People. What a bunch of bastards.
Egyáltalán semennyi kedvem nincs karácsonyhoz idén, nem is vettem fát, csak ágakat. Valójában tök jó ötlet az ágak, jól néz ki és halott növények sem terhelik a karmámat, plusz olcsó, és az árát még jótékonyságra is költik. Mondjuk, azért kíváncsi vagyok, tényleg átmegyek-e holnap az edzőterembe, ahogy tervezem.
Vannak évek, amikor ünnep van a szívemben, és sütök-főzök és mindenkit szeretek, bulikat szervezek és ajándékokat adok és kapok és masnikat kötök aranyszalagból csomagolópapírra és veszek csillagszórót, és vannak más évek, amikor felesleges felhajtásnak tűnik az egész. Olyankor pedig nem kell erőltetni.
Mindemellett azért hadd jegyezzem meg, hogy felháborító gusztustalanságnak tartom az index cikksorozatát (be sem linkelem, annyira), már vagy az ötödik írás jelenik meg arról, hogy mit ajándékozzunk ingyen, pl. cetlit, meg telepítsünk ubuntut, meg guberáljunk a kukából, ma pedig egyenesen arról írnak, mit adjunk annak, akit gyűlölünk és szívatni akarunk. Vagy ez vajon vicces? Szerintem ha bennünk a christmas spirit, akkor szerezzünk örömet, ha meg nem, akkor kussoljunk, ennyi. És igen, én is emlékszem, amikor középiskolás voltam és sportból fujjogtam a karácsonyra, mert anarchista hevületből bojkottálni egy konzervatív ünnepet, az vagány meg minden, de nem kellene ezt olyan 17 éves kor körül kinőni? Nem egy kicsit éretlen? Túl sokat várok el az emberektől? Merthogy meg kell látogatni minden gyűlölt rokont és az borzalmas? Basszus, akkor ne látogasd meg őket, ennyi. Senki se szorít töltött fegyvert a halántékodhoz, hogy vendégségbe menjél. Kussoljál otthon, kapcsold ki a telefont, edd a bejglit, nézd a sorozatot. Jó, én mondjuk már azon ki tudok borulni, hogy emberek drága ajándékokat vesznek olyannak, akinek nem akarnak ajándékot venni, és aztán idegbetegek ettől. Azt kell szeretni, akit szeretünk, akit meg nem, azt nem, ennyi. Idén még válság is van, amire lehet hivatkozni, hogy harmadunokatesó felett már miért nem jár a turmixgép. Meg lehet azt beszélni, isten ezért teremtett nekünk szájat.
Gyertyatartó, dióhéj, lazactekercs
Voltunk vacsizni a Symbol nevű helyen (az a hagyomány, hogy a szülinapomon a férjem elvisz puccos étterembe, és most arra lettünk kíváncsiak). Érdeklődők kedvéért elmondanám, hogy egész jól néz ki a hely, legalábbis nekem tetszik, ahogy tökéletesen meghatározhatatlan stílusban vegyítettek műmárvány padlót, kerthelyiség-feelinget középen bárpulttal, piros műbőr székeket és süppedős kanapét meg barokkos gyertyatartókat. Mint sima vendég, a kaját is szerettem, remekül ráéreztek a fúziós konyhára a majdnem-olasz és majdnem-thai kajáikkal, de azért ha hisztériás étteremkritikus lennék, akkor már nem állna a hely. Kezdjük azzal, hogy karácsonyi zene szól, a szokásos Last Chritmas I gave you my heart - Rocking around the Christmas tree, és javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem december 21-én az ember már eleget hallotta ezeket a számokat.
A leves elfogyasztása közben megkérdezi tőlünk a főpincér, hogy hogy ízlik a leves, szerintem pedig ne zavarjuk a vendéget (engem) evés közben, hanem hagyjuk, hadd nyelje le a kajáját, és amikor megette és elviszem a tányért, akkor megkérdezem, hogy hogy ízlett. A lazactekercsben ne legyen szálka, a diómousse-ban pedig ne legyenek mégoly aprócska dióhéj-darabkák. De komolyan, dióhéj. Emellett még a köretként felszolgált tésztával voltak súlyos problémáim, borzasztó volt az állaga: ragacsos, gumiszerű. Szerintem vagy ez valami házi készítésű pappardelle volt, és már alapból elrontották a tésztáját, vagy pedig órákkal korábban megfőzték al dente, és most csak kicsit felmelegítették és rárakták a szószt. Az ételek borzasztóan túl voltak díszítve, basszus, a diómousse meggyel szerintem nem igényli, hogy két külön kis pohárban hozzák ki a krémet és a meggyet, egy negyven centi hosszú, csónak alakú tál két végében, a tál közepén mézzel és piros szósszal rajzolt absztrakt ábrákkal, diószeletkékkel és mentalevél-csokrocskákkal. És még az is fura volt, bár szokatlannak tűnik erre panaszkodni, de annyira gyorsan kihozták az ételeinket, hogy csuda: kikértük a levest és már előttünk is volt, megettük és már ott volt a főétel. Mikor főzték meg? Na jó, lehet, hogy csak profik, végülis könnyen elkészíthető ételeket kértünk.
De különben jó volt, és még azon gondolkodtam, mekkora szerencse, hogy nem vagyunk milliomosok és járunk mindennap étterembe és vacsorázunk mindennap szakéban érlelt vajhal és lazac tekercset sáfrányos-lime-os pappardellével, hanem van, amikor szendvicset. Mert hogyan ünnepelnénk egyébként, mi lenne a fényűzés, hova lehetne fokozni? Mondjuk elugorhatnánk Franciaországba valamely Michelin-csillagos helyre, de kinek van kedve egy másik országba menni egy vacsi miatt. Vagy leugorhatnánk Fertőrákosra a Ráspiba, és örülhetnénk annak, hogy hű, helyben sütött kenyér, hű, házi készítésű szörp, amihez a bodzabogyót önkezével szedte a húsz méterre fekvő erdőben a tulaj. (A Ráspi egyébként valóban isteni jó hely, mindenkinek javaslom, életem egyik legjobb kajáját ettem ott és az atmoszféra is utánozhatatlan.) Másrészt, a lazactekercs és a sokkal jobban elkészített lazactekercs között azért mindenképpen kisebb a különbség, mint a lazactekercs és a szendvics között. Szóval pont jó ez így.
Érdemes ünnepelni
Do bloggers feel pain?
Pár napja az a nyomasztó érzésem van, hogy nem teszek/tettem meg valamit, amit kéne. Valamit nem írtam meg vagy valakivel nem beszéltem, nem válaszoltam az emailjére, vagy csak nem kapcsoltam ki a gázt vagy nem porszívóztam vagy valakinek elfelejtettem ajándékot venni vagy nem adtam le valamit a munkahelyemen időben vagy nem írtam meg a cikkemet vagy nem öntöztem meg a virágokat. És szomorú lesz, felrobban, koszos marad, elhervad. De micsoda, hol? Éppezért végiggondoltam kognitíven, mi lehet a nyomasztó mulasztás, eszembe is jutott, hogy nem öntöztem meg a virágokat, meg a többi ezerkettő, cikkek, phD, teregetés, emberek akiket nem hívtam vissza, fodrász ahova nem mentem el és háromcentis lenövés van a hajamon, egyéb.
Na, akkor kiválasztottam egyet, amit megoldok, mégpedig freeblog-főoldalas válogatást fogok én készíteni kedvenc és random blogbejegyzésekből beszt of 2008, és azóta, azaz két napja blogokat olvasgatok, nem két napja folyamatosan, hanem kb. eddig nettó másfél órában, és komolyan tiszta ideg vagyok már. A sok embernek a sok élete, atyaúristen, kit érdekel ez? Leírják, hogy karácsonyi bevásárlás meg hol sétáltak meg kivel beszélnek meg mit gondolnak a világ dolgairól viccesen, atyaúristen. Meg kellene ezt állítani, megálljt kell ennek parancsolni valahogy, ennek semmi értelme.
Semmi különös
Most éppen arra jutottam, hogy a trailer ellenére megnézem A Nők c. filmet, hogy aztán majd írjak róla a filmbuzin, meg egyébként is, jó színésznők játszanak benne. És akkor megnézem az imdb-n, és megakadt a szemem azon a soron, hogy - hibák rovat - "a tamponégetős jelenetben <a csaj> haja egyszer a füle mögé van tűrve, egyszer meg nincs", és akkor úgy döntöttem, túl rövid az élet, hogy olyan filmet nézzek meg, amiben tamponégetős jelenet van.
Különben karácsonyi ünnepség volt ma a munkahelyen, állítólag a közszférában dolgozók szétbulizzák az agyukat ilyenkor, nekünk a betegek csinálnak műsort, aztán eszünk egy kis pogácsát, legdurvább ital a szilvás nestea limited edition, és ez teljesen rendben van így, egyáltalán nem is értem, minek léteznek egyáltalán nagy céges karácsonyi bulik. Ha jóban vagyok a kollégáimmal, úgyis elmegyek velük inni, ha meg nem, akkor nem. De nem erről akarok beszélni, hanem hogy ünnepi beszédében azt mondta a Prof, hogy "az idei egy nehéz év volt, reméljük, a következő nem lesz ennyire az", és mennyire a számból vette ki a szót, semmi okom a rinyálásra, semmi rossz nem történt velem idén, még a lakáshitelem is forintalapú, de mégis. Tényleg ez egy nehéz év volt valami miatt, az a helyes kifejezés.
Tűzből jöttem erre a földre
Ma reggel úgy ébredtem fel (a munkahelyemen, mert ügyeltem), hogy az szólt a fejemben, hogy ez egy indiántánc és én elhiszem, hogy benned is ég ez a láng, legyen közös a bánat, közös a tűz és közös a feloldozás. Eléggé nagyon utálom Ákost, nem hallgattam és nem is gondoltam rá lefekvés előtt. Mi történhetett vajon a tudatalattimban éjszaka?
Amúgy nem is közös a tűz, hanem közös a bűn, most néztem meg az interneten. Ha jungiánus pszichoterapeuta lennék, most biztos jól ki tudnék hozni ebből valami elegáns értelmezést archetípusokkal, árnyékkal, elfojtással.
We're all on a journey to finding the real inner you
Megcsináltam a VIA-kérdőívet (iszonyúan ráérek, és a kedvenc Psy-blogomról küldtek oda), az tényleg nagyon klassz, hogy kitöltesz egy személyiségkérdőívet, és a végén csak dicséretet kapsz. Nincs benne olyan, hogy mi a hátrányod vagy a rossz tulajdonságod vagy mihez vagy béna. Egy szó se. Csak a jó.
Azt írják, hogy van a pszichológiának az a több száz éves múltra visszatekintő hagyománya, hogy deficitekben gondolkodik, és mindig azt írja le, ami a hiány, ami elromlott, ami tünet. Max jobb esetben, amin fejleszteni kéne. És ha jobban belegondolok, bár nem olvastam nagyon sok pszichológiát, de azok többnyire valóban tünetelemző vagy esetleg pszichoterápiás művek voltak. Persze, egyrészt bármit könnyebb megérteni hiány-oldalról, másrészt alapvetően a tudományterületnek a célja, hogy segítsünk azon, ami nem megy, tehát nem kell ezt kritikának felróni. Az egyetlen általam olvasott "pozitív pszichológia"-író, azaz aki olyan területet kutatott, ami nem betegség vagy lemaradás, hanem tényleg az emberi lélek pozitív jelenségei, Csíkszentmihályi volt a flow-val meg a kreativitással. Ezek jó könyvek. Persze bizonyára számtalan hasonló van még, amit nem olvastam.
Szóval Peterson és Seligman kitalálták az olyan személyiségkérdőívet, amiben egy rossz szó sem esik rólad, a kérdőív végén csak az "erősségeid" lesznek felsorolva, olyan sorrendben, amennyire jellemez téged az adott terület erőssége. Huszonnégy "erősség" van (vagy fordítsa le nekem valaki szépen a character strength kifejezést), nyilván azért rá lehet jönni, hogy ami a huszonnegyedik helyre került, abban azért annyira nem jeleskedsz.
Ugye mindannyian kitaláltuk már, hogy esetemben ez a "szerénység, alázat". De azért azt is elmondom, mi az első öt: 1. humor, játékosság; 2. kíváncsiság, érdeklődés; 3. a tanulás szeretete; 4. hűség, csapatmunka, lojalitás; 5. ítélőképesség, kritikai készség, nyitottság. Mindegyikről kapunk rövid összefoglalót is (hogy mit jelent), illetve némelyikről egy hosszabbat is lehet találni az oldalon (bővebben mit jelent, mire jó, hogyan lehet fejleszteni.) Nagyon vidám, nagyon optimista, és bármennyire is indokolt, valahogy mégis van bennem valami ellenkezés az egésszel kapcsolatban, mert annyira amerikai. Hogyan lehetnek ezek ennyire optimisták? Hogy megcsinálom a tesztet, kijön, hogy iszonyú szuper arc vagyok, és még fejleszthetem is magam, ha akarom, szuper. És én azt gondolom magamról, hogy alapvetően a személyiségfejlődés elkötelezett híve vagyok és időt és pénzt nem sajnálva járok az önismeretekbe meg minden, engem egyetemista koromban a Rogers megvett az elméletével, én tényleg abban hiszek, hogy légy, ami lehetnél, mert különben a végén beönt a gomböntő, meg minden efféle bullshit, és mégis van bennem egy enyhe idegenkedés a teszttel kapcsolatban. Nem való ez kérem európai embernek. Fura.
És persze, mindenképpen hozzátenném, hogy ez egy önkitöltős teszt, és mint minden önkitöltős teszt esetén, a válaszaink egészen nagyon távol vannak az objektivitástól. Nem a valóságot kapjuk (hiszen valóság nem létezik), hanem amit mi gondolunk magunkról. Mert mondjuk arra a kérdésre, hogy "mindig betartom az ígéreteimet", megválaszolhatom, hogy ez mennyire jellemez engem egy ötös skálán. Mittudomén, szerintem igen, de lehet, hogy az ismerőseim fel tudnának sorolni ötven esetet, amikor nem tartottam be, mert elfelejtettem úgy, ahogy van az egészet. Szóval maximum annyival lettünk okosabbak, hogy kiderült, hogy én nem képzelem azt magamról, hogy kreatív, szerény vagy alázatos lennék, ellenben azt képzelem magamról, hogy humoros, kíváncsi, lojális és nyitott vagyok. Mondjuk, tényleg azt képzelem, nincs ezen mit szépíteni.
Shopping is my cardio
Kedden azután el is mentem húgommal az Aréna Plázába késő délelőtt, hogy akkor most okosan és az évek óta bevált rendszert követve néhány órán belül mindenkinek ajándéka lesz. Az Aréna Pláza kedden délben szinte teljesen néptelen, és olyan halk zene szól, hogy szinte kivehetetlen, hogy karácsonyi-e vagy sem. Szóval bementünk húgommal a plázába, már eleve rinyálva, hogy nincs kedvünk vásárolni, én szívesebben lettem volna a futógépen, ő meg nem tudom, hol. Bementünk, végiggondoltuk, hova kell menni, szokásos: ruhabolt, dvd-lelőhely, illatszer, könyv. Levettük a kabátunkat és azzal lendülettel felkerestük az első ruhaboltot beültünk kávézni.
Kávéztunk. Megbeszéltük, hogy semmi kedvünk vásárolni, különben is tök hülyeség az egész. Ilyenkor egyébként a hagyománynak megfelelően egymás jelenlétében egymásnak is veszünk cuccokat. Felkerekedtünk. Bementünk az első boltba vettünk magunknak szerencsesütit és megnéztük benne, mit hoz a jövő. Húgom hisztizett egy órát, mert nem megfelelő jóslatot kapott. Bementünk vagy ötven ruhaboltba céltalanul, és mindenféle ruhákat próbálgattunk fel a hatékonyság legkisebb szikrája nélkül. Az első helyen volt egy kabát, ami a húgomnak állt jól, bár nem neki néztük. Eltelt egy óra. Elfáradtunk. Ekkor, rádöbbenve, hogy mennyire kevéssé haladtunk előre, még semmit se vettünk, végre hatékonyan beültünk a mekibe kajálni.
Megvitattuk, hogy vajon hazudnak-e a McDonald's-os kalóriatáblázatban, vagy igazat mondanak. Felvetettük, hogy mi lenne, ha nem vennénk egymásnak semmit, hanem csak szimplán kicserélnénk egy-egy tízezrest. Baconös hamburgerrel megerősítve lelkünket, ismét felkerekedtünk és gyorsan megvettünk mindent szánalmasan vánszorogtunk tovább. Felpróbáltam egy lila bársonyzakót a rajtam lévő hosszú, fehér, hátravetett sállal, olyan volt, mintha mindjárt elszavalnám a Nemzeti Dalt. Bementünk még a C und A-ba is, pedig az már a vég. Azután bementünk a H und M-be is, ami tényleg a vég. Ott se volt semmi. Bementünk a Hervis sportworld-be, vagy mi az. Semmi. Végül feladtuk a ruhavásárlást, bementünk a media marktba vagy a másik ugyanilyenbe, vettünk egy csomó dvd-t. Ezen fellelkesülve gyorsan végére jártunk a többi beültünk kávézni.
Megbeszéltük, hogy tök hülyeség, otthon se leszünk karácsonykor. Elkezdtük keresni az Yves Rochert, de nem találtuk, lehet, hogy az Arénában nem is volt soha. Bementünk másik illatszerboltba, vettünk egy db dolgot. Bementünk könyvesboltba, nem vettünk semmit. Rájöttünk, hogy délután négy van, és már rég más dolgunk lenne. Visszamentünk a legelső helyre, megvettem húgomnak a kabátot (különben gyönyörű). Visszamentünk a nemtudomhányadik helyre, megvette nekem a zakót (különben vagány, igazi hetvenes évek Ez a divat évkönyv-címlap). Felmentünk húgomhoz, aki közel lakik. Rájöttünk, hogy logisztikailag az egyetlen ésszerű és helyes megoldás, ha most odaadjuk egymásnak az ajándékot, mert legközelebb lehet, hogy már csak januárban fogunk ugyanabban a városban tartózkodni. Odaadta a zakót, plusz nekem adott egy csizmát, amit pár éve vettünk neki, de már nem hordja, és még több cipőt akart nekem adni, amikor menekülőre fogtam.
Rájöttem a buszmegállóban, hogy elvesztettem a kulcsomat, és zárat kell cserélni, és be se tudok menni. Rájöttem a másik buszmegállóban, hogy nem vesztettem el a kulcsomat, csak becsúszott a táskám és a bélése közé egy nemlétező lyukon át.
Hát így. De megvan mindenkinek az ajándéka.
Shopping for dummies
Megmondom őszintén, minden évben felháborít az a mérhetetlen dilettantizmus, felkészületlenség és hozzá nem értés, amit az ember a karácsonyi vásárlók körében tapasztal. Istenem, mintha még sose vásároltak volna életükben, mintha először járnának plázában. Mintha minden előzetes tréning és terv nélkül becsámborogna valami városi szingli a dzsungelbe, légpuskával, hogy majd lő, amit talál vagy ami eléugrik. Gurulós bőrönddel, tűsarkúban, tífusz védőoltás nélkül. Nejlonharisnyában.
A vásárlás annyira nem nehéz különben, de most elmondom, mit kell csinálni. Először is megtervezzük a feladatot. Fontos a megfelelő napszak kiválasztása: ahogy Afrikában, így itt is rendszeres napirendje van az állatoknak: pontosan kiszámítható, mikor esznek, alszanak, vagy mennek le a folyóhoz inni. A hazai plázákban a vadászatra legalkalmasabb időpont a délelőtt: ilyenkor az akadékoskodó eladónők még nem ébredtek fel teljesen, és rivális vadásztársak elsöprő tömegével sem kell számolnunk. Érdemes tehát decemberben kivenni egy szabadnapot és ajándékvásárlásra áldozni azt. Amennyiben ez nem lehetséges, úgy próbáljunk legalább kora délután érkezni és reménykedjünk a szerencsében...
Vadászatra sem indulunk el anélkül, hogy eldöntenénk, mit szeretnénk lőni: más típusú fegyver, lőszer, és lelkiállapot szükséges ugyanis a mormota, a fácán, vagy az oroszlán leöléséhez, nem beszélve arról, hogy az említett állatok földrajzi elhelyezkedése sem azonos. Ugyanígy vásárlás előtt is elengedhetetlen, hogy megtervezzük a megszerezni kívánt préda fajtáját. Ehhez szeretteink számától függően érdemes listát írni, de kis számú szerett esetén fejben is elvégezhető. Mondok egy példát, tavalyról. Apámnak konyhafelszerelési boltban fogok venni valamit, mert azt szereti, esetleg szakácskönyvet, anyám felsőt vagy könyvet vagy krémet kap, húgom ruhaneműt vagy illatszert, a férjem könyvet, a barátnőim illatszert. Ennek megfelelően a következő boltokba kell bemenni: konyhafelszerelés-bolt; illatszerbolt; ruhabolt; könyvesbolt. Vegyük észre a helyszínek sorrendjét is: a legnehezebb táskát minden valószínűség szerint a könyvesboltban szerezzük majd be, így édemes ezt a végére hagyni, és nem lexikonokkal felmálházva szédelegni a Promod polcai között. Értelemszerűen olyan plázát érdemes keresni, ahol a fenti üzletek mind megtalálhatóak, így elkerülhetjük több bevásárlóközpont egymást követő felkeresését, amely még a legedzettebb harcosok számára is veszélyes idegrendszeri megterheléssel járhat.
Indulás előtt még néhány jó tanács. Csinosnak lenni jó, dögös hegyesorrú csizmában, a cuki kis ridiküllel plázázni nyilván rajta van a legjobb dolgok az életben tízes listán, de ez most nem az az alkalom. A legfontosabb, hogy kényelmes cipőt viseljünk, és ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Akármennyire profin járunk már magassarkúban, és akármennyire jól néz ki az észveszejtő, ám kényelmetlen cipőnk - tegyük félre, és vegyük fel azt a lábbelit, amiben a legtovább kibírjuk. Öltözzünk rétegesen: a hazai plázák időjárási viszonyai általában erősen elütnek a külső hőmérséklettől. A legjobb, ha hátizsákunk van, vagy nagy táskánk, de ha nem akarjük feláldozni imidzsünket a praktikum oltárán, elindulhatunk retiküllel is.
Bemegyünk a plázába. Meleg van, tömeg, és karácsonyi zene szól. Első lépés: levesszük a kabátunkat, mert nem akarunk órákon át kabátban flangálni a plusz húsz fokban. Teherbírásunktól függően a kabátot vihetjük a kezünkben, vagy beadhatjuk a plázában található ruhatárba - ez többnyire plusz anyagi fedezetet és plusz sorbanállást igényel. Ezután sorban bemegyünk a megfelelő üzletekbe (de csak azokba). Teljesen felesleges azon parázni, hogy vajon minek örülne jobban, vagy vajon megvan-e neki ez a könyv. Szerencsés esetben ismerjük szeretteinket annyira, hogy hallgathatunk a megérzéseinkre, illetve ismerjük a könyvespolcukat. Még szerencsésebb esetben már hetek óta kérdezgetünk mindenkit, hogy mit szeretne kapni, és a hosszú listából szabadon válogathatunk. Ha mégis rossz ajándékot veszünk - kicsi neki a pulóver, allergiás a kókuszos habfürdőre, gyűlöli Tandori Dezsőt - az sem akkora tragédia: az átnyújtás pillanatától az ügy már a megajándékozott személy felelőssége. Majd szépen túlteszi magát rajta, becseréli a pulóvert (mindig őrizzük meg a számlát!!), továbbajándékozza a habfürdőt, megpróbálja megkedveli Tandori Dezsőt. Ilyesmi minden kapcsolatban előfordul, ne tulajdonítsunk neki nagyobb jelentőséget, mint amekkorát érdemel. Valódi kapcsolataink ki fognak bírni néhány szerencsétlenül sikerült ajándékozást vagy elrontott süteményt, amelyik kapcsolat nem bír ki ilyet... nos, az olyanokról majd egy másik bejegyzésben lesz szó.
De vissza a plázába! Szerencsésen megvásároltunk egy fakanáltartó állványt, egy fehér zseníliakardigánt, egy L'Occitane ajándékcsomagot és egy rakat habfürdőt, ráadásul az Yves Rocherban akció folytán kaptunk egy ajándék kávéscsésze-szettet. Ezek mind külön nejlonzacskókban vannak és már most sem férnek el a kezünkben, minden pillanatban azt hisszük, hogy valamelyik elveszett, mindenki lökdös, istenverte karácsonyi zene szól. Itt az ideje, hogy szünetet tartsunk. Lelkiállapotunktól, a rendelkezésre álló időtől és anyagi helyzetünktől függően erre sor kerülhet egy kávézóban, de egy szimpla padon is. Leülünk. Megnézzük, miket vettünk eddig. Akiknek már megvan az ajándéka, azokat kihúzzuk valós vagy képzeletbeli listánkról. Belenézünk a tárcánkba, hogy állunk pénzzel. Légzőgyakorlatok és a megelőző hónapokban elsajátított progresszív relaxációs technika segítségével legyőzzük a ránk törő pánikrohamot. Fogjuk a kilenc nejlontáskát, és csinálunk belőle kevesebbet: a kisebb tárgyakat beletesszük a nagyobbak táskájába, a felesleges zacskókat kíméletlenül kidobjuk, míg optimális esetben egy darab nagy papírtáska van a kezünkben. Még optimálisabb esetben minden belefért a hátizsákunkba és semmi sincs a kezünkben. Ezzel már kényelmesen megközelíthetjük utolsó állomásunkat, a könyvesboltot. Itt megvesszük a hátralévő tárgyakat, kiolvasunk pár könyvet, hihetetlen önuralmunkkal legyőzzük a késztetést, hogy magunknak is vegyünk párat (hátha kapunk könyvutalványt). Kijövünk onnan is, végiggondoljuk, kimaradt-e valaki vagy valami, ha igen, pótoljuk.
A sok kétségbeesett idegbeteg ehelyett nagykabátban, nyolcvan szatyorral, csúcsidőben anyázza egymást és az ünnepet bármely tetszőleges bevásárlóközpontban. Egyébként is, nem muszáj egyáltalán ajándékokat venni, ha gyűlöljük, beszéljük meg a szeretteinkkel, hogy idén csak egy ölelést kapnak, slussz-passz. Lehet, hogy ők is fellélegeznek. Vagy rendeljünk meg mindent az interneten. Vagy készítsünk nekik saját kezűleg. Vagy tanuljunk meg egy kis dalt. Vagy adjunk nekik pénzt. De ha mégis vásárolni megyünk basszus, akkor legalább csináljuk jól.
We are doomed
If you never say your name out loud to anyone, they can never ever call you by it.
Főleg alkoholistás hasonlatok
Ma nemhogy nem tartottam offline szombatot, hanem egyenesen a múlt hétről elmaradt munkahelyi adminisztratív feladataimat végeztem, de ez nem minden, még olyan adminisztratív feladatot is végeztem, amit elég lenne a jövő héten megcsinálni. Elment az eszem, az van. Egy és fél hónapig pörögtem a tébolydában (nevezhetjük a munkahelyemet mostantól így? with all due respect), most meg szabin vagyok, szombat van, és dolgozni akarok. Hasznos dolgokat akarok csinálni. És nem is érzem magam rosszul ettől. Telihold, biztos. Mondjuk porszívózni még mindig nem akarok, úgyhogy nagy baj nem lehet. Johnnynak van amúgy erről egy elmélete, hogy amikor az ember szabadságra megy, az olyan, mint az alkoholról való leszokás: az első néhány nap delírium, időbeli és térbeli dezorientációval, nem tudod, milyen nap van, és mért nem a munkahelyeden vagy, és néha szinte a semmiből villámcsapásként eszedbe jut valami el nem végzett teendő, aztán még pár nap és jön a menetrendszerű felismerés, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel?!", azazhogy tudniillik a részegeskedésen/a munkahelyeden túl egy gyönyörű, tágas, ismeretlen világ tárul fel, és aztán még néhány nap és az ember megfeledkezik az egészről, elfelejti az óvatosságot is, és szépen visszaesik.
Mindenesetre sütöttem áfonyás muffint életemben másodszor, és mint az élet számos területén, így itt is lassú fejlődést mutatok. Az első esetben egyáltalán nem nőtt meg a muffinom, most viszont megnőtt, szép púpos is maradt sokáig, majd közvetlenül a célszalag előtt összeesett. Bár finom.
Meg az is furcsa, hogy idén valahogy nem vágyom tárgyakra, és ez furcsa, ennyire bölcs buddhista nem lehetek. Tavaly többezer karakterben képes voltam felsorolni, miket kérek a télapótól vagy jézuskától vagy melyiktől, és persze, idén is tudok mondani dolgokat, ha muszáj, de valahogy annyira nem fontos. Jó, persze, jó lenne valami luxusarckrém, hogy fiatal maradjak örökre, meg, mittudomén, valami jó pulcsi, de tényleg annyira nem izgat. Fura. Ezzel szemben valamelyik nap bementem könyvesboltba venni könyvutalványt ajándékba, azzal a szilárd elhatározással, hogy semmi mást nem veszek, körbe sem megyek a boltban, csak a pénztárnál megveszem a könyvutalványt. Nagyjából mint amikor egy leszokott alkoholista több hónapos absztinencia után nagyon szomjas, és úgy gondolja, most már bemehet a kocsmába meginni valami üdítőt, és be is megy és kér a pultnál egy őszilét, és aztán egyszerre csak azt veszi észre, hogy nyolc üres feleses pohár sorakozik előtte, és akkor észbekap és fejvesztve kimenekül az italboltból. Ilyesmi. Pedig egy csomó könyvem van, amit még el se olvastam, és nem férnek már el a lakásban, és időm sincs olvasni és <egyéb észérvek>. Megyek is olvasni. Meg iszom egy kis csokilikőrt akkor már.
Music mix the bourgeoisie and the rebel
Második mintavételi csoportunk egészségügyi dolgozókból tevődik össze. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vagány ápolónő: - Hű, sok mindent, főleg popzenét, ami vidám és amire táncolni lehet, imádok táncolni. De a sramlit azt utálom.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vallásos ápolónő: - Én általában keresztény zenét hallgatok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Csinos rezidenslány: - Általában rádiót hallgatok, Juventust vagy Danubiust, bár a disco-t utálom. U2, Sting, Ákos, ilyenek.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Klasszikus fehérköpenyes orvosnő: - Mindet. (kórlapokkal a kezében kimegy)
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Niké, pszichiáternő: - Mint te, mindenfélét, nem tudom. Mindig mást mondok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Rezidensem: - Húsz éves kor felett ez egy értelmetlen kérdés.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kislány, pszichiáternő (kislányos mosoly): - A skandináv metált.
isolde: - Agyevős, templomgyújtós?
Kislány: - Nem, nem a death metal, inkább szimfonikus progresszív metál.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kolléga: - Pink Floyd.
isolde (meglepetten néz, mert mindeddig azt hitte Kollégájáról, hogy elektronikuszene-rajongó)
Kolléga: - Mi? Ja, mondjak még? Rolling Stones.
And well, yeah
We're not gonna do it in America
Link: 
Music makes the people come together
Ezzel a kérdéssel fogom mostantól mintegy kutatási céllal random abúzálni környezetemet, reprezentatív eredményeimet pedig e helyen publikálom. Az első mintavételi csoport: bloggerszerű ifjak a presszóban. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Bright: - Semmilyet, nem szeretem a zenét.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
L.: - Én "a zenét" szeretem.
i: - Ennél kicsit bővebben?
L: - Ennyi.
i: - Mondjuk ezt kérdezi tőled az új ismerős lány a bulin, akkor mit mondasz. Nincs rajta melltartó.
L: - Az ugrálósat, gyere táncolni!
i: - Na, most komolyan.
L: - Úgy vagyok a zenével, mint Gombóc Artúr. Kerek csokoládé, lyukas csokoládé...
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Suematra: - Amelyiket ismerem. Nem szeretem az új zenéket, csak ha már negyvenhétszer hallgattam. Illetve, azt el tudom mondani, mit nem szeretek, a jazzt meg az egyforma női énekeseket.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Brainoiz: - Bármit, amiben van torzított gitár.
Valóban nem húzóágazat
Nothing’s left that’s safe here now
Ha már itt tartunk, ez a kedvenc számom most az új Dido-albumról. Dido egyébként egy kicsit olyan nekem, mint Kundera, elsőre az összes műve meglehetősen egyformának tűnik, aztán többedszeri hallgatásra figyelek fel valami klassz szövegre vagy hogy jé, furulyaszóló, és a végén meg nem is értem, hogyan tarthattam ezeket a számokat hasonlónak.
A Grafton Street Dido apjáról szól, leginkább a haláláról, és azért vannak benne ír népzenére emlékeztető dallamok, mert a papa mindig ír zenét hallgatott és ír dalokat énekelt nekik esténként. Nagyon szép, hallgassuk.
Sötét-világos-sötét-világos
Mesélek még, mi volt a héten, rengetegsok minden, aminek a 99%-a munka, amiről nem mesélhetek. Ez egyébként néha kár, mert a munkám az frusztráló, megterhelő, izgalmas, vicces és változatos, de több szempontból is helytelen lenne blogban írni róla, ez van. Mindenesetre mindig azt hittem, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy több dolgot már nem fogok tudni csinálni, és akkor azért agyatlanul beszerveztem magamnak még több munkát, és aztán megcsináltam azokat, és most rém büszke vagyok magamra és kimeríthetetlen erőtartalékaimra, és csak kicsit hisztiztem. És pénteken még elmentem tai-chizni, aminek az izomlázat okozó verzióját nyomjuk, és aztán elmentem a tai-chi-s csapattal kínai étterembe, másnap meg házimunka, meg még elmentem edzőterembe, hátha attól elmúlik a tai-chi okozta izomláz, persze nem, de azért elmentem koncertre, ma meg dolgozom.
A kínai étterem, az fura volt, meg eleve az egész szitu, én alapvetően félénk, bizalmatlan vagyok és utálom a kínai kaját, úgyhogy tíz vadidegen emberrel kínaiba menni első hallásra nem az én programom, de képzeljétek el, a kínai kaja jó. Olyan helyen voltunk, ahol minden csak kínaiul volt kiírva, minden vendég kínai volt rajtunk kívül, a személyzet pedig csak kínaiul beszélt, úgyhogy a tolmácslányra bíztuk, hogy rendeljen nekünk ételeket, amiket aztán közös tálból ettünk pálcikával összevissza sorrendben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó kaják voltak, kesudiós csirke, meg csípős, szójaszószos sült ételek, padlizsán, fafülgomba, és nyoma sem volt illatos-omlós csirkének meg édes-savanyúnak meg a kínainál megszokott furcsa állagú trutyinak, ami a hivatalos verzió szerint ugyan keményítő, de ki tudja. Klassz volt.
A koncertekre szintén alig akartam elmenni, lévén már este volt és sötét és kinek van kedve kimozdulni olyankor, de aztán erőt vettem magamon, és szerencsére. A Metrosection is jó volt, őket régóta ismerjük személyesen és cuki ugrabugráló tizenhétévesekből mostanra már egészen rockzenekar-formájuk lett. Ellenben My baby wants to eat your pussy-rajongó lettem kb. az első szám alatt, bár mondjuk engem bármikor simán meg lehet venni olyasmivel, ha rasztahajú piros bársony frakkos-cilinderes énekes pilótanapszemüvegben láncdohányozva vidám punk-glam-rock-dalokat énekel dögös csajjal, szobalánynak öltözött transzvesztitával meg drakula gróffal karöltve. Wow.
A koncert előtt feltette nekem egy új ismerős lány azt a kérdést, amire utoljára 17 éves koromban bírtam értelmes választ adni, de már egyáltalán nem tudom, mit kell mondani arra, hogy "te milyen zenét szeretsz?". Dehát ha egyszer fogalmam sincs, bár közben azért érzem, hogy hangzik az, hogy "sokfélét", nem jön le belőle, hogy most akkor a Petőfit hallgatom-e vagy a Juventust. De milyen zenét szeretek? Az utóbbi időben újak közül Goldfrappet, Portisheadet és Didot szereztem be, meg Ladytront, de abból nem jó az új album, megtetszett a Harcsa Veronika, a szigeten ska-koncertekre szeretek menni, a futógépen Faithless-t, Prodigy-t és Destinys Childot hallgatok, New York felé menet a repülőn Air France album ment ezerszer, szomorú zenének The Nationalt hallgatok, az utóbbi időben a legjobb koncertélményem az Arcade Fire volt, az örök régi kedvencem Bob Dylan, Joan Jett, a Yes, a Doors, Joni Mitchell és Nina Simone, a legjobb zene házimunkához ABBA vagy Skunk Anansie (a munka jellegétől függően), bulizni Madonnára szeretek, az örök kedvenc számaim Pink Floyd Wish you were here és Iggy Pop Passenger, idén nyáron Kid Rock új dala volt a kedvencem, mostanában meg ez , de a Guano Apes-féle verziót is szerettem, az eredeti Alphaville viszont gáz. Mindig van egy-egy aktuális dögöscsaj-popzene kedvencem, én az alakulásukkor szerettem a Spice Girlst és szerettem a TLC-t, de kortársat most nem tudnék mondani, Britney új slágere borzalmas. Legújabban felfedezett kedvencem egy főként transzvesztitákból álló német glam-punk zenekar. Még azt a béna választ sem adhatom, hogy "igényes popzenét", mert a Coldplayt pl. kifejezetten utálom, de azt se mondhatom, hogy "dallamos rockzenét", mert Björk abba hol fér bele. Pedig valójában semmi extra, átlag szokványos zenei ízlésem van. Valaki hozzáértő esetleg lenne kedves elárulni, hogy akkor arra a kérdésre, hogy milyen zenét szeretek, mit kell egy mondattal válaszolnom a fentiek alapján, nagyon hálás lennék, mert bosszant ez a tanácstalanság, köszönöm.