Nekem az Idő eddig mindig csak a legnagyobb szövetségesem volt, én mindig eseményektől meg helyzetektől szorongtam meg szenvedtem, és az idő ebből mindig megbízhatóan kimenekített. A mindenféle előadások, gyökérkezelés, lakásvásárlás, párkapcsolati izék mind szépen történetekké váltak csupán és ez megnyugtató. És akkor idén van az az év, amikor nem.
Szeptemberben gondolkodtam ezen, hogy idén basszus nem kétséges, hogy a gyászról kell tanulnom, nem is kifejezetten az emberek halála miatti gyászról, hanem az összes mindenféle elmúlás és búcsúzás és veszteség és egyébről. Hogy betöltöttem a harmincat, sosem lesz már olyan szép a bőröm, az egyik fogam már korona, fél fülem a sírban, nehezebben keveredem ki az influenzából és rosszabbul viselem a másnaposságot meg a kialvatlanságot, mint tizenhétévesen, leszakvizsgáztam, felelősséget kell vállalnom az életemért, a gondtalan, felelőtlen éveim elmúltak és történetekké váltak. (Bár asszem sose voltam úgy igazából gondtalan-felelőtlen úgysem.) Hogy véget ér a pszichoterápiám, a mozgáscsoportom (különben iszonyúan hiányzik most a mozgáscsoportom, pontosan oda kéne most vinni ezt a szomorúságot és hengergőzni vele a földön picit), mindkettő nagyon jó volt, és vége lesz. Hogy eltörött a kedvenc Hello Kitty-s bögrém, összement a Bangkokban vásárolt szürke pulcsim, elveszett a kedvenc hajgumim, tönkrement a kedvenc bonyhádi teflonedényem, szétszakad a tízéves Martens bakancsom. Az emberek a környezetemben meg évtizedek után szakítottak, a pácienseimet sorra elhagyták a szeretteik, elváltak tőlük vagy elutaztak vagy meghaltak, aztán meghalt a fölényes bölcsészfiú ismerősöm is, és akkor ott szeptemberben konkrétan azt gondoltam, hogy: jól van, oké, megértettem. Felfogtam, az idő nem csak a barátom, a dolgok elmúlnak, tönkremennek, elhagynak, meghalnak, ezt nem tudjuk letagadni, elviccelni, könnyedén venni, megértettem, nem fogom könnyedén venni, megígérem, felfogtam, világos? de most már több ember ne haljon meg az ismeretségi körömben, amennyiben ez lehetséges. Én ennyiből megtanultam, tényleg, komolyan fogom venni a veszteségeket, nem fogom bagatellizálni vagy túlságosan jól viselni többé. Megértettem, hogy együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy esetleges az ittlétünk és bármikor bármi történhet bárkivel és semmi befolyásom erre és ez borzasztóan szomorú és ijesztő. Elolvastam még a Gyász című könyvet is, azt még sok évvel ezelőtt vettem leárazva, amikor egy betegemnek meghalt a tesója, de aztán mégse olvastam akkor, nem tűnt időszerűnek. Különben jó könyv. De persze, ezzel sem engeszteltem ki az isteneket.
Még aztán az is volt valamikor ősszel, hogy ráéreztem arra a közhelyre, hogy valami az emlékeinkben mindig él, amely mondat eddig szimplán egy üres közhely volt, de most valamikor ősszel rájöttem, hogy az én fejemben tulajdonképpen tényleg mindig ott lesz a fölényeskedő bölcsészfiú, meg a csoportunkból a Himalájába emigrált lánynak a mozdulatai; a pszichológusomnak bizonyos szófordulatai meg konkrétan beleépültek a szókincsembe, és ez valahol megnyugtató. Hogy semmi sem vész el úgy istenigazából. De azért mégis... most valahogy jobban értékelném, ha szimplán összefuthatnék az utcán a bölcsészfiúval és kávéznánk és jókedvűen leszólná az ízlésemet és a különféle publikált esszéivel meg pszichedelikus filozófusaival villogna, és lenne jövő héten a mozgáscsoportom és bejárhatnánk a teret. Persze, gondolatban megőrizni a dolgokat, az is tök jó, de nem olyan, mint az igazi létezés.
És most kitörlöm ezt a blogbejegyzést a semmibe.