Now they see sky, and they remember what they are
Röviden összefoglalva az idei nyarat: egy páciensünk felismerte a kulcstartómon a Serenity-t, úgyhogy vettem egy házat Norvégiában.
Egy macskát is vettem, de az nem függ össze a kulcstartóval. A házzal valamennyire igen. Mindkettő nagyon drága volt. A macskát már kifizettem, a házra most írtam alá a hitelszerződést az előbb itt a konyhaasztalon, holnap még kell rá két tanú, aztán visszaküldeni, aztán már csak végtelen bürokrácia meg végtelen pakolás meg el kell adni a lakásomat, amiben lakunk, és kész is, lehet a tengerpartra néző teraszomon csillelni, nem, mert november lesz. A Bölcs Ember (aki a bergeni pszichológus, és jó arc) azt mondta, ki kell tűzni egy dátumot a jövőben és vizualizálni, amikor már túl leszünk ezen és mind a pakolás- mind az ügyintézéspokol a hátunk mögött lesz és, idézem, "mindkét sajtvágó előkerült", és eltervezni, mit fogok majd csinálni akkor, mondtam neki, hát hogyhogy mit, hát sajtot eszem. Különben csak egy sajtvágónk van, látszik, hogy nem vagyunk rendesen integrálódva. A sajtvágó norvég találmány, kiváló. Ami az integrálódást illeti: megcsináltam az állampolgársági vizsgát, és jelentkeztem a hivatalos nyelvvizsgára, és ha az meglesz, akkor beadhatom a kérelmet a kettős állampolgárságra, és utánam meg beadhatják majd a többiek is.
Hát úgy látom, ez egy hosszú bejegyzés lesz, mert először is meg kell ismerkednetek a korrektív emocionális élmény fogalmával, aztán pedig rohadt sokat nyígok majd, és a macska is pont idejött és egy legyet üldöz, amihez rajtam keresztül kell ugrálnia, de a végén minden értelmet nyer majd és cicás kép is lesz.
A korrektív emocionális élmény egy pszichoterápiás kifejezés, arra használjuk, amikor a kliens hozzá van szokva egy bizonyos fajta (negatív) reakcióhoz, például hogyha szomorú és sír, akkor megszidják vagy otthagyják, mert az apja, anyja, esetleg a férje / felesége is ezt szokta, csakhogy a terápiás ülésen a terapeuta váratlanul teljesen máshogy reagál, jó esetben megértően és elfogadóan és kedvesen, és ezzel korrigálja a páciens szokásos mintáit. A korrektív emocionális élményhez az élménynek átéltnek, valósnak kell lennie, nem csupán logikusan megértettnek, akkor nem használ. Kb ahhoz hasonlítható élmény, amikor mindig is utáltad a paradicsomot és egyszer valamiért beleharapsz egybe és atyaúristen, hiszen ez kurvajó. A korrektív emocionális élmény felülírja a rossz beidegződéseket és önmagában nem gyógyul meg tőle az ember ott helyben, de elindít arrafelé, ahol majd felül tudod írni a régi mintákat és esetleg bátrabban kóstolsz meg piros, gömbölyű zöldségeket és gyümölcsöket. Korrektív emocionális élményt simán át lehet élni a Valóságban is, mármint pszichoterápián kívül, én tök emlékszem az egyikemre, amit a négyes-hatos villamoson éltem át a nyugati pályaudvar magasságában, az egyik barátom volt a korrigáló személy, tudtán kívül.
A traumám, amit aktuálisan korrigálni kellett (és amúgy basszus, én se tudtam, hogy ennyire rosszul vagyok tőle, vagyishát, de, tudtam, csak nem sejtettem), az az, hogy a norvégok nem értenek meg engem (minket) és itt nem lehetek önmagam (és a gyerekeim sem, tőlem függetlenül mindketten kívülállók az osztályukban és idén kezdenek a nemzetközi iskolában, ahol talán nem lesznek annyira furák).
Nekem a baráti kapcsolatok, az emberi kapcsolatok, a beszélgetés, a szavak fontosabbak, mint ami itt normális. Itt írtam erről. Itt az emberek nem járnak össze csak azért, hogy pofázzanak, hanem valami program van, szabadidős sport, ilyesmi. A beszélgetés nem cél. Ettől még persze lettünk jóban emberekkel, magyarokkal és norvégokkal és más bevándorlókkal is, és norvég-magyar vegyes házaspárral is, és van olyan, akivel lehet beszélni, és röhögni, és van, aki felajánlotta az utánfutóját a költözéshez. Nem siralmas a helyzet, lassan építgetjük ezt, beletörődtem, hogy ez ilyen, és tudom értékelni az itteni kapcsolataimat, nem értékelem le és erre tudatosan figyelek.
Tehát Norvégiában hozzá vagyok szokva, hogy a kollégáim szeretnek, de nem feltétlenül veszik a poénjaimat, és semmiféle szubkukturális, könyves vagy filmes referanciát nem értenek, cserébe én sem értem az övéiket, mert nem csupán nem itt nőttem fel, de nem is nézek norvég valóságshow-kat. A főnővér külön valamiért nagyon bír, emellett az esetek minimum felében félreértelmezi az érzelemkifejezésemet, azt hiszi, ideges vagyok, amikor nem, azt hiszi, komolyan beszélek, amikor viccelek. Nem rossz fejek, csak nem értenek engem. A nálunk gyakorlaton lévő indiai nő is tök szeret, most is hozott nekem két karkötőt ajándékba, amiket sosem fogok felvenni, mert számomra túl hivalkodóak. A magyarok, akikkel a boltban ismerkedtünk meg, is jó és kedves emberek és fogok is velük barátkozni, de ők komolyan vallásosak, így a humorom egy része eleve nem kompatibilis velük. Ha nem lenne itt a férjem, meg a gyerekeim, már bizonyára szétvetne a magány és antidepresszánson élnék, mint a román nő, akivel a nyelvtanfolyamon találkoztam és az Exszemmel dolgozik együtt a fjord túloldalán és szerencsétlen egyedül vándorolt ki.
És nem csupán arról van szó, hogy ez itt no country for nerds, hanem, hogy egy intellektuális sivatag. Az elmúlt évben volt pár olyan kulcsélményem, az iskolai évzáró előadás, meg amikor egy menő stand-upra mentünk el Osloba a kollégákkal, ami előtt már tényleg értetlenül és traumatizálódva álltam, mert nem hiszem el, hogy ennyire felszínes, ennyire FAKE, mélység nélküli, ennyire színvonaltalan. És ne értsetek félre, ez most kivételesen nem elitizmus meg nagyképűsködés a részemről, hanem színtiszta magárahagyatottság és gyász és magány: én a fura kis könyvmoly kislány vagyok, aki még nem nőtt ki a mély, világmegváltó beszélgetésekből és nagy röhögésekből, erre itt senki nem olvas könyveket és az ilyesfajta dumálás se szokás, és olyanokon nevetnek, ami nekem nem vicces.
Na, lett itt egy páciensünk*, négy hónapig vannak nálunk a pszichoterápiás osztályon a betegek, és vannak velük terápiás óráink, de van egy csomó small talk is velük a napi sétán meg a közös "nappaliban", szóval több formában is lehet kapcsolódni. A szóban forgó páciens tehát felismerte a kulcstartómat meg könyveket olvas, és egyszercsak azt vettem észre, hogy azt a beszélgetést folytatom vele, amikor tíz perc leforgása alatt többször végtelenül felszínes, hirtelen mély, majd tökéletesen komolytalan fordulatot tudok venni, és én ehhez hozzá vagyok szokva az otthoni barátaimmal, de én esküszöm, hogy hat és fél év alatt ezt én nem csináltam még norvég nyelven, és nem is gondoltam, hogy fogom. Hogy mondhatok egy mondaton belül valami nagyon személyeset (mert a pszichoterapeuta vagyok) és ugyanabban a mondatban megkérdezhetem, hol a legjobb a falunkban elásni egy hullát, és a beszélgetőpartnerem mindkét részére adekvátan reagál. Hogy egy beszélgetés nem erőfeszítés, hanem effortless. Nekem ezért eddig mindig minimum haza kellett mennem a férjemhez, ha pedig ő már unt, akkor a magyar barátaimhoz. Basszus, én nem tudtam, hogy ilyen itt van. Az ember nyilván nem lesz barátok a pácienseivel, mivel az törvénybe ütköző, etikátlan, és számos hátránnyal jár mindkét félre nézve (főleg rá), szóval lassan, de ügyesen végighaladtam a gyász öt fázisán és eljutottam az elfogadásba ezzel kapcsolatban, jippí. Ehhez az is kellett, hogy ezt az egész ügyet a nyári szünetben az összes barátommal megbeszéltem Magyarországon, úgy, hogy Mamintitől konkrétan szupervíziót kértem (mert akkor még csak kb a 3. fázisban nyűglődtem), a többiekkel meg csak mindig szóba hoztam, hátha mondanak valami okosat, mert meg akartam érteni, mi a fene történik. Annyira csodálatos volt, nagyon szeretem a barátaimat, mindenki mást mondott vagy kérdezett, és volt olyan, hogy a Táncosnő feltett egy kérdést délelőtt, amire nem tudtam válaszolni, úgyhogy délután Örömterv Anitának válaszoltam, aki ugyan ezt nem kérdezte, de értette a választ, és abból jöttem rá, hogy korrektív emocionális élmény.
Igen, sok energiát fektettem bele egész nyáron, hogy emellett jó terapeuta legyek és ne én húzzak hasznot az egészből, hanem ő. Is. Végig nyitva volt a fejemben a "lehetséges hibák, amiket terapeutaként elkövethetsz, ha kedveled a beteget" lista. Nagyon figyeltem.
Idén kinőttük ezt a lakást, és én október óta azon szenvedtem, hogy házat kell vennem Norvégiában, de nem akarok házat venni Norvégiában, és nem akarok kettős állampolgár lenni, haza akarok menni a nyomi kis országomba a nyomi kis nerd barátaimhoz**, de a gyerekeket még a magyarországi választások előtt beírattuk az itteni nemzetközi iskolába, és már rég megbeszéltük, hogy ha már idejöttünk, csinálunk kettős állampolgárságot, és van még sok más logikus érv is, pénz, munkahely-magánélet egyensúly, olcsó lazac, működő demokrácia, csapvíz, sajtvágó, tudtam, hogy úgyis az lesz, hogy szépen találunk majd egy házat és megveszem a házat és beadom a kérvényt, csak közben sírtam miatta (igazából). És aztán idén nyáron meg egyszercsak már nem sírtam miatta, hanem lett hozzá kedvem. Igen, tudom, hogy már volt itt egy lakásom, és egy ház az most mitől más, meg hogy a kettős állampolgárságtól is bármikor haza tudunk költözni, ez igaz. Csak mindkettő, plusz a gyerekek új iskolája is egy-egy új tégla az itteni életünk építményébe és nekem az elmúlt egy évben semmi kedvem nem volt ezt építeni és igencsak kelletlenül építettem, és ez, a kötelességtudó kelletlenség elmúlt rólam.
Hát ha nem mondtam volna még, hogy embereknek van a legnagyobb súlya az életedben**, akkor most szólok megint, és tök vicces volt, hogy a Kriszta is pont szóba hozta ezt a könyvet augusztusban Óbudán.
Ami a macskát illeti: mindig is akartam macskát, és sose volt macskám, a Lány pedig 2-3 éve nyíg, hogy szeretne egy sziámi macskát. Én nagyjából idén februárban döntöttem úgy, hogy basszus, hát legyen, pár évtized, és meghalunk, nyakunkon a világvége, száraz levelek vagyunk és sodor minket a szél, miért ne lehetne macskánk, és még fél év volt a férjemet meggyőzni. Sok örökbefogadható macska van, és az etikus dolog a menhelyről hozni, de a Lány annyira odavolt a fajtáért, és kiolvastuk a fél internetet és mindenhol az jött ki, hogy a sziámi passzol a családunkba és az életünkbe, és hát 15-20 évig is él egy macska, akkor az legyen olyan, amilyent szeretnénk. Egészen pontosan thai macska, ami a tradicionális sziámi, nem pontosan az, amit ma sziáminak hívnak (hanem cukibb). Hát mindenki imádja, egy cuki, barátságos, kíváncsi, ezidáig igen jó természetű kis lény. Magyarországon vettük, és most augusztusban hoztuk el repülővel, nagy kaland volt, de mindenki túlélte. Lumalee-nek hívják, innen. Kedvenc billentyűje a printscreen.
*Tiszta ideg vagyok az orvosi titoktartásra, ugye, nem árultam el Semmit.
**Nem vagytok nyomik és nem is mindenki nerd, csak a hatásvadászat kedvéért írtam.
*** "Embereknek van a legnagyobb súlyuk az életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van életedben, az a néhány ember, akit ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez." Semprun: A nagy utazás.