Ültem a metrón és hirtelen megéreztem a "szabadon lebegő szorongás"-t, kifejezetten érdekes volt. Azt tanultuk ugyanis a fóbiák pszichopatológiájáról, hogy azok valahogy úgy alakulnak ki - nem direkt, hanem tudattalanul - hogy az ember szorong úgy alapból nemtudjamitől, esetleg az élettől úgy en bloc, vagy a haláltól, vagy mert szikrák vagyunk csupán és sodor minket a szél. De szüntelen folyamatos szorongással elég nehéz együtt élni, ezért az együttélést megkönnyíttendő, "a szorongás tárgyat keres magának": kitaláljuk, mitől is féljünk, legyen mondjuk a pók, ez nagyon remek választás, mert nem kell minden percben szorongani, csak ha a pók ott van, és akkor is el lehet szaladni, szóval visszanyertük a kontroll illúzióját a világ felett. Én részemről most épp az angol előadásomtól szorongtam reális ok nélkül (akkor sincs semmi, ha nem sikerül jól), és amikor megtartottam, akkor egy kicsit elmúlt, aztán pedig ültem a metrón, és azon vettem észre magam, hogy valami olyasmin gondolkodom, hogy "na, ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő, min is kéne most szorongani?".
Mindig tetszett nekem maga a kifejezés, mert annyira képszerű, úgy képzeltem el a "szabadon lebegő szorongás"-t, mint valami nagy madarat, ami kiterjesztett, szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorlázik a levegőben, és néha leül egy-egy ágra, és most komolyan ott lebegett és csapdosott körülöttem a szárnyaival, miután megszűnt a kényelmes "angol előadás" nevű fészke. Kereste a helyet, hogy hova csapjon le, a phD-t már unja, az anyagi helyzetemet is eléggé, mi is legyen, mi is legyen. Végülis nem találtam neki semmi jót, úgyhogy maradnak a jól bevált témák. Mi lenne vajon, ha megírnám az összes cikkemet és kifizetném az összes hitelemet valami csoda folytán? Elkezdenék szorongani az élettől és/vagy a haláltól? Vagy legyen inkább mégis a pók.
Na mindegy, meg ez egy furcsa nap volt amúgyis, elfelejtettem dolgokat meg ottfelejtettem, aztán számtalan ismerőssel futottunk össze véletlenül a világ köldökén, a Parázs Presszóban, például Csabikával, meg Susie-ékkal, meg a saját férjemmel és kis barátaival. És hazafelé meg, ahol leszálltam, szantálillatú füstölőillat volt a villamosmegállóban megmagyarázhatatlan okból. Szóval ilyenek vannak, meg hogy vajon nekiálljak-e most még brownie-t sütni.