- Forog a rozsdás körhinta - A fülbevalós fiú átszellemülten szavalt, ködszürke szemeivel valamely távoli, számunka ismeretlen dimenzióba révedve. Betonszürke pulóverének kötésmintája iszapszürkén vigyorgó halálfejet ábrázolt. - Lehet, hogy valakinek így jó - A valódi költészet súlya alatt szokatlanul elcsendesedve meredtünk söröspoharainkba. Senki nem nyúlt az alufóliába csomagolt, ciklámenrózsaszín, neonkék és hupizöld fánkocskákhoz, melyeknek már-már kétségbeesetten vidám színei élesen elütöttek a társaságot beborító füstös és átszellemült irodalmikocsma-hangulattól. - Sötét a holtak lelke.... Farkába harap a kígyó - folytatta a halálfejes fiú, halk, ám kifejező hangját a távoli asztaloktól idehallatszó pohárcsörömpölés sem nyomhatta el. Elgondolkozva nagyon szívott cigarettájából, majd rövid, ám hatásos csendet követően némiképp csillogó szemekkel hozzátette: - Én különben mindig is az Electronic Supersonic elkötelezett rajongója voltam.
Azért a rend kedvéért sorozatokról és az internetről is beszéltünk a kocsmában, valamint alternatív valóságokat teremtettünk, amelyben a halálfejes fiút (igen, azt hiszem, Noizt most már örökre így kell, hogy nevezzük) léhűtő földbirtokosnak képzeltük el, aki nem mellesleg verseket is ír, ha épp nem a cselédlányokkal hancúrozik vagy jeleneteket rendez a kocsmában, amelyre a bajszos kocsmáros csak legyint - Hagyjátok, csak a költő, megint részeg. Valamint kihasználva kultúratitkosügynöki minőségét, gyorsan beszéltem egy kicsit zenéről L.-lel, szóval többnyire rendes medúzaként viselkedtünk, csak Lucia akváriumkocogtatása hiányzott kissé, illetve mra hiányában a színes fánkokban rejlő képzőművészeti lehetőségeket sem aknáztuk ki, meg hogy a Tandemben végülis most mégsem lehet cidert kapni.