A fejemben folkdalok szóltak, mint mindig. A folkdalok alkották a háttértörténetet. (..) New York City hideg, fojtott és titokzatos volt - a világ fővárosa. A Hetedik sugárúton ahhoz a házhoz értem, ahol valaha Walt Whitman élt és dolgozott. Egy pillanatra megálltam és elképzeltem, ahogy a nyomdában dolgozik, és közben lelke igaz dalát énekli. A Harmadik utcán Poe háza előtt is álldogáltam már, és mélabúsan nézem fel az ablakokra.* A város olyan volt, mint egy faragatlan, névtelen, alaktalan fatörzs, nem volt benne semmi részrehajlás. Mindig minden új volt, mindig minden változott. Sohasem ugyanaz a sokaság járt az utcákon.
Átkeltem a Hudson Streetről a Spring Streetre, elmentem egy téglával telirakott szemeteskonténer mellett, és betértem egy kávézóba. Az ételespultnál álló pincérnő szűk szarvasbőr blúzt viselt, amely szépen kirajzolta teste gömbölyded formáit. Kékesfekete hajára kendőt kötött, átható kék szeme és pontosan megrajzolt szemöldöke volt. Arra gondoltam, bárcsak rám tűzne egy rózsát. Kitöltötte a gőzölgő kávét, és én visszafordultam az utcára néző ablak felé. Az egész város ott fityegett az orrom előtt. Eleven képem volt arról, hogy mi hol található. A jövő sem adott okot aggodalomra. Ott volt már, rettentően közel.
Kétórás, elég vicces sorbanállást, majd húsz másodperces konzuli interjút követően megvan a vízumom. Annyira nehéz elképzelni, hogy szeptemberben megyünk New Yorkba, valójában nem is vagyok rá képes. Tudom, hogy csak egy város, olyan, mint a többi, voltam már egy csomóban, csakhogy én nem igazán hiszem el, hogy New York valóban létezik. New York nekem a filmekben van, NY-t elönti a jeges árvíz, űrlények támadják meg, szörnyek lepik el, a majmok bolygóján van, szerelmesek találkoznak az Empire State Building tetején, kizárt dolog, hogy létezzen, New York a Friends-ben és a 30 Rockban van, meg Suzanne Vega-dalokban és Kertész András-fotókon, meg a Krónikákban, Bob Dylan önéletrajzában a fenti idézetben. (Ezt a könyvet nyertem a múltkor a moziban, olvassátok el, mert jó, itt mesélek róla.)
*Most azon nevetek, hogy eszembe jutott, amikor egy kedden épp a számlára vártunk a Presszóban, és az L. egyszer csak közbeszúrta, hogy "van két robothollónk az irodában, rendes döglött madarak, csak működnek", aztán sokkal később, amikor Noiz sötét élethelyzetéről és/vagy sivár új albérletéről beszéltünk, akkor valaki kitalálta, hogy neki kellene adni legalább az egyiket, kitehetné az ajtó fölé, nem kerülne nagy fáradtságba beleprogramozni hangot, és akkor időnként robothangon közölné, hogy "so-ha már", de valamiért nem akarta.