What Would Leslie Winkle Do

Rájöttem, hogy az otthonomban tapasztalt szenzoros depriváció túlaktiválja a stimulusfüggetlen idegrendszeri hálózatomat, a disszertáció írásához pedig a másik, stimulusfüggő hálózat működése is megfelelő mértékben szükséges, ezért bejöttem a munkahelyemre írni, és írtam is gyorsan egy csomót. Különben érdekes lehetett régebben ugyanez internet nélkül írógéppel. És biztos vagyok benne, hogy akkoriban is 70-150 oldalt kellett írni, biztos indigóval, öt példányt, hogy minden opponensnek lehessen küldeni. A grafikonokat meg mi, megszerkesztem műszaki rajzban? Szerencsés embernek kell éreznem magam.

Egyébként nem a disszertációírás ment az agyamra, nem is a fenti (egyébként rém izgalmas) témából írom, hanem rengeteg The Big Bang Theory-t néztünk. "Singing is neither an appropriate vocation, nor avocation for you, and if you disagree, I'd recommend you have a CAT scan to look a tumor pressing on the cognitive processing centers of your brain." Így akarok beszélni mostantól.

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Ma voltam utoljára a pszichológusomnál, vettem neki orchideát (ez egy történet, hogy miért pont azt) meg könyvet (másik történet). Szokatlan lesz, hogy semmiféle terápiába nem járok, eddig meg sokáig kettőbe is jártam (mozgásterápiás csoportba, valamint dinamikusan orientált egyénibe). Bizonyára majd többet fogok írni magamról a blogomba, vagy többet fogok sportolni, vagy többet fogok hisztizni, nem tudom. Amúgy ez klassz volt, nem rinyálok, minden szempontból az egyik legjobb döntésem volt, hogy elmentem pszichoterápiába (mondjuk bizonyos szempontból kötelező is, de meg lehetett volna oldani). Hasznos volt, izgalmas és kellemes és a jó értelemben vett fura. Köszönjük ex-kolléganőnknek, Alaine-nek, aki elküldött, és összepárosított a megfelelő terapeutával. 

Benyújtottam (valójában a gyakorlatban egy kolléganőm nyújtotta be, mert megkértem, hogy segítsen) ma azt a cikkemet, amiről azt hittem, soha, soha nem fog elkészülni, egy 5 egész valamennyi impakt faktorú laphoz, végülis mi bajom lehet. Ez persze messze nem jelenti azt, hogy vége van a cikkel folytatott lélektani küzdelemnek, hiszen még bizonyára sokszor át kell majd írni, mielőtt megjelenik valahol. Izgi (nem). Most már teljes figyelmemmel a disszertációmra koncentrálhatok (nem, mert pénteken vizsgázom pszichoterápiából), ami klassz (borzasztó). Különben a 47. oldalon tartok, kb. 100 kell, de a könnyebbik részét írtam eddig. 

És miért kell a doktori fokozatszerző eljárás elindításához erkölcsi bizonyítvány? Már tavaly is vettem kettőt egyéb bürokratikus ügyekhez, de azok persze már lejártak. Nem lehet erre előfizetni valahol? Hogy egyszerűen csak küldjenek egyet automatikusan háromhavonta, minden tizedik ingyen? Komolyan mondom, megérné.  

I am the passenger (and I ride and I ride)

A munkahelyem kertjében vagyunk, álmomban ez egy hatalmas parkot jelent, kis erdőrésszel, ahol idegenek is vannak, az egyik padon például egy fiatal csavargó ül. Nem annyira lepusztult hajléktalan, mint inkább hippi-külsejű, de azért elég szakadt. Sétálok a kertben és véletlenül belehallgatok két magasabb beosztású kollégám beszélgetésébe, amiből kiderül, hogy valami elromlott, nem sikerült, nem jött össze a munkahelyemen tervezett pozitív változtatás, valami balul sült el és (már megint) mindenki szomorú emiatt.

Hirtelen úgy döntök, ebből elég. Nem a kórházból, hanem úgy összességében. Cseppet sem vagyok dühös vagy szomorú, csak egyszerűen úgy döntök, eleget voltam itt. Odamegyek a csavargóhoz és leboltolom vele, hogy cseréljük el a táskáinkat: nálam könyvek vannak, mobiltelefon, papírok, nála pedig csak meleg ruha. Fogom az új cuccomat, és anélkül, hogy bárkinek egy szót szólnék, kimegyek a vasútállomásra, álmomban nem hasonlít a Keletire, nagyobb és modernebb. Felszállok az első elém kerülő vonatra, ami persze egy hálókocsis nemzetközi expressz, és leülök egy üres fülkében. Elindul a vonat, megnézem, mi van nálam, némi készpénz, semmi papír, néhány szakadt pulóver és egy kötött sapka. Nyilvánvaló, hogy sosem fogok ide visszatérni. Nincs jegyem, a szeretteimet, úgy, ahogy vannak, otthagytam minden búcsú nélkül, és halvány fogalmam sincs, hova megy ez a vonat. Boldog vagyok, mint még soha.

Valamikor beül mellém egy lány, aki szintén cél nélkül utazik vagy menekül valahonnan. Karcsú, sportos, rövid vörös hajú, vagány lány. Valahogy kicselezzük a kalauzt. Valamikor beül még a fülkénkbe két fickó, akikkel megismerkedünk, nagyon jó fejek, csomó közös van bennünk, vonzódunk egymáshoz (a rám jutó fickóval), ugyanazokon nevetünk, később csókolózunk, este lesz, majd éjszaka, meglehetősen kellemes és intim kapcsolatba kerülünk, még mindig nem tudom, hová megy a vonat. A másik csaj is így halad a mellette ülő pasival. Egyszer a fickók kimennek a mosdóba, épp megáll a vonat, hirtelen ötlettől vezérelve fogom a táskámat és gyorsan leszállok, leszáll velem az útitársnőm is. Az ígéretes férfiakat a máris tovasuhanó vonaton hagytuk.

Körülnézünk, hogy hol vagyunk, valamely skandináv országnak tűnik, aprócska, rendezett állomásépület, házak nincsenek körülötte, és sehol egy lélek, mivel éppen hajnalodik. Elindulunk egy gyalogúton, közben fokozatosan száll fel a hajnali köd, és észrevesszük az első napsugarak fényénél, hogy hatalmas hegyek között vagyunk. Gyönyörű, sziklás hegyoldalak fenyőerdőkkel, virágzó fákkal, kék sziklákkal, felhőpamacsokkal, ameddig a szem ellát. Elég hűvös van, lenyűgözően tiszta a levegő, és olyan lélegzetelállítóan gyönyörű a látvány, hogy meghatottan megállunk és csak nézünk egy darabig. Később továbbindulunk, a szélesebb útról egy ösvény vezet lefelé, a völgyben lévő falu felé, amihez az állomásépület tartozott. Az útitársnőm (nevét nem tudom) úgy dönt, ő lemegy a településre, megpróbál keresni valami munkát, beilleszkedni, ő olyan helyet keres, ahol letelepedhet és új életet kezdhet. Én nem. Továbbmegyek a fenyőtűkkel borított úton, amiről fogalmam sincs, hová vezet, persze, valószínűleg a következő faluba vagy városba, de nem tudom, mi az és milyen messze van. Teljesen felszáll a köd, alattam a völgyben ébredeznek a falubeliek, gyalogolok tovább. Boldog vagyok.

Valamikor ősszel álmodtam ezt, és a kedvenc álmom jó ideje. Igen, tudom, hogy felelőtlen és erkölcstelen álom, a hozzátartozóim a rémülettől félholtan kerestetnének a rendőrséggel, a betegeim keresnének a megbeszélt időpontokban, vonatjegy nélkül leszállítanának a vonatról, személyi vagy útlevél nélkül nem engednének be a skandináv országba, nincs nálam kaja és innivaló, satöbbi satöbbi. Eleve nem is vagyok ilyen az életben, én szeretem tudni, hogy mi vár rám, hova megyek és kikkel mit csinálok majd ott. Jó, biztos arról szól az álom, hogy sokat kellett emberektől búcsúznom idén, halál vagy más miatt, és megálmodtam, hogy ne kelljen kötődni és búcsúzkodni. De egészen mindegy, milyen értelmezést húzunk rá, mert annyira jó érzés kapcsolódik az álomhoz, hogy még mindig szeretem felidézni. Az az érzés, hogy még bármi lehet, és azalatt tényleg bármit kell érteni, gyalogolok az úton és nem tudom, mi van a kanyar mögött. Szabadság. Nagyon jó volt.

The night that you got locked in

A szomszédokba nem tudom, mi ütött, órák óta folyamatosan veszekszenek, pedig nem szoktak soha. Addig is hallgassuk az Enjoy the ride-ot, bár cseppet sem új, de most előszedem. A Morcheeba mondjuk nekem az első két, kicsit betépett-kicsit depressziós trip-hop lemezük erejéig tetszett úgy igazán, de azért azóta is vannak jó pillanatok, például az alábbi fura videó.

Hogyan írjunk cikket

A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt jelenleg csupán bemásolnám az alábbi szerző írását, amelyet úgy rémlik, Lam révén találtam vizsgálatunk múlt heti, internetfüggő szakaszában. Az eddigi tapasztalatok alapján kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy közölt írást a blogolvasóknak csupán egy jól körülhatárolható célcsoportja fogja értékelni, ennek ellenére nem tekinthetünk el a tényektől, melyeknek megfelelően a szóban forgó útmutató a témával kapcsolatos alapvető igazságokat fogalmaz meg. A következőkben tehát részlet következik Dévényi Tibor: Dr. Ezésez Géza karrierje c. összefoglaló és hiánypótló művéből, mely teljes terjedelmében a Szote honlapján, hasznos linkek címszó alatt is fellelhető.

Cikkírás

A cikk megírásával teszi a tudós az i-re a pontot. A cikkben sűríti kísérleti eredményeit, következtetéseit és utal a soron következõ feladatokra. Mindezt a korábbi eredmények tükrében vetíti az érdeklõdõ olvasó elé, hogy az megítélhesse, mennyire új vagy más, amit olvas. A cikkeket két nagy csoportra oszthatjuk:

1. Rövid cikkek
2. Hosszú cikkek.

Rövid cikket minden kezdõ tud írni, legfeljebb olyan lesz, mint egy laposcsont. Vagyis rövid, de nem velõs. Hosszú cikket írni mûvészet, mert ahhoz sok mondanivaló szükséges. Ez pedig nem mindig van. Nem érdektelen tehát azoknak a módszereknek rövid összefoglalása, melyek alkalmasak egy rövid cikkre elegendõ nyersanyagot olyannyira megkeleszteni, hogy hosszú cikk legyen belõle.
Legyen a kiindulási alapunk egy egészen rövid cikkre elegendõ tétel, miszerint aranyhörcsögök mellékvesekérgében B anyag képzõdik az A-ból. Kellékek: 1 db ábra, 2 db irodalmi hivatkozás, összesen 2 gépelt oldal.

I. Kelesztési módszer

Az irodalmi hivatkozások bõvítése

Ez a kelesztési módszer kiválóan összeköthetõ ama íróasztalfiók nagytakarításával, amelyben az irodalmazások során felhalmozódott cetlitömeget tároljuk. A cetlik némi rendszerezésével kellõ anyag áll rendelkezésünkre. Az így kelesztett cikk nyitó mondata a következõképpen szól:
Arany-(Goldberger Manó, Hold u. 2.)-hörcsög (Brehm: Állatok Világa I. Rágcs. 365. I.) mellékvese (összef. Bálint: Élettan, 415. 1. Medicina 1960.; lásd még Holtz; Physiologie, Springer 1932.; Holtz: Physiologie, átdolg. kiad. Springer, 1933.; Holtz: Physiologie, 2. átdolg. kiad. Springer, 1936.; Holtz: Physiologie, 3. átdolg. kiad. Springer, 1937.)-kérgében (Mauritz: Ásványtan, I-ll. Tankönyvkiadó, 1947.; Földtani Szemle, 1902-1903.; Geológiai Lexikon, Mûszaki Kiadó, 1952.) B-vegyület (Karrer: Organische Chemie, 213. I. 1945.; Fieser, Fieser: Organic Chemistry, 456. I. 1944.; Dévényi: A szerveskémia ABC-je, 1960.) A-vegyületbõl (Karrer: Organische Chemie 214. I. 1945.; Fieser, Fieser: Organic Chemistry, 457. I. 1944.; Dévényi: A szerveskémía ABC-je, 1960.) képzõdik.

És ez csak az elsõ mondat!

Tovább olvasok »

But now I know I wanna win the war

Egyetemi kurzusokat kellene tartanom önszabotázsból, az már teljesen biztos. Régesrég túlléptem azt a bármely laikus által szakértelem nélkül űzhető szintet, amikor az ember ahelyett, hogy disszertációját (bármely egyéb hasznos dolgot) írná, "körmöt vág, virágot öntöz, kézzel mos". Sorozatokat néz, internetez, azonnal át kell mennie a postára, a boltba, a bankba, meg kell varrnia a kiszakadt zoknikat, akármi. Az igazán professzionális az a rész, amikor a disszertáció írása helyett kellő pszichológiai műveltséggel és alapos önismerettel felvértezve azon agyal az ember, hogy vajon miért nem írja, vajon mi akadályozza meg ebben. A mélyben ható pszichodinamikai folyamatok elemzése elméletileg akár segíthetne is a probléma megoldásában, de ennek a kísértésnek ellen kell állni: amikor már viszonylag világos, hogy miféle negatív sorskönyv és/vagy irracionális szorongás és/vagy genetikai prediszpozíció és/vagy szerencsétlen temperamentumdimenzió és/vagy szezonális depresszió és/vagy kapcsolati nehézség áll a probléma hátterében, akkor az effektív munka helyett inkább kezdjünk el fent említett lelki izéinkkel traktálni boldog-boldogtalant, beszéljük meg mindenkivel, aki hajlandó minket meghallgatni, rinyáljunk arról, mennyire nehezen megy és mennyire dühösek vagyunk magunkra emiatt. Esetleg írjunk a témában hosszadalmas blogbejegyzéseket, keressünk az interneten sorstársakat és fórumozzunk velük arról, hogy hogyan és miképpen nem írjuk az adott hasznos dolgot (nyugi, itt még nem tartok). Egy a fontos, hogy bármi megengedett, de semmiképpen ne kezdjünk el a témánkkal kapcsolatos irodalmat olvasni, ha mégis, akkor az első bekezdésnél ébredjünk rá, hogy 1. ezt nem értjük és soha nem is fogjuk, 2. azonnal le kell vinni a kutyát. 

Persze, úgy tűnik, elbukom végül, engedek a kísértésnek és megírom a cuccot, annyi kellett hozzá, hogy kihúzzam a laptopból az internetkábelt*, a kábel végét karnyújtásnyi távolságnál messzebbre tegyem, és ne álljak fel a székről. Akkor elolvastam némi szakirodalmat figyelmesen, és ráébredtem arra az egyszerű igazságra, hogy a szakirodalom figyelmes olvasása egész megnyugtató (mert mindent értek), valamint egész hatásos (mert ötleteim lesznek, mit fogok majd írni). Magic. És hogy a sok elvesztegetett idő, rinyálás, önelemzés és még több rinyálás helyett talán már korábban azzal kellett volna kezdeni, hogy nem csak bottal piszkálom a témát messziről, hanem elmélyedek benne és foglalkozom vele. Még nyáron egyszer azt mondta nekem az edzőteremben a személyi edző - azon rinyáltam, hogy sosem fogom lefogyni a felesleges öt kilót és sosem leszek képes fél órát futni - hogy dehát azért vannak a fizikának/élettannak törvényei, amivel nem ellenkezhetünk, és ha heti háromszor ezt és ezt megcsinálom az edzőteremben, akkor teljesen mindegy, mit gondolok vagy mit remélek vagy miben hiszek, szép fokozatosan izmosabb és vékonyabb leszek majd. Hogy ha valamibe energiát fektetek, akkor annak lesz valami hatása, ha akarom, ha nem. Ki gondolta volna. 

Persze, ez mind szép, a befektetett munka elnyeri méltó jutalmát, legyen szó akár tudásról, akár fitnessről, ennek szellemében dolgozom szépen (23 oldalnál tartok asszem). Persze, tudom, flow-élmény meg az odavezető út, műveljük szépen kertjeinket meg az élet célja e küzdés maga.  De most komolyan, nem lenne mégis egyszerűbb zseninek és gyönyörűnek születni? Én inkább azt szeretném, ha edzőterem, diéta, smink, fájdalmas szőrtelenítési módszerek, macerás hajfestés és drága krémek helyett egyszerűen csak lélegzetelállítóan gyönyörű lennék minden hétköznap reggel (hétvégén is). És azt szeretném, ha mindenféle tanulás nélkül egyszerűen csak okos lennék, csak úgy ragadna rám a tudás magától, és veleszületett érzékem lenne a pszichoterápiához és az atomfizikához, és mindenféle előzetes gyakorlat nélkül csak leülnék és megírnám első és egyben irodalmi Nobel-díjas regényem, és bár sosem tanultam festeni, de ha véletlenül kipróbálnám, rögtön kiderülne, hogy fantasztikus képeket festek. Hogy ne kelljen akkordokat gyakorolni, csak tudjak gitározni egyből, és hosszú évekig tartó önismereti célú pszichoterápia nélkül legyek végtelenül bölcs, boldog és kiegyensúlyozott. Legyen veleszületett, oldja meg a jótündér, nyerjek a lottón, de lottót se kelljen venni hozzá. Ne kelljen már mindenért megküzdeni. Adják ide. 

*És egyszer azt mondta a mra, hogy csináljunk egy Network Cable nevű zenekart, és akkor felvennénk akusztikus koncertlemezt és lehetne a címe Network Cable Unplugged. 

This is not a love song

A történelem az, hogy 1978-ben, kb kéthónapos koromban Johnny Rotten összebalhézott a Sex Pistols többi részével, és megalapította a Public Image Ltd. nevű "poszt-punk" zenekart, az ő számukat fogjuk hallgatni most.

Rengeteget hallgattam a nyár során ezt a dalt, még koncerten is, csakhogy a dögös Nouvelle Vague előadásában, ami egy kicsit máshogy szól azért. Persze, tudtam, hogy feldolgozás, csak nem ismertem hozzá az eredetit, amíg a múlt héten meg nem hallottam a Libanoni keringő című, egyébként meglepően jó animációs dokumentumfilm zenéjeként.

Különben elképesztő, mennyire nincs kedvem blogot írni, sem mást. Hiába a téli depresszió nem válogat. Most pedig átmegyek az edzőterembe, hátha az és az sem fog segíteni.

I'm adaptable
I'm adaptable
I'm adaptable and I like my new role

How am I doing?

And now: something completely different

Most pedig történelmi pillanat, beletörődő sóhajjal megnyitom azt az üres dokumentumot, amely reményeimnek megfelelően hamarosan a phD-disszertációmmá válik majd. Kis lépés az emberiségnek, én meg szörnyen sajnálom magam.

Based on solar cycles

Tegnap elmentünk Noizhoz délután, ittunk vilmost, jó volt, ottfelejtettem a telefonomat. Elmentünk blogtogonékhoz, ittunk vodkát, jó volt. Hazajöttünk 11 körül, ittunk pezsgőt, ettünk virslit, néztük a popdarálót. Senki még csak meg se próbáljon ítélkezni felettem, legjobb szilveszter volt azóta, hogy Bencéék teraszán ordítva énekeltük a himnuszt alattunk Sopron fényeivel kb. több, mint tíz évvel ezelőtt.

Pogácsa a sütőben, addig elmondom, mi volt idén. Szakvizsgáztam, megjelent novellám papíron, befejeztem a phD-tanfolyamokat, elkezdtem a magánrendelést, véget ért a mozgáscsoportom, osztályt vezettem egy hónapig, férjhez adtuk Gabót és Ildikót, meghalt a bölcsészfiú osztálytársunk, csomó embernek gyereke született, voltunk New Yorkban, nyaraltunk Sopronban, voltam egy csomót Brennbergbányán, elolvastam 34 darab könyvet, ebből 20 regény, 12 pszichiátria jellegű könyv, 2 egyéb.

A kedvenc újraolvasott könyvem idén Boris Vian: Piros fű és Gaiman: Sosehol, a kedvenc új az 1 link és a Brennbergi erdő, kedvenc sorozatom a Middleman, kedvenc újonnan látott filmem az I'm not there. Kedvenc jelenetem a valóságban: fekszünk a fűben a Central Parkban, illetve gyalogolunk az oszták-magyar határt elválasztó erdei úton, én állandóan leállok szedret enni a bokrokról vagy fotózni vagy lelkesedni, és rohangálok a férjem után, aki tartja egyenletes túratempóját. Kedvenc tárgyaim a New Yorkban vásárolt táskáim, kedvenc ételem a mézes kacsasült a Ráspiban, kedvenc koncertem Goldfrapp Balaton Soundon, kedvenc jelenetem sorozatban, amikor Hank Moody belelő a plafonba és azt mondja, what we've got here is a failure to communicate. Kedvenc állatom a macska, kedvenc színem a sötétpiros.

"A könyveknek megvan a sorsuk"

Szeretném megvenni ezt a könyvet, ezért bemegyek a Soproni Bányászati Múzeumba. Persze, értesüléseim szerint ott már nincs belőle, de a jegyszedő ember bizonyára tudni fogja, mi a következő lépés. Így.
isolde: - És mit gondol, hol lehet vajon még kapni?
Jegyszedő: - Hát, a szerzőnek biztos van.
isolde: - És őt hol tudom elérni?
Jegyszedő (úgy néz, mintha tőle még sosem kérdeztek volna ekkora baromságot): - Hát Brennbergben.
isolde (úgy néz, mint aki még várna valami válaszra): - Igen... és azon belül?
Jegyszedő: - Ja, hát Brennbergben mindenki ismeri a Becher Nándort. Kimegy, megkérdez valakit.
isolde (ennyire nem lehet egyszerű): - Azért csak fel kéne hívnom előtte.
Jegyszedő (még soha nem látott ilyen szerencsétlen nőszemélyt): - Hát akkor mondok egy számot. (Előveszi a Sopron telefonkönyvet, kikeresi belőle a számot és megmondja).
- Á, telefonkönyv, mekkora ötlet - gondolja isolde, megköszöni, távozik.

Másnap aztán felhívom magát a Becher Nándort, és harmincegy év vagy fővárosi karrier ide vagy oda, nekem mindig a torkomban dobog a szívem, ha olyasvalakivel kell beszélnem, akinek már megjelent a neve nyomtatott könyvborítón, bizonyára a kisvárosi könyvmoly ifjúságom köszön vissza. Becher elmondja, hogy nála nincs könyv, ellenben tutira van még néhány darab a presszóban, tudom-e melyik az, amelyik a templomban van. Természetesen tudom, egy kocsma van a világon, amelyik a templomban van, Bányász Presszó, Brennbergbánya, én meg minden ürügynek örülök, ha Brennbergbe mehetek, úgyhogy nem sokat tétovázom, felveszem magamra az összes nálam lévő ruhát különböző rétegekben, magamhoz veszek egy csokit és egy ásványvizet, és indulhat az expedíció. (Valójában húsz perces buszozásról van szó, asszem kicsit az agyamra ment aktuális olvasmányom Humboldt felfedezőútjairól.)

Brennbergben még sokkal hidegebb van, mint amit az ember el tud képzelni. Először a presszóba megyek, ami valójában kocsma, kissé félve, a brennbergiek ugyanis egyrészt nem éppen a befogadó vendégszeretetükről híresek, másrészt abba a kocsmába szerintem még sosem tette be a lábát fehérszemély kísérő nélkül, leszámítva, amikor pár éve bementem egy kávét inni és megütközve néztek. Hárman ülnek a kocsmában sör mellett, jöttömre mindhárom kissé rendezetlen külsejű férfi felnéz és döbbenten mered rám, westernfilmekben láttam ilyet utoljára, amikor a kisvárosban, ahová a madár se jár, egyszercsak belép az ivóba egy Idegen. Az Idegen határozott léptekkel a pulthoz lép és a kocsmárosnénak szegezi a kérdést: van-e könyv? A kocsma törzsközönsége nem hallja a beszélgetést, de látják, hogy a kocsmárosné barátságosan viseltetik a jöttment iránt, úgyhogy lassan megenyhülnek és folytatják a félbe hagyott beszélgetést. Az Idegen a New Yorkban vásárolt csini retiküljébe süllyeszti a zsákmányt és győztes mosollyal távozik.

Gondolkodom, hogy sétáljak-e egy órát vagy visszamenjek ugyanazzal a busszal, végül sétálok. Brennberg alszik, meghúzza magát, látszatra egy egészen hétköznapi kis község, kutyák ugatnak, füst gomolyog a kéményekből, valahol a távolban az erdőben fát fűrészelnek. Első pillantásra nehéz elképzelni, hogy itt kétszáz évig teljes erővel feketeszenet bányásztak, egy csomó új találmány kötődik a faluhoz, felépítették az első gőzszivattyút, kötélpályákon csillék haladtak a fejünk felett, bányaomlások, sztrájkok, tűzvészek. Kolerajárvány. Mindig Macondo jut eszembe meg a banántársaság, csak a bányászat sokkal izgalmasabb holmi ültetvényeknél. Később a vasfüggönnyel (rendes nevén "műszaki zár") az egész falut körbekerítették, mivel túl közel volt a nyugati határhoz, ezzel belekerült a Zónába, csak az itt lakók léphettek be engedéllyel, és ha közel mentél a kerítéshez, agyonlőttek.

Ezeknek már semmi nyoma: nincsenek kötélpályák, egy darab aknatorony maradt meg mutatóba, de az összes aknát betemették, a vasfüggönyt a rendszerváltáskor teljes egészében lebontották, már csak egy széles sávnyi irtás emlékeztet rá az erdőben (ahol a határ mellett egy nagy sávban kivágták a növényzetet, hogy jól lássanak az őrtornyokból, ha ott keresztülszaladva szeretnél disszidálni). Apróságok vannak: a focipálya mellett egy rozsdás ajtó a sziklafalban, ami végeláthatatlan, sötét üregbe vezet, ez volt Szálasi bunkere, amikor a II. vh vége felé Nyugatra menekült a lopott aranyakkal és a Szent Koronával, amit addig a legenda szerint valamelyik aknában rejtegettek. Szent Borbála szobor. Asszonyok mennek el mellettem az utcán, akik a németnek valami általam ismeretlen nyelvjárását beszélik, legalábbis azt hiszem.

Elsétálok a temetőig, amit már majdnem minden oldalról erdő határol. Brennbergnek sokáig nem volt temetője (se tanár, se orvos, se templom, mondjuk eleinte igény se volt ezekre, amikor a hét minden napján mindenki 12 órát melózott a bányában), hanem az ágfalvi temetőbe vitték a holtakat. Amikor azonban Brennbergben kitört a kolerajárvány, az ágfalviak kiborultak és tiltakoztak, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor létesült a saját temető. Vannak olyan temetők, ahol tényleg könnyű elképzelni, hogy az emberek ott nyugszanak, hogy a halál azt jelenti, hogy nem kell többet küzdeni, hanem lefekszem ide az őseim mellé a fenyők alá, és mostantól csend van és béke. És vannak helyek, amiknek van egyfajta különleges hangulata, amik ugyan a jelenben léteznek, de érezhető mögöttük a múlt, és valamiért nem kell őket félteni a jövőtől sem. Kis kápolna, ősöreg, kopott, meg új, modern sírkövek ugyanazokkal a furcsa, szokatlan vezetéknevekkel. Egy hatalmas, fenséges fenyő, majdnem néma csend, csak némi kutyaugatást hoz a szél, és a világoskék égen egymást keresztezik a csillogó konzdenzcsíkok. Brennberg felett halad el ugyanis egy légifolyosó, és bármely tetszőleges pillanatban felnéz az ember az égre, legalább egy, de inkább három utasszállítót lát. Az egyik valamerre nyugatra megy, a másik délre, mondjuk legyen Róma, a stewardessek most osztják az ócska ebédet, az utasok a műanyag evőeszközök csomagolásval veszkődnek, vagy alszanak, vagy készülnek az előttük álló kongresszusi előadásra, vagy rég nem látott rokonaikra gondolnak szerettettel vagy utálattal. A hatalmas fenyőt megrázza a szél, lefúj egy tobozt, hideg van. Rájövök, hogy sietnem kellene, különben lekésem a buszt.

Némi infó Brennberbányáról az interneten:
sopronihegyseg.hu
nagyutazas.hu

Tanulni kell. A téli fákat.

Sopronban mínusz 5 fokot mutat a hőmérő, egy perc alatt jéggé fagynak az ujjaim és valószerűtlenül szikrázóan süt a nap. Mindent dér borít vagy hóharmat, a talpam alatt ropognak a fagyott fűszálak, mintha üveggyapoton járnék. A pocsolyák helyén összetört kristályszerű, élesen csillogó jégszilánkok, a levegő annyira áttetsző, hogy a legkisebb lélegzetvétel is füstfelhőnek látszik. Sosem volt ilyen fényes a fény és ilyen sötét az árnyék. Egyértelmű kontrasztok. Valószínűtlenül világoskék égbolt. 

Nagy kedvem lesz visszautazni Budapestre, te csodás, és ott élni tovább. De most először Brennbergbe megyek.  

Burn the books (they've got too many names and psychosis)

Mondjuk most felsorolhatnám, miket kaptam még, és miket ettem és ittam, inkább képzeljünk ide finom, házias ételeket, alkoholos italokat és becsomagolt tárgyakat ízlés szerint. Elmondom inkább, mi az új projektem: rájöttem, hogy idén sokkal kevesebb könyvet olvastam el, mint korábban, és hogy egyre kevésbé olvasok - hogyan is fejezzem ki magam politikailag korrektül? - vastag könyveket. Nem is kifejezetten szépirodalmat, hanem olyan könyvet, ami megkívánja a figyelmet, amit zenehallgatás közben a zsúfolt metrón nem lehet kiolvasni két nap alatt a munkahelyemig meg vissza. Nem mélyedek bele a könyvekbe, és én, aki korábban képes voltam egy éjszaka alatt kiolvasni a Száz év magányt és mindvégig pontosan tudtam, melyik José Arcadio melyik, és jobban ismertem a Hullámok főhőseit, mint bármilyen valós személyt, most öregkoromra ADHD-s lettem vagy igénytelen vagy lusta. Leginkább lusta.

Rosszabbul is írok, amikor nem olvasok, és a rosszabbul alatt nem azt értem, hogy unalmas-e vagy sem, az mástól függ, hanem hogy hibásan és kevésbé választékosan írok, helyesírási hibákat vétek, nem egyeztetek alanyt meg állítmányt és efféle. Töltelékszavakkal operálok, mint például efféle. És ne értsünk félre, nem akarom azt sugallni, hogy én bármilyen szinten irodalmi műnek tartom a blogomat (vagy bárkiét), de ha tizenhétéves koromban képes voltam durvább hibák nélkül értelmes mondatokat leírni, és sosem kellett gondolkodnom egy-egy szó írásmódján, mert benne volt a fejemben a sok olvasás miatt, akkor nehogymár öregségemre legyek diszlexiás-diszgráfiás.

Aztán gondolkodtam, mitől lehet ez, nyilván valamennyire mindenkivel ez történik a felnőttkorral, hogy több időt kell a valóságban töltenie és kevesebb ideje marad regények olvasására (a bölcsészek, gondolom, kivételek), nem beszélve arról, hogy régen szociális fóbiás voltam és nem volt ennyi ismerősöm se. De a barátaimat szeretem, a munkámat szeretem, vélhetően egyiktől se fogok megszabadulni, hogy több időm legyen olvasni.

A másik tényező a sorozatok és az internet, azok nagy részben tehetnek róla, hogy az agyam egy húszperces sitcom-epizód vagy egy blogposzt elolvasásának időtartamában határozza meg a figyelmi tartományát, és egy könyvben pár oldal után már csodálkozom, hogyhogy nincs még vége. Aztán persze olvasom tovább, nem lettem teljesen analfabéta, csupán úgy tűnik, "a popkultúra kimosta az agyamat", és a képességem, hogy órákon keresztül ugyanabban a pózban, a külvilágról megfeledkezve olvassak egy regényt, az valahogy elveszett.

A lényegre térek lassan, az új projektem tehát, hogy könyveket fogok olvasni, immár tudatosan, és nem hagyom abba a blogolást vagy blogok olvasását vagy sorozatok nézését, de valahogy majd megteremtem a megfelelő egyensúlyt. Mert egy csomószor nem azért rogyok le a kanapéra és pörgetem az Earl-részeket egymás után, mert azt szeretném, vagy mert olyan jók, hanem csak megszokásból. Ez első hallásra talán sznobnak/öregasszonyosnak tűnik, de a kétkedők kedvéért elmondanám, hogy retró és kúl. A 2009-es év várható trendjei: trapéznadrág, bársonyzakó, áttetsző anyagok, bubifrizura és középen választott, egyenes, hosszú haj (végre), tűsarok, földszínek, feltűnő ékszerek, nyomtatott irodalom.

Perhaps we are asking the wrong questions.

Arra bezzeg nem gondoltak a nagyokos marketingeseik, hogy azért nem fogom az xy antipszichotikumot felírni senkinek sohasem, mert gyakori mellékhatása ritmuszavar mert iszonyú dagadtnak látszom a gyógyszercég megvesztegetési célzattal ajándékozott pólójában.

Különben kiolvastam az alább említett, angol nyelvű pszichoterápiás könyvet, majd meg kellett néznem a szótárban egy, a Which movie villain are you-kérdőív egyik kérdésében szereplő szót, nos ennyit az intellektusról mára. Amúgy Smith ügynök a Mátrixból, mert hatékony vagyok és kegyetlen, és egyetlen gyengém a túlzott hatalomvágy, hát ez van, én próbálom leküzdeni.

It is, however, somewhat fuzzier on the subject of kneecaps

Hm, az vajon normális, hogy A dysthymia interperszonális pszichoterápiája című könyv olvasása közben egyre növekvő késztetést érzek, hogy megrúgjam a példákban szereplő terapeutát, majd egyenként etessem meg vele a könyv lapjait?

A múlt szivarfüstbe vész

Látom, semmi sem történik ma az interneten, csak rajtam van a grafománia, szóval most random elmesélem az utóbbi napjaimat. Heteimet.  Az volt, hogy december közepén (15 körül asszem?) egy szakmailag és emberileg igazán felpörgött időszakot követően elmentem szabira, azzal a jelmondattal, hogy most pihenésképpen nem akarok embereket látni (semmi bajom velük, nagyon helyesek és érdekes lények, de egy bizonyos szint felett sok belőlük, ennyi), szóval otthon leszek a lakásban és azon fogok élvezkedni, hogy nincs ott rajtam kívül senki. Aztán persze kb. minden másnap bejöttem a munkahelyemre mindenféle ügyekből kifolyólag, meg karácsonyi ünnepségekre, meg találkoztam azokkal a barátaimmal, akikkel amúgy is szoktam, meg azokkal, akiket már rég láttam, például meglátogattam A Lányt A Hegyen, Ahová Ritkán Jár A Busz, persze, már rég nem lány, hanem szuperanyu. És karácsonyokat ünnepeltem különböző kocsmákban, például endless-es karácsonyt, ahol meglepetés ajándék forralt bort kaptam, mert anno beneveztem őket a goldenblogra, meg kétszemélyes karácsonyt Nikével a Marximban, ahol meg meglepően jó a forralt bor és újfent megvitattuk az élet nagy kérdéseit (férfiak, szorongás, pszichiátria), miután megajándékoztuk egymást nyakláncokkal. És a blogger bajtársakkal meglátogattuk Noizt is, aki lábát törte, amikor csellótokon csúszott le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal. Én meg kaptam nagyon színes mignonokat.

Még azt is eldöntöttem, hogy basszus, annyit sütöttem mostanában, most egy darabig nem sütök, ez volt kb. két csokis puszedlival, egy mézessütivel meg három muffinnal ezelőtt. Meg még azt döntöttem el, hogy újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába, mert H. egyszer kifejtette nekem, hogy így, hogy nem írom a cikkemet, nem lehetek a pszichoterápia reklámarca többé, és ettől a gondolattól azóta sem tudok szabadulni; valamint, hogy eljárok edzőterembe és gyönyörű és egészséges leszek megint. Végülis a sok szocializáció, sütés, valamint edzés miatt nem igazán maradt időm cikkekre, de terveim szerint januártól ismét újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába.

Mi is volt még. Rájöttem, hogy egyetlen dologra mégiscsak jó a körömlakk, hogy ne szakadjon tovább a kilyukadt harisnya. Így, hogy nem volt szülinapi bulim, azt hittem, kevesebb ajándékot fogok kapni, de még így is kaptam zakót, mignont, nyakláncot, fülbevalót, Buffy-t dvd-n, legót, ionizálós hajszárítót, és Sopronba majd még csak ezután megyünk. Tegnap délelőtt átmentem edzőterembe, esküszöm, többen voltak, mint egy átlagos szombaton, aztán feldíszítettem az ágat, befestettem a hajamat, kicsit főztem, becsomagoltuk az ajándékokat, ettünk lazacot borban (esendő az ember), kicsomagoltuk az ajándékokat. Jó volt. Ma reggel dolgozni jönni mondjuk már nem volt annyira jó, de most nem rinyálok tovább, mert éhes vagyok és inkább keresek valamit enni.

People. What a bunch of bastards.

Egyáltalán semennyi kedvem nincs karácsonyhoz idén, nem is vettem fát, csak ágakat. Valójában tök jó ötlet az ágak, jól néz ki és halott növények sem terhelik a karmámat, plusz olcsó, és az árát még jótékonyságra is költik. Mondjuk, azért kíváncsi vagyok, tényleg átmegyek-e holnap az edzőterembe, ahogy tervezem. 

Vannak évek, amikor ünnep van a szívemben, és sütök-főzök és mindenkit szeretek, bulikat szervezek és ajándékokat adok és kapok és masnikat kötök aranyszalagból csomagolópapírra és veszek csillagszórót, és vannak más évek, amikor felesleges felhajtásnak tűnik az egész. Olyankor pedig nem kell erőltetni.

Mindemellett azért hadd jegyezzem meg, hogy felháborító gusztustalanságnak tartom az index cikksorozatát (be sem linkelem, annyira), már vagy az ötödik írás jelenik meg arról, hogy mit ajándékozzunk ingyen, pl. cetlit, meg telepítsünk ubuntut, meg guberáljunk a kukából, ma pedig egyenesen arról írnak, mit adjunk annak, akit gyűlölünk és szívatni akarunk. Vagy ez vajon vicces? Szerintem ha bennünk a christmas spirit, akkor szerezzünk örömet, ha meg nem, akkor kussoljunk, ennyi. És igen, én is emlékszem, amikor középiskolás voltam és sportból fujjogtam a karácsonyra, mert anarchista hevületből bojkottálni egy konzervatív ünnepet, az vagány meg minden, de nem kellene ezt olyan 17 éves kor körül kinőni? Nem egy kicsit éretlen? Túl sokat várok el az emberektől? Merthogy meg kell látogatni minden gyűlölt rokont és az borzalmas? Basszus, akkor ne látogasd meg őket, ennyi. Senki se szorít töltött fegyvert a halántékodhoz, hogy vendégségbe menjél. Kussoljál otthon, kapcsold ki a telefont, edd a bejglit, nézd a sorozatot. Jó, én mondjuk már azon ki tudok borulni, hogy emberek drága ajándékokat vesznek olyannak, akinek nem akarnak ajándékot venni, és aztán idegbetegek ettől. Azt kell szeretni, akit szeretünk, akit meg nem, azt nem, ennyi. Idén még válság is van, amire lehet hivatkozni, hogy harmadunokatesó felett már miért nem jár a turmixgép. Meg lehet azt beszélni, isten ezért teremtett nekünk szájat. 

Gyertyatartó, dióhéj, lazactekercs

Voltunk vacsizni a Symbol nevű helyen (az a hagyomány, hogy a szülinapomon a férjem elvisz puccos étterembe, és most arra lettünk kíváncsiak). Érdeklődők kedvéért elmondanám, hogy egész jól néz ki a hely, legalábbis nekem tetszik, ahogy tökéletesen meghatározhatatlan stílusban vegyítettek műmárvány padlót, kerthelyiség-feelinget középen bárpulttal, piros műbőr székeket és süppedős kanapét meg barokkos gyertyatartókat. Mint sima vendég, a kaját is szerettem, remekül ráéreztek a fúziós konyhára a majdnem-olasz és majdnem-thai kajáikkal, de azért ha hisztériás étteremkritikus lennék, akkor már nem állna a hely. Kezdjük azzal, hogy karácsonyi zene szól, a szokásos Last Chritmas I gave you my heart - Rocking around the Christmas tree, és javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem december 21-én az ember már eleget hallotta ezeket a számokat.

A leves elfogyasztása közben megkérdezi tőlünk a főpincér, hogy hogy ízlik a leves, szerintem pedig ne zavarjuk a vendéget (engem) evés közben, hanem hagyjuk, hadd nyelje le a kajáját, és amikor megette és elviszem a tányért, akkor megkérdezem, hogy hogy ízlett. A lazactekercsben ne legyen szálka, a diómousse-ban pedig ne legyenek mégoly aprócska dióhéj-darabkák. De komolyan, dióhéj. Emellett még a köretként felszolgált tésztával voltak súlyos problémáim, borzasztó volt az állaga: ragacsos, gumiszerű. Szerintem vagy ez valami házi készítésű pappardelle volt, és már alapból elrontották a tésztáját, vagy pedig órákkal korábban megfőzték al dente, és most csak kicsit felmelegítették és rárakták a szószt. Az ételek borzasztóan túl voltak díszítve, basszus, a diómousse meggyel szerintem nem igényli, hogy két külön kis pohárban hozzák ki a krémet és a meggyet, egy negyven centi hosszú, csónak alakú tál két végében, a tál közepén mézzel és piros szósszal rajzolt absztrakt ábrákkal, diószeletkékkel és mentalevél-csokrocskákkal. És még az is fura volt, bár szokatlannak tűnik erre panaszkodni, de annyira gyorsan kihozták az ételeinket, hogy csuda: kikértük a levest és már előttünk is volt, megettük és már ott volt a főétel. Mikor főzték meg? Na jó, lehet, hogy csak profik, végülis könnyen elkészíthető ételeket kértünk.

De különben jó volt, és még azon gondolkodtam, mekkora szerencse, hogy nem vagyunk milliomosok és járunk mindennap étterembe és vacsorázunk mindennap szakéban érlelt vajhal és lazac tekercset sáfrányos-lime-os pappardellével, hanem van, amikor szendvicset. Mert hogyan ünnepelnénk egyébként, mi lenne a fényűzés, hova lehetne fokozni? Mondjuk elugorhatnánk Franciaországba valamely Michelin-csillagos helyre, de kinek van kedve egy másik országba menni egy vacsi miatt. Vagy leugorhatnánk Fertőrákosra a Ráspiba, és örülhetnénk annak, hogy hű, helyben sütött kenyér, hű, házi készítésű szörp, amihez a bodzabogyót önkezével szedte a húsz méterre fekvő erdőben a tulaj. (A Ráspi egyébként valóban isteni jó hely, mindenkinek javaslom, életem egyik legjobb kajáját ettem ott és az atmoszféra is utánozhatatlan.) Másrészt, a lazactekercs és a sokkal jobban elkészített lazactekercs között azért mindenképpen kisebb a különbség, mint a lazactekercs és a szendvics között. Szóval pont jó ez így.

Érdemes ünnepelni

"A téli napfordulótól kezdve a nappalok hosszabbodni kezdenek, az ember egyre kevésbé mérgelődhet azon, hogy délután ötkor már sötét van, és a tavasz sem tűnik elérhetetlenül távolinak. Olyan dolog ez, amit érdemes ünnepelni." Innen. Plusz 31 éves lettem ma.

Do bloggers feel pain?

Pár napja az a nyomasztó érzésem van, hogy nem teszek/tettem meg valamit, amit kéne. Valamit nem írtam meg vagy valakivel nem beszéltem, nem válaszoltam az emailjére, vagy csak nem kapcsoltam ki a gázt vagy nem porszívóztam vagy valakinek elfelejtettem ajándékot venni vagy nem adtam le valamit a munkahelyemen időben vagy nem írtam meg a cikkemet vagy nem öntöztem meg a virágokat. És szomorú lesz, felrobban, koszos marad, elhervad. De micsoda, hol? Éppezért végiggondoltam kognitíven, mi lehet a nyomasztó mulasztás, eszembe is jutott, hogy nem öntöztem meg a virágokat, meg a többi ezerkettő, cikkek, phD, teregetés, emberek akiket nem hívtam vissza, fodrász ahova nem mentem el és háromcentis lenövés van a hajamon, egyéb. 

Na, akkor kiválasztottam egyet, amit megoldok, mégpedig freeblog-főoldalas válogatást fogok én készíteni kedvenc és random blogbejegyzésekből beszt of 2008, és azóta, azaz két napja blogokat olvasgatok, nem két napja folyamatosan, hanem kb. eddig nettó másfél órában, és komolyan tiszta ideg vagyok már. A sok embernek a sok élete, atyaúristen, kit érdekel ez? Leírják, hogy karácsonyi bevásárlás meg hol sétáltak meg kivel beszélnek meg mit gondolnak a világ dolgairól viccesen, atyaúristen. Meg kellene ezt állítani, megálljt kell ennek parancsolni valahogy, ennek semmi értelme.