I wanna start over, I wanna be winning
Legyen zene is. The National, akkor volt ez sokáig a kedvenc számom, amikor Hollandiában agyakat szeleteltem és egyedül laktam és a barátaim voltak a szavak és két napon múlt, hogy nem tudtam elmenni koncertre, és most meg véletlenül elém került az interneten.
Baby, take off your shoes
Fáradt vagyok, de jó kedvem van, tegnap óta van jó kedvem különösebb ok nélkül (ugyanabban a szakmában dolgozom ugyanabban az Univerzumban és ugyanott lakom és ugyanúgy nézek ki), és egészen konkrétan emlékszem arra a konkrét pillanatra, amikor egyszerre csak megváltozott az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly.
Terveimnek megfelelően ugyanis járni tanulok magas sarkakon, első körben egy 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmában rohangálok havas-jeges utakon, egyelőre balesetmentesen. Tegnap. Hazaérek munkából a csizmában. Meglátom az értesítőt, és elhatározom, hogy visszamegyek a postára a csomagomért. Elhatározom, hogy a postára már kényelmes cipőben megyek át. Leveszem a 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmámat és felveszem a lapos sarkú, szuperkényelmes darabot, benne az egyénileg az én harántboltozatomra készült talpbetéttel, és elindulok a postára.
És akkor két lépés után rájövök, hogy te jó ég, mennyire klassz dolog kényelmes cipőben járni, és tíz lépés után rájövök, hogy milyen klassz, ahogy ropog a hó a talpam alatt, nem is annyira ótvar ez a Város, és amúgy is mindjárt itt a tavasz, és tizenhat lépés után rájövök, hogy az Élet nem egy munkahely, hanem az Élet hóropogás és tavasz és interneten rendelt cool felsők és hülyeségeken röhögés a férjemmel és körtés cider iszogatása üvegből a fürdőkádban, miközben a Handsome Molly-t éneklem hangosan (és hamisan).
A magas sarok és a neurotranszmitter-egyensúly közötti kapcsolat egyébként nem az én ötletem, sőt, egy Jarl Flensmark nevű svéd kutató szerint egyenesen skizofréniát okoz a magas sarok. Flensmark szerint a történelem során megfigyelhető, hogy adott országban vagy kultúrkörben a magas sarok elterjedését követően megnőtt a népességben a skizofrén asszonyok aránya. A magas sarok viselése során ugyanis "a vádlink olyan módon feszül meg, ahogyan normális esetben sohasem feszül. A normális ("normális" itt: lapos sarkakon történő - a szerk.) járás során a lábunkban lévő mechanoreceptorokból felszálló ingerületek növelik a cerebellothalamo-cortico-cerebelláris körök aktivitását az NMDA-receptorokon keresztül. Magas sarkúban a fenti neurális körök kevésbé stimulálódnak, a csökkent kérgi aktivitás pedig változásokat idéz elő a dopaminerg funkcióban, beleértve a bazális ganglion-thalamo-cortico-nigro-bazális ganglion köröket." Hát így. Ha megbolondulok, beperelem a Salamander cipőboltot.
Nekem az is elég, ha szép az idő
Ééés, még az is volt, hogy vettem körtés cidert, és hogy megérkezett az interneten vásárolt cool felsőm, asszem, holnap abban megyek iskolába. És azt írja az újság, hogy hamarosan tavasz lesz, és akkor Brennbergbe fogok menni és gyalogolni fogok és a Várhelyen fogok flangálni a világ szívcsakráján a druida sírhalmok között. Majd csinálok képeket.
Engem tulajdonképpen igen könnyű boldoggá tenni.
(Címben szereplő idézet innen, de csak saját felelősségre.)
I wish I was in London (or some other seaport town)
A legbonyolultabb dolgot is el tudom magyarázni érthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma kidolgozója vélhetően zokogásban törne ki a hallatán. Ez részben egy adottság, másrészt viszont lehet annak a mellékhatása, hogy esetenként gyakorlásképpen szobanövényeknek adok elő otthonomban.
Majd amikor már nem lesz kedvem többet az egészségügyhöz, akkor ismeretterjesztő irodalmat fogok írni. Egy egész bestseller-sorozatot, olyan címekkel, hogy "A pszichiátria alapkérdései szobanövények számára 1. - A bolondság története fikuszoknak."
Mondjuk az is a baj, hogy én magam is unom ezt a blogot. Viszont vettem repjegyet tavaszra Londonba, kaland, izgalom, vásárlás. Az utazás a kedvenc énvédő mechanizmusom.
A hetedik ne magad légy
Az van, hogy alapvetően nem szeretem a láncjátékokat, de zephyr-t meg bírom, úgyhogy megcsinálom félig. Tehát köszönöm a kreatív blogger díjat, képünkön.
Hét dolgot kell elárulnom magamról (gondolom, hét olyat, amit még nem árultam el? hát az nehéz lesz ennyi év után). Ímhol.
1. Van egy szemölcs a talpamon, amit tegnap megfagyasztottak sátáni bőrgyógyászok, és azóta nem tudok járni.
2. Mindig azzal menőzök (menőzöm?), hogy nem tévedek el, de igazából simán volt már rá példa közterületen is, épületek belsejében pedig azonnal eltévedek.
3. Azt gondolom magamról, hogy ugyan lehet, hogy egy csomó mindent az életben elismeréskeresésből csinálok, csakhogy remek érzékkel választom ki azokat az embereket, akiknek az elismerését keresem. Ahhoz, hogy végül nagyjából olyasvalamit csináljak, ami klassz és/vagy amit amúgy is szerettem volna. Ez a trükk.
4. Azt is gondolom, hogy ismeretterjesztő irodalmat kellene írnom laikusoknak, mert egyrészt imádok okoskodni, másrészt a legbonyolultabb témát is el tudom magyarázni teljesen közérthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma eredeti szerzője keservesen zokogna a hallatán.
5. 32 évig nem játszottam semmilyen számítógépes játékkal, de még aknakeresővel meg passziánsszal sem, pedig két éve karácsonyra vett nekem a férjem egy kontrollert az X-boxhoz. Nagyjából két hete pedig valamilyen különös indíttatásból kipróbáltam, és legalább tizenöt percig próbálgattam, hogy kell mozogni és alienekre lőni, és bár akkor megjött a vacsi és nem folytattam, de azt hiszem, a szüzességemet elvesztettem ezzel. Vagy ez még csak petting volt és nem vesztettem el, csak akkor, ha végigjátszom egy pályát?
6. Dolgok, amiket meg akartam csinálni 30 éves korom előtt és nem teljesítettem: bungee-jumping, és az a szörnyű, hogy már nem is fogom soha, mivel a szemész ettől igen határozottan és örökre eltiltott.
7. Egyáltalán nem adtam fel, hogy megírom a Brennbergbányán játszódó meseregényt, amit egyszer elkezdtem, illetve a háromgenerációs családregényt, amit nem kezdtem el. Ehelyett azzal ámítom magam, hogy jelenleg nem az írásról szól az életem, de majd eljön annak is az ideje.
Tovább kell ezt adni hét bloggernek, de én nem fogom, mert antiszociális köcsög vagyok szerintem az hülyeség.
I should focus more and stop complaining today
Nyavalyás Élet az istennek nem akar olyan lenni még mindig, mint amilyennek én azt szeretném, de legalább vettem egy klassz csizmát.
You don't seem real at all
Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.
A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.
Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.
Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.
Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot
- Akkor azt a Horthy Miklós-osat kérem! - mondja a néni a postán az ügyintézőnek. A néni bélyegeket válogat, és miatta nem halad a sor, és a mögötte állók hangosan sóhajtoznak és a szemüket forgatják. A néni rózsaszín kabátot, rózsaszín kalapot, berakott ősz hajat és kifogástalan sminket visel, és szemmel láthatóan a monarchia idejéből maradt itt valahogyan. Hátrafordul a szemforgatókhoz és azt mondja mintegy magyarázatképpen: - Ez a posta. Itt bélyeget árulnak.
Különben én is azt gondolom, hogy ez a posta, itt várakozni kell, most mindegy, hogy amiatt állsz tíz percet, mert rengetegen vannak, vagy mert egy ember 25 csekket ad fel, vagy mert egy rózsaszín néni éppenséggel bélyeget válogat. Sose értem, mért lepődnek meg és frusztrálódnak az emberek minden egyes alkalommal, amikor sorba kell állni a postán, ez az élet rendje, a postán sorba kell állni. Felépítettünk magunknak egy világot, amiben nem érezzük jól magunkat. Előtte se volt jó, mert fáztunk vagy éheztünk és féltünk a kardfogú tigristől meg a villámlástól és húsz év volt az átlagéletkor; most meg BKV-n kell utazni és túl sokan lakunk egy házban és vékonyak a falak és az átlagéletkorunk messze meghaladja a fogainkét, és ezért még fogorvoshoz is kell járni, és minden lehetséges dologgal rengeteg papírmunka van, és mindenhol egy csomó idegen ember van, és várni kell a postán. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy frusztrálódom minden alkalommal. Egy fokkal jobb világot kellett volna építeni, valamivel egyszerűbbet és használhatóbbat.
Végülis sorra kerülök mintegy nyolc percen belül, a postáskisasszony repesve örül az A4-es méretű borítékom láttán, amit ráadásul külföldre adok fel, merthogy az az ukász mára, hogy bélyegeket kell ragasztaniuk. És erre jó sok ráfér, és a nagyértékűeket is el tudja sütni. Engedélyt kér tőlem, hogy a szokásos pecsét helyett hadd ragasszon bélyeget, mert a bélyegnek el kell fogynia. Kiegyezünk három darab, kb. 6x5 cm méretű Kazinczy Ferencben. A mögöttem állók a szemüket forgatják. A postáskisasszony boldogan ragasztgat.
Hárman állnak előttem a postán, és nem halad a sor. Egy idő után még nekem is feltűnik, és megszemlélem, mitől nem halad a sor. A sort az ablaknál álló Néni tartja fel, aki szemmel láthatóan a 20. sz. elejéből érkezett időgéppel, rózsaszín kalapkát és berakott hajat visel. És rózsaszín kabátot. És valamivel szöszmötöl a postáskisasszonnyal.
Konkrétan bélyeget választ a feladandó levélre. Amikor belehallgatózom a jelenetbe, a Néni épp jóváhagy két, a postáskisasszony által javasolt kompozíciót, a harmadik borítékra pedig némi mérlegelés után a Horthy Miklós-os bélyeget választja.
A mögötte álló két asszony hangosan sóhajtozik, szemét forgatja, mire a Néni hátrafordul és mindenfajta bocsánatkérő hangsúly nélkül azt modja: "Ez a posta. Itt bélyeget árulnak." Az asszonyok tovább forgatják a szemüket, különben feleslegesen. Ez a posta, itt várakozni kell, a postán mindig sorbaállni kell és várakozni, az emberek mégis csodálkoznak és a szemüket forgatják,
Elég sok költői kérdés
Ezen a pszichiáterségen gondolkodom különben mostanság, beleértve magamat is. Azon, hogy mennyire megváltoztat. Megváltoztatja az ember személyiségét az, ha sokáig pszichiáterkedik? Van erre valami kutatás? Látszik fMRI-ben? Ahogy a sommelier-k agya máshogy reagál a borkóstolásra? Máshogy reagál a pszichiáter agya a szomorú történetre vagy a bolondságra, mint a normál kontroll személy agya? Kimutatták mondjuk brit tudósok húszéves követéses vizsgálattal, hogy pszichiáterek nárcisztikusabbak vagy legalább fölényeskedőbbek vagy ridegebbek vagy bolondabbak lettek, mint szociális ikerpárjaik? Öngyilkosok lesznek gyakrabban, meg isznak, biztos nyugtatókat is szednek, de én nem erre gondolok. Meg nem is azokra, akik élvezik a hatalmat és már eleve azért jöttek ide, hogy gyakorolják. Hanem hogy mit gondolnak a világról és az emberekről és magukról a normál mezei pszichiáterek? Elkezdik azt gondolni, hogy ők akkor már értik az emberi lét / agy / lélek rejtelmeit, és akkor rájuk ez már nem vonatkozik? Elkezdenek fölényes kívülállóként viselkedni és megnő az arcuk? Elkezdik azt gondolni, hogy azáltal, hogy megérted az érzéseket, már nem veszélyesek rád? Elkezdenek bölcselkedni és okoskodni és viccelődni? Elkezdenek szakmai terminusokban beszélni normál emberi érzésekről, és "félek" helyett azt mondják, hogy "teljesítményszorongásom van", és sírás helyett azt mondják, hogy "gyászmunka"? El kell kezdeni okoskodni és viccelődni és fölényeskedni, önvédelemből, különben nem bírod ki sok évig? Direkt jó, hogy okoskodom és viccelődöm, mert így legalább csomószor tudok együttérző maradni és nem égek ki és nem leszek gonosz és nem leszek hatalommániás, és nem változom rideg analitikusasszonnyá vagy gyógyító mesterguruvá? (Bár ezt nem tudhatjuk előre, szerintem lenne tehetségem rideg analitikusasszonykodáshoz.)
Vagy nem a pszichiáterkedés ez, hanem eleve a felnőttkor? Húszéves korában írhat az ember füzetbe naplót, meg verseket, meg álmodozhat, meg félhet, de harminc felett már illik inkább okoskodni meg viccelődni? Vagy a pszichiáterkedés rátett erre egy lapáttal, és ha manikűrösnek mentem volna, akkor maradhattam volna álmodozó és nem kellene feltétlenül bölcs távolságtartással vagy szarkasztikus humorral szemlélnem az élet minden nyavalyás aspektusát? Vagy húszévesen is szarkasztikus voltam és okoskodó, és semmit sem változtam? Igazából az voltam ám akkor is, csak kevesebbet beszéltem. De más a világképünk, mint a normális emberé? Nagyon más? Miben más? Mikor változik meg?
In headaches and in worry, vaguely life leaks away
Tegnap meg esendő lettem mint a nyavalya, amennyiben migrént kaptam (valójában nem migrént, hanem tenziós fej- és hátfájást, de semmi nem használt rá, és a migrén sokkal elegánsabban hangzik), de annyira, hogy hazamentem fél órával a munkaidő vége előtt és otthon szöszöltem. Igen büszke voltam magamra, és többször vállon veregettem magam, amiért hazamentem a munkaidő vége előtt. Mondjuk az otthonszöszöléstől (plusz még némi algoflex, izomlazító kenőcs, forró fürdő, földönfekvés, nyújtógyakorlatok, csokoládé) el is múlt. De ez még mindig nyomába sem ér a Csinilánynak, akinek szívtáji szorító jellegű fájdalma csak a Zarában múlik el a cipőosztályon.
A Filozófus szerint fejfájásom hátterében az állt, hogy nem fejezem ki a dühömet, úgyhogy ma lépten-nyomon kifejeztem azt minden erre alkalmas fórumon. Sajnos, nagyobb tárgyak dobálása és kollégák papuccsal való fejbeütése nem javasolt a pszichiátrián, ezért csupán verbálisan fejezhettem ki, a többit meg imagináltam. Persze amúgy én tudom, hogy a fejfájásom hátterében az áll, hogy nem sportolok, ezért fáj a hátam, ezért fáj a fejem is, nem pedig holmi obskurus pszichés folyamatok, és amúgyis ki szoktam fejezni a dühömet pofavágások és nyavalygás keretében. Ma meg két kolléga is kifejtette nekem kérdés nélkül, hogy én milyen jól vagyok és jó életszakaszban vagyok és megtaláltam a helyemet. Hát, akkor biztos így van, kiváló szakemberek mondták végülis.