Mindenféle rendkívülimód magvas gondolataim is vannak az emberekről és az életről és az univerzumról, meg a zsidókról (a gasztronómiájukról, nyugi), de most kérem, árulja el nekem valaki, mi az isten az a "fagyasztott vajastészta"? Melyik az? Külön-külön értem én a szavakat, tudom, melyik művelet a fagyasztás, tudom, mi a vajastészta, tudok olyat csinálni is, de itt az a feloldhatatlan ellentmondás, hogy a boltokban nem látok ilyet, a receptekben meg igen. Vagy az ugyanaz, mint a fagyasztott levelestészta? De a levelestészta meg a vajastészta nem ugyanaz! Akkor valami egyébmás titkos néven szerepel az intersparos hűtőládákban, amely évezredes titok anyáról lányra száll, de nekem elfelejtették elárulni? Vagy honnan veszi az a sok szakácskönyv- meg receptblogíró a fagyasztott vajastésztát? Megcsinálja otthon a vajastésztát, lefagyasztja, felengedi?? Mi az? Hogy néz ki? Milyen színű dobozban van? Mi van ráírva???
Kislány: - És képzeld, véletlenül láttam tegnap a Sztárok a fejükre estek-et.
isolde: - Az az, amelyikben a Horváth Ágnes van? És, mi van a miniszterasszonnyal?
Kislány: - Kiesett.
isolde: - Jesszusom, miért?
Kislány: - Nem volt teljesen világos, de azt hiszem, nem ette elég gyorsan a skorpiót. Az a nagymellű nő sokkal gyorsabban ette.
(Update: halált megvető bátorságú riportereink (én nem tartozom közéjük) megnézték a ma reggeli Mokkát, amelyben Ágnes megerősíti, hogy tényleg azért esett ki, mert nem ette elég gyorsan a skorpiót.)
Megmondom, honnan tudom, hogy új életet kell kezdenem:
1. Valamelyik nap hazafele az intersparból szembejött velem az utcán lakókörnyezetem három jellegzetes képviselője: két átlag lakótelepi néni és egy harmincötéves-forma, kissé lepukkant férfi. Amikor elmentem mellettük, a pasas épp ezt mondta a néniknek: "... szóval most azért ilyen bűn szar a fizetésem, mert nem csináltam meg a tudományos fokozatot, pedig ha az meglenne..."
2. Kolléganőm említette, hogy "P. kórházba került infarktussal", és én először azt hittem, hogy a nálunk dolgozó tudományos igazgató / statisztikus az, aki nélkül bizonyára nem tudom megírni a cikkemet, és ha kórházba kerül infarktussal, akkor Végünk Van. (de aztán kiderült, hogy nem róla, hanem egy másik P.-ről van szó.)
3. A google reader általában olyan blogokat ajánl nekem, amik tényleg az érdeklődési körömbe passzolnak (pl. a sajátomat), de ma finom utalásféleképpen a futóblogot helyezte első helyre.
4. Niké azt mondta, olyan leszek, mint a nagyanyám, és bár viccelt, de tudjuk, hogy valójában vigyáznom kell ezzel, mert megvan bennem a rejtett képesség, hogy mindenbe beledumáló és mindenhol rémeket látó rinyáló öregasszony legyek, akár holnaptól.
Pár héten belül meghalt a második volt osztálytársam is nem szokványos körülmények között. Ő mondjuk olyan volt, akivel kb. érettségi óta nem találkoztam és előtte sem sok szót váltottunk, de azért kicsit durva ez a tempó.
Éppen eltévedtem (nem igazából, csak kicsit) a hetedik kerületben és akkor elmentem egy ruhabolt előtt, amire az volt kiírva, hogy Jajcica, pontosabban: Jajcica, ilyen-olyan ruhák is. És először elmentem előtte, mert nem akartam azzal húzni az időt / fájdítani a szívemet, hogy hó végén, nulla anyagi fedezettel olyan ruhákat nézegetek, amiknek a viseléséhez már úgyis túl öreg / túl konszolidált vagyok (ezt már a kirakat alapján lehetett tudni). Úgyhogy csak benéztem az ajtón, ott volt egy lefelé vezető lépcsősor és egy Blues Brothers-ös póló, és akkor gondoltam, na jó, csak körülnézek, végülis mit árthat az.
Gondolom, a célközönség már úgyis régesrég ismeri a helyet, de azért hadd reklámozzam, ha már ennyire megtetszett. Nagyjából a régi Ciánkáli boltok meg az öreganyám padlásának kínálata vegyül benne, vintage, punk, hippicuccok, katonai gyakorló, csipkefűző, dzsörzéruha, Chaplin-kalap, parasztblúz. Jó nagy, az eladók pedig - egy meghatározhatatlan korú nő és egy tarajos punk - nem szekálnak, ha csak nézelődsz, de amint akartam valamit, segítettek. Igazán nagyon tetszik a hely, sajnos nem innen fogom beszerezni a munkaruháimat, de aki szeret régi, vagány cuccok között időzni, az szeretni fogja, itt a honlapjuk. Tök jó, hogy vannak ilyen helyek.
A vak Richard Burnett 1913-ban írta a számot, majd később csomó más folkénekes, például Bob Dylan vagy Jerry Garcia is játszotta. Valamint az O Brother, Where Art Thou? c. Coen-filmben a Soggy Bottom Boys nevű, három fehér fegyencből és egy néger gitárosból* álló ad hoc zenekar. Itt az utóbbi, inkább vicces verzió:
*A gitáros, Tommy Johnson amúgy most adta el a lelkét az ördögnek:
McGill:
- What'd the devil give you for your soul, Tommy?
Tommy: -
Well, he taught me to play this here guitar real good.
Delmar:
- Oh son, for that you sold your everlasting soul?
Tommy:
- Well, I wasn't usin' it.
Még azon szoktam felhúzni magam (vegyük észre, hogy minden évben, október végén eljön az a fázisom, amikor undok szörnyeteggé változom, nem igaz, hogy a villamoson nem bírak beljebb menni az ajtóból, ezért tart itt ez az ország) (furcsa egyébként, hogy a betegekre sosem vagyok ideges, gondolom, azért, mert sokkal kevésbé várok tőlük udvarias, érett viselkedést, mint az úgynevezet normálisoktól), szóval azon, hogy mekkora hülyeségek vannak a médiában a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban. Például a megújult, sokoldalas Elle-magazinban azt mondja a pszichológus, hogy a skizofrének és a bipoláris zavarban szenvedők téveszméik és hallucinációik rabjai, üldözési mániájuk van, ezért ők is üldöznek embereket (tudniillik pl. azt hiszik, hogy a szomszéd az ellenségük, ezért elkezdik adott szomszédot követni, lássuk, miben mesterkedik), az üldözés ilyen esetekben ezen betegek számára szexuális kielégüléssel is járhat, ott volt például a pszichiáternőjét leszúró fiatalember pár éve Kaposváron.
Köszönjük a sztereotípiát, ha eddig esetleg nem övezte volna elég a pszichiátriai betegeket, ha valaki eddig nem gondolta volna bipoláris szomszédjáról, hogy őrült kéjgyilkos, akkor mostantól már mehet az is.
Elmondom.
A bipoláris zavar azt jelenti, hogy hullámzó jelleggel az ember egyszer ok nélkül hetekig depressziós, aztán pedig ok nélkül hetekig nagyon durván felhangolt, nem alszik, pörög mint az istennyila, és ez az életében (párkapcsolatában, munkájában) jelentős hátrányt, illetve szenvedést okoz. Ritkán előfordul, hogy az egyes epizódok hallucinációkkal is járnak, ez többnyire a hangulatnak "megfelelő", pl. a depressziós egy hangot hall a fejében, hogy "te nem vagy jó semmire", a mániás meg, hogy "király vagy", vagy mittudomén, ilyesmi. A bipoláris zavar úgynevezett fázisprofilaktikumokkal kezelhető, amit ha rendszeresen szed az ember, akkor megelőzi vele a mániás/depressziós epizódok kialakulását, vagy legalábbis csökkenti azok súlyosságát és időtartamát. Szóval a bipoláris szomszéd alapesetben ugyanúgy dolgozik, tanul, családja van, és egyáltalán, minden tekintetben olyan ember, mint mi, csak napi egy tablettát bevesz, hogy kivédje ezzel a hangulatingadozásait. Ha nem szedi be, vagy nem használ neki a gyógyszere, akkor meg néha borzasztóan depressziós, máskor meg durván pörög. Nem, nem kéjgyilkos. Gyógyszermentes bipoláris betegre kiváló példa Széchenyi István, aki mániás fázisában hidakat, akadémiákat, szederfákat és vasutakat hozott össze, depressziós fázisában meg nyomorultul szenvedett, illetve öngyilkos lett. (Azért nem szedte a gyógyszerét, mert azt csak a halála után kb 100 évvel találták fel.)
A szkizofrénia egyes típusaiban tényleg lehet olyan, hogy az ember hallucinál, illetve képtelen dolgokat hisz el a legnagyobb meggyőződéssel, például, hogy üldözi őt a CIA és a szomszéd is benne van és lehallgatja őt. Ilyenkor a páciens alapesetben nagyon fél, nem mer kimenni a lakásból, nem mer enni a kajából, hátha átjött a szomszéd éjszaka és megmérgezte azt. Az efféle hiedelmeket téveszméknek hívjuk, antipszichotikumokkal a legtöbb esetben elmulaszthatóak. A szkizofréniában szenvedő betegek jó része (sajnos nem tudok konkrét százalékokat, pedig illene) szedi a gyógyszerét és ugyanúgy elvan a társadalomban, mint bárki más. Nagyon-nagyon ritkán valóban előfordulhat valamilyen téveszme-vezérelte erőszakos cselekedet (megütöm azt, akiről azt hiszem, hogy követ, vagy a hangok azt mondják, hogy meg kell ölnöm, különben elpusztul a Föld), de ez egyrészt nagyon ritka, másrészt nem jár szexuális kielégüléssel. Megjegyzem, a pszichiátriai betegek összességében kevesebb bűncselekményt követnek el, mint az úgynevezett normálisak.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy szkizofrén beteg nem kerülhet olyan állapotba, amelyben a saját maga vagy mások számára veszélyt jelenthet, mert sajnos kerülhet, és ilyenkor a magyar jogrend szerint lehetőség van kényszerintézkedésekre, vagyis arra, hogy a pácienst akarata ellenére bevigye a mentő a kórházba és ott kezeljék. Ez csupán közvetlen veszélyeztető állapot esetén lehetséges. Az Elle-cikk szerint ez az úgynevezett "kényszergyógykezelés", pedig nem. A kényszergyógykezelés egy jogi terminus, azt jelenti, hogy ha valaki elkövetett valami súlyos életellenes bűncselekményt, és utána kiderül, hogy laikus szóval élve "nem beszámítható", mert mondjuk a hangok mondták neki, akkor nem börtönbe kerül, hanem helyette az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe, ami kb börtön és elmekórház bájos keveréke (orvos van, gyógyszert kap, de nem mehet ki). Egyetlen ilyen intézmény van az országban, és nemtudomhány valódi börtön (de gondolom, nem egy), ebből kiszámolhatjuk, hogy a bűnesetek mekkora részét követték el nem beszámítható pszichotikusok a téveszméiknek engedelmeskedve.
Úgy gondolom, hogy a bipoláris és a szkizofrén betegeket folyamatosan a hallucinációik hatása alatt álló, a zaklatás és az erőszakos bűncselekmények közben szexuális izgalmat érző bűnözőknek beállítani nagyon nagy tévedés, illetve nagyon káros torzítás. Basszus, figyeljünk már oda, miket beszélünk az Elle-magazinnak. Ami egyébként az "okos" női lap.
Ja, a másik, amin kiakadtam, az a "pszichózis"-ról szóló wikipedia szócikk, de az semmi ehhez képest, ott csak annyi van, hogy tudomásom szerint a szó egyáltalán nem jelzi, hogy a betegségnek milyen következményei lesznek a betegre nézve, meg a "visszahúzódik" meg "éretlen viselkedés" is egy kissé, hát, fura megfogalmazás, az organikus vs. funkcionális felosztás meg csak szimplán nem korszerű. És akkor egyszer egy vitában azt találtam mondani, hogy szakdolgozatban, forrásmegjelőlésként én nem fogadnám el a wikipediát, na ezért. De ezt nem akarom nagyon sokáig szidni, mert akkor felmerül, hogy "írjál jobbat", és nekem nincs kedvem wikipediát szerkeszteni.
És akkor még ott van a szerencsétlen József Attila feletti csámcsogás, mai harmadik témánk, ugyanis megtalálták és kiadják megint valami jegyzeteit, amit az analízise során az analitikusának készített. Én már a Szabad ötletek jegyzékén is kiakadtam, de ez állítólag még annál is durvább, és szerintem ez túlmegy minden határon. Úgy értem, elképesztően etikátlannak tartom olyan dokumentumok kiadását, amit a szerencsétlen ember magának meg a bájos kis analitikusnőjének írt, arról, hogy miket képzel és hogyan szenved nyomorultul, még akkor is, ha már mindketten meghalnak. Híres leszek, meghalok, és az analitikusom örökösei kiadják majd a velem készült terápiás jegyzőkönyveket? És az emberek megveszik az Alexandrában és bizarr erotikus álmaim analitikus megfejtésén fognak borzongani a fürdőkádban. A hideg kiráz, komolyan, pedig exhibicionista egoblogger vagyok és nincsenek is bizarr álmaim. Etika, személyiségi jogok, valami? Mondjuk engem már az is zavar, hogy "jogutód" létezik, az én szellemi termékemmel csak ne kereskedjen valami huszadik ükunoka, mert nincs pénze befizetni a villanyszámlát, de ez már csak az én heppem. (Hagyd békén a naplómat, tedd le azt a füves cigit, vágasd le a hajadat és menjél dolgozni! - üzente isolde a jövőbe.) De korábban kiadatlan verseket kiadni, azzal semmi bajom, csakhogy a Szabad ötletek meg ezek afeljegyzések nyilvánvalóan nem olyanok voltak, amiket József Attila a nyilvánosságnak szánt volna.
És (bizonygatom tovább, hogy nem vagyok alapból embergyűlölő) néha meg szoktam dicsérni idegeneken is, ha jól néznek ki, például a postán a pult mögötti lány extrémvagány fülbevalóját, vagy az intersparban a pénztárosnő remek bordós-lilás garbóját. Egy férfitől ez talán tolakodónak hatna, de én nő vagyok és cseppet sem tolakodó, hanem visszafogott, és biztos örülnek. Bár a pénztárosnő garbóját legalább 50%-ban önös érdekből dicsértem, tudniillik meg akartam kérdezni, hogy hol vette, hátha olcsón a szomszéd butikban és még van nekik a méretemben, de nem, anyukája szekrényében találta és elkérte tőle, mert anyukája már úgysem hordta.
Ezt a nagymamámtól tanultam, aki képes volt embereket leszólítani az utcán, hogy hol vette azt a szép sálat, és amíg kb négy ruhaüzlet volt Sopronban és senki nem mehetett külföldre, akkor ennek volt is értelme. Egyébként (félreértések elkerülése végett, eszemben sincs visszasírni a régi rendszert, de) mekkora kaland volt öltözködni, anyukámnak például volt egy piros dzsekije, a barátnőjének meg ugyanaz zöldben, iszonyú vagányság volt, csak nekik volt a városban, ugyanis a barátnő fuvarozó apukája csempészte be nekik nyugatról a szén között.
Valamint keresőszavak best of:
mire lennék alkalmas
terhes vagyok?
jaj a szörnyek
mit vegyek karácsonyra a pasimnak?
mi az a stréber?
hány évesen számít vénlánynak?
műkörmösnek az elméleti része mit kell tudni a?
milyennek kell lennie egy jó bugyinak?
De most komolyan, én rögtön megsajnálom az embereket, mindegyik mögött egy tragikus történetet sejtek, szegény, basszus, a google-be kell beleírnia végső kétségbeesésében, hogy mire lenne alkalmas? Rohanó, elidegenedett világunkban az internettől kell megkérdeznünk, hogy milyen egy jó bugyi, vagy hogy ha öregszünk és magányosak vagyunk, meddig tart a szingliség és honnantól leszünk vénlány? Ó, istenem, ez tragikus. Bár remélem, mindegyik filmes/könyvidézet, és valójában nem kérdésre akart választ kapni az illető, hanem az idézet forrását kereste. De azért elmondom.
A "vénlány" nem annyira korhoz kötött, mint inkább életérzés, lehetsz te negyven/ötven/hatvanévesen is független nő, meg huszonötévesen is vénlány. Jó bugyi csak a platoni ideák világában létezik, a valóságban különbséget kell tennünk a tekintetben, mire legyen jó a bugyi, ti. vagy dögös vagy kényelmes, de a kettő fordítottan arányos. (A "dögös" többnyire csipkés tangát jelent, míg a "kényelmes" klasszikus fazonú pamutbugyit, bár nyilván ezektől egészen eltérő ízlések és preferenciák is léteznek.) A stréber az tanulógépet jelent, de kissé átkeretezve lehet inkább nerd vagy geek, ami ugyanaz, mint a stréber, csak trendi (forrásaink* szerint már legalább1997 óta). A pasidtól kérdezd meg, miket szeretne, karácsonyig még egy csomó idő van, úgyis elfelejti, mit mondott, vagy pedig hurcold magaddal plázákba és figyeld meg alaposan, melyik boltban mit néz meg / vesz le a polcról és tesz vissza, mert olyasmit szeretne. A terhességet a forgalomban lévő terhességi tesztek általában nagyobb biztonsággal mutatják ki a keresőmotoroknál, a műkörömhöz végképp nem tudok hozzászólni. És aki beírta, hogy jaj a szörnyek? Azt már meg is ették biztos.
*Buffy: - Wow. That was boring.
Xander: - I don't feel that boring covers it.
Buffy: - No, boring falls short.
Willow: - Even I was bored. And I'm a science nerd.
Buffy: - Don't say that.
Willow: - I'm not ashamed. It's the computer age. Nerds are in. They're still in, right?
A pszichológusom szerint olyan embertársunkkal vitázunk sokat, aki bennünk is megvan, egy számunkra nehezen elfogadható részünket képviseli, mert valójában magunkkal vitatkozunk. Ha valakinek csak egyszerűen más a véleménye, azzal kevésbé foglalkozunk, azt le lehet üvölteni és/vagy otthagyni, de általában nem annyira érdekes, hogy órákat töltsünk véleményeink ütköztetésével. Ez esetben akkor én a lelkem mélyén egy fölényeskedő bölcsészfiú vagyok, akit érdekelnek a pszichedelikus élmények, elfogadható megoldásnak tartja az öngyilkosságot és aki el bír olvasni teljes Nádas Péter-regényeket, ugyanis gyakorlatilag egyetlen olyan beszélgetésünkre sem emlékszem, amikor mi ne vitáztunk volna.
Egyébként ez teljesen így van, kivéve, hogy semelyik részem sem képes olvasni Nádas Pétert.
Még szeptemberben a vonaton, útban a temetésre meg vissza, írtam erről a fejemben egy szomorú blogbejegyzést, aztán másnap elutaztunk New Yorkba és az eléggé kitörölte az agyamból a történteket. Az a szívszorító-döbbent-fajta szomorúság már nincs is meg, vagy megbeszéltem magammal, hogy ne legyen. Egyébként az utóbbi időben az életemben nagyjából minden a búcsúzásról szól, befejeződik a mozgáscsoportom, akiket szerettem, decemberig járok a pszichológusomhoz, lehullanak a levelek, ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül, minden míve tűnő szárnya körül lebeg, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész. Különben egyszer Berzsenyiről is vitatkoztunk, hogy értékelhető-e a költészete vagy csak átlag unatkozó földbirtokos nyafog a fiókjának-jelenség, és konkrétan nem emlékszem, hogy melyik véleményt képviseltem én. Petrarcára emlékszem, akit ő szeretett, én utáltam, meg Hoffmannra, akit ő, hogy szépen fogalmazzak, nem tartott az irodalmi kánonba valónak, nekem meg az egyik all-time kedvencem. És egyébként is általában csapnivalónak bizonyult az ízlésem a vele való viták során, énnekem tetszett az Angyalok városa, meg Vavyan Fable, és Remarque-ot is jó írónak tartom, és akkor a női magazinokról ne is beszéljünk.
Megmutatta nekem a verseit is egyszer, egy tetszett nekem a kb. tíz közül. A lényegről szólt, a Véletlen c. versszakát szerettem, de már elfelejtettem, a kristálytiszta gondolattalanság, végtelenben összecsapó fraktálkarjai, ez volt benne, meg az űr kíméletlen matematikája. Meg az egyik, szimbolista József Attila-paródiában az, hogy "te a lábadat borotválod / kicsikekis törpék kalapálnak / most akkor szeretsz-e vagy mi van", ami onnan ered, hogy egyszer bejött hozzám a koleszba, hogy nem megyünk-e moziba, de én nem mentem, mert a lábamat epiláltam épp. De amellett, hogy a lábamat epilálom, hobbim a vásárlás, női magazinok, chick-lit, hollywoodi filmek, azért bármikor szívesen vitatkoztam pszichotikus élményekről, akár tudatállapotok-szivárványa-kontextusban is, vagy például legutóbb a vonaton az aktív-éber hipnózisról, és meglepően okos voltam. Van az, hogy az önképünk a más emberekkel való szociális interakciók során alakul ki, és nekem az az igen meghatározó imidzsem, hogy én a komoly, de komolytalan, buta, de okos lány vagyok, az szerintem legnagyobbrészt az ő hatása. Hogy én harisnyablogot írok meg fittneszterembe járok és szeretem a zombihorrort, de ez nem akadályoz meg impact-faktoros cikkek közlésében és a magasirodalom esetenkénti értékelésében és megszámlálhatatlan pszichológia-pszichoterápia-könyv elolvasásában, és fordítva. Én erre egy kicsit rá is játszok, mert szeretek ilyen lenni, és szerintem az egészet középiskolában kezdtem a "titkos barát"-levelezésünkben: Bedebunk Sária néven leveleztem vele az élet nagy kérdéseiről meg könyvekről, amelyek terén tizenéves létemre értelmesnek bizonyultam, néha játszásiból összekevertem Rimbaud-ot Ramboval, és emlékszem, mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hogy végtelenül csitri, de sziporkázóan intelligens levelezőtársa az évek óta ismert nagyorrú, félénk osztálytársnővel azonos.
Volt egy idő, amikor neki tetszettem, mint nő, és akart járni velem, én meg nem akartam, de azt viszont akartam, hogy legyünk barátok, ez egy ideig érdekelte őt, aztán meg már nem, és én iszonyú dühös voltam a köcsög önző férfiakra. Ti. amíg él a remény, hogy egyszer hátha mégis meg lehet dugni, addig érdekel a lenyűgöző személyiségem, de amikor már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lesz ebből párkapcsolat, akkor hirtelen nem is vagyok már olyan érdekes ember. Ezt akkor gondoltam így, azóta velem is előfordult a fordított helyzet és kissé árnyalódott a fejemben a kép. Azért volt egy emlékezetes berúgásunk, ugyanis ő még nem volt előtte részeg, úgyhogy e konkrét céllal megvásároltunk három félliteres üveg pálinkát, a metrón ittuk az üvegből a kevertet és vitáztunk az élet nagy kérdéseiről. Csókolóztunk is, úgy két és fél üveg magasságában. Nem volt jó másnap.
Aztán volt pár év, amikor rendszertelenül, de azért találkoztunk néha, például megmutatta nekem valami vizsgafilmjét, akkor én már dolgoztam és szerettem a munkámat, és akkor pár óra vita után gyakorlatilag minden neheztelés nélkül nagyjából megszakítottuk a kapcsolatot, mert annyira máshogy gondolkodtunk. Ez lehet, hogy furcsának hangzik, de nem volt rossz. Nagyjából az volt a lényeg, hogy én betagozódtam a társadalomba, nyolctól négyig dolgoztam és kispolgári örömök töltötték ki az életemet, néha egy könyv, mozi, vettem új kenyereskosarat vagy sötétítőfüggönyt sivár albérletembe, nem kerestem Válaszokat, hanem haladtam okosan jól kijelölt utanom, mindemellett drogprevenciós alapítványban dolgoztam elkötelezetten. Én jó kislány vagyok. Ő meg Író akart lenni, akinek ki kell vonulnia a társadalomból, a távolból megkérdőjelezni azt, és az volt a jövőképe, hogy a világtól elzárva él majd, két íróasztala lesz, az egyiknél olvas, a másiknál Ír (most erre mit mondjak?), a pszichedelikus élmények pedig elengedhetetlen tapasztalatokkal gazdagítják az embert. Én már nem akartam váltani a világot, ő meg igen, és kiderült, hogy olyan távol kerültek egymástól a nézeteink, amit már nem lehet közelíteni, és valószínűleg nem is kell. Nekem a példaképem Hoffmann, aki hivatalnok volt és ez nem akadályozta meg fantáziavilága kiteljesedésében, szerintem a társadalomba betagozódva megtalálni önmagunkat nehezebb feladat, mint Kivonulni, ő meg homlokegyenest az ellenkezőjénél tartott. Egyszerűen fel kellett függeszteni ezt a vitát és tiszteletben tartani, hogy úgysem fogjuk meggyőzni a másikat, hiába tudjuk teljes biztonsággal, hogy tévúton jár.
Utána meg - pár év eltelt megint - összefutottunk az utcán, akkor adta le a szakdolgozatát és ünneplésképpen vettünk neki egy piros kapucnis felsőt, nagyon viccesnek tartottam, hogy komoly, bölcsész, irodalomkritikákat publikáló férfiak is vásárlással ünnepelnek. Beültünk a Centralba kávézni, meséltem a blogomról, szokásos lekezelő kacaj. Különben ez egy csomó közös ismerősünket idegesítette, a fölényeskedő hangnem, de engem nem, egyrészt mivel kedveltem és azért mögé lehetett ennek látni, ha ismersz valakit, a stílus nem minden, másrészt meg a nárcisztikus férfiak nekem vörös posztó, nekem azonnal meg kell mutatnom, hogy okosabb / ravaszabb / akármilyenebb vagyok náluk és ez izgalmas kihívás. Aztán találkoztunk a tízéves érettségi találkozónkon is, amikor én azzal sokkoltam a hallgatóságot, hogy férjhez mentem, és rém szórakoztatónak találtam, hogy ez mennyire felháborítóan kispolgári, de annyira jól nézek ki, hogy mégsem férhet kétség a lépés helyességéhez. Akkor kikötöttünk több kocsmát követően a Pub Fiction nevű helyen, ők hárman a haverjaival, meg Anikó meg én, rózsaszín 'Relax mit mir!' feliratú párnákkal fetrengtünk a nemdohányzó rész kanapéin, dohányoztunk és hülyeségekről vitatkoztunk.
Még azt is mondta egyszer a pszichológusom, hogy vannak emberek, akiknek az élete "műalkotás", és van, aki a halálát teszi azzá. És tényleg, nem lehet nem észrevenni a regénybe való fordulatokat, tényleg meg kell adni, hogy stílusos volt. Még a temetés is, feketébe öltözött, döbbent-elveszett emberek kis csapata a hatalmas fenyők alatt, a pap elmondta, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, porból lettünk és porrá leszünk és a kettő között is a szélben sodródó porszemek vagyunk csupán és semmilyen befolyásunk nincsen semmire (ezt már nem ő mondta, csak én gondoltam). Asszem életemben először éreztem magam igazán rettenetesen szomorúnak temetésen. Én egyébként azt szeretem képzelni (és nem is beszéltem azóta erről senkivel, nehogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről), hogy nem kétségbeesett volt vagy ilyesmi, hanem hogy a halál akkor valamilyen helyénvaló megoldásnak tűnt. Mint amikor Martin Eden a Jack London-könyvben beugrik a tengerbe: előtte sokáig depressziós és érthető módon nem találja a helyét az életében, és amikor egy Swinburne-idézet olvasása közben eszébe jut, hogy dehiszen tényleg, hiszen a halál az egy Megoldás, az a könyvben tényleg egészen megnyugtató.
He looked again at the open port. Swinburne had furnished the key. Life was ill, or, rather, it had become ill - an unbearable thing. "That dead men rise up never!" That line stirred him with a profound feeling of gratitude. It was the one beneficent thing in the universe. When life became an aching weariness, death was ready to soothe away to everlasting sleep. But what was he waiting for? It was time to go.
Az nagyon zavar, hogy nem vitathatom meg vele ezt az öngyilkosság-témát, basszus, szerintem egy baromság volt, de gyere ide és győzz meg az ellenkezőjéről, tessék, akkor magyarázd el kérlek fölényesen, mért volt igazad és én elmondom, miért nem. Persze, sajnos nem hiszek a vezeték nélküli internetkapcsolattal rendelkező túlvilágban. Úgyhogy kénytelen vagyok ebben a vitában és ezentúl az összes további vitában a fejemben élő nárcisztikus bölcsészfiúra hagyatkozni és annak sorakoztatni fel brilliáns ellenérveimet képzeletbeli viták során.
H: - És nem félsz, hogy húgod, miután végez a főiskolán, majd külföldre költözik és itthagy téged a... (körülnéz a Marximban) ... a szocializmus romjain?
Most jövök a kocsmából, mivel Niké és Kislány ma leszakvizsgáztak, ezért eddig olyanokat hallgattam sör mellett, hogy jövőbeli tervek: nyitunk egy éttermet, az lesz a neve, hogy Seroton Inn, lesz a hallban csokiszökőkút; nyitunk egy rock-klubot, az lesz a neve, hogy Kata Tone, copfos kislány lesz az emblémában. Hogy a neglect szindróma valójában a soha vissza nem térő alkarom, és hogy az USA-beli amish közösségben leírt összefüggés a bipoláris zavar genetikájával később nem igazolódott, az első vizsgálatban amis eredmények születtek. Emellett a Mini Mental State nevű rövid tesztben szereplő egyszerű instrukció, miszerint "csukja be a szemét", könnyen értelmezhető úgy is, hogy valamilyen kapucnis nő egy köcsög (ti. Csuklya Bea szemét). És még sorolhatnám (ha meg bírtam volna jegyezni az összes hülyeséget). Igen, ezek egy szűk célcsoport számára viccesek csupán. Egyébként az amish-os szóviccet a vizsgáztató prof mondta a vizsgán.
Különben a soha el nem készülő cikkemet írtam ma, és haladtam is vele valamennyit minden önszabotázs ellenére, amely utóbbit egyébként tréningeken kellene tanítanom. Elengednek a munkahelyemről cikket írni, de én bent írom, mert ott jobb az internet (olyan cikkekhez is van hozzáférés, amihez itthon nincs, de erre a világon semmi szükségem, mert már minden idevágó cikket hónapokkal ezelőtt kinyomtattam, az internetet csak arra használom, hogy haladéktalanul meg kelljen néznem az emailjeimet/az időjárást/az argentin tőzsde állását/bármilyen felesleges dolgot negyedóránként). Hogy néha kimegyek a szobámból "kávézni" és az osztályon grasszálok, mert mindig akad teendő vagy hozzátartozó, aki beszélni akar velem azonnal, az még rendben van. De hogy előző nap levágtam a körmöm és a jobb középső ujjamon, amivel gépelek, kicsit belevágtam véletlenül, úgyhogy most korlátozottan tudok csak gépelni? Erre mondjátok, hogy nem kreatív. Persze mostanra már rendbejött.
Gondolkodtam még ezen a dolgon, mitől függ, hogy szóba állok-e idegenekkel, mert néha szóbaállok. Például amikor megismerkedtem a vonaton a Lacival. 18 éves voltam, lementem Pécsre felvételizni az orvosira, másnap volt a felvételim Pesten, és vonatoztam Pécsről Budapest felé egy személyvonattal, ami öt óra. Tavasz vége-nyár eleje volt, és én szeretek vonatozni, és utálom, ha megzavarnak benne utastársaim. Oda is ült hozzám valami huszonévesforma kedves fiú azonnal, és megkérdezte, merre utazom, én rámordultam, hogy Budapest, felvettem a walkmanemet és írni kezdtem a naplómat. Ő meg nézegette a tájat, és látszott, hogy mindenképpen beszélgetni fog velem, csak az alkalomra vár, nincs menekvés. Különben helyes fiú volt, szép zöld szemekkel, csak én félénk vagyok, és komolyan nem nagyon tudtam elképzelni stresszesebbet annál, mint öt órán át beszélgetni vadidegen helyes fiúval. Kb fél óra után fogyott ki a walkmanemből az elem, akkor elgondolkoztam, hogy ülhetnék végülis Pestig fülhallgatóval, de tök kényelmetlen, úgyhogy levettem, hátha a napló is megállítja, de nem, azonnal megkérdezte, mit olvasok/írok, és akkor végigdumáltunk pár órát a vonaton Jesse-and-Celine-style az élet nagy kérdéseiről, és nem volt kényelmetlen vagy kínos, hanem nagyon klassz. Vallásról beszéltünk, szerelemről, párkapcsolatokról, egy csomó másról, amire nem emlékszem, és hogy jó hely-e az Alföld (én képviseltem az ellenvéleményt).
Cseréltünk is címeket, mégpedig úgy, hogy megmondta a falu nevét, ahol lakik, és megígértem, hogy majd írok neki képeslapot Párizsból, ti. egy akkora faluban élt, hogy elég volt ráírni a srác nevét meg a település nevét, mert úgy is megkapta. Utána elmentünk nyaralni Párizsba és írtam neki lapot, amire ráírtam a saját címemet, és így. Azután pedig engem felvettem az egyetemre, és ősszel találkoztunk még 1-2-szer Pesten, de addigra én már összejöttem Barnival, és mintha neki is lett volna valami nője, és nem találtuk meg egymás helyét az életünkben, vagy hogy mondjam. Nem érdekeltük egymást az adott szituációban, én azzal voltam elfoglalva, hogy csoporttársak meg egyetem, beilleszkedjek de a régi barátaimtól se szakadjak el, plusz a szerelmem katona volt egy másik városban, ő meg nem tudom, mivel. De nem baj, mert én mindent, amit az életről tudok, más emberektől tanultam meg, néha függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott az ismeretségünk, szóval Lacitól megtanultam, hogy ne legyek mértéktelenül bizalmatlan, hogy a Tiszántúlon nem csak bunkók élnek, és hogy nemcsak képes vagyok arra az embert próbáló feladatra, hogy órákig beszélgessek fiúkkal, de még jól is esik. Igen, későn érő típus vagyok, tudom. Igen, ez lehetett volna egy szívszorító romantikus történet, de nem az volt, igazából csak egy jó találkozás volt inkább.
Jó, elmagyarázom kicsit ezt a számot. Az And the band played waltzing Matilda c. szám egy háborúellenes folkdal, Eric Bogle írta, June Tabor futtatta be, de mások is feldolgozták azóta. Az első világháborúban részt vevő ausztrál katonákról szól, illetve a Suvla Bay partraszállásról, bár ott a valóságban britek szálltak partra az internet szerint, de ebbe ne is menjünk bele, mert csak kiderül, hogy fogalmam sincs a történelemről. A lényeg, hogy a dalban szereplő "Waltzing Matilda" az egy másik dal, az ausztrálok legkedvencebb folkdala és egyes források szerint nemhivatalos himnusza is egyben. Érdeklődők kedvéért itt van például. A "to waltz Matilda" kifejezés kb. azt jelenti, hogy az összes cuccod pokrócba tekerve a hátadon és azzal járni a vidéket, tágabban hátizsákkal csavarogni. A Waltzing Matilda dallamát indulónak is játszották az I. vh-ban, illetve egy nem-háborús trivia: Pratchett egyik Korongvilág-regénye, The Last Continent című egy Ausztrália-szerű kis földrészen játszódik és a könyvben kissé parodizálva megtörténnek a dalban szereplő események (ti. hogy egy csavargó csávó megpróbál lenyúlni valami birkát, de végül őt dobják a tóba, kb ennyit értettem belőle).
Visszatérve, a June Tabor-dal az egyik régi kedvenc számom, és egy ausztrál srácról szól, aki sokat csavarog, aztán besorozzák, közben szól a waltzing Matilda c. dal, elmegy a háborúba a törökökkel harcolni, ott levágja a lábát a gránát, no more waltzing Matilda for me, hazamegy, és nem érti, minek vonulnak fel évente a veteránok, amikor a háború nem dicső, hanem szenvedés. Tudom kívülről a szöveget és ezt szoktam énekelni magamban a megállóban, amikor hideg van és nem jön a villamos/busz, ugyanis ez egy elég hosszú szám, ezért a végére majdnem mindig megérkezik még a ritkán járó jármű is. Beteszem a szöveget a tovább után.
Voltunk sétálni a Hajógyári Szigeten tegnap, hát, mit mondjak, meghatározó élmény volt életemben először úgy látni a szigetet, hogy nincs rajta fesztivál, azonnal be akarok lépni valami, a Hajógyári Sziget természeti értékeinek védelméért harcoló zöld civil szervezetbe. Basszus, ez tök szép, itt nincs is fullasztó porfelhő és mocsár, nincs is hatvanezer részeg ember, se karaoke-sátor, itt nem is lesz fekete a taknyod néhány óra után, hanem kék ég van, zöld fű, meg aranyló platánok alatt kergetőző spánielkölykök. Persze, ezt az ember sejti magától is, de azért egészen más volt a saját szememmel látni. Egyébként jobban tetszett nekem, mint a Margitsziget, valószínűleg mert kevésbé civilizált, és nem is nagyon értem, hogyhogy eddig oda jártam sétálni és a Hajógyári soha eszembe sem jutott.
Ez még nem minden, ma azt álmodtam, hogy szültem egy gyereket tegnap, vasárnap délután, nagyon-nagyon valóságos volt az álmom, hazamentünk még aznap, ugyanott laktunk, ahol a valóságban, elgondolkodtam, hogy basszus, kilenc hónapig nem vettem észre, hogy terhes vagyok és nem is vigyáztam, hanem NY-ba meg mindenfelé utazgattam meg dohányoztam, dehát semmi jele nem volt. Plusz fel sem vagyok készülve, fogalmam sincs a gyerekgondozásról, és semmi cuccunk sincs, kéne venni pár könyvet meg egy kiságyat, vasárnap úgyis nyitva van az Ikea, és van az a nem túl drága rácsos ágy, amilyet asszem Susie-éknál láttam - gondoltam álmomban. (Sniglar rácsos ágy, 7990 Ft. A szerk.) És be kell telefonálnom a kórházba, hogy nem jövök és valaki vegye át a betegeimet meg tartsa meg az óráimat, basszus, hogy fogják ezt nekem elhinni, hogy egy hétvége leforgása alatt kismama lettem. A szülésre nem nagyon emlékszem, mert epidurális érzéstelenítést kaptam és attól elkábultam kissé, viszont ezért a férjemtől kérdezték meg, mi lesz a baba neve, és ő Ágostont mondott, ami nekem egyáltalán nem tetszik, pedig Ferencet beszéltünk meg eredetileg (egyébként tényleg). Le is csesztem ma reggel, hogy hogy mondhatott más nevet, de nem láttam rajta igazán a bűntudatot. Különben nem volt rossz álom, csomó problémát okozott az esemény váratlansága, de ezek mind megoldható problémának tűntek. Azért eléggé megkönnyebbültem, amikor felébredtem. Basszus.
A kedves sráccal meg másnap is összefutottam, csak ő épp beszállt a liftbe, én meg ki, "Sziaaaa, hogy sikerült a buli?" Lehet, hogy tényeg valami szinglicsajos-kombinés párnacsatát képzelt el, pedig szolid vacsora volt, párok részvételével, Suematrától nemrég tanult tésztaszósszal és szolid vörösborokkal. Bár húgom és én a tésztaszósz elkészítése közben pálinkáztunk, illetve én még söröztem is, de ez azért van, mert remek szakácstehetséggel és gasztronómiai kreativitással megáldott apánk egy időben Keith Floyd-rajongó volt, és akkor elég sokat láttunk mi is, és a Floyd minden főzés alatt elég rendesen eliszogat azért úgy szolidan, de hatékonyan.
Van ez a jelenség, amit én képtelen vagyok felfogni és tökéletesen alkalmatlan is vagyok rá, és ez a klasszik csevegés. Beszélgetni szeretek akármi hülyeségről, képes vagyok csacsogni szinte akárkivel Barbie-babákról és cipőkről és aktualitásokról és tudományról és filmekről és arról, hogy rákot okoz-e az édesítőszer és hogy húsz évvel ezelőtt ki kivel járt a kórházunkban. Még a smúzolással is kiegyezem, bár nem vagyok valami jó benne, amikor konferenciákon kell jópofizni, de azért oké. De amikor a vadidegen ember beszélgetésbe elegyedik velem a liften! Akkor először meglepődöm, aztán a lelkem mélyén elkezd lefoszlani rólam a civilizáció vékony máza és teljes valójában megmutatkozik a láncait csörgető szociális fóbiás embergyűlölő. Pedig, komolyan, én minden más helyzetben szeretem az embereket és érdekelnek, sőt, a múltkor egyenesen az derült ki számomra is megdöbbentően, hogy én 'rendes' vagyok. De amelyik nem érdekel, az nem érdekel, ez a kedves srác pedig már a múltkor is kiborított azzal, hogy megkérdezte a liftben, hogy a szelektívbe viszem-e a kezemben tartott műanyagpalackokat, ó, ő is oda szokta vinni, hű, jó nagy szatyraim vannak, jó sok ásványvíz fogyott. Közöd?? Jó, ezen még túltettem magam, rájöttem, hogy biztos kedves, ez az ún. csevegés, az emberek szeretik az ilyesmit, velem van a baj.
Erre ma, jövünk fel a liftben, belenéz a szatyraimba, megszemléli a bazsalikomlevelet, száraztésztát, és mi is az ott, lám, darabolt paradicsomkonzerv, és nagyon kedvesen megszólít:
- Nahát, mennyi minden, mekkora szatyor, jól bevásároltál! - és várakozóan néz.
isolde: - Igen - feleli udvariasan.
srác: - Jó sok adag, nahát, nem kevés (vagy valami ilyesmi, lehet, hogy nem szó szerint idézek) - és kérdően néz.
isolde: - Igen, jönnek a barátnőim - mert tényleg sikerül felkeltenie valami nyomasztó érzést, hogy most el kell magyaránom, miért van nálam négy paradicsomkonzerv.
srác: - Lám, és ott meg a vízkőoldó, az is fontos, ugye, az gondolom előtte kell?
isolde: - Igen, takarításhoz.
srác: - Ó, akkor az nagy buli lesz! És ma lesz a buli, vagy holnap?
isolde: - Na jó, most már álljon meg a menet, komolyan, közöd, bazmeg???!! Én próbálok itt magamhoz mérten udvarias lenni, de ez már minden határon túlmegy. Ha nem vetted volna észre, ez itt egy nagyváros, az elidegenedés rendes helyszíne, itt nem beszélgetünk kedvesen vadidegenekkel a liftben, és ne a dekoltázsomra nézzél, ha hozzád beszélek, itt fent, itt az arc. Másodszor látlak az életben, azt se tudom, melyik emeleten laksz, és akkor belenézel a szatyraimba? Nem elég, hogy kifigyeled a takarítószeres flakont, még el is olvasod rajta, hogy vízkőoldó, és nem szégyelled magad? Még van pofád megkérdezni, mikor takarítok vele? Mi a jó isten közöd van hozzá, hogy én mit vásárolok, és hogy mikor jönnek a barátnőim? Nem, ne válaszolj, elárulom: semmi, nincsen hozzá közöd, mit veszek és miért és hova megyek és hányadikon szállok ki és egyáltalán, hagyjál engem békén.
Persze nem ezt mondtam, hanem, hogy "holnap". De én komolyan nem értem, mire jó ez. Igaz, azt el tudom képzelni, hogy ha majd unatkozó néni leszek, ezzel fogom szórakoztatni magam és a házban lakó fiatalokat. "Mi az ott a szatyrában, kedveském, csak nem bacardi meg kóla? Kik jönnek, mit ünnepelnek, miért, mikor? Remélem, lime-ot vett hozzá és nem citromot, és azt a fonnyadt mentalevelet akarja belerakni? Bezzeg az én időmben!" Reméljük, hogy öregasszonykoromban nem társasházban fogok lakni.
Ó, igen, gondoltam én, hogy a klassz kis mell alatt húzott szürke felsőm nem marad szó nélkül, ma abban mentem dolgozni és délután háromkor már hallottam is a pletykát, hogy terhes vagyok (pedig nem). Hiába, megnyugtatóan gyors és hatékony a munkahelyemen az információáramlás.
Tegnap Suematránál kiderült, hogy a blogger az ugyan tomcat, az orros szmájli viszont zsidó, és egyébként is csak kapkodtam a fejem, amikor a témától teljesen felélénkült a társaság és félórás, heves, érzelmektől átfűtött vita alakult ki a szmájli-típusokról és helyes/helytelen használatukról online kommunikáció során. Kiderült, hogy azért vagyunk ilyen zárt közösség, mert a való életben sztárok vagyunk (sztárfordító, sztárpszichiáter, effélék) és egy sztár különleges problémáit, a hírnév súlyát például, csak más sztárok érthetik meg, de lehet, hogy agnus már nem fog összejárni velünk többé, mert nem tudunk youtube-videókat rendesen elmutogatni (bár én megpróbáltam a budapest tévés energiaküldős ürgét, szerintem jól sikerült). A felnőttek számára javasolt napi Jelly Bean-bevitel többszörösét fogyasztottuk el, miközben a körünkben tartózkodó sztárszociológusnő elmagyarázta, milyen szépen jellemzi baráti körünket az eltérő jellybean-fogyasztási szokásokból adódó kötelék, ti. hogy minden ízt, amit más utál, valaki más szeret, fenntartva így az univerzum egyensúlyát (az univerzumot nem mondta, de szerintem gondolta). Ettünk tésztát, kávétortát (igaz, hogy a felbukkanó jellybean meg a takarító kislány bélférgességének egyidejű említése kissé megölte a kávétortát, bár megfigyeléseim szerint ez utóbbi szófordulat örökre megalapozta blogtogon helyét a társaságban), tiramisut, epres sört, és egyáltalán, olyan dolgokat, amiket este hat után épeszű ember nem tenne. Kicsit olyan is volt, mintha hirtelen bemehettem volna az egyik kedvenc regényem lapjai közé, ti. élőben láthattam/fogdozhattam Suematra macskáit és a szemközti bár harsány kacajú tulajdonosnőjét (őt nem fogdoztam, csak láttam). Ilyesmi. Valamint megosztanám az érdeklődőkkel, hogy bloggerlányok körében idén a lila felső és/vagy a piros, kétsorgombos ballonkabát a követendő öltözködési trend, bár egyes szűkszavú nyelvész szubkultúrák az ugyanolyan fekete kabátot preferálják.