Everyone has a creamy center inside

Takarítanom kéne, próbálom mindenféleképpen elodázni, már ittam két kávét, reggeliztem, pedig nem szoktam, és megnéztem néhány Weeds-részt, de a pormacskák még mindig ott nyávognak feltűnően, hiába hagytam nekik időt elbújni. A Weeds (Nancy ül a fűben a humoros magyar címe) amúgy nagyon jó, és remek a zenéje, beleértve a főcímdalt és az összes többit is. És hogy miért tizenegykor keltem fel, arra is van mentségem, a tegnapi éjszakába nyúló palacsintasütés Luciánál, ahol többször ráébredtem, hogy az emberek tulajdonképpen gonosszal bevont gonoszak gonosz töltelékkel, ugyanis többszöri elutasítás ellenére is különös kegyetlenséggel kínálgattak palacsintával, banándzsemmel, csokiöntettel, citromlekvárral, Haagen Dazs-fagyikkal és málnapálinkával. Ugyan a fagyi egyes iskolák szerint negatív kalóriának számít a termodinamika első törvényének értelmében (ti. azáltal, hogy hideg, hőenergiát von el a szervezettől, és ezt az energiamennyiséget le kell vonni az elfogyasztott mennyiség kalóriatartalmából), de én nem ebbe az iskolába tartozom sajnos.
Számos dolog mély benyomást tett rám a party folyamán egyébként, például, amikor a Rendszergazda autójában ültem, és ő felvette a telefonját és beleszólt, hogy "Próbáltad már újraindítani?", majd amikor letette, meséltem neki az IT Crowdról, have you tried turning it on and off again, és akkor felcsillant a szeme, visszahívta az ügyfelet, és javasolta neki, hogy kapcsolja ki a gépet és a monitort, majd kapcsolja vissza, ami meglepő módon tényleg megoldotta a fennálló problémát. A másik, ami sokáig lefoglalt, a Lucia könyveinek elrendezése: azon viszonylag hamar túlléptem, hogy a dvd-i szín szerint vannak (az én könyveim is szín szerint vannak elrendezve, de mivel kispolgári neveltetésem gúzsba köti a szabad szellememet, először témák szerint vannak rendezve és csak a témán belül szín szerint), Lucia könyvei ellenben méret szerint rendezettek, nagyon szigorúan egyfoma méretű könyvekből áll egy-egy polc, és ehhez társul még a tulajdonos sokoldalú érdeklődése, így aztán hosszú percekig azzal voltam elfoglalva, hogy jé, milyen könyvek kerültek szorosan egymás mellé, Háborúk, járványok és Szerelem a kolera idején, meg Varázslók és Diktátorok, meg A genetika alapjai, Kötőiskola, Személyiségpatológia, Calvin and Hobbes. Valamint mély benyomást tett még rám a pandás vicc, amin még ma is röhögök néha; és ne feledkezzünk meg azokról a pillanatokról sem, amikor kedvenc kortárs dark-fantasy-írónkat többször azon kaptam, hogy kedvenc kortárs informatikus-újságírónkkal fitnessvideókról beszélget.
Ja, és majdnem hallottam agnust énekelni mosogatás közben (mármint ő mosogatott, nem én), de amikor beléptem, gyorsan abbahagyta.

Just a perfect day

A mai napon eddig:

- reggel azzal fogadott egy kolléganőm, akinek adok a véleményére, hogy klassz a cikkem

- Kollégám azt mondta, hogy szerinte Sziporka nem okosabb nálam* (az elmúlt évek eseményeinek ismeretében válhat viccesen jelentőssé egy ilyen kijelentés)

- svéd orvoscsoportot idegenvezettem kórházunkban, és a végén a vezetőjük azt javasolta, menjek ki hozzájuk dolgozni, van egy hely, holnap kezdhetek

- tegnap hirtelen felindulásból levágattam a hajamat, és ma gyakorlatilag minden szembejövő megdicsérte

*(A történeti hűség kedvéért be kell vallanom, hogy valójában azt mondta, nem okosabb, hanem szorgalmasabb nálam.)

Répatorta

Vicces, hogy amióta fogyózom, mindenki diétáról akar beszélgetni velem, én meg már rohadtul unom. Mondjuk, hoz egy beteg csokit a nővéreknek, megkínálnak, nem kérek, és akkor fél óráig mindenki arról beszél, hogy egy kocka csokit még meg lehet-e enni, hogy abban mennyi a kalória, hogy a mesterséges édesítők rákot okoznak-e és ilyesmi. Persze, a diéta határokat leromboló hatásáról se feledkezzünk meg, a múltkor például leültem a menzán egy olyan kolléganőm mellé, akivel nincs bennünk sok közös (nem utáljuk egymást vagy ilyesmi, csak nem vagyunk egymás célcsoportjai), és éppen azon gondolkodtam, miről fogunk beszélgetni, amikor megláttam, hogy párolt zöldséget eszik. Innentől flow-élmény közepette csacsogtunk arról, hogy mennyi kalória van a sárgaborsóban például, az ember nem is gondolná, szerintem olyan 4- és ötszáz között lehet a tíz deka, "Négyszázhetven"- vágta rá csillogó szemmel, és nem beszélve a lencséről, ami meg szintén veszélyesebb, mint amilyennek látszik, és akkor kiderült, hogy mindketten otthon tornászunk fittnessvideóra, és már-már megszűnt közöttünk a kezdeti tartózkodás és rájöttünk, hogy tulajdonképpen több bennünk a közös, mint hittük volna, és akkor kiderült, hogy ő Norbira tornászik, én meg Alexandrára, és akkor ismét áthatolhatatlan fal ereszkedett közénk.

Üdítő kivétel a Kollégám, akivel nem muszáj diétáról beszélni, hanem lehet kajákról is, éttermekről, hol mi finom, milyen sütit fogok sütni, ha vége a fogyókúrámnak, stb., szerintem akármeddig tudok ilyenről beszélni. Ha egyszer munkatáborba kerülök Szibériába, még hasznát vehetem ennek a képességemnek, és mesélhetek a többieknek gyömbéres lazacról meg kéksajtos-diós pennéről meg narancslikőrös trüffelről meg sütőtökös-pekándiós-vörösáfonyás süteményről meg körtés Créme Bruléeről a Képíróban, milyen ropogós a tetején a szinte hajszálvékony karamellréteg, meg több centi vastag, véres bélszín-steakről meg libacombról és párolt káposztáról, meg a Jégbüfé vaníliás gofrijáról a Ferenciek terén, miközben a barakkok árnyékába húzódva rágjuk a félig nyers, félig elszenesedett patkányhúst.

Korlenyomat

És aztán bezárul a kör: beszélgetek a barátaimmal a blogjainkról, aztán hazamegyünk és posztolunk róla, és legközelebb meg beszélgetünk a blogjainkról. Egyetlen mentőövnek a sorozatok tűnnek (amikről beszélgetünk és amikről posztolunk), és amikor megkérdeztem, hogy vajon miről beszélgettek egymással az emberek, amíg nem voltak sorozatok, akkor valaki elkezdett visszafele számolni az időben, ti. valószínűleg azelőtt arról beszélgettek, hogy mit láttak a tévében, amikor meg még nem volt mindenkinek tévéje, akkor arról, hogy mit hallottak a rádióban, előtte meg... és itt elvesztettem a fonalat, szóval azt hiszem, ezt sosem tudom meg.
Úgy hangzik, mintha milyen sekélyesek lennénk, pedig szó volt a modern zenéről is, rögtön a társalgás második percében megtudtam, hogy létezik kortárs magyar komolyzene, valamint kortárs magyar irodalomról is beszéltünk, meg Marquezről (bár L. a húga Sims-dinasztiáját hasonlította össze a Buendíákkal, de ez részletkérdés), és ez mind semmi, a kortárs magyar szobrászatot is érintettük, valamint a beszélgetés egy pontján elhangzott, hogy sokak szerint én sznob vagyok, bár valójában csak szeretnék az lenni, azért örülök, hogy még ma is, ennyi év után is sikerülhet sokakat megtévesztenem.

Csillagpor

A Stardustot már olvastam kettőször, így mondjuk nem volt annyira izgalmas a film, mivel egész pontosan követi a könyvet, és majdnem mindig tudtam, mi fog következni. Kivéve De Niro kis, khm, magánszámát, meg az utolsó 15 percet, illetve a Nagy Leszámolós Jelenetet, aminek semmi köze a könyvhöz és béna is volt.
Csomó dolgot nagyon jól megcsináltak, szuperek a halott királyfiak, De Niro is klasszul elhülyéskedik, nagyon szép képek, meg hát az eredeti, három szálon futó, kalandos történet. Izgalom, varázslat, féltékenység. Menjetek a moziba most.
A Csillag szerepére mondjuk találhattak volna esetleg egy színésznőt is, a kiscsaj szerelemről szóló nagymonológja ugyanis vitán felül a film legborzasztóbb öt perce, még olyanokat is simán ver, amikor a kivénhedt boszorkák jósolgatnak könyékig nyúlbélben. De ez senkit se riasszon el, ezt leszámítva ez egy ragyogó szori ragyogó karakterekkel, ott van Michelle Pfeiffer például, aki még többszáz évesen is hozza a formáját.
De persze: jobb volt a könyv.

I don't have time to smell the flowers and then look up their names on the internet

Nincs időm blogot írni, az van. Szokásos, túl sok mindent csinálok. Néha aztán jól elfelejtek valami fontosat, és akkor elgondolkodom, hogy nem jó ez így, valamit abba kéne hagyni, mert így mindenben rosszabbul teljesítek, és végiggondolom, mit lehetne abbahagyni, de nincs olyan.

Elfogadták a cikkemet, ami klassz, bár nem impact faktoros lapba, de akkor is. Találkoztam Olvasókkal, akiktől kaptam jóga-könyvet is, ami klassz, már nagyon sokszor próbáltam jógázni, de egyszerűen nem fér bele az én életstílusomba, viszont szívesen olvasok róla. Tornászom az Alexandrára, meglepően kemény, én mindig azt hittem, hogy ezek a home videók sosem-sportoló háziasszonyoknak lettek kifejlesztve és ehhez mérten kíméletesek, most persze alig bírok járni, ami klassz. Egyetlen hibája, hogy az elején kötelezően végig kell nézni kettő darab reklámot.

Megyünk Utrechtbe megint, két hétre, novemberben, de már senki nem lesz ott, akit ismerek: az egyik holland lány (akinek ellopták a biciklijét) phD-t kezdett máshol, a másik holland lány (akinek mikrocsip volt az agyában) Amszterdamba költözött, az indiai lány (aki Teslának hívta a macskáját) még az ottlétem alatt felmondott, az olasz csávó hazaköltözött Milánóba, a cseh csaj pedig október 31-én költözik haza. Nem beszélve a kutatólabor főnöknőjéről, aki meglepetésszerűen szülési szabadságra távozott. Nem baj, mert izgi lesz, genetika laborban fogunk dolgozni, én pedig még életemben nem voltam genetika laborban (többen titkos klónkísérletekkel gyanúsítgatnak a kollégáim közül), meg hát, utazás.

Szubkulturális oldalam: alig nézünk sorozatokat, mert arra sem érünk rá, The Office-t néztünk meg Californicationt mostanában leginkább, a mainstream sorozatokkal, mint House és Heroes teljesen le vagyok maradva, és hiányzik a Veronica Mars. Láttuk ellenben a Black Sheep-et, amire még én, a zombihorror, a bizarréria és a fekete humor örök kedvelője is azt mondtam, hogy ez azért nagyon beteg. Végülis, azt hiszem, leginkább tetszett, de brutálisan trancsírozós és szörnyen vicces.

Kaptam egy rakat könyvet is több különböző embertől kölcsönbe, amiket nincs időm olvasni, és ez rossz.

I should focus more

Ez egy nagyon jó szám, menjetek agnushoz hallgatni.

Az emberek túlértékelik a Valóságot

Ami a novellámat illeti, úgy döntöttem végül, most jött el az ideje, hogy feltegyem ide.
Ez az, amit még Utrechtben, konkrétan ekkor írtam, és flow-élmény volt meg minden. A történet alapjául szolgáló ötletet, meg az összes további, a yummie.hu bejegyzései által szolgáltatott inspirációt köszönöm Humannak. A szempillaspirálos jelenetet Kisfóka egy régebbi bejegyzése ihlette, de azt nem hiszem, hogy megtalálnám még egyszer. Minden további egyezés a valósággal vagy más blogokkal a képzelet szülötte.
Életemben kb hat novellát írtam, valamint nem vagyok író, szóval ne legyetek túl szigorúak.

Két Alexandra, meg fekete bárányok

Úgy volt, hogy ma este hét körül már a Sopronba tartó IC-n olvasom a Remembering over the short term: the case against the standard model című tudományos cikket és a Shape-magazin októberi számát felváltva, ehelyett az egyik Alexandra könyvesboltban bóklásztam, amit nem is szeretek, de meg tudom magyarázni. Több, látszatra egymástól független esemény eredőjeként kerültem oda ugyanis, és ezek közül csak az egyik, hogy reményem sem volt már elérni a Sopronba tartó ma esti utolsó vonatot.

Az egyik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom, ellenben rémisztően keveset keresek még mindig, és most az a szomorú helyzet állt elő, hogy szeretnék már valamit sportolni, de nincs pénzem fitnessbérletre. Ezért azt találtam ki, hogy fitnessdvd-t fogok venni, hosszas mérlegelés után a Béres Alexandra mellett döntöttem, mivel Norbi az idegeimre megy, Rubint Réka az idegeimre meg, Bíró Ica meg nemkülönben, és megpróbálok otthon tornázni rá, ha már futni nem tudok. Persze eddig egy DM-ben vagy intersparban sem találtam Béres Alexandrát, csak a Norbicsaládot mindenütt.

A másik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom (igen, ilyenkor nem tudok ettől elszakadni, bocs), és a héten már fogytam két kilót, komolyan, ma reggel 68 voltam a 70 helyett, és a Marcsi nővér is megjegyezte, hogy vékonyodott a derekam. Valamint megkaptam szánalmas fizetésemet tegnap, és mint az köztudott, ilyenkor Tárgyak vásárlásával kell megjutalmazni a hős, bátor diétázót, magunkat. A tárgyak esetünkben ruhák vagy könyvek lehetnek, de ruhát hülyeség venni, amikor az ember még azt se tudja, jövő héten harmincnyolcas lesz-e a mérete vagy negyvenkettes, szóval marad a könyv. Tegnap ügyeltem, ezért nem tudtam boltba menni, úgyhogy csak az antikvárium.hu-ról rendeltem Sztrugackijt 750 forint értékben, de ma délelőtt már tettem egy kört a szomszédos Alexandrában, csak végül nem tudtam dönteni vagy hat könyv között, így visszaraktam mindet.

A vonat lekésése és a könyvvásárlás már egymástól elválaszthatatlan, ugyanis. Meghívtak a JAK Filozófiai és Irodalmi napok Könyvkritika a weben nevű kerekasztalába (kerekasztalára?), az olvasónaplóm miatt, ami még csak nem is könyvkritika, ezért örültem és megtiszteltetés, még ki is sminkeltem magam, mert megcsípte az arcomat egy szúnyog ügyeletben (vagyis, remélem, csak szúnyog volt és nem valami rondább). A vita, az nagyon érdekes volt, és érdekes emberekkel találkoztam, és még bele is beszéltem néha, bár mit sem értek hozzá, de ha már ott voltam, nem ülhettem csöndben. Azért számos értelmes dologról esett szó, de persze én nem ezekről akarok beszélni, hanem arról, hogyan hullottak porrá egykori irodalomsznobizmusom utolsó morzsái, ha léteztek még egyáltalán. Szóba jött ugyanis, hogy én, annak ellenére, hogy nem írok kritikát, csak olvasónaplót, mégis többször belinkeltem "igazi" irodalomkritikákat is, ráadásul egy alkalommal azzal a megjegyzéssel, hogy nem bírtam őket végigolvasni, ami igaz. Elmeséltem, hogy azért nem bírtam, mert az irodalomkritika az egy külön tudományág, amelynek professzionális nyelvezetét csupán annak művelői értik, de én nem mindig. Ez engem mondjuk nem zavar, és eddig azt hittem, az irodalomkritikusokat se zavarja annyira, hanem jól elvannak magukban, de tévednem kellett sajnos. Utolsó felszólalóként (ráadásul annyira utolsóként, hogy már nem is reagálhattam rá az idő rövidsége miatt) jelentkezett egy irodalmárkülsejű úr a közönség soraiból, és sajnálatát fejezte ki irányomban, miszerint elkeserítő, hogy olyasvalaki vetemedik holmi könyvismertetők írására, aki nem követi figyelemmel a kritikát, és ennek ellenére veszi a bátorságot és szövegeket alkot könyvekről, sőt, mi több, szerinte elkeserítő, hogy olyasvalaki, aki nem olvas könyvkritikát, egyáltalán könyveket olvas. Hogy olyasvalaki (én) olvas könyveket, aki nem olvas könyvkritikát. Esküszöm, ezt mondta.* Hozzászólásában még kitért arra, hogy bizonyos külföldi írók ugye úgynevezett blogot írnak a neten, és a Coelho még home videókat is fölrak, a magyar írók meg elefántcsonttornyaikban elitizálódnak többnyire, és ezen nem is kell változtatni, ez így van jól, az Olvasók utálásának szép hagyománya van a magyar irodalomban, Kosztolányi is utálta őket, Ady nemkülönben, Babits pedig egyenesen versbe is foglalja, hogy gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg. Sokat hallottam már arról régebben, hogy bizonyos magyar írók-irodalmárok részéről sikk az olvasót, mint olyat alacsonyabbrendű létformának tekinteni, akivel nem folytatunk párbeszédet, maximum az elefántcsonttoronyból kihajolva bottal piszkáljuk meg olykor-olykor messziről, hogy él-e még vagy megdöglött, de ez azért így bele az arcomba meglepett kissé. El is határoztam hazafelé a metrón duzzogva, hogy megálljatok csak, majd jól beleírom én ezt a blogomba, és soha nem is olvasok kortárs magyar irodalmat többé.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek, amikor rájöttem, hogy a rendezvény egyórás csúszása miatt már nem érem el a Sopronba tartó vonatot, az Alexandra viszont még nyitva van, így megvehetem a délelőtt kinézett könyvek egyikét. És akkor briliáns ötletem támadt, és úgy döntöttem, bosszúból mégis inkább kortárs magyar irodalmat fogok olvasni, ott lapozgatom majd az ÉS-t-sosem-lapozott, kapanyéltől-kérges kezeimmel, és habozom össze a fürdőkádban a Kókuszos-risztejes vadiúj habfürdőm habjával, és hordozom majd a retikülömben a zsírszegény joghurt meg a Shape-magazin között a kortárs magyar szépirodalmat a kék metrón reggelente, és aztán majd jól írok róla a kis blogomba, muhahaha. Így épp a megfelelő lélektani pillanatban került a látóterembe Esterházy Péter: Javított kiadás című könyvének 50% leárazott példánya, míg végül a kosárban végezte illusztris társaságban. Konkrétan Christopher Moore: Mocskos meló c. regénye és Béres Alexandra: Vitalitás - Zsírégető gimnasztika című dvd-je között, szóval helyreállt a világ rendje.

Most már csak az a dilemma, hogy mit csináljak ma este, nincs itthon ugyanis a férjem. Nézzem meg még egyszer az IT Crowd első évadot, vagy nézzem meg a Black Sheep c. filmremeket (a birkás zombihorror-paródia), vagy tornásszak az Alexandrára, vagy olvassam az Esterházyt.
Esetleg tegyem be az IT Crowdot és közben olvassam a Christopher Moore-t, vagy vegyek egy kókuszos-rizstejes fürdőt és olvassam a fürdőkádban a Remembering over the short term c. cikket, neadjisten tegyem be a Béres Alexandra-dvd-t és közben olvassam az Esterházyt.

*Helyreigazítás: a kommentekből kiderül, hogy félreértettem, és nem is ezt mondta, hanem épp az ellenkezőjét. Ez esetben elnézést kérek, amiért indokolatlanul duzzogtam. (Azért ez nagyon érdekes, hogy amikor azt mondta, "szégyen és elkeserítő", hogy nem olvasok kritikát, nekem teljesen egyértelmű volt, hogy énnekem kell magamat szégyelleni, teljesen belefért a világképembe, hogy ez számomra a kínos.) (Akkor... most visszavihetem a boltba az Esterházy-t?)

Meglátni a boldogságot egy búrkifliben

Ilyenkor szokott egyébként minden évben az lenni, hogy nem írom a blogomat, meg amit írok, az is unalmas és/vagy rinyálás, mert túl sok minden történik az életben, rohangálás van, információtúlkínálat, stressz, pörgés. Jó lenne elmenni egy olyan meditációra, ahol egy hétig csöndben kell lenni és nem szólnak egymáshoz az emberek. Egyébként pedig fogyózunk töretlenül, eddig egész jól bírtam, de ma rendesen megőrülök valami szénhidrátért, pilótakekszeket és búrkifliket hallucinálok és pontosan megértem a drogosokat, e pillanatban én is ellopnám és zálogba tenném anyám ékszereit egy lasagne-ért. Vagy egy diós brownie-ért. Vagy egy somlóiért. Vagy egy kürtőskalácsért. Vagy banános-csokis fagyikehelyért. Szóval remekül megy, persze mindenki fogyókúrás tanácsokkal traktál, és mindenki megmondja, hogy nem így kell, hanem életmódot váltani és többet mozogni, vagy a kilencvennaposat kell csinálni, vagy ananásztablettát vagy akupunktúrát vagy mélymeleg terápiát vagy futni kell járni vagy minek akarsz te fogyni, satöbbi. Tudom, én is ezt csinálom, ha más fogyókúrázik a környezetemben, vele jár, része az élménynek.
Mi is volt még? Van saját rezidensem, ami szerintem vicces, tekintve, hogy rengeteg kórházsorozatot néztem eddigi életemben, így nagy volt a kísértés, hogy első munkanapján elzavarjam fánkért és tejeskávéért és aztán lebasszam, hogy nincs a fánkon elég porcukor, de fogyókúrázom sajnos, és egyébként sem lehet kórházunk büféjében fánkot kapni, meg a kávé is elég lötyi. Kollégámnak persze négy nappal ezelőtt vett búrkiflit a sajátja (a saját rezidense), és ropogtatták a szemem előtt akkora beleéléssel (néha felsóhajtva, hogy "mmm, még meleg..."), hogy négy napja nem bírom kiverni a fejemből a búrkiflit, mint kényszergondolatot.
És találkoztam bloggerekkel is, pontosabban két bloggerrel, egy Gyógyulttal (Bright) és egy Szereplővel (L.), de nem tudom, miről beszélgettünk, mert Lucia nem posztolt róla. Vagy, hogy egyáltalán tényleg megtörtént az eset, vagy csak álmodtam. (Bár arra emékszem, hogy valamely vita során elevenembe találtak azzal, hogy "Te beszélsz blogokról?! Dehát neked még saját sablonod sincs!")
Egyéb érdekes dolgok: nem lehet kapni normális mandarint sehol, miért? Az a kicsi, aminek könnyen lejön a héja, és nincs benne sok mag, olyat szeretnék. És nem lehet kapni a Herbária grapefruitos zöldteát sem, miért? Valamint megszűnt a hajfestékem is, ez már a második hajfestékem, amit egyszercsak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivonnak a forgalomból, ami szerintem iszonyatos aljasság a hajfestékgyártók részéről, én szerettem azt a színt, rendszeresen használtam, és bíztam bennük. Milyen üzletpolitika már ez, most komolyan. Csak azért nem hisztizek (jobban), mert találtam egy újat, ami tetszik. Ha már így belejöttem a rinyálásba: meg is vagyok fázva, rámragasztották a kollégák, szóval akkor álljunk meg egy percre és képzeljük el, mennyire kiállhatatlan lehetek, amikor nincs pénzem, egy hete éhezem, és nem kapok levegőt az orromon. A BKV is pont a megfelelő pillanatot választotta ki, hogy sztárügyvédekkel fenyegetőzve akarja beszedni az elmúlt öt évben be nem fizetett büntetéseimet.
Egyébként pont öt éve dolgozom.
És megnéztem a Knocked up c. filmet, ami aranyos volt, bár túl nagy elvárásokkal viseltettem iránta asszem, mert annyian dicsérték, és nem fetregtem a földön a röhögéstől egyszer sem, ellenben máris gyereket akarok. Ja, és a csaj nővére, Debbie.. asszem így hívták, engem annyira idegesített az a karakter, hogy azt el nem tudom mondani, tipikus 21. századi ellenszenves ribanc, vagy montag szavaival élve, mint a "kozmós kurvák, akik újságból tanulnak szopni." Vicces volt a film azért persze. És aranyos.
Ma pedig, a pszichoterapeuta-képzés keretében, ahol kiscsoportban pszichoterápiás módszereket, jelen esetben épp viselkedésterápiát tanulunk, ma egész délután arról beszélgettek (tanárom és csoporttársaim), hogy mi a Boldogság, mennyire nézőpont kérdése az, hogyan vonatkoztathatjuk el a valódi értékeket pillanatnyi állapotunkról, tették mindezt vallási és pszichoterápiás irányzatok, zen, tao, valamint Victor Frankl, Popper Péter, Keresztelő Szent János és egyebek felemlegetésével, de előkerültek iszonyatos közhelyek is, hogy már vártam, mikor jön szóba Coelho, és képzeljük el mindezt úgy, hogy közben ezer dolgom van, egy hete koplalok és nem kapok levegőt az orromon. És nem, szó sincs arról, hogy nem vagyok boldog, hiszen a Boldogság, tudjátok, az az, hogy mennyire találod meg önmagadat, vagy mennyire találod meg a legkeserűbb sorsban is az értéket, a Boldogság az nem búrkifli vagy fizetésemelés vagy átjárható légutak, de ha ez egy film lenne, akkor az engem játszó főszereplő amolyan Összeomlás-osan szétlőtte volna a tisztelt társaságot a cselekmény egy pontján.
Szóval ősszel többnyire elővesz ez a hangulat és egy időre szörnnyé változom, és hangosan méltatlankodom a villamoson, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!", de nyugalom, mindez átmeneti.

Négy napja már

hogy nem ettünk és Lee van Cleef csak ennyit szólt: Hej.

Lee ilyen fiú.

Nem akartam, hogy ősz legyen megint itt

Nem tudom, mi ütött az emberekbe az utóbbi néhány napban beleértve magamat is, valahogy mindenkin rajta van az ideg, vagy ahogy szakorvos kollégám helyesebben fejezte ki tegnap: idegi alapon vannak; és én még csak nem is aludtam ügyeletben. Eleget. (Ellenben sikerült a következő beszélgetést lefolytatnom: Én: - Akkor a fejfájós néni kapjon egy tabletta Algopirint a fejére... Ápoló: - A fejére? Azt nem a szájukba szoktuk adni? Hova fejlődik a tudomány...) Szóval őszi neurózis, ránk tört az elsárgult levelek láttán, hogy végül mi is meghalunk, és mennyi mindent terveztünk a nyárra, de milyen kevés valósult meg, és ugyanezt érezzük az életünkkel kapcsolatban? Elhull a virág, eliramlik az élet, holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Kinek most nincs még háza, sose lesz? Én se voltam bungee jumpingolni a szigeten, mivel nem volt pénzem rá. Fenti problémakörrel kapcsolatban mondjuk elég egyöntetűen több ezer éve javasolja a világirodalom, hogy be kell rúgni jól, és akkor sors, hatalmad nevetem, csakhogy én az újéletkezdés hagyományos dátumait tökéletesen ignorálva ma, a Fegyveres Erők Napján kezdtem a fogyókúrámat, az alkoholban pedig Kalória van. (For the record: ma 70 kg vagyok 74 centis derékbőséggel.)

Traumatikus gyermekkori élményeim közé tartozik amúgy az említett nap, nálunk az általános iskolában ugyanis ilyenkor Csillagkereső Verseny volt, vagyis reggel tanítás helyett kimentünk a Sopron környéki erdőbe, ahol tanáraink piros kartonpapírból kivágott csillagokat rejtettek el trükkösen, faodúkba meg levelek alá talán, és amelyik örs délig a legtöbb csillagot találta, az sportszeleteket kapott. Mi voltunk a Delfin Örs és egyszer se nyertünk, ezzel még kibékültem volna, már akkor is tudtam, hogy az élet nem folyamatos szotyi-lufi-körhinta és sportszeletre-cserélhető-vöröscsillag, egyébként pedig a részvétel a fontos. Node az, hogy a hat év alatt, amit a csillagkeresős érában általános iskolában töltöttem, soha egyetlen egyszer sem találtam egyetlen csillagot sem, az azért mégiscsak gyanús egy kicsit, pedig esküszöm, jó kisdobos voltam, és kerestem a rohadékokat minden elképzelhető helyen. Mások pedig volt, hogy hármat-négyet is találtak egy nap alatt. Lehet, hogy az egész mögött korrupt összeesküvés zajlott, lehet, hogy a párttagok és kisztitkárok gyermekeinek a tanító néni titokban megsúgta, hogy hol van elrejtve a vöröscsillag? Lehet, hogy el se volt rejtve, csak a protekciós gyerekeknek a tanító néni egy óvatlan pillanatban még reggel odaadott hármat-négyet, hogy ezeket majd "találják meg" a délelőtt folyamán? Lehet, hogy apáim bűnei miatt (hogy ti. nem voltak valami lelkes kommunisták) büntettek engem, ártatlan, értetlen gyermeket? Lehet, hogy nem a saját képességeimen, hanem a Rendszer torzult működésén múlott, hogy sosem ettem sportszeletet a Fegyveres Erők Napján?
És ma sem fogok.
Ez meg Tóth Krisztina.

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de a fák most behintik
hosszú nagyon indulni ez a tél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még - vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábam

What funeral?

Azt hiszem, egy időre eloszlatta felnőttkori megkomolyodásomtól való titkos félelmemeit az elmúlt két este, amikor is behabzsoltuk az eddig elkészült IT Crowd-részeket részemről kb. visítva fetrengve a földön a röhögéstől. Hát.. nem tudom, merjem-e ajánlani a sorozatot épelméjű embereknek.

Önfeltárás, végítélet

Levizsgáztam ma rogersi pszichoterápiából, van abban szerintem valami ironikus, amikor az ember vizsgán kihúzza a tételt és az van ráírva, hogy "9. Önfeltárás". Bár kórbonctan vizsgán lényegesebben viccesebb lenne. Szóval beszéltem cirka négy percig a jelenségről a professzionalitás magabiztos légkörét árasztva eközben. Ez egy ilyen képességem, hogy nagyon jól tudok vizsgázni, egyrészt olyan dolgok is eszembe jutnak, amikről előtte még csak nem is hallottam, másrészt mindig egyértelműen látszik rajtam, hogy én tulajdonképpen tudom és értem a lényeget, akár így van, akár nem. És bár valós élethelyzetekben sokszor inadekvát vagy túl visszafogott a metakommunikációm, vizsgahelyzetben tökéletesen tudom, hogy mikor kell keresni a vizsgáztatóval a tekintetkontaktust és mikor nem, és ösztönösen a megfelelő pózban ülök és az ideális térközt tartom, szóval mondom, veleszületett. Az oxyológia vizsgámon például anno konkrétan túllőhettem valahogy a célon, ugyanis a következő beszélgetést adtuk elő a(z egyébként nem túl kedves) vizsgáztatóval:
- Mondjon olyan opiátvegyületet, amely nem okoz dependenciát és a fájdalomcsillapításban használatos.
- Hát... nem tudok.
- Dehogynem.
- Nem, nem tudom.
- Szerintem tudja.
- De... tényleg nem tudom.
- De, tudja.
- De nem.
Sajnos a vizsgakészség a Való Életben viszonylag kevéssé kamatoztatható képesség, de egyetemi éveim alatt tényleg nagyon hasznos volt. (Kivéve a forgalmi vizsgán, ahol meghúztak, mert túl gyorsan kanyarodtam.)

Persze, reggel nem találtam elegáns ruhát, ezért végül egy fekete nadrágot vettem fel fekete felsővel, és ma már legalább öten megkérdezték, hogy "de ugye minden rendben van?", először nem is értettem, aztán a titkárnő elmagyarázta, hogy úgy nézek ki, mint aki gyászol valakit. Annyira rám tették a babonát, hogy most elkezdtem komolyan aggódni, nehogy valaki meghaljon a családban vagy az ismeretségi körben, mert akkor azt biztos én okoztam azzal, hogy már előre gyászruhát vettem, pedig csak vékonyabbnak akartam látszani.

Jaés, láttam a Resident Evil 3-at is, klassz látványok, nulla történet, lehetne több akció meg kevesebb klisé, részemről keveselltem a zombikat és kihagytam volna a gonosz madarak támadását meg a csáposszörny támadását, de biztos egy csomó embernek pont az fog tetszeni. Komolyan, a csápos szörny annyira echte gagyi trash-horror csáposszörny, hogy elgondolkodtam, vajon poénból tették-e bele. És miért szerepel kivétel nélkül minden zombifilmben az a mozzanat, amikor valamelyik szereplőt megharapja a zombi, de ő eltitkolja társai előtt, és mi már tudjuk, hogy előbb vagy utóbb ő is bezombul, míg a szerencsétlen áldozatok még nem sejtik? Sose lesz unalmas? Nem, mintha megjegyeztem volna a mellékszereplőket, totál jelentéktelenek voltak szegénykék. De nem fanyalgok, mert a posztapokaliptikus környezet nagyon tetszett, Las Vegas helyén klassz sivatag, meg remek rozsdás teherautók, és Milla Jovovich is klasszul néz ki, bár időnként kissé béna cuccokba öltöztették szegényt. Meg fogom nézni moziban is a látvány miatt.

Lost in translation

Olyanok történtek mindjárt hétfőn, hogy vietnámi pszichiáterprofesszorokból álló küldöttséget kellett idegenvezetnem kórházunk területén, nagyon vicces volt, mert nem beszéltek a vietnámin kívül más nyelvet, volt viszont velük egy tolmács, aki, úgy tűnt, elég jól beszél magyarul. Bár fura volt, hogy amikor tizenöt percig beszéltem nekik cseppet sem vicces, hanem komoly szakmai dolgokról, akkor a tolmács annyit mondott csupán, hogy "bla, blabla", így három szótag erejéig, amire mind elmosolyodtak. Vagy amikor az egyik professzor kérdezett tőlem valamit, percekig részletesen fejtegetve a kérdés lényegét, gesztikulálva, meg minden, hosszasan, akkor a tolmács annyit kérdezett tőlem, hogy "és itt hány alkoholista van?". Szóval elbeszélgettünk remekül, ki tudja, miről.
Aztán munkaidő végeztével Luciával és később a mra-val és még később L.-lel (aki a Lucia életének & blogjának egy szereplője) beszélgettünk el remekül, olyan lényeges témákat érintve, hogy például érzékelni fogjuk-e, amikor fekete lyukká tömörödünk egy pillanat alatt, sőt, azután már örökké érezni fogjuk-e, mivel ott megáll az idő*, vagy hogy létezik-e lélek és mennyiben olyan, mint egy elefánt, vagy hogy miért nincsen blogger Barbie biciklivel, macskával és laptoppal. Titkon abban reménykedem, hogy ezekről majd Lucia ír bővebben, mivel beszélgetésekről ő tud jól írni, szóval jó volt nagyon, leszámítva az enyhe nikotinmérgezést, amit én okoztam magamnak.
Egyébként pedig elvileg ma megérkezik a Porom, úgyhogy a mai az utolsó boldog, fogyókúra nélkül töltött nap, már alig várom.

*Ti. olvassuk el a Safety concerns részt ebben a bejegyzésben. Szerintem igazán ironikus lenne, ha a Föld "or even the entire Universe" nem holmi atomháború, globális felmelegedés vagy bármi más szokásos téma miatt pusztulna el, hanem egyszer csak hoppá, bocs, véletlenül létrehoztunk egy túl nagy fekete lyukat.

Mindjárt hétfő lesz

Néztünk Life on Mars-ot is, ami egy nyomozóról szól, aki autóbalesetét követően hoppá, hirtelen 1973-ban találja magát. 2006-ból, mármint. Leginkább az a vicces benne, hogy 1973, cuccok, autók, környezet, hogy működött akkor a világ, meg persze az, hogy angolul beszélnek, mármint britül, és én azt mindig nagyon szeretem. A fennmaradó időben pedig vasaltam, csináltam ilyet, bár körtéből (nagyon gyors és egyszerű, főleg, ha a lusta ember diódarálás helyett tört formában vásárolt tört mogyorót tesz bele), és olvastam némi tudományt is, bár kevesebbet a tervezettnél, dehát ez már csak a hétvégék természetes velejárója.
Olvassátok az olvasónaplómat is néha, most írtam bele egy csomót.

I guess I'll just have to pull out my vibrator and read your blog

Néztünk új sorozatokat, mármint számunkra újakat, Californicationt főleg, egy ülésben a rendelkezésre álló részeket, elég jó. Különösebb történet mondjuk nincs, de hihetetlen jó szövegek, számos, elszomorítóan jó alakú (fél)meztelen nő, és jó szövegek.
John from Cincinnatit, ami fura, és még gondolkodom, egy rész után adjak-e neki még egy esélyt, mert... fura. Meg Dirt-öt, amire anyukám a múltkor azt mondta, nem fogja nézni, mert túl szemét, és ő utálja, amikor embereket bántanak és kikészítenek, és akkor arra gondoltam, hű, lehet, hogy ez nekem tetszeni fog. Tetszett is nagyon a skizofrén paparazzo a göthös macskájával, de kb semmi más nem tetszett, ja, egy pletykamagazinról szól a történet, és hogy hogyan kerülnek napvilágra sztárok kínos titkai Courtney Cox főszerkesztői működése alatt. És tényleg azért nem fogom nézni, mert túl szemét, és semmi másról nem szól, mint hogy óvatlan celebritások életét teszik tönkre, és ennyi, én pedig nem szeretem, ha emberek más embereket öncélúan szívatnak a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy még a göthös macska is megdöglik. Kissé kegyetlen/elszomorító sorozatnak ott a Rescue me, és az még jó is.
Egyébként pedig a Terminátor 2-t néztem meg hirtelen felindulásból, rendezői változatot, ami sok pluszt nem hoz a vágott verzióhoz képest, bár amikor a T-1000-es kinyiffantja a család kutyáját, azt mondjuk benne hagytam volna. És hát Linda Hamilton minden akcióhősnők non plus ultrája, és el sem mosolyodik egyszer sem, nagyon klassz.

God is a dj, life is a dancefloor

Alapvetően nincs problémám az elhivatottan vallásos emberekkel, különösen tisztelem a békés, derűs buddhistákat, valamint a békés, derűs keresztényeket (amíg nem kezdenek el mikrofonba énekelni a nyugati aluljáróban). Egyébként is irigylésre méltó érzés lehet, hogy a mennyei atya odafentről folyamatosan szeretetteljes figyelemmel kíséri életük minden mozzanatát, míg az ateistának be kell érnie néhány blogolvasóval. Gúnyolódást félretéve, tényleg jó lehet, ha van az ember életében egy ennyire erős viszonyítási pont, csomó bizonytalanságtól megvéd. De minden vallás meg bármilyen eszme azonnal unszimpatikussá válik, amikor akaratom ellenére akarják rámerőszakolni, ez már csak ilyen.
Szóval felszállok a tizenhetes villamosra gyanútlanul, és azon merengek éppen, hogy régen milyen jókat lehetett villamosozni ebben a városban, bezzeg manapság, a kettesnek lerövidült a vonala, a négyeshatos meg kombínó lett, amit utálok. És akkor gitárakkordokat hallok, és keresni kezdem a hang forrását, de lám, máris dalra fakad a villamoson három csengő hangú fiatal, egy lány, két fiú, egy akusztikus gitár, és elkezdik, hogy énekeljen az Úrnak az egész Föld, énekeljen az Úúúú-úúúr-naaak, és szó se róla, nem énekelnek csúnyán, hanem derűsen és kristálytisztán és jóakarattal. Gondolom, így próbálnak mosolyt csalni a fásultan zötykölődő zombiemberek arcára vagy derűt lopni azok szívébe, és cseppet sem zavartatják magukat, amikor az emberek nagy része az előzőekhez képest talán egy fokkal fásultabb közönnyel mered maga elé, kisebb részük pedig leplezetlen gyűlölettel bámulja a jelenséget.
Részemről a mély társadalmi igazságtalanságokon merengek, hogy ti. csengő hangú keresztény fiatalok nyugodtan dalolhatnak bkv-járműveken, ha azonban én üvöltetném kedvenc zenéimet egy táskamagnóból, már rég leszállított volna a sofőr, de ha három kopasz narancssárga zendítene rá a harekrisnára, szerintem azok se utaznának sokáig. És hogy a bkv-n utazás íratlan szabályai (békén hagyjuk egymást) alól miért kivételek vajon a vidám keresztények. És hogy milyen jó lenne, ha mégis lenne nálam véletlenül egy táskamagnó, és aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy végiggondoltam, milyen számokat kellene max hangerőn játszanom itt az aktuális szituációban. Csak az evidenciákig jutottam, mert aztán egy templomnál a fiatalok leszálltak, szóval 5 szám, amit táskamagnóból üvöltetnék, ha jószándékú fiatalok akusztikus gitárral dicsérik Istent a villamoson: Rage against the machine: Killing in the name of, Joan Jett: Bad reputation, Beastie Boys: Sabotage, Skunk Anansie: Twisted (Every day hurts), Iggy Pop: I'm bored.
Sziámi Előrelátó csecsemős számot azért talán mégse.

Hálóing, spárgakrémleves, állandóság

Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre. 

Messzemenőkig

egyetértünk Kisfókával (és szeretjük, ahogy ír.)