vagy nem. Szóval az én elveimhez és nevelési stílusomhoz passzol a féléves program meg a könyv is és örömmel üdvözöltem. 

De azért: szőrös faszokat nézegetnek az óvodában! Ezek nem viccelnek, basszus. 

20200910_193224_2.jpg20200910_200441.jpg

 A szülői amúgy érdekes volt, pontosan ugyanazokat a témákat beszéltük meg, mint bármilyen ovis szülőin (ki lesz az idei SZMK-s anyuka, van-e új jelentkező, nincs, akkor Mónika, vállalod te idén is? És tessék beírni a gyerek jelét az összes ruhába!!%%4! ) csak valahogy sikerült ezt jó hangulatban. Légyszi próbáljatok erre figyelni, hű, köszi a visszajelzést, mostantól próbálunk jobban figyelni. Nem volt lecseszés meg kioktatás, meg "anyuka, el lett mondva év elején"- ezés. 

Az iskolában szerintem nem lesz szülői, vagyis beiratkozáskor azt mondták, vsz nem lesz. Az iskolában nem tanulnak semmit, illetve norvégul tanulnak, és ezzel együtt gyakorolják az olvasást, számolást (norvégul) és az írást (laptopon. Wordben. Másodikban). Sok itt élő magyartól hallottam már, és a 20 éve itt élő román ápolócsaj is kifejtette, hogy nem tanulnak meg írni, és nem kapnak tárgyi tudást. Ez engem nem zavar, a tárgyi tudás túlértékelt. De hogy meg sem szégyenítik őket, az már zavar. Jó, most nyilván túlzok, és igazából nagyon örülök, hogy nem kell gasztroenterológushoz hordanom a gyereket, mert retteg a Rita nénitől, mert a múltkor is mi volt, amikor a pálcikákat vette elő a korongok helyett véletlenül (true story. Igen, Rita néni, neverforget). De én itt általánosságban hiányolom a munkájukért érzett felelősségérzetet. Mármint a felnőttek egy jó részéből is. Nincs erre valami középút, hogy nem vernek meg körmössel, ha nem csinálok házit, de mégis megtanuljam, hogy ami a dolgom, azt meg kell csinálni? Nem tudom. Térjünk vissza erre pár év múlva. 

Amúgy a Lány azt hitte, azért van tankönyvek és füzetek helyett laptopja, mert már másodikos. 

*Anna Fiske: Hvordan lager man en baby?

Aren't you supposed to be practicing for your dance recital?

2020.08.21. 21:57 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás Norvégia -

Nem volt olyan rossz visszajönni különben, két hét volt még hátra a szabimból és nem kellett végül karanténba mennünk, úgyhogy főként strandoltunk (kb 25 fok volt, a tenger meg 17-18 fokos). Igazából akkor lettem szomorú, amikor elolvastam a Nature cikkét az előrejelzésekről, miszerint 2021 még pont úgy fog kinézni, mint 2020, és 2025-ig simán itt lesz a vírus, meg amúgy mindig is. Szóval enyhén szólva nem az lett, hogy két hétre bezárkózunk és aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Minket ez ott érint, hogy továbbra sem utazgathatunk Sopronba meg Budapestre hétvégenként, se őszi szünetben (pedig 7000 Ft a repjegy épp), és az sem lesz, hogy minden hétvégén másik barátaink látogatnak meg minket. Ennyi erővel költözhettünk volna Kanadába is. 

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy elkezdődött az iskola, szóval a gyerekeim elindultak a multikultivá válás útján. A Lány a második osztályt kezdte egy nyelvi felzárkóztató osztályban, ahová a norvégul nem tudó bevándorlógyerekek járnak. A cél, hogy egy év alatt megtanuljanak annyira norvégul, meg egy kis matekot, hogy jövőre harmadikba mehessenek a kerületi normál norvég iskolájukban. Nyolcan vannak az osztályban, de simán jöhetnek év közben is bármikor ideköltözők, a tanárjuk pedig egy nagyon norvég nevű és nagyon norvég külsejű, szimpatikus, nyugis fickó. Értelemszerűen az osztályban két egyforma színű kislányt leszámítva mindenki máshonnan származik és senki se norvég. 

A Fiú is hétfőn kezdte a beszoktatást az oviban, ez egy sima, kertvárosi norvég óvoda, de ugyanúgy mindenféle bőrszínű és származású gyerek van a tizenegyfős csoportjában. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, hogy a világ sokféleségéről nem negyvenévesen fognak értesülni. Egyébként mindenki nagyon kedves és szívesen fogadtak, szóval nincs rossz érzésem a kezdéssel kapcsolatban. Egyetlen kultúrsokkot kaptam csak, az iskolában, már múlt héten írtam a titkárnőnek, hogy mit kell bevásárolni iskolakezdésre, írta, hogy iskolatáska, tolltartó, benticipő. Ezeket vettünk. Megkérdeztem első nap is, hogy és kell-e még valamit venni, behozni? Így nem értették a kérdést, hát esetleg hozzak egy váltás ruhát, ha vizes lenne a gyerek vagy valami. Namost én azon szocializálódtam, hogy holnap reggelre legyen itt a számrácsok-vonalhálók alsós verzió 2018-as javított kiadás, három darab HB-s grafitceruza, két doboz aranyszínű 16-os miltonkapocs, egy méter lila szalag, színtelen gyurma meg két házi pogácsa és egy fürt szőlő és a gyerek felirat nélküli zöld pólóban jöjjön, anyuka, ha nincs otthon, lehet kölcsönkérni, miközben apa otthon ragasztja a matekdobozt és vágja méretre a betűzsákot és a többi kétségbeesett szülővel facebookcsoportozik hajnali kettőig a helyes méretre vágásról és sorrendről, mert senki nem érti, pedig el lett mondva a szülőin. 

Hát itt végül is arra jutottam, hogy akkor rendelek az internetről ruhára ragasztható és vasalható előnyomtatott névcímkéket a gyerek nevével és a telefonszámommal ellátva egy vagyonért, hogy meglegyen az iskolakezdés feeling. 

A tanulást egyelőre nem viszik túlzásba, a Lány iskolájában szavakat tanultak, matekórán meg a számok neveit norvégul és azzal kicsit számoltak is a munkahelyi tabletjük segítségével, ami mindenkinek saját, saját jelszóval, csak a feladatot lehet vele csinálni és nem lehet hazahozni, viszont piros. 

A munkahelyemre visszamenni kb. ugyanakkora sokk volt, mint az iskolakezdés, az eddigi káosz csak fokozódott, a csapatunkba jött két új csaj, akik még semmit sem tanultak a Módszerről, ezért amíg meg nem tanuljuk, addig ők a másik két teamhez tartozó pácienseket kezelnek, szóval a jó ég tudja most már, ki kivel van és ki melyik teambe tartozik. Mindegy, feladom, engem a munkavégzésben végül is ez nem zavar, inkább abban zavar, hogy kikkel ebédeljek, szóval a mukahelyi szociális kapcsolatokban. Régi hagyomány ugyanis itt, hogy nem a kantinban eszünk, hanem a team-ek a saját tárgyalójukban együtt ülnek és eszik az uszonnásdobozt, csak a mi teamünknek nincs tárgyalója, meg nincs csoporttudata, meg így nem is lesz. Hát mindegy, néha eszem a személyiségzavarosokkal (mármint azzal a teammel), van köztük, aki kedves és beszélget velem, van, aki mufurc és keresztülnéz rajtam, néha eszem a titkárnőkkel, többnyire jó fejek. Szeptembertől lesz új csoportvezetőnk és új ambulanciavezetőnk, úgyhogy azzal is változni fog a dinamika. De nem panaszkodom. Egyszer azt olvastam valami életmódguru-blogban, hogy az ember akkor imádja a munkahelyét, ha csak max. 30%-át utálja. Magyarul, nincs olyan munkahely, ahol minden csodálatos. Itt az a csodálatos, hogy szép helyen van, pontban 4-kor el lehet jönni, és jól fizetnek. Valamelyik reggel összefutottam az átmeneti közvetlen főnökömmel, aki amúgy egy másik telephelyen dolgozik és onnan felügyel ránk, amíg az új főnök vissza nem jön betegszabiról, és megkérdeztem, mi a helyzet most velem, akinek szeptember elején jár le a próbaideje. Van-e valami elbeszélgetés a főnökkel vagy ilyesmi? Azt mondta, akkor ez az, nagyon elégedettek velem és örülnek, hogy itt vagyok, end of story. 

Eközben kaptam egy nagyon kedves emailt a magyar munkahelyemtől, hogy lejár mindjárt a fizetés nélküli szabim, úgyhogy akkor kiléptessenek-e. Ez az első munkahelyem, 2002-ben végeztem az egyetemen és akkor kezdtem el ott dolgozni, szóval minden Stockholm-szindrómájával együtt nagyonis fontos volt nekem. Megette az életemet és fiatal éveimet igába hajtotta, cserébe egy csomót röhögtünk és persze mindet ott tanultam. Vagy majdnem mindent. De most nem mesélek többet, mert mennem kell altatni. Majd egyszer írok egy pszichiátrián játszódó vicces-tragikus regényt, amiben csak a valóság lesz és senki nem fogja elhinni, hogy nem én találtam ki. 

Ma meg hazasétáltam a szakadó esőben, jó, hát beázott a vízhatlan cipőm és a bugyim is vizes lett az esőkabát alatt is, de 20 fok volt, nem fáztam, és inkább élveztem, mint nem, erre olvasom itthon a hírekben, hogy pont abban az órában kisvárosunkban megdőlt az egy óra alatt Norvégiában valaha leeső csapadék rekordja, én meg vígan sétálgatok, szóval nagyon menőnek érzem magam most. 

Little soul, big world

2020.08.03. 20:44 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia Sopron -

Magyarország végül is pénteken zöld lett (Norvégia felől nézve), az meg nekünk nem baj, hogy Norvégia Magyarország felől még nem zöld, mert úgyis Bécsbe repültünk, úgyhogy jöttünk.

Főleg Sopronba. A férjem mondta, hogy vajon majd milyen lesz megérkezni Sopronba, hát semmi extra. Jó. Olvasom Tompa Andrea: Haza c. regényét, ami az emigrációról szól, hazalátogat benne a csaj és az bonyolult és ellentmondásos érzés neki. Sopron nekem az égvilágon semennyire sem bonyolult, Sopron az Sopron. Most lehet ilyeneket mondani, hogy biztos azért nem bonyolult és ellentmondásos érzés visszatérni, mert nem 25 év után tér vissza a hősnő, hanem idén februárban is ugyanitt kávézgattam, vagy hogy biztos azért, mert igazából nem is most költöztem el, hanem 25 évvel ezelőtt, és ez mind így van, csak nem számít, mert Sopronban lenni olyan, mint amikor az ilyen ritkán látott, régi barátaival találkozik az ember, akikkel ugyanott folytatjátok a beszélgetést. Persze, megváltoznak az emberek is az évek során, idegesítővé válnak meg politikai nézeteik lesznek, meghíznak, mindenféle hülyeséget csinálnak a hajukkal, amit nem kéne, és bosszant is. A város is állandóan megváltozik, állandóan útburkolatot újítanak és mindenhol összevissza ásnak meg térköveznek, mondjuk itt már a kelták is összevissza ástak, a rómaiak is összevissza térköveztek, a Várkerületen a jóég tudja, éppen mi a haladási irány, a kocsma helyén ökoturisztikai látogatóközpont van (de nyugalom, árulnak benne fröccsöt), az uszoda meg hogy néz már ki. Mégis az az igazság, hogy Sopron mindig is ott volt, mindig is ott lesz, minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, miről beszélünk, nincs itt semmi bonyodalom. 

Azon mondjuk meglepődtem, hogy így Norvégia után mi ez a délolasz tempó itt, türelmetlenül dudáló autósok, érett gyümölcsöktől roskadozó fügefák, szökőkútban rohangáló félpucér gyermekek (az enyémek), normális kávé, csillagos éjszaka, aperolspritz. Volt az a rész, amikor a sógorom házában voltunk Ágfalván, a Fiú rendes vadászkutya módjára egyből elkezdte a tyúkokat kergetni, de mindig csak a barnát tudta elkapni, kopasznyakút vagy kendermagosat nem sikerült, így végül sógorom is beszállt egy horgászhálóval, a Fiú meg a Lány visongva próbálták bekeríteni a tyúkokat, azok fejvesztve rohangáltak a leánderek között, anyósom közben a nyárikonyhán forgatta a rántottcsirkét (ez történik azzal, akit elkapnak), a sógorom két óriás, zöld papagája pedig kinti kifutójukban fülyülték a Híd a Kwai folyón-t. Ez azért eléggé délolasz volt. Nem tudom, miért pont a Kwai folyót választották, csomó minden mást is tudnak fütyülni, gondolom, úgy érezték, valami háborús illik a hangulathoz. 

Voltunk a kedvenc helyeinken, összefutottunk emberekkel véletlenül meg direkt, és túl kevés dolog fért bele az időbe, de ez mindig így van. Voltam egy napot meg egy másik fél napot Budapesten, ügyintézni meg találkozni két emberrel, csomó másikkal meg nem találkoztam, mert nem úgy jött ki a lépés. Az első alkalom olyan volt, mint Párizs, a Keleti-pályaudvarról az okmányiroda felé menet pont útbaesett (nem) a Gerbeaud, úgyhogy ettem sósmogyorós baracktortát, az aluljáróban egy széphangú utcazenész csaj a "ha én rózsa volnék"-ot énekelte, a Tompa Andrea: Haza c. regényét betettem a gerbeaud-os papírszatyorba az elviteles somlói mellé, így vártam a Fiú útlevelére a központi okmányirodában, és azon gondolkodtam, vajon Tompa Andrea értékelné-e mindezt, vagy az írókat már úgysem érdekli, hova megy a könyvük, mi mellett utazik a táskában, vagy a határon túli magyaroknak úgysem mond semmit a sóskaramell meg az art deco, mert arrafelé ilyen fenyveserdők meg székelykapuk jelentik az otthont és nem a macskakő. A Fiú az útlevélképén sír, mert az ügyintéző hölgy kedvesen arra kérte, hogy csukja be a száját és nyissa ki a szemét, és ezen megsértődött. 

A legszomorúbb a lakásunkban voltam, mert az Óbudán van, és míg Sopron mindig is ott volt és ott is lesz, ezt a lakást meg a benne zajló életet mi találtuk ki és mi építettük fel, és az egy nyilvánvaló gyász és veszteség. Mert nem tudom magammal vinni az általam tervezett beépített könyvespolcot, a Lány által babakorában összefickált falat, se a férjem karrierjét vagy az én egyetemi teljes- és részállásaimat. Azok a mi teremtményeink (jó, a könyvespolc igazából az asztalosé) és ott maradtak, és lehet, hogy egyszer visszajövünk hozzájuk, de lehet, hogy nem. Olyannak építettük őket, amilyennek szerettük volna, amilyenek mi vagyunk, és nem gondoltuk, hogy ilyen kevés időt fogunk itt tölteni. Hát, így jár, aki túlzott optimizmusában beépített szekrényt vesz. 

A második alkalommal Nikével találkozni mentem, a régi munkahelyemen dolgozik, az nem annyira Párizs, mint inkább Kalkutta, járdán fetrengő koldusok, az utcazenész hegedülés közben folytat parázs vitát egy másik cigánnyal, hőség, kosz, zaj, tök egzotikus, inkább ne költözzünk ide, hol a kézfertőtlenítőm. 

Egyébként sokkal többet is lehettünk volna Magyarországon, ha elég bátor lennék, de én már nem bírom idegekkel ezt a koronavírus miatti térképszínezgetést, a norvég munkahelyemtől is kapom az sms-eket, hogy mivel eü dolgozó vagyok, akkor is tesztelni fognak, ha zöld országban voltam, de inkább legyek felelősségteljes és ne utazzak sehova. Ha piros országból megyek vissza, akkor 10 nap karantén, aminek bele kell férnie a szabiba / iskolakezdés előtt, Ausztriában mennek felfele a számok, bármikor piros lehet és az szívás, és ezért végül holnap megyünk vissza. Jó, kibírjuk, de azért a koronavírus miatti utazási korlátozások alaposan betettek az egész norvég projektünknek, ami azon alapult, hogy majd rendszeresen hazajárunk meg minden hétvégén más jön ki minket meglátogatni, aha. Amúgy nem megmondtam 2017-ben, hogy majd visszahúzzák a vasfüggönyt és nem lehet csak úgy utazgatni? Ugyanitt azt is megmondtam, hogy majd tetováltatok egy cikláment a bokámra és Norvégiába költözöm, szóval jobb, ha mindent elhisztek nekem ezentúl.
 
20200724_195644_hdr_2.jpg

A munkahelyem "ajánlása" alapján csak akkor utazz külföldre, ha feltétlenül szükséges. Ha zöld országba utazol, magad is eldöntheted (persze, inkább ne, de oké, te tudod), ha piros országba, akkor meg kell vitatni a legközelebbi főnököddel az utazás feltétlen szükségességét. Mivel pont zöldek lettünk, így nem kellett megvitatnom, de mit mondtam volna? Értsd meg, Torhild, muszáj volt megbizonyosodnunk róla, léteznek-e még ezek a helyek a fizikai valóságban, vagy csak úgy gondoljuk a Fő teret meg a Károly-magaslatot. Meg hát be kellett főzni a fügét. 

sopron1_1.jpgsopron2_1.jpgsopron3_1.jpg

A captain's goal was simple. Find a crew, find a job, keep flying.

2020.07.18. 22:07 - címkék: Címkék: munka erdő nyafogás Norvégia -

Most két hétig nem a saját munkahelyemen dolgozunk fizikailag, hanem az bezárt három hétre a nyár miatt, mi meg addig a szomszéd nagyvárosba járunk az ottani rendelőbe (most láttam az itteni időjárásjelentésben, hogy nagyváros, amúgy 23 ezren lakják, szóval kb. Dunaharaszti). Én előre utáltam az egészet, mert én már nem bírok több újdonságot elviselni, és akkor most megint meg kell tanulni ott is, hogy hol a szobám meg hol a meeting room meg a mosdó meg az ebédlő (amiben amúgy milliméter pontosan ugyanazok a helyben készült szendvicsek vannak, mint az eredeti helyünkön, úgy képzelem, hogy van a kórháznak egy nagyon szigorú és részletes protokollja arra, hogy a magos zsömlébe csak sonkát lehet tenni, és nem alá, hanem fölé megy a pontosan 2 cm-re kilógó salátalevél, és minden lépést külön jóvá kell hagynia a konyhafőnöknek és ezt iktatni a megfelelő szoftverben). És akkor még ott csomó új ember, meg a főnökünk szabin van, a helyettese a harmadik telephelyen dolgozik és csak telefonon elérhető és még sose láttam, és mindegyiknek megjegyezhetetlen norvég neve van és valamilyen dialektust beszél. 

Erre kiderült, hogy sokkal jobb ott dolgozni, egészen meg vagyok lepve. Semmilyen kézzel fogható okot nem tudok felmutatni, egyszerűen más az alaphangulat, és ebből jöttem rá, hogy az eddigi helyemen mennyire nem jó hangulat uralkodott. Mert eddig azt hittem, "csak" az a bajom, hogy nem tudok tökéletesen norvégul, nem ismerek még mindenkit, új és igen lassan épülő csapatban dolgozom nehéz betegekkel meg ilyenek. De itt is ugyanazt csináljuk, és a nemjófej rezidens is ugyanúgy velem dolgozik, mégis sokkal jobb. Amikor lemegyek ebédelni, a régi helyen nekem az egy para, hogy kikhez üljek oda, azt hittem, azért, mert félénk vagyok, ami igaz, de ezen a helyen egyáltalán semennyire sem para, simán leülök ismeretlenekhez vagy ismerősökhöz gond nélkül. 

A régi helyemen az ambulancián amúgy több éves probléma van a váltakozó vezetőséggel, és két régi csapat, a trauma és a személyiségzavar, akik nem igazán keverednek egymással. Ezek közé épültünk be harmadik csapatnak, vagyis ékelt be minket a vezetőség, ami bizonyos körökben nem túl népszerű. Most itt a szomszéd városban itt vannak azok is, akik alapból itt dolgoznak, az akut team, az addiktológusok meg az ADHD és szorongás-csapat, és ettől más a dinamika és tök jó. Ettől még éjt nappallá téve dolgozom és valamelyik nap végig csörgött mindkét telefonom, amíg pisilni voltam, de ellenálltam és nem vettem fel közben. Én nem tudom, ez hogy van, hogy az én naptáram mindig full tele van, a többieké meg nincs, de úgy döntöttem, amíg próbaidőn vagyok, nem kezdek el rinyálni emiatt. A túlórákat nem fizetik ki, de le lehet csúsztatni (előre eltervezetten, miután regisztráltad az erre kifejlesztett szoftverbe és a főnök jóváhagyta a túlórát, aztán regisztráltad a csúsztatáskérelmet és jóváhagyta azt is, szóval gondolom, jövő májusban), amivel tökéletesen elégedett vagyok. 

A nemjófej rezidenssel kapcsolatban az van, hogy a Facebook hirtelen úgy gondolta, hogy szükséges elolvasnom a Wall Street Journalnak azt a cikkét, amiben a túsztárgyaló ad tanácsokat ún. nehéz beszélgetésekhez, úgyhogy elolvastam, és úgy döntöttem, meghalsz kisköcsög challenge accepted. Azóta kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beszélünk, a túsztárgyaló irányelveit követve járok el, ami nem könnyű, mert nem szabad pl. elküldeni az anyjába, se röhögni, és amikor a kéthónapos szakmai tapasztalatával elmagyarázza nekem, hogy a diagnóziskódoknál ne felejtsek el pontot tenni a számok közé, és közben filctollal fel is írja a szobámban lévő flipchartra, hogy nem F438, hanem F43.8, "látod, itt a pont, csak egy tipp", akkor a spontán reakcióm nem feltétlenül lenne, khm, előremutató. 

Szóval nem feltétlenül a legjobb munkahelyre kerültem a kórházunkon belül (4 különböző környékbeli kisvárosban vannak rendelőik vagy fekvőosztály), de lehetne rosszabb is, és egyébként ha nagyon akarom, lehet mozogni helyszínek között. 

De nem akarok, mert a mostani helyem így néz ki. A sárga ház ott a fák között. 

20200630_075839_2_moment.jpg

A hazafeleút meg így néz ki, meg így. Mondjuk az nagyon csodálatos, hogy gyalog járok dolgozni, 2,5 km, oda-vissza 5, de eléggé aggódom, hogy novemberben, sötétben és szakadó esőben majd mekkora élvezetet fog ez okozni.  110981126_335669674259375_8678953274351214063_n.jpg

110105450_278959593531139_2010247639650273349_n.jpg

Otthon meg, amikor kilépek az ajtón, ez van: 

110264476_3144869225589328_5477690784243769297_n.jpg

Távolabbi terveim: minden nehéz beteget profin meggyógyítok, közben egymilliárd pontot termelek a kórháznak (az itt fontos), lassan mindenki megtanulja, hogy szuper vagyok és cost-effective, a nemjófej rezidens közben sokszor elkésik és nagyon keveset dolgozik, de még az alól is kibújik, szeptember elején letelik a próbaidőm, és már beírattak egy képzésre, ami 2021 januárban kezdődik. A rezidenst nem íratták be. Mindez azt jelenti, hogy lassan, de biztosan meg fognak változni köztünk az erőviszonyok az én javamra --> világuralom. 

Rövid távú terveim: túlélem a következő 5 napot, megírom a megírandó dokumentumok mappában egyre csak gyűlő dokumentumokat készre, csütörtökön elmegyek az itteni háziorvosomhoz, akihez két hete kaptam időpontot fülfájásom és füldugulásom miatt (de elmondta a nagyon kedves recepcióscsaj a telefonban, hogy ha addig sürgőssé válnának a panaszaim, menjek bátran az ügyeletre), (majd elmesélem, mi lett), jövő szombatra pedig van repjegyünk haza, vagyis Bécsbe. Olyat jegyet vettem, amit át lehet tenni más dátumra, és nézegetjük a számokat meg a szabályokat addig. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, egyrészt semmi kedvem a hercehurcához pluszmínusz adott esetben karantén (Ausztria-Norvégia és Magyarország-Ausztria egymáshoz képest jelenleg karanténmentes, Magyarország-Norvégia pedig oda-vissza karanténos), meg parázok is, hogy közelebb megyünk a fertőzöttebb régióhoz, másrészt viszont nagyon vágyom rá, hogy ismert helyen legyek kicsit, ismert emberekkel, dehát hol van még a jövő szombat. 

天晓得

2020.07.10. 11:11 - címkék: Címkék: munka norvég nyafogás Norvégia -

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

And I think calling him that is an insult to the psychotic low-life community

2020.06.26. 19:29 - címkék: -

Éppen gondoltam, hogy most már írok jó dolgokról is meg körbefotózom, milyen szép helyen vagyok, hogy ne csak rinyáljak, erre kiderül, hogy a rezidensgyerek fúr engem. Én komolyan teljesen le vagyok ettől akadva, én kérem nem ehhez a fajta mérgező munkakörnyezethez vagyok szokva. Egy pillanatig nem szeretném állítani, hogy világéletemben egészséges munkakörnyezetben dolgoztam volna, mert, hát, nem. Rengetegszer lecsesztek indokolatlanul, bíztak rám szimultán három melót egyidőben és elégedetlenkedtek, ha nem végeztem el, bíztak rám agyrém vagy csak simán nehéz feladatokat és hagytak vele egyedül, végeztem olyan munkát, amiért más aratta le a babért, pletykáltak rólam, amiért nincs gyerekem, összeboronáltak a Rezidensemmel, akivel sose kavartam, kihasználták, hogy nem vagyok jó nemetmondásban és még több munkát bíztak rám, és csótány volt az ügyeletes szobában. És egyszer az egyik nővér azt mondta nekem, hogy "ugyanolyan vagy te is, mint a Filozófus", amin annyira megsértődtem, hogy két hétig nem szóltam hozzájuk, de mondjuk akkor épp terhes voltam és érzékeny. Lehet, hogy egyebeket is pletykáltak rólam, amiket nem tudok, másokról olyanok szoktak menni, hogy hebefrén, drogozik, meleg és/vagy megcsináltatta a melleit. Többnyire azért szerettek, aki nem szeretett, az legalább félt tőlem, meg volt olyan, aki nem kedvelt, de ő senkit sem kedvelt, úgyhogy az nem ér. 

Én ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy engem utálnak. Erre ez utál, és ír a főnökömnek a hátam mögött, hogy hülye vagyok és rosszul dolgozom. Szerencsére a főnököm tudja, hogy jól dolgozom és nem vagyok hülye, de ő csak az átmeneti főnököm, amíg az igazi beteg, és annak még nem bizonyítottam, mert ő még nem látott dolgozni, szeptembertől meg jön egy új csoportvezető, aki szintén nem látott még dolgozni, és eddig azért itt többször is előfordult már, hogy keleteurópai származásom miatt nem valami sokat néztek ki belőlem. Előbb-utóbb azért kiderülnek a jó tulajdonságaim, de azért ez nehéz. És ha a főnökömnek ír, akkor ugye jól gondolom, hogy már fűnek-fának elmagyarázta ugyanezt és az egész szakrendelő (leszámítva azt a pár embert, akivel együtt dolgozom) azt hiszi, hogy hülye vagyok? Szóval mindenképp megnehezíti a dolgomat. 

És vajon mi a baja velem? Én ugyan nem bántottam. Nem emlékszem, hogy köcsög lettem volna vele. Előfordult, hogy valamit jobban tudtam nála, de olyan is, hogy ő mutatta meg nekem, hogyan kell labort rendelni meg ilyenek. Mondjuk ő az, aki az első talákozásunkkor közölte, hogy külföldön nem lehet megtanulni norvégul, aztán később kioktatott, hogy ha otthon nem norvégul beszélünk, akkor sose fogunk megtanulni norvégul, aztán egy párszor elmagyarázta, milyen zseniálisan oldott meg eseteket, amit nem vontam kétségbe, és egyedül csak akkor szálltam vele vitába, amikor kioktatott a ruhavásárlásról. Mert mondtam, hogy hiányoznak az otthon hagyott ruháim, mire elmagyarázta, hogy Magyarországon vásárolt ruhákat úgysem lehet Norvégiában viselni, mert tök más az időjárás és példának okáért itt egy csomóan hordanak gyapjút, Magyarországon meg nem hordhatsz gyapjút, és akkor rmondtam neki, hogy szerintem Magyarországon is lehet hordani gyapjút, de mondta, hogy nem lehet, és akkor mondtam, hogy nézd, itt van rajtam ez a gyönyörű Burberry gyapjúkardigán, eredetileg brit, de Magyarországon vettem és most itt ülök benne Norvégiában. Lehet, ez volt a baj. De mondjuk jó, oktasson ki nyelvtanulásról, ő három országban élt eddig és kamaszkorában jött Norvégiába, lehet róla tapasztalata, de a ruhavásárlásról engem aztán ne oktasson ki lekezelő stílusban egy szőröshátú strandpapucsos suhanc senki. 

Pedig én ezidáig tök jól kijöttem a kioktató, nárcisztikus pasikkal a munkahelyeken. Hát, lehet, hogy öregkoromra már nem fogok jól kijönni velük. Kicsit a rend kedvéért igyekszem a saját felelősségemet is megtalálni a történetben, de bevallom, hogy valójában egy percig sem gondolom magam hibásnak. 

Amikor így valaki utál, akkor néha meg tudom csinálni azt, hogy észrevétlenül direkt megszerettetem magam, hogy aztán a végén neki lesz bűntudata, amiért geci volt velem (a Hétfejű tündér-manővernek hívom*), de így, hogy norvégul kell helytállnom, júniusban nem kaptam fizetést, koronavírus miatt nem tudunk hazautazgatni a szeretteinkkel meg a barátainkkal találkozni, se a kedves tárgyainkért, a Fertő-parti nádházak leégtek és a strandot letérkövezik, rengeteget szívunk és frusztrálódunk a bürokráciával, meghalt a Benedek Tibor meg a Bálint gazda, néhány nappal ezelőtt veszélybe került a férjem munkahelye (mármint nem az állása, hanem az egész), fáj a fülem, a Fiú pár napja beverte a száját egy padba és ma elkezdte mondani, hogy fáj a foga, és a Sportsdirect-ről rendelt olcsó szandáljaimról kiderült, hogy vámot kell rájuk fizetni, így most egyszerűen nincs sem motivációm, sem időm, sem maradék energiám arra, hogy megszerettessem magam egy ilyen görénnyel, szóval marad a háború. 

Első lépésként ma megbeszéltem vele, hogy a múltkori közös esetünk szerintem nem volt ideális együttműködés, és mit tegyünk, hogy a következők jobban menjenek. Hisztizve elmondta, hogy mik voltak a bajai, ebből az egyikbe beleegyeztem, hogy legközelebb úgy fogjuk csinálni, míg másba nem (hogy ne tegyem fel ugyanazokat a kérdéseket a betegnek, amit ő már feltett, ezt sajnos nem tudom megígérni, mert ő is és én is a pszichés panaszairól beszélgetünk a beteggel és így szinte biztosan lesz átfedés, egyébként pedig az én dolgom és felelősségem eldönteni, hogyan kérdezem ki a beteget, amikor én kérdezem ki). Amúgy ez mit képzel magáról, amikor én 18 éve dolgozom pszichiátrián, ő meg két hónapja, hogy így megmondja nekem, mit kérdezhetek és mit nem? Nagyon ügyesen nem húztam fel magam, hanem Niké örökérvényű tanácsát követtem, miszerint beszélgetés közben elképzeltem, ahogy fejberúgom, hogy pontosan idézzem: "imagináld, ahogy törik a csontja", így aztán higgadtan és udvariasan elmondtam neki, miben tudunk továbblépni és miben nem.

Egyébként azt kell mondjam, kiváló mestereim voltak, és máig emlékszem, amikor a volt intézetvezetőnk azt mondta egy másik intézetvezetőnek nagyon udvariasan és kulturáltan, hogy "ezek szerint ebben a kérdésben különböző marad a véleményünk", és semmilyen nonverbális módon sem fejezte ki, hogy ez igazából ezt jelenti, hogy "feldughatod a seggedbe az ostobaságaidat", mégis valahogy érződött, hogy igazából ezt jelenti. Ezeket amúgy ilyen vezetőképző tréningeken tanítják vagy hol? Ugyanakkor jövő héten is lesz közös esetünk, akkor fog megjönni a menzeszem és van az a két nap, amikor fixen emberevő szörnyeteggé változom, szóval ki tudja még, milyen fordulatot vesz a cselekmény. 

*Ez egy idő- és energiaigényes dolog, szóval át kell gondolni, megéri-e. Nem szabad smúzolni vagy hazudni, mert azt észreveszik meg nem is tudok jól, jobban hasonlít a viselkedésterápiában ismert shaping módszerére. Alaposan meg kell figyelni az alany viselkedését, hallgatni a mondandóját, és ha faszságot mond, vagy olyat, amivel nem értünk egyet, akkor nem kell reagálni semmit, ha pedig olyat mond, amivel egyetértünk vagy ami közös bennünk, akkor arra reagálni kell, ki kell emelni, és beszélni róla. A közös pontok plusz hangsúlyt kapnak, a nemközösek nulla hangsúlyt. Egy idő után az illetőnek le fog esni, hogy rengeteg közös van bennünk ---> profit. Könnyűnek hangzik, de igazából szerintem nehéz, mert figyelni kell, hosszú távú feladat, és ha sok a nem-egyezés, akkor úgyse bírom ki szó nélkül, szóval kellő motiváció nélkül nem megy, most pedig nulla motivációm van hozzá. 

We gotta go to the crappy town where I’m a hero.

2020.06.23. 06:47 - címkék: -

Ha már így benne vagyok, akkor elmesélem, hogy ugye én kognitív viselkedésterapeuta és pszichodinamikus mozgás- és táncterapeuta vagyok, valamint félbehagytam a sématerapeuta nemzetközi akkreditációt gyermekszüléshez kapcsolódó időhiány miatt. Amikor ideköltöztünk, írtam a norvég kognitív viselkedésterápiás egyesületnek, hogy hello, isolde vagyok, kognitív viselkedésterapeuta EU-akkreditált bizonyítvánnyal, most költöztem ide, szeretnék belépni. Visszaírtak, hogy akkor küldjem el angol nyelven, részletesen miből állt a képzésem milyen óraszámban és majd ők megítélik, megfelelő vagyok-e. Anyátok, gondoltam, majd írtam a magyar egyesületnek, hogy légyszi küldjenek egy ilyet, azóta írtam nekik még 2 emailt és beszéltem velük 2 alkalommal telefonon, megígérték, hogy majd küldik, azóta sem küldik. De különben ezen fel vagyok háborodva, mert amúgy a norvégoknak kötelező elfogadniuk az EU-ban elfogadott szakmai végzettséget igazoló papírokat, szóval beperelhetem őket Brüsszelben kirekesztésért. 

Írtam a norvég mozgás- és táncterápiás egyesületnek, hogy sziasztok, jöhetek-e az európai táncterápiás egyesület által elfogadott képzésemmel, visszaírtak, hogy igen, máris küldenek egy csekket az éves díjra és szeretettel várnak, de arra ne számítsak, hogy segítenek állást keresni (?), mert nagyon kevés a táncterapeuta állás. Visszaírtam, hogy nyugi, nem keresek állást, van állásom, csak szeretném a táncterapeuta identitásomat fenntartani és eljárni a továbbképzéseikre meg ilyesmi, nem akarok tőlük semmit. Nem küldtek semmit. Kb két hónappal később írtam, hogy most jut eszembe, nem küldtetek csekket, akkor hogyan tudok belépni. Soha többé nem válaszoltak. A norvég táncterápiás egyesülettel kapcsolatban egyébként a honlap alapján az a benyomásom, hogy ez összesen két csaj, az egyik az elnök, a másik a pénztáros, szóval lehet, hogy azért nem válaszolt az egyesület, mert épp beteg / nyaral. Még kicsit üldözöm őket, mert ősszel, ha nem lesz zombiapokalipszis, akkor  jön hozzájuk workshopot tartani a Helen Payne és az érdekel. 

Írtam a nemzetközi sématerápiás egyesületnek, hogy félbemaradt a nemzetközi akkreditációm, még valahány óra szupervízió hiányzik hozzá, légyszi írják meg, mennyi, és tudom-e teljesíteni most. Válaszolt a nő, hogy már nem ő az oktatási munkacsoport vezetője, hanem egy csávó, neki írjak, bár sokára válaszol emailre. Írtam a csávónak áprilisban, azóta sem válaszolt, de mondjuk ő orosz, van ott egyáltalán internet? 

Rá kéne állnom, hogy heti két udvarias emailt írok mindezeknek, mint a Remény rabjaiban a csávó, mert egyébként az a tuti módszer, de a norvég kognitív viselkedésterápiás egyesületre megsértődtem, úgyhogy lehet, hogy oda be se akarok lépni, semmilyen hátrány nem ér attól, hogy nem vagyok tagja, jó, nem vehetek részt a továbbképzéseiken, de biztos amúgy is ostobák és én sokkal többet tudok már a módszerről, mint ők valaha is tudtak, és nem érdemelnek meg engem. 

Aztán gondoltam, itt az ideje, hogy többet tudjak az új pszichoterápiás módszerünk elméleti alapjairól, egy kötődéselméleti modell szerint osztályozzuk benne a pácienseket és ez tök érdekes és én nem ismertem eddig (DMM modell), úgyhogy kinéztem róla egy jó könyvet és gondoltam, megkérdezem a csoportvezetőnket, nincs-e valami keret itt a jóléti társadalomban a továbbképződésünkre, amiből rendelhetek a csoportunknak egy-két-harminc könyvet, azért alap egy saját könyvtár egy munkacsoportnak, hát nem? Csodálkozott az ötleten, mondta, hogy nem tudja, de kinyomozza a vezetőségnél, aztán nagyon mentegetőzve visszaírt, hogy bocs, bocs, de nem, ha akarok könyvet, magamnak kell megvenni. Egyáltalán nem haragudtam, mivel világéletemben magam vásároltam a könyveket, egyetlen alkalmat kivéve, amikor Johnny kutatócsoportjában voltam és megengedte, hogy valami pályázatos pénzből rendeljek egy szuper, 100 dolláros neuropszichológia könyvet az amazonról (nem magamnak, a kutatócsoportnak). Úgyhogy megrendeltem a Patricia Crittenden-könyvet a bookdepository-tól kb. két hónapja, azóta se jött meg. Akkor már megrendeltem a Scott Kellogg könyvét is, aki sématerapeuta, de egzisztencialista alapokon és pszichodrámás technikákkal, és szerintem klassz, ez megjött és már a felénél tartok és klassz. 

Igen, tudom, hogy manapság az ember már nem könyvekből tanul, és főként nem vásárol papírkönyvet, és meg is próbáltam letorrentezni ezeket, de nem találtam, és ha már fizetnem kell érte, akkor szívesebben fizetek papírkönyvért, mint e-bookért, mert jobban szeretem és kész, de értsétek meg, én a hetvenes években születtem, nekem nincs kedvem infografikákból tanulni meg youtube-videókból. Különben elolvastam a DMM-et a neten, úgyhogy tudom már, mi az, de valahogy nem érzem, hogy tudom, amíg nem láttam könyvben. Pedig valószínűleg tudom, mert már elmagyaráztam a pszichológuscsajnak is, mégis meggyőződésem, hogy nem tudom, mert nincs róla könyvem. Jó, és ki mondta, hogy az ember racionális lény, én biztos nem. 

You can't take the sky from me

2020.06.21. 18:20 - címkék: -

Én még ennyi elutasítással életemben nem találkoztam, basszus. Másfél hete végre eljött az ünnepi pillanat, időpontunk volt a végre kinyitott adóhivatalba (a népességnyilvántartás is az ő feladatuk), hogy bejelentsük a gyerekeim és a férjem ideköltözését és végre legyen személyi számuk, amivel jogot nyernek például az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, meg ahhoz, hogy norvég mobilelőfizetésük legyen, meg hogy a férjem társkártyát kaphasson a bankszámlámhoz. Szerintem az, hogy négy hónapja orvosként dolgozom itt és a gyerekeimnek nincs TB-je, az egy nonszensz. Az adóhivatalba személyesen mentünk, a szomszéd városban van, előtte telefonon is és emailben is egyeztettük, milyen papírt kell vinni, vittünk mindent. Mígnem a kedves ügyintéző közölte, hogy az albérletszerződésünk 3 hónapnál régebbi (februárban írtuk alá), és nem hoztunk plusz igazolást arról, hogy még mindig érvényes. 
Hát igen, ezt nem mondták a telefonban, meg nem írták az emailben, meg nem jutott eszünkbe magunktól, meg amúgy ti voltatok 3 hónapig zárva, és én be vagyok már jelentve ide lakcímre és itt állok személyesen és tudom igazolni, hogy a gyerekeim velem laknak. A gyerekeim amúgy nem szerepelnek az albérleti szerződésen, mert velem kötötte a néni. Én meg már hivatalosan ott lakom. Ezek meg velem laknak. 
Nem, a szabály az szabály, küldjük el utólag emailben a főbérlő által aláírt megerősítő nyilatkozatot. Jó, előszedtük a főbérlőt, kedves volt, írt ilyet, elküldem emailben, semmi válasz. Két nap múlva újra elküldtem, semmi válasz. Két nap múlva írtam egy emailt, hogy megkapták-e az emailt, nincs válasz. Felhívtam, de csak a központi számot lehet, ahol felveszi egy home office-ban dolgozó ügyintéző, aki mit sem tud az ügyünkről, elmagyaráztam neki, azt mondta, jó, kapcsolatba lép az ügyintézőmmel és megkéri, hogy jelezzen vissza nekem emailben. Fél óra múlva visszahívott, hogy az ügyintézőm azt mondta, nem jelez vissza, várjak türelemmel, a személyi szám ügyintézése több hét. De én nem ezt kérdeztem! Most intézik vajon az ügyet, vagy félretették, mint hiányos akta és jövő novemberig nem foguk hallani róla? Addig mellesleg nem engedem ki a gyerekeket és a férjemet az országból, mert egyáltalán nem biztos, hogy vissza tudnak jönni (folyamatosan változik, hogy ki léphet be külföldről Norvégia területére, májusban itt dolgozóként én bejöhettem volna, a családom nem). 

Aztán be akartam utalni egy beteget kórházba, én szakrendelőben dolgozom, és úgy ítéltem meg, hogy neki bentfekvésre van szüksége. Itt máshol van a határ, otthon már kb az összes betegem kórházban feküdne, itt sokkal nehezebben fektetnek be, de ennek, úgy gondoltam, kéne. Írtam a rendszeren belül üzenetet az osztályvezetőnek, visszaírt, hogy nem, ezt nem kell befektetni. De én láttam a beteget, ő meg csak elolvasta a papírját. Mindegy, szóltam a főnökömnek, ő azt mondta, felveti a témát a vezetőségi meetingen, hívjam fel a beutalós telefonszámot. Felhívtam, felvette egy orvos, aki mit sem tudott az esetemről, de azt mondta, írjak neki a rendszeren belüli üzenetet és elolvassa, mi ez. Írtam csütörtökön, nem válaszolt. Ráírtam pénteken, hogy megkapta-e az üzenetemet, nem válaszolt. Ráírtam a főnökömre, hogy itt tart az ügy, adjon tanácsot. Most itt tartunk, sztem még levelezgetünk egy darabig.

Amúgy nevetségesnek találom, hogy itt a csillivilli egészségügyük, csak épp annyira nehéz bejutni, mint a Fehér Ház alatti elnöki bunkerbe (vagy az csak a filmekben létezik?). Ha már haldokolsz, akkor lehet, hogy a háziorvos beutal szakorvoshoz szakrendelőbe, de az úgy megy, hogy elküldi a beutalót, a szekrendelő megítéli, hogy indokolt-e a beutalás, ha igen, behívnak, ha nem, visszaírnak, hogy bocs, nem. Fellebbezhetsz. Szerintem ez nagyon hatékony módja a spórolásnak, ugyanakkor rettenetesen gáznak érzem, hogy nem tiszteljük egymás véleményét. A háziorvos látta a beteget, és ezért vagy azért, úgy érzi, szakorvosi segítségre van szüksége. A szakrendelőben a beutalót olvasó nem látta a beteget és nem látja át a helyzetet annyira, mégsem fogadja el a háziorvos véleményét. Persze, Magyarországon is beutal a háziorvos, mi meg (szakorvosok) szidjuk a háziorvost, hogy ezt meg minek küldi ide, de azért ellátjuk. Így aztán egy pszichiáter itt nem napi 50, hanem napi 5 beteget lát el és nem hal meg ötvenévesen rákban meg infarktusban. 

Most épp fáj a fülem, meg a torkom egyik oldala egy ponton. Nem koronavírus, volt már ilyenem, csak akkor elmúlt magától. Ha nem múlik el, a következő fog történni. Felhívom a közvetlen főnökömet, ő megítéli, hogy kell-e koronatesztelni. Ha úgy dönt, akkor home office, ő értesíti a mikrobiológiát, akik felhívnak, hogy hova menjek tesztre. Fogalmam sincs, hogy megyek oda, mert a szomszéd városban van, nincs autónk és torokfájással nem szállhatsz tömegközlekedésre. Letesztelnek, pár nap, negatív lesz a tesztem. Ezután felhívhatom a háziorvost és kérhetek tőle időpontot. Csak munkaidőben dolgoznak, szóval ad időpontot jövő hétre, arra el kell kéredzkednem a munkából. Elmegyek a háziorvoshoz. Az megvizsgál, mond valamit, kipróbálom, nem használ, visszamegyek még százszor. Százegyedszerre úgy dönt, beutal fül-orr-gégészhez. Elküldi a beutalót. A fül-orr-gégészeten a bejövő beutalókat értékelő team a beérkezés sorrendjében értékeli a beutalókat. Ha úgy döntenek, hogy a beutalás indokolt, levélben (!) értesítenek, szerencsére már van elektronikus userem, úgyhogy talán digitális levélben is, amelyben szerepel az időpont, amikor odamehetek (természetesen munkaidőben, és érzésem szerint jövő szeptemberben). Ott a tökéletesen felszerelt rendelőben megvizsgál egy fül-orr-gégész, aki napi 5 beteget lát és tudja, hogy délután 4-kor leléphet a vitorláshajójára, ezért udvarias, nyugodt és kellemes modorú. Remélhetőleg hatékony gyógymódot javasol, hacsak meg nem gyógyultam magamtól az elmúlt 3 hónapban, amíg vártam a beutalásra. 

Magyarországon ez így lenne: fáj a fülem és a torkom oldala. Átsétálok a Vörösvári út túloldalára a szakrendelőbe. Ülök három és fél órát leharcolt nyugdíjasok, visító gyerekek és gégerákos dohányosok között. Behív a fül-orr-gégész, aki napi 50 beteget lát, másik 50-et meg a másik munkahelyén, ezért totál lestrapált és a várható élettartama már tegnap lejárt, ugyanakkor vegyük észre azt is, hogy lényegesen több szakmai tapasztalata van, mint az ugyanannyi idős norvég fül-orr-gégésznek, mivel sokkal több esetet látott. Morog rám, köcsög velem, levegőnek néz, majd öt perc alatt megvizsgál és remélhetőleg hatékony gyógymódot javasol. (Itt szeretném megjegyezni, hogy egyszer voltam a Vörösvári úti szakrendelőben fül-orr-gégésznél jómagam, egyszer pedig a gyerekkel, mindannyiszor sokat kellett várni, de mindannyiszor tök kedvesek és normálisak és alaposak voltak, a mogorva modort csak példáként hoztam). 

Amúgy Magyarországon nem ezt csinálnám, hanem fognék húszezer forintot és elmennék egy magánrendelésre. Itt a magánegészségügy kétféle, van, amibe ugyanúgy kell háziorvosi beutaló, mert az állam ugyanúgy fizeti egy részét, és van a magánmagán, ahova beutaló nélkül is mehetsz, de az csak Osloban van, közelebb nincs. Ja, és nagyon nagyon tilos a szakmai és a magánéletet keverni, tehát nincs olyan, hogy átcsörgök a saját kórházam fül-orr-gégészetére, hogy csá, isolde vagyok a szomszédból, légyszimár nézzetek bele a fülembe. Amíg Magyarországon kórházban dolgoztam, ott ezt csináltam ugyanis. 

Ne értsetek félre, egy pillanatig sem gondolom, hogy a magyar rendszer jobb. Csak máshogy rossz. Valami miatt a norvégok mégis tovább élnek, mint a magyarok és jobban az eü mutatóik, szóval valahogy mégis működik az itteni egészségügy. Vagy eleve nem betegszenek meg. 

És rendeltem szandált a norvég Sportsdirecttől, kifizettem a honlapjukon a magyar Visa kártyámmal, levonták, küldtek megerősítő emailt, majd másnap írtak, hogy nem tudták levonni a számlámról az összeget, így nem küldik. Írtam, hogy ööö de a bankszámlaegyenlegemen nézzétek, itt van a levont összeg. Visszaírtak, hogy 1-3 munkanapon belül válaszolnak. Nem válaszoltak egy hétig. Írtam még 3 emailt. Visszaírtak, hogy csak zárolták az összeget a számlámon, de magyar számláról nem tudnak levonni, így már visszavonták a zárolást, ne hisztizzek. Mondjuk ha ezt tudtam volna, vagy bárhol kiírták volna a process során, vagy felajánlották volna később, akkor fizettem volna Paypallel és már rég lenne szandálom, de mindegy. 

Amúgy van már norvég bankszámlám, csak nincs rajta pénz, mert májusban még nem arra kaptam fizetést, júniusban meg, mint kiderült, nem kap az ember fizetést. Ezt onnan tudtam meg, hogy meglátogatott egy másik városból egy srác, aki a norvégtanfolyamon volt csoporttársam, csak bolgár és tüdőgyógyász, és ő mondta, és utána rákérdeztem a munkahelyemen. Azt tudtam, hogy első évben nincs fizetett szabadság, csak fizetés nélküli, de úgy számoltam, hogy ha júliusban kiveszek egy hetet és augusztusban kettőt, az belefér. Csak épp azt nem tudtam, hogy júniusban a fizetés helyett a "szabipénzt" utalják, szóval jóliusban meg augusztusban majd teljes fizut fogok kapni, júniusban meg cserébe semmit. Valamiért senki nem gondolt arra a munkahelyemen, hogy erről esetleg tájékoztatni kéne engem, mivel Norvégiában ez közismert. 

Benne vagyok ebben a kutatásban, küldik kétóránként a kérdőívet, szóval pontosan tudom, hogy az utóbbi időben 7-fokozatú skálán mennyire vagyok nyugtalan, gyanakvó/bizalmatlan, ingerült és aggodalmas. Annyira izgi!!! Kb. két hete töltöttem már és ikszeltem nullát a "tartózkodtam attól, hogy kifejezzen az érzelmeimet" kérdésre, mígnem egy ponton rájöttem, hogy oh, wait. Hiszen ha kifejezném az érzelmeimet, akkor sírva ordítoznék az adóhivatallal. Hiszen egész életemben tartózkodom attól, hogy kifejezzem az érzelmeimet, csak annyira ilyen vagyok, hogy észre sem vettem, mivel nem fordítok erre külön energiát. Amúgy több magyar bevándorló szerint is a hatékony ügyintézés kulcsa, ha sírva ordítozol az adóhivatallal, mert attól megijednek és rögtön intézkedni kezdenek, szóval lehet, rá kéne vennem magam valahogy. 

Az idő fennmaradó részében csodálatos erdőben sétálok, meg a homokos tengerparton hömbölgök bikiniben a csodálatos gyerekeimmel, meg krémsajtos epertortát sütök, mert itt most van eperszezon és a norvég eper elég jó (tényleg), szóval néha vidámat is ikszelek a kérdőívben azért. 

You ought to see to your girl. She made you a dress looks like you bought it in a store

2020.06.07. 15:50 - címkék: Címkék: vásárlás ruhák nyafogás Norvégia -

Ruhákról lesz szó. Belefutottam egy kapszularuhatár-kihívásba, úgyhogy kíváncsi lettem és megszámoltam a rendelkezésemre álló ruháimat és úgy érzem, máris teljesítettem. Persze, vannak még ruháim Budapesten és Sopronban is, de azokhoz éppenséggel nincs hozzáférésem, gondolom, akkor nem számítanak? A kihívás az, hogy 33 ruhadarabot hord a csaj egy szezonban, 3 hónapig, nyáron. Nekem 40 db ruhám van és azokat hordom március 6 óta, ami kb. három hónapja volt, de ezalatt itt Norvégiában volt tél (konkrétan hóembert építettünk márciusban), tavasz, és a múlt héten nyár is, amikor rövidujjúban már megdöglesz, kenni kell az 50 faktort és a bátrabbak fürödtek a tengerben. (Mármint a bátrabb norvégok. Mivel 15 fokos.) És napoztam bikiniben a teraszon. Tehát hóemberépítéstől bikinibennapozásig nem beszélhetünk szerintem egy szezonról. 

A ruháim felsorolása nyilván a világon senki számára nem érdekes vagy tanulságos rajtam kívül, de én kedvet kaptam hozzá, úgyhogy ez következik. Valamelyest rendszerben, de nem teljesen. Pár darabot már itt vettem vagy kaptam, többi otthonról jött, ezeket is jelzem.  

Otthoni és pizsi

  1. szürke melegítőnadrág, h&m, Norvégia
  2. kék itthoni póló, h&m, Norvégia
  3. barackszínű itthoni póló, turi, Norvégia
  4. szürke hosszú ujjú nyúlott modál felső, turi, Bp. 
  5. szürke sopronos (1277) póló, Kultúrpresszó, Sopron
  6. fekete bélelt leggings, turi, Bp. 
  7. kockás pizsamanadrág, Womens Secret asszem, Bp. 
  8. kék 3/4-es fitnessnadrág, turi, Bp. 
  9. moominos pizsamanadrág, Mónitól kaptam itt, amikor sírtam, hogy nincs elég ruhám

Utcai, beleértve sportos, dolgozós, kirándulós, minden évszak

    10. fehér 3/4 ujjú pulcsi, Mónitól
    11. piros merinó kötött kardigán, turi, Bp. 
    12. hosszú szürke kötött kapucnis pulóver, 2 éve vettem Bergenben
    13. zöld pamut 3/4 ujjú felső, anyukám barátnője, Berni adta ingyen
     14. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     15. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     16. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     17. fekete rövidujjú kávébabból készült ökotudatos póló, Stormberg, Norvégia
     18. piros rövidujjú hosszú pulóver, turi, Bp. 
     19. zöld Paul & Joe merinó 3/4 ujjú felső, turi, Bp. 
     20. Serenity póló, Redbubble
     21. rövid fekete kasmír pulóver, turi, Bp. 
     22. hosszú, barna, nyulas kasmír pulóver, turi, Bp. 
     23. világoskék 3/4 ujjú kasmír felső, turi, Bp. 
     24. piros-szürke csíkos M&S hosszú pulóver, turi, Bp., annyit hordtam itt, hogy már rá sem bírok nézni
     25. piros futófelső, Stormberg, Norvégia, nem futok, de kiránduláshoz remek
     26. sötétzöld Burberry kardigán, turi, Bp. 
     27. téglapiros len blúz, H&M, Norvégia, tegnapelőtt vettem
     28. kék hosszú ujjú felső kávébabból, öko, Stormberg, Norvégia
     29. Nevertheless she persisted - feliratú póló, Redbubble
     30. fehér blúz, itt vettem a plázában leárazva, mert volt rajta egy folt, szerencsére kijött, Norvégia
     31. kék-fehér virágmintás pamut nyári felső, turi, Norvégia
     32. sötétkék V-nyakú pulóver, Mónitól
     33. fekete-rózsaszín virágmintás szoknya, turi, Bp. 
     34. Icebreaker merino leggings, húgomtól kaptam szülinapomra
     35. piros bársony nadrág, turi, Bp. 
     36. szürke rózsamintás legging, Mónitól kaptam
     37. klasszikus kék farmer, amit kb. 6 éve vettem leárazva Sopronban 1400 Ft-ért, legjobb befektetés volt ever

Úgynevezett melegruha

     38. türkizkék szélálló-vízálló technikai dzseki, turi (remixshop), Bp. 
     39. szürke kicipzározható bélésű télikabát, North Face, Bp. 
     40. nagyonmeleg cipzáros-kapucnis Geographical Norway pulóver, Bp-en vettem tavaly nyáron leárazva

Ruhák, amiket nem számoltam bele a 40-be, mert ugyan itt vannak, de nem hordtam őket az elmúlt 3 hónapban. Némelyikre még adódhat alkalom, másokat vissza-vagy továbbadok majd. 

  1. terrakottaszínű ún. "állásinterjús" egyberuha, ruhacserén kaptam, szeretem, de nem volt rá alkalom
  2. szürke-fehér virágmintás egyberuha, turi, Bp., nem volt hozzá kedvem
  3. fekete itthoni nadrág, Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
  4. barna gyapjú felső Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
  5. szürke itthoni felső Mónitól, mégis kicsi rám
  6. szürke Levis farmer, turi, Bp., sajnos kihíztam  
  7. fekete-kék téli szoknya, Bp., turi, első itt töltött napon elszakadt és nem volt kedvem megvarrni

Cipők, mert akkor már csináljuk rendesen: 

     1. fekete Ugg csizma, az utolsó téli napok egyikén elromlott a cipzárja, ajánljatok susztert Sandefjordban
     2. fekete North Face túracipő, minden nap az van rajtam
     3. fekete Josef Seibel szép bőrcipő, egyszer sem volt rajtam
     4. türkiz benti papucs, ezt se nagyon hordom

Fehérnemű, fürdőruha, sapka, sál, táska: 

- 3 db melltartó
- 3 db szürke harisnya, ebből egy kasmírblend, egy pedig a Viviree robotos harisnyám, amihez nem hoztam passzoló ruhát és megőrülök már, hogy nincs mivel felvennem
- kb. 5 db pántos alsótrikó
- remek fekete bikini, ruhacserén örököltem Zsuzsi húgától, miután neki megváltozott a mellmérete
- zoknik
- bugyik
- egy pár fekete kötött kesztyű
- szürke kötött sapka, H&M, Norvégia, mert eljöttem sapka nélkül
- merinó csősál, Mountex, Bp.
- kasmír kockás Burberry sál, Bp., Mónitól turiból
- piros vízálló Fjallraven hátizsák, de nem az a kocka alakú, ami mindenkinek van, hanem jobb

Dolgok, amiket biztosan fogok vásárolni pár héten belül:

- sötétszürke Stormberg egyberuha, mert durván le van árazva, tök jó anyagból van és végre felvehetném hozzá a robotos Viviree harisnyámat!!!
- valami semmi extra nyári nadrág, amiben lehet járni dolgozni melegben és lehetőleg nem kell vasalni, mivel vasalóm nincs
- szandál. Itt a Josef Seibel zárt orrú, de nyitott sarkú bőrcipő és a valamilyen sportmárkás túraszandál között ingadozom, mert előbbi szebb, de drága, és mivel gyalog járok dolgozni terepen (erdőben is), hamar elrongyolódna, és a túraszandál sok gyaloglásnál kényelmesebb is. És akkor vissza is jutottunk az eredeti problémához, mert van Budapesten egy ilyen Josef Seibel cipőm (kicsit mondjuk kopottas már), és egy remek secondhand Karrimor túraszandálom is a Csórából. Csak olyan hülyeségnek tűnik elküldetni egy vagyonért postán a 2000 Ft-ért vásárolt túraszandált 5x annyiért, úgy, hogy 4-6 hét alatt ér ide bármi Magyarországról, addigra vége is a nyárnak.   

További dilemmák

Érdekes lenne tudni, mennyi ruhám van a Magyarországon hagyottakkal együtt, mert egyébként úgy sincs sok, de számot nem tudnék mondani. Általában jó minőségű secondhandet vásárolok, és olyan ruháim vannak, amiket szeretek, személyesen ismerek és van történetük. ("Ez volt rajtam, amikor"). Amiket valamiért nem szeretek, azokat elcserélem ruhacserén, az ottani maradékokat meg Zsuzsi továbbadja a különféle rászorulóknak. A komplett nyári ruhatáram jelen pillanatban Bp-en dekkol, és sokat dilemmáztam azon, hogy postán utánam küldessem-e vagy se, de nem jutok dűlőre. Ott van például a cicás táskám, imádom, szuper nyári táska, a stílusom és elpusztíthatatlan, 1500 Ft-ért vettem secondhandben, szóval értéke csupán eszmei. Elküldessem 10 ezer Ft-ért azzal, hogy rengeteg idő, mire ideér, és mi van, ha elveszik a postán? Elküldessem 60 ezer Ft-ért DHL-lel, akkor nem veszik el és jövő héten itt lesz? Váljak képessé a cicás táskám nélkül élni? És persze, nem lehet tudni, hogy tudunk-e hazamenni a szabim alatt, július-augusztusban, vagy éppen hogy áll majd akkor az apokalipszis. 

A ruhavásárlással is bajom van itt, úgy is, mint: nem tetszik semmi. Vettem eddig asszem 3 db-ot H&M-ben, ebből kettő itthoni, meg 2 db-ot Stormbergben, azok jók, de az egy sportmárka. Most én ahhoz vagyok szokva, hogy selymet, kasmírt, Guccit és Burberry-t vásárolok a turkálóban (= Háda, Cream, ritkán Remixshop vagy Vatera) 1-2 ezer Ft-okért, nem pedig műszálas fast fashiont, szóval egyszerre vagyok sznob és spúr is. Otthon kb. tíz éve nem vettem semmit H&M-ben, itt rákényszerültem sajnos, mert arra volt pénzem és csak az volt nyitva a karantén alatt. Az én ruhavásárlási szokásaimnak a norvég piac nem igazán felel meg, mert itt van a fast fashion meg a sportcuccok, és az itteni second handben is fast fashion van meg sportcuccok. Persze, ökotudatosság és pénztárca szempontjából az is remek, ha az új H&M helyett használt H&M-et vásárolok, de annak nem az az eredménye, hogy kevés, jó minőségű ruhám lesz, amiket személyesen ismerek és szeretek. Tegyük hozzá, hogy egy kisvárosban lakom, lehet, hogy Osloban jobb turkálók vannak, sőt, elvileg még az is lehet, hogy a kisvárosunkban is van jó, mert kettő is van, amibe még sosem jutottam el, mivel csak munkaidőben vannak nyitva. De túl nagy reményeket nem fűznék hozzájuk. Mondjuk túraszandált biztos lehet találni. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása