Keep calm

Régebben nem szoktam ilyen évértékelőket írogatni, de tavaly végigolvastam az előző évemet és megtetszett ez a fajta áttekintés, úgyhogy most is ez lesz, amíg fő a hagyományos január elsejei korhelyleves. Ne legyenek illúzióink, néhány klassz új ismeretséget és koncertélményt leszámítva 2010 a munkahelyemről szól.

2010 január elseje mindjárt azzal kezdődik, hogy bemegyek reggel nyolcra dolgozni felháborítóan napbarnítottan és kipihenten egy doboz mogyorós-csokis süti társaságában, aztán pedig egész éjjel dumálunk Zsuzsa nővérrel a zárt osztály konyhájában. Januárban mindenféle változás van a Helyen, nem vállalom el egy osztály vezetését, úgy, hogy senkitől sem kérek tanácsot a döntéshez, hanem tudom magamtól, hogy én nem azt akarom csinálni, és ez jó érzés. Veszek egy piros kabátot, és elhatározom, hogy leszokom a dohányzásról, megtanulok tűsarkúban járni és beosztani az időmet. Az eredmények: a dohányzásról nem szoktam le, bár drasztikusan csökkentettem (havonta egy doboznál tartok), gyönyörűen járok tűsarkúban, ugyanakkor továbbra is sokkal jobban hozzám illőnek tartom a lapos sarkat, mert abban lehet osonni és kilométereket gyalogolni is. Az időm beosztására pedig számtalan módszert kipróbálok az év során, nem adom fel, mindenféle naptárakat, listákat, táblázatokat, és mindig rájövök, hogy lehetetlen.

Februárban azzal foglalkozom, hogy vajon mennyire változtat meg engem a pszichiátria/pszichoterápia és ezen gondolkodom egész hónapban, meg később is, egész évben, hogy ez én vagyok-e meg ezt akarom-e csinálni, el akarok-e menni máshová, hova máshová. Az egész évet ez az ambivalencia jellemzi, menetrendszerűen két hétig gyűlölöm a munkahelyemet, aztán rájövök, hogy basszus, mégsincs ennél klasszabb és érdekesebb és nekemvalóbb semmi, aztán elfáradok és rájövök, hogy miért nem lettem inkább HR-es / angoltanár / botanikus / jogász, és így tovább, ciklikusan, egész évben. Az egész évet le tudnám írni annyival, hogy januárban itt akarok dolgozni, februárban nem, aztán igen, nem, igen, nem, igen, nem. A pszichiátriás kérdésre meg azt mondja valahavolt kedvenc Főnököm, hogy tanuljak meg esendő maradni, és ez annyira pontosan az a szó, amit kerestem, hogy meg is jegyzem magamnak jól.

Márciusban rájövök, hogy én ilyenkor már rég Sopronba akartam költözni az eredeti terv szerint, aztán itt ragadtam valahogy. Kirándulok Sopronba, meg meglátogatom Londonban húgomat, megnézem a Highgate Cemetery-t meg a HMS Belfastot meg a Freud múzeumot, veszek egy klassz táskát az Oxford streeten. Ja, meg még előtte kapok szakmai díjat is, az klassz, mert abból van pénzem Londonba utazni, meg amúgy is imádom, ha dicsérnek.

Áprilisban van a Szendi-féle vita, amin totál kiakadok, mert ahhoz sem szoktam hozzá, hogy PMS-es tünetekkel küszködve kettő darab 150 feletti IQ-val rendelkező férfival vitatkozzak szimultán (az egyik a férjem), akik tökéletesen ellentétes álláspontot képviselnek, míg én kb. a középutat, de különösen ahhoz nem, hogy a blogom a pszichiátriáról szóljon és nekem itt véleményformálni kelljen meg mittudoménmicsoda. Egy teljes hétig dühöngök utána, közben még a könyvet is megkapom olvasásra, nincs menekvés. Ez a momentum a kezdete annak a vonulatnak, amelynek során a Pszichiátria Valósága betolakszik a blogomba, két magyar kongresszusra megyek el idén és mindkettőn megemlítik az isoldét, az egyiken konkrétan a magyar pszichiátriai társaság leendő elnöke, és utálom és hisztizek, hogy nem lehet az embernek egy átmeneti tere, amire pedig szükség van, nekem legalábbis. Ja, és elkezdek edzeni járni reggel, aminek később az a sorsa, hogy nagyjából júliusig viszonylagos rendszerességgel eljárok (heti 3 körül), szabim alatt is eljárok, csak nem hajnalban, hanem délelőtt, aztán augusztus 23-án visszajövök szabiról és elkezdek dolgozni és ott van vége, nem sportolok egészen decemberig.

Májusban csinálok pszichoterapeuta szakvizsgát, az kaland, még mindig A Cikkemmel szenvedek, annak kapcsán is szakmai krízisbe kerülök, valamint elmegyek inni Lammal, ami klassz és tanulságos és vicces és kiderül, hogy voltunk ugyanazon a James Band koncerten Sopronban mintegy 15 évvel ezelőtt.

Júniusban hét éves a blogom, elfogadják A Cikkemet, abból kihozom, amit lehet, körbeszaladgálok a munkahelyem épületében, minden ajtón bekopogok és újságolom, és veszek magamnak egyből három pár cipőt jutalmul. Aztán végképp megelégelem a szakmám ilyen mértékű valós jelenlétét a blogomban, én megsértődöm azon, hogy nem játszhatok és bujkálhatok és lehetek anonim és írhatok hülyeségekről, úgyhogy tartok szünetet. Szünetet tartani klassz. Júliusban nem is írok blogot, ehelyett csomót dolgozom, meg van a mozgásterápiás hétvége, amin van egy kicsit szomorú élményem, ugyanakkor van itthon a Húgom és beledobja a telefonját a Dunába, hirtelen ötlettől vezérelve begöndöríttetem a hajamat, férjhez adjuk Rékát, ami klassz esküvő, sosem fogy el a rézangyal mézes meggy és hajnali ötig táncolunk Doors-ra mezítláb. Aztán elmegyek szabadságra.

A szabadságom augusztus végéig tart és nem utazom sehova, mert nincs pénzünk és a férjemnek sokkal kevesebb a szabija, de attól még tök jó, olyanokat csinálok, hogy minden nap eljárok edzeni, mindenféle emberekkel talákozom, kirándulok Sopronban, van Sziget Cseh Tamás emlékkoncerttel meg Muse-zal meg PiL-lel, melynek kapcsán öreg punknak neveznek és én ennek örülök, és befejezzük az egyik cikkünket. Konkrétan van az, amikor a futógépen telefonálok Kollégámmal és lihegve magyarázom neki a skizofréniában és autizmusban tapasztalható mentalizációs deficit közötti különbségeket, hazafelé veszek a piacon barackot és befőzöm a baracklekvárt, este meg elmegyek a kocsmába. Én ilyen szeretek lenni. Ja, és körbebiciklizzük a Fertő-tavat.

Szeptemberben nincs semmi, dolgozom, rinyálok, értékválságba kerülök attól, hogy milyen keveset keresek, megsértődöm, hogy nem kapom meg a tervezett mellékállást a munkahelyemen belül (komolyan örökre megsértődöm, és bármikor a jövőben felajánlják, el fogom utasítani), felfedezem a Szabó Ervin könyvtár létezését meg vizsgázom a mozgásterapeuta képzésen. Szeretem azt tanulni, mert az antipszichiátria mellett a másik olyan terület, ami meglepően tágítja a látókörömet és elgondolkodtat és intellektuális kaland, ha szabad ezt a nagyzoló és elcsépelt kifejezést használnom. Közben biochef-et eszem, az is kaland, csak másmilyen.

Októberben véletlenül elmegyek Athénba pszichiátria genetika kongresszusra, az klassz, napozok a strandon és tetszik a kongresszus is, ezt leszámítva meg utálok itt dolgozni és önéletrajzot írok és állásokat nézegetek. Egy mellékállásra felvételizek, ahol pénzt lehet keresni, de még azóta se kezdődött el. A legjobb dolog a hónapban, hogy Sarah Connornak öltözöm Lucia Halloween-partiján. Novemberben már végképp el akarok menni bárhová, interjúzom az írekkel, de nem költözöm végül Írországba, mert nem most van itt az ideje, Kollégánál záróbuli van, és megyünk Londonba, ami ugyan kicsit kaotikus, de a National-koncert mindenképp szuper.

Decemberben meg megint szeretem a munkámat, ez némiképp annak köszönhető, hogy novemberben kihisztiztem magamnak, hogy átmenetileg egy kicsit máshogy szervezhessem a teendőimet és ebben a két hónapban nem teljesen szimultán kellett csinálnom a tudományos munkát meg a betegellátást, hanem csak részben szimultán, és így sokkal jobb volt. Lehetővé tette, hogy rájöjjek, hogy jé, én szeretem a Tudományt, meg jé, én szeretem a betegellátást, és ahogy telnek az évek, azért apránként, de egyre inkább azt a részét csinálhatom benne, amit szeretek és ami érdekel, ettől el is szomorodtam, mert sajnos ismét nem arról van szó, hogy egy olyan helyen dolgozom, amit utálok és itt kéne hagyni, hanem nagy csomó mindent szeretek benne, csomó más meg nehézség, és ezt az ambivanelnciát nem tudom, mikor és hogyan lehet feloldani, ha egyáltalán valaha. Vagy bele kell törődni, nem tudom. Mindenesetre kiválóan teljesítettem a kínai horoszkóp előrejelzéseit, miszerint a Tigris évében a Kígyó körül változnak a dolgok és a Kígyó is változni akar és menni, de álljon ellen a kísértésnek és maradjon a seggén, mert nem most van itt az ideje.

A munkahelyi izéken és szakmai lelkizéseken kívül még az történt idén, hogy klassz emberekkel ismerkedtem meg a blogom révén, orvosokkal és rocksztárokkal egyaránt, és bár idén magamhoz képest rettentően keveset foglalkoztam a barátaimmal, sose értem rá, mert dolgoztam, még a beharangozott szülinapi bulimat se szerveztem meg, mégis egy csomó ember írt vagy felhívott vagy ajándékot vett a szülinapomkor, és az klassz, örültem neki és meglepődtem, hogy az elhanyagolás és a nyafogás ellenére is szeretnek és tudják, mikor van a szülinapom, pedig semelyik közösségi oldalon nem vagyok rajta.

"Day" is a vestigial mode of time measurement based on solar cycles

Szórakoztató geekek és gyönyörű macskák társaságában zártuk az évet egy nyolcadik kerületi panellakásban, és az első három mondat, amit az új évben hallottam, egy-egy borzalmas szóvicc volt.

Bunnies aren't just cute like everybody supposes

Majd holnap visszatekintek az évre, mert ma még dolgoztam (igen, ez egy olyan év volt, amiben viszonylag sokat dolgoztam, de ne csüggedjünk, 2011 a Nyúl éve vagy a Macska éve, és az egyik se dolgos állat, vagy szaporodni fogunk, vagy dorombolni). A pénztárosnő mondjuk már ma is nagy, rózsaszín nyuszifüleket viselt a fején a CBA-ban. Boldog új évet.

Főleg csoportdinamika

Most, hogy a két ünnep között nem kellett eszetlenül sokfelé figyelni a munkahelyemen, hanem átlátható feladatom volt, azt figyeltem meg, hogy itt minden nap van valami Balhé. Persze, mindig van, mielőtt felvételiztem volna erre a munkahelyre, már figyelmeztettek, hogy ide ne jöjjek, mert itt, idézem, "állandó fúrás megy", de a valóságban egyáltalán nem ez a helyzet, nem fúrás megy, esetenként még segítik is egymás karrierjét az emberek, hanem állandóan dinamika van és hiszti és műbalhé. Néha van igazi balhé is vagy krízis, azzal nincs problémám, az gondolom szükségszerű minden közösségben, része az életnek, itt inkább az apró-cseprő hétköznapi problémák felturbózásának képességéről van szó. Érthetetlen okból, mintha nem lenne itt elég a dráma amúgyis. Jelenleg a banda háromnegyede szabin van, mármint a kollégáim, de ez nem akadályoz meg minket a dinamika kibontakoztatásában, valamint az elfojtott feszültség, a mesteri intrika és a sértett szarkazmus drámai csúcspont köré szervezésében. Olyanokra kell gondolni, hogy: a pszichológuscsaj még a múlt héten összeveszett a főnővérrel egy logisztikai félreértésen, valami változásról nem értesültek, de hagyott róla cetlit, de nem hagyott, de betelefonálhatott volna, de kérjen bocsánatot, nem, a másik kérjen bocsánatot, de hogy képzeli, mért mond ilyet, mért csinál ilyet, ő mért csinál, úgyse olvassák el a cetlijeit soha, ésatöbbi. Az ambulancián dolgozó emberek mindannyian szabin vannak, ez többnyire már önmagában elég a kiboruláshoz, de most a helyettesük se tud lemenni, mert más dolga van, ki menjen le helyette, nekem is más dolgom van, mi az, hogy más dolga van, az a dolga, menjen le, ki osztotta be így, x szól y-nak, hogy szóljon z-nek, hogy menjen le, miért nem x saját maga szól z-nek, mit kell üzengetni, várjál, megkérem akkor a-t, de miért nekem kell megkérni, kérje meg b, nem is az én dolgom. Az egyik osztály át akar adni a másiknak hétvégére három beteget, miért nekünk, miért nem nekik, legyen a másik osztály, na jó, jöjjenek, de akkor adjatok melléjük egy nővért is, micsoda, mit képzeltek, szó se lehet róla, tizenöt percen belül három osztály közreműködésével osztályok közötti harc orvosok és nővérek bevonásával, nincs hely, van hely, nincs, de lesz, miért ide, miért nem oda. Részemről néha beszállok, néha röhögök rajtuk, néha próbálok legalább nem szándékosan tovább rontani a helyzeten, néha nem. Hétfőn kitalálom, hogy meg akarok tanulni úgy kacagni, mint a göndör hajú lány az utánozhatatlan dívakacajjal, ezért minden adandó alkalommal gyakorolom, szerintem már egész jól megy, de aztán a nővérek rám szólnak, hogy ez offenzív és sértő és olyan, mintha kifiguráznám, akkor ijedten abbahagyom, mielőtt még elterjed, hogy a rosszakarója vagyok és a háta mögött úgy nevetek, mint ő. Kolléganő autóbalesetet szenved, ami igazán baj, mert szegény, meg mert nem tud bejönni és ki lássa el helyette a feladatait, az összes probléma közül ez az, amit simán azonnal és zökkenőmentesen megoldunk. És nem beszélve arról, hogy a főnővér lecseszi az osztályon dolgozó orvosokat, hogy nem szereztünk a gyógyszercégektől nagyméretű határidőnaplót előjegyzési naptár céljára, kénytelen volt a másik osztály osztályvezetőjétől kérni, mert ilyenek vagyunk, nem figyelünk oda, ezen a ponton naeztmostmár kikérem magamnak, a múlt héten, pedig rengeteg dolgom volt és mégis beengedtem fél percre az orvoslátogatót csupán azért, mert láttam, hogy naptárak vannak nála, és bár nekem nincs szükségem x gyógyszercég logójával ellátott naptárra, nekem Elveim vannak és Moleskine-em, de arra gondoltam, biztos kell egy előjegyzési naptárnak, és kértem tőle egyet és odaadtam a főnővérhelyettesnek, arról én már nem tehetek, ha az hazavitte vagy megette, hát arról ő se, vajon akkor hova tűnhetett. Keresnek telefonon egy másik részlegről, de nem veszem fel kb húsz percig, lenémítottam az értekezlet miatt és úgy maradt, felhívják az asszisztensnőt, hogy nem tudja-e, hol vagyok, nem tudja, ő is próbál hívni, továbbra sem veszem fel, uramisten, az asszisztensnő felhívja a földrajzilag hozzám legközelebbi nővérállomást, hogy nem láttak-e arrafelé, egy fél órája láttak, de azóta nem, az asszisztensnő megkéri a nővért, hogy dörömböljön a szobám ajtaján, mert mi lehet velem, mi történhetett, biztos rosszul lettem!!! Dörömböl, megijedek, úristen, ennyire keresnek, biztos életbevágóan sürgős és fontos, visszahívom a szóban forgó részleget, persze teljesen jelentéktelen apróság. Komolyan, mint Húgom szerint a londoniak, kell a káosz, ha véletlenül nincs, akkor okozunk.
Annyit kellene tennem, hogy minden szereplőt elnevezek valahogy, és most  minden túlzás nélkül, minden egyes itt töltött napról tudnék írni egy Hódos Hajnalka-féle hogyvolt-os VV4-bejegyzést.*

(*Azért azt szeretném leszögezni, hogy a kollégáim és a villalakók között az égegyadta világon semmiféle hasonlóság nincsen hálistennek, a hasonlat csupán arra a fajta működésmódra vonatkozott, amelynek során kisebb nézetkülöbségekből azonnal műbalhét kavarunk.)

Azon gondolkodtam mostanában, hogy van az, amikor az emberek elpanaszolják, hogy mennyire haragszanak a volt / jelenlegi pasijukra / nőjükre, mert megcsalta őket az a szemét/nem vitte le a szemetet / tetszőleges jogos érv, és én ebben annyira rossz vagyok. Tudniillik abban, hogy feltétel nélkül a beszélő pártját fogjam. Magánéletben és pszichoterápiás helyzetben is azonnal megpróbálom megvilágítani a másik oldalt, és az különben tényleg idegesítő, higgyétek el, az ember ilyenkor nem arra vágyik, hogy megvilágítsák neki a másik oldalt, hanem arra, hogy "igen, az a szemét aljas dög, nem érdemel meg téged, gyere, itt egy üveg pálinka meg egy százas zsepi". először azt gondoltam, biztos a sok pszichoterápia ment az agyamra és azért, de most rájöttem, hogy á, nem, régen én még sokkal ilyenebb voltam, kérdezzétek csak meg a szerencsétlen gimis barátnőimet. Mostanában legalább már megpróbálom magam valamennyire visszafogni.

Its atmosphere is 7% cinnamon

Hgy mit ki bírnak hozni az emberek ebből a karácsonyból, ez engem minden évben lenyűgöz. A hiszti.

Kezdve a vásárlással meg a csúnya elüzletiesedéssel, amin lehet sírni és felháborodni és nyiffogni, hogy már nem olyan a karácsony, mint régen, amikor még a jézuska hozta az ajándékot és nem Nekem kellett önkezemmel megvásárolni azt a plázában a saját pénzemből. Mert a vásárlás eleve a gonosz műve, de másoknak vásárolni, nem is magamnak, a saját nehezen megkeresett pénzemből Oszkár bácsinak venni nyakkendőt, amit aztán majd nem is hord, az már végképp több a soknál. Nem beszélve arról, hogy a vásárlás megöli a szeretetet, és úgy lehetetlen egymást szeretni, hogy ha vettünk is egymásnak tárgyakat, mert a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, és legfőképpen nem vásárol dolgokat. Ahol vásárlás van, ott nincsen szeretet, ez világos. Az egészen biztosan teljesen lerombolja az emberek közötti kötelékeket, ha viszek az anyósnak egy rózsaolajas habfürdőt, amit aztán nem használ, mert olyan szép üvege van, inkább elteszi a szekrénybe a tavalyi mellé.

A másik dolog, ami lerombolja a szeretetet és egyébként szupportív kapcsolatokat romba dönt, az a főzés. Két dolgot lehet tenni, vagy idegbeteg módon gürcöl az ember a konyhában hetekig, mákot darál, libát töm, és Luca napjától kezdve lavórban mosakszunk, mert a kádban élőhal van, ez a hozzáállás nyilvánvalóan tönkreteszi az ünnepet, vagy pedig még időben ráébred, hogy a szeretet nem főz, nem klopfol, nem paníroz, a szeretet nem pucol halat és nem reszel sajtot, a szeretet pizzát rendel. A legjobb persze mégiscsak az, ha ráébredünk, hogy a bejglisütés egy az egyben tönkreteszi az emberek közötti kötelékeket, de duzzogva mégis sütjük, főzzük, pucoljuk, és gyűlölünk mindenkit, aki erre kényszerít minket, esetleg gyűlöljük a főzéssel foglalkozó családtagot, mert nem ül le közénk a kanapéra tévézni, hanem odakint tésztát gyúr, és ha bejön, akkor is lisztes a keze és/vagy idegbeteg, tönkretéve ezzel az ünnepet. A szeretet nem lisztes.

Ha már vásároltunk a szeretteinknek tárgyakat, és sütöttünk vagy nem sütöttünk nekik süteményt, de még mindig úgy érezzük, hogy mégis mindennek dacára úgy valahogy szeretjük őket, akkor még mindig van rá esélyünk, hogy szeretteink az ország különböző részein laknak, ilyenkor a közelebbi rokonokat (mint szülők) esetleg meg kell látogatni, ami egészen biztosan megadja az utolsó csapást az amúgy szeretetteljes kapcsolatra. Részletkérdés, hogy kocsival szerencsétlenkedünk a behavazott utakon a sok, feltehetően részeg idióta között, akik elénkvágnak, ezért tart itt ez az ország, vagy vonattal és busszal és rengeteg csomaggal bumlizunk havasesőben, az utazgatás tönkreteszi a szeretetet, mert a szeretet nem megy IC-vel és nem vezet autót. Különösen utálja, ha vidéki rokonok ebédre és/vagy vacsorára invitálják és rengeteg kaját akarnak belétömni. Nem is gondolnánk, mennyi, amúgy szoros és az idő próbáját kiálló emberi kapcsolatot tett már tönkre az a mondat, hogy "fiam, egyél még egy kis rántott húst".

És akkor azokról az apróságokról már ne is beszéljünk, amik még együtt azért totálba tönkre tudnak vágni egy ilyen szép ünnepet, mint például a karácsonyfa kérdése, élő fákat kivágni ugyanis gyilkosság és elpusztul a Föld, a műanyag karácsonyfa igénytelen, ágakat csak fukar olcsójánosok állítanak, a cserepes fenyő meg a tipikus pesti trendi divatkreténség szimbóluma, úgyhogy teljesen mindegy, melyiket vesszük, nem jöhetünk ki jól, mert a szeretet nem fenyőfagyilkos, de nem műanyag, a szeretet nem fukar, és nem trendi, szóval nincs kiút, mindenképpen gáz. Hasonlóan gáz még a kollégáktól kapott animgifes meg ilyen-olyan emailben küldött üdvözlőlapok tömkelege és bölcs karácsonyi lánclevelek és facebook-on boldogkarácsonyozások, és egyéb butaságok, bezzeg amikor még képeslapokat küldtünk egymásnak, mert a szeretet az nem tucatemailt küld, hanem megveszi a képeslapot és felbélyegzi azt. A szeretet ezenfelül sosem, azaz sosem hallgat karácsonyi zenét, és nyilvánvalóan lehetetlen egymást elviselni úgy, hogy ha minden lehetséges rádióadon és minden boltban is karácsonyi dalok szólnak, mert a karácsonyi dalok az ördög műve, azok gyűlöletet szítanak a szívekben, és mindennemű pozitív odafordulást embertársaink felé azonnal lehetetlenné tesznek.

Különben pedig, ha nem lenne ez a fránya vásárlás, főzés, utazás, család, evés, fenyő, internet és zene, annyira lehetne egymást szeretni. De így?? Meg egyáltalán maga az a tény, hogy vannak itt ezek az emberek, akik a rokonaink, vagy a családunk, vagy a barátaink vagy a kollégáink és egész évben nyugisan lehet őket kurva idegesítőnek tartani, erre van két nap, amikor meg kell próbálni legalább nem felrúgni őket, hanem úgy valamennyire eltűrni, ezt a stresszt ezt ki bírja ki, komolyan? És legfőképpen mennyire visszataszító, álságos dolog, ha megpróbálunk türelmesek lenni a politizáló nagybácsinkkal meg az ezoterikus hisztérika nagynénénkkel, és megpróbáljuk őket meghallgatni és pár óráig elviselni? A szeretet nem türelmes, a szeretet nem hallgat idegesítő rokonokat tojáslikőr mellett. Hová vezetne az.

Főleg diós

Na, akkor most már eszek egy kis bejglit.

Főleg rossz prognózis

Bár az évszámot elnézve nagyon régi, de én most találtam ezt a bejegyzést és nevetek rajta, és a nem nagyon sértődékeny pszichiáter olvasók is fognak (ha vannak itt ilyenek). A szerző saját bevallása szerint az autizmus spektrumba tartozik, és több, humoros diagnosztikus kategóriában írja le az úgynevezett normális embereket blogján, Diagnostic and Statistical Manual of Normal Disorders cím alatt. Az egyik diagnosztikai kategória a pszichiáterek, amely tünetcsoport közös jellemzőit a DSM IV. nyelvezetével, kiváló pszichopatológiai éleslátással írja le a szerző. Ilyenek vannak benne, hogy
"As a result, obsessive or compulsive 'help' behavior may be present"
"The name 'psychiatry disorder' has been questioned in recent years, as it has been noted that an identical disorder exists in some clinical psychologist, social workers, and non-psychiatric medical professionals"
"There is usually a prodrome of eight or more years before full fedge psychiatry is manifest."
"Psychiatry is a very dangerous disorder, and often resistant to reason. Further, the prognosis is quite poor, with the disorder usually lasting for decades, and recovery very rarely complete - often, the best recovery that can be hoped for is a remission into the retired state."

669.60 Retired Psychiatry

1. A previous episode of psychiatry disorder, of any type, meeting full criteria
2. Continues to hold many of the psychiatric views, possibly in a milder form
3. No longer meet criteria B. for psychiatry disorder

Sometimes a psychiatrist will cease to be a threat to others, while maintaining some of the characteristic though patterns of psychiatry. These are referred to as retired psychiatrists.

Főleg tárgyak, valamint macska

Kaptam karácsonyi ajándékos mémet is, köszönöm. Először nem volt kedvem hozzá, mert ez már túl sok mém nekem, a múltkor a kreatívos, most meg ez, de aztán több, a való életben a valóságban ismert valódi barátom szólt, hogy írjam már meg a blogomban, mit szeretnék karácsonyra. Hát így. És továbbadom  Mollynak,  Annalightnak*, Kisfeketemadárnak, Morcznak, Doktrínának, Zenóbiának, Kalibnak. Nemkötelező jelleggel. Karácsonyi ajándéklistát kell írni, továbbadni hét bloggernek, értesíteni őket róla, nagy vonalakban ezek a szabályok.

(*Jaj, de közben rájöttem, hogy ő már megkapta korábban, akkor, nem tudom. Mondom, hogy nem való nekem az ilyesmi.)

Változó, vannak évek, amikor tárgyakat szeretnék, de az elmúlt két évben például semmilyen tárgyra nem vágytam. Idén meg igen. Szeretnék egy jó sapkát, fehér kötöttet, de eddig még egyik sem tetszett a boltokban, mind ronda vagy nem áll jól, és egy fekete kapucnis pufikabátot, mert olyanom még sose volt és hátha azok melegebbek a szövetkabátnál. Egy jó farmert, de olyat, hogy rám jöjjön és jó seggem legyen benne, de ne kelljen behúzni a hasamat a begombolásához, és ne legyen szűk szárú, de be lehessen tűrni csizmába (ha egy farmeren belül nem oldhatóak meg a fenti tulajdonságok, akkor két farmert). Persze, leginkább egy kapucnis irhakabátot szeretnék, olyat, amilyen a 70-es évek Ez a divat-évkönyveiben volt, igazi állatbőrből. Ígérem, nem hordok sok állatot, nem is eszem sok állatot, és nem kell anyjukból kiműtött kismacskaembriók bőre-szőre, elég a sima tehén is (vagy amiből van az irhabunda). Régóta szeretnék kasmír pulóvert is, olyat, ami fekete vagy sötétbarna, hosszú ujjú, és nagy, kör alakú kivágása van. És szerettem volna egy olyan hosszú ujjú csipke felsőt is, mint amilyenben az egyik kolléganőm kb. egész ősszel járt, csak barnában, de közben meg nem akarom az ő stílusát másolni, úgyhogy ezzel kapcsolatban van bennem némi ellentmondás. És bizsu fülbevalókat, mert a régieket már unom, karkötőből most van egy csomó, de az mindig jól jön, a karkötőket szeretem. A nyakláncokat mostanában valahogy nem annyira szeretem és hónapok óta egyszer vagy kétszer volt csak rajtam nyaklánc. Meg türkizkék sálat és türkizkék kötött kesztyűt, de olyat aminek az ujja vége szabad, hogy tudjak benne fogni, sőt, egyszer élünk, akkor legyen egy egész garnitúra, sapka-sál-kesztyű. És kötött lábszármelegítőt, vagy olyan hosszú zoknit, ami kilóg a csizma felett. Vagy csak legyen nyár. Szeretnék mindenféle kötött kardigánt is, vékonyakat is, meg olyat, ami vastag, puha, és úgy néz ki, mintha kézzel lenne kötve, de közben nem, és mostanában az aranyszínű ruhaneműk is tetszenek, például az olyan drapp kötöttfelső, amiben van aranyszál.

Kellene természetesen egy Kindle, csakhogy nekem a 9 colos kell, mert a normál méretű nekem túl kicsi és túl gyorsan olvasok és fél másodperc alatt elolvasom, ami a kijelzőjére fér és állandóan lapozni kell. Nem, iPad nem kell, túl fényes. Szeretnék egy profi hajvasalót, mert az enyém olcsó, interspáros, nem kíméli a hajszálakat és kicsi is, és szeretnék hajegyenesítő krémet meg hajegyenesítő hajfényspray-t, valamint göndörítő habot, mert úgy akarom hordani a hajamat, hogy néha göndöt, néha egyenes. És most láttam a Media Marktban klassz tejhabosító kancsót, úgy néz ki, mint egy vízforraló, bele kell önteni a tejet, megmelegíti és meghabosítja, úgy volt, hogy kávét kóstoltattak kávégép-bemutató keretében, és csak úgy volt hajlandó kávét adni nekem a csaj, ha előtte végighallgattam mind a kávégép, mind a most akcióban mellé kapható tejhabosító kancsó tulajdonságait. Láttam ionizáló hajkefét is, ami ceruzaelemmel megy és ionfelhőt bocsát ki (ez szabad szemmel nem látható), és ezért lezárja a hajvégeket és nem fog a hajad fésülködést követően szálldosni, itt előtört belőlem a konzervatizmus/a környezettudatosság, és arra gondoltam, meg tudok én fésülködni manuálisan is az elektromos áram segítsége nélkül, anyám is, nagyanyám is meg tudott, valamint Bolygónk szűkös energiakészleteit nem feltétlenül szeretném hajkefe által kibocsátott ionfelhőkre pazarolni, akármilyen keveset fogyaszt. Szóval azt nem kérek, ez csak mellékszál volt.

Ezenkívül még azt szeretném, ha lenne időm sportolni és masszázsra meg szaunázni járni, esetleg ha ezt is le akarjuk fordítani a tárgyak nyelvére, akkor szeretnék fitnessbérletet és masszázsbeutalót és szaunajegyet, jó, legyen wellnesshétvége, és mindenképpen fontos lenne, hogy legyen pénzem minden évben elutazni egy hónapra Thaiföldre a férjemmel. Vagy egy fényterápiás készüléket. És egy nagy házat, ahova meghívhatom a barátaimat vacsorázni, és egy autót, és egy telket vagy nyaralót Brennbergbányán. És egy macskát. Esetleg két macskát. Meg finom csokikat, meg finom alkoholokat, rézangyal mézes meggypálinkát, lindt csokigolyókat, esetleg finom alkoholokkal töltött csokikat, meg pattogócukros csokikat, meg finom sajtokat és medvecukrot és szusit és gyömbértea-granulátumot.

De igazából nehogy vegyen nekem valaki egy élő macskát a panelba.

We save the world so you don't have to

Megasztár, Liptai Klaudia hirtelen komolyra fordítja a szót.
(drámai hang, a nézőkre szegezett tekintet) - Nemrégiben vörösiszap öntötte el Kolontár és Devecser településeket. A katasztrófa következtében emberek százai vesztették el lakhelyüket és váltak otthontalanná. Ugyanígy állatok is otthontalanná váltak. Ezért a Megasztár csapata (várom, hogy minden telefonhívásból két forint a kolontáriaknak megy vagy valami) örökbefogatott egy kiskutyát!

Wow. Remélem, azért valami kisebbet, amit nem kerül túl sokba etetni.

Főleg hóbortos

Két visszajelzést kaptam a héten a hajviseletemre, az egyiket egy pszichotikus lánytól, aki azt mondta, hogy gyönyörű, a másikat pedig egy egészséges kontroll személytől, aki szerint hóbortos fiatal nőnek nézek ki. Klassz. Szeretek hóbortos fiatal nőnek kinézni. A másik, nagyon régi hobbim meg az, hogy szeretem, amikor az életben olyan jelenetekben szerepelek, ami lehetne akár egy film is. Legjobb, ha aláfestő zene is van hozzá, például december, hétfő este egy 12 órás munkanapot követően még bemegyek a kis thai helyre vacsit venni elvitelre, kint sötét van és szitáló havaseső, a konyhában két thai és egy magyar külsejű csaj egymás között nevetgélve nagy wok-okban készíti a fried rice-omat, addig üldögélek egyedül egy asztalkánál piros kabátban, hóbortos hajjal, többek szerint ijesztő szemüvegben, olvasom a Descartes tévedése c. könyvet és Quimby szól.

Meg még az volt, hogy letelt a háromhónapos ruhavásárlás-absztinencia időszaka, ami után nem is rohantam december 1-én azonnal ruhákat venni (mivel egyáltalán nem volt már pénzem fizetésig), ellenben hétvégén bementem az Orsay-ba, és döbbenten fedeztem fel, hogy minden ruha tetszik, és utána bementem a Mango-ba, és - ó, jaj! - ott is minden ruha tetszik, és nem sok választott el attól, hogy kiéhezetten vásároljak magamnak hat nadrágot, három szoknyát, kilenc felsőt, két sálat és egy piros lakk kistáskát, úgyhogy inkább kijöttem. Azt hittem eddig, hogy csak a koplalós fogyókúrák jellemzője a jojó-effektus, de ezek szerint esetemben a ruhákkal kapcsolatban is fellép. Rettenet.

A horoszkópom meg azt írja erre a hétre, hogy "olyan zűrzavar van a munkahelyén, amiben nemcsak dolgozni nehéz, de az egymás közötti torzsalkodás még azt a kis pozitív energiát, optimizmust is felemészti, ami egy Nyilasban eredendően megvan." Oh, please. Azért ne becsüljünk alá.

Dónde está la biblioteca

Úgy veszem észre, nem vagyok kifejezetten bloggerkedős időszakban (ez olyankor szokott lenni, amikor szeretem a munkámat meg amikor utálom, most épp az előbbi), de legalább Lucia írt arról, amikor voltunk a kocsmában.

Főleg az arzénalapú bacik

Tegnap délután, Kislány PhD-védését követően az egyik opponensével nagyjából kidolgoztuk, milyen pszichoterápiás módszerekkel kezeljük majd a Földön állomásozó űrlények szereptranzícióból eredő depressziós tüneteit, de akit esetleg a hülyeség helyett inkább tények érdekelnek, azoknak Dolphin kiváló összefoglalóval szolgál ideát.

I'll explain everything to the geeks

Voltunk három napot Londonban, mondjuk amikor kiderült, hogy a hotelunkat túlfoglalták és a háromból az első éjszakát egy másik hotelban kell töltenünk, majd sztrájk miatt két napig nem járt a metró, iszonyú hideg volt és végig azzal riogattak, hogy nem fog hazafelé felszállni a gépünk a hó miatt, akkor már kezdtem érteni, mire célzott Húgom, amikor azt mondta, "itt mindig káosz van, ezek imádják a káoszt".

Mindemellett voltunk a science-múzeumban meg képregényboltban meg vintage magazin és filmplakát-boltban (igen, a férjemmel voltam), meg persze Camden Market, meg a helyen, ahol húgom dolgozik. A science-múzeum különben iszonyú jó, minden van, Stephenson gőzmozdonya, Fleming penésze (a Penész!!), Röntgen első masinája, amivel a képet csinálta a neje kezéről (a világ első röntgenfelvételét a felesége kezéről készítette, hogy lenyűgözze az asszonyt új találmányával, de Frau Röntgen csak kiakadt és elborzadt. Nők...), az elmúlt évszázadok orvosi műszerei koponyalékelő készlettől az EMI első CT-jéig (az első CT gépet az EMI nevű, zenével és elektronikával foglalkozó cég építette, és azért volt pénzük rá 1972-ben, mert az előtte lévő néhány évben épp iszonyú sok bevételük volt a Beatles nevű zenekar lemezeinek eladásából), vintage vastüdők, művesék, kényszerzubbonyok, egy fél emeletnyi repülőgép a repülés történetének összes korszakából, meg hajók, meg sárgaréz, lyukkártyákkal működő számolóberendezések, meg búvárfelszerelés Cousteau kapitány korából. Az űrkutatásos rész volt rám a legnagyobb hatással, nekem valahogy az a képem alakult ki a filmekből, hogy az űrben profi, modern, elektronikával vezérelt rozsdamentes acél titánötvözetekkel repkedünk, erre ezek a régi rakéták basszus, meg a holdkomp (élethű másolat) nagyjából úgy néztek ki, mint amit otthon a sufniban raktak össze két zuhanycsőből meg a gyárból ellopott vasakból. Komolyan biztoságosabbnak látszott Newcomen első gőzgépe ezeknél. Hogy ezekbe önként, maguktól beszálltak emberek, hogy egy nagy robbanással kilőjék őket az űrbe, hogy aztán kézi vezérléssel landolhassanak a Holdon? Istenem, a férfiak csodálatos teremtmények.

Valamit klassz volt a The National-koncert is a Brixton Academy-n, amit eredetileg 1929-ben építettek és színház volt (ebben a bejegyzésben egy kicsit sok trivia van, igen, nekem is feltűnt). A National-t a yummie-ról ismerem és örök hála érte. Inkább hallgatni való zene és kicsit aggódtam, hogy unalmas lesz koncerten, de persze nem unalmas, hanem klasszul felpörög, ezek tudnak zenélni, szívatják egymást a felkonfokban, Matt bejön a közönség közé, körbetekeri a mikrofonzsinórját az oszlopokon. Majdnem az összes számot eljátsszák a High Violetről, meg a kedvenceimet a Boxerről, a végén pedig előadják a Vanderlyle Crybaby-t az új lemezről akusztikusan. Amit be is teszek ide, mert fenn van már youtube-on. Ott állunk valahol lent balra.

Gőzgép! Bányászat! Sopron!

Nem nagyon tudok elképzelni annál jobbat, mint egy gőzgépekről szóló vándorkiállítás a soproni Bányászati Múzeumban, de komolyan, ráadásul nem csak úgy odateszik, hanem a bányászathoz igazítják, és úgy rendezik át az egészet, hogy passzoljon. A soproni Bányászati Múzeum már eddig is iszonyú klassz volt, imádom, a gőzgépek meg ugye gőzgépek. Sajnos a megnyitóra nem tudok elmenni, mert fél órával ezelőtt volt, szóval majd valamikor decemberben fogom csak megnézni, majd beszámolok. A továbbiakban addig is itt a hivatalos ismertető. Cool. Menjetek.

Sopronban folytatódik a Gőzerő kiállítás, amely a gőzben rejlő lehetőségeket, és a technikára, kultúrára kifejtett hatását mutatja be. A Műszaki Örökség Program keretében megrendezésre kerülő kiállításban működő berendezések, digitális eszközök szemléltetik, hogy az elmúlt 300 évben mennyire a mindennapok nélkülözhetetlen eszköze lett a gőz.

A Felemelő század keretében megrendezett tárlatot a pályázati terven felül, a két hivatalos helyszín közé ékelődve, a soproni Központi Bányászati Múzeumban is bemutatja a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum november 25-től.

A szolnoki Damjanich János Múzeumban bő két hónap alatt közel hétezres látogatottságot, és a helyi és környékbeli fizikatanárok egyöntetű lelkesedését kiváltó kiállítás átrendezve érkezik Sopronba. A kiállítás a helyi múzeum küldetéséhez igazodva, azokat a változásokat hangsúlyozza, melyeket a gőz erejének megjelenése és használata idézett elő a bányászatban. Az átrendezés része az is, hogy a soproni múzeum állandó bányászati kiállításainak kapcsolódó részeit, tárgyait is ugyanolyan arculati elemekkel látják el, mint amellyel a Gőzerő rendelkezik.

A rendező intézmények szándéka szerint színesíteni fogja a soproni adventi Főtér kínálatát, hangulatát, hiszen Sopron egyetlen múzeuma, amely nem zár be a karácsonyi ünnepek alatt, az éppen a Gőzerő-nek helyet adó Központi Bányászati Múzeum.

Thomas Newcomen 1712-ben szabadalmaztatott gőzgépe volt az első olyan szerkezet, mely lehetővé tette a tűz melegében rejlő energia kiaknázását. Bár szerkezetének hatásfoka hihetetlenül gyenge volt (a befektetett hőenergiának alig 1 %-át alakítottá át hasznos munkává), jelentősége mégis óriási: megnyitotta az utat az ipari forradalom felé. El kell azonban ismerni, hogy Newcomen gőzgépének alkalmazási területe igen szűk volt; szerkezeti kialakításából adódóan gyakorlatilag csak bányák vízmentesítésére lehetett használni.* Ahhoz, hogy az ipar más területein is munkába lehessen állítani, James Watt zsenialitására volt szükség.

Hogy min változtatott James Watt, és hogy ki is találta fel a gőzgépet, megtudható a kiállításból, Sopronban 2011. január 23-ig.

GŐZERŐ – A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum vándorkiállítása
A kiállítás helye: Soproni Bányászati Múzeum, Sopron, Templom utca 2.
A kiállítás ideje: 2010. 11. 25 – 2011. január 23.

*Megjegyzem, Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne. Ha valaki esetleg nagyon rákattanna a bányászatra, még azt is megnézheti. Csak szólok.

Mindenféle haszontalankodás

Most látom, hogy kaptam kisfeketemadártól is kreatívbloggerdíjat, amit köszönök, most akkor már megcsinálom azt a részét rendesen, hogy árulj el magadról 7 dolgot. De most nem adom tovább, mert azt már csináltam, és akkor az már 14 ember lenne, jaj. Kicsit meg fogja határozni a tematikát az a tény, hogy az imént olvastam ki az In Style magazint.*

1. A hajamat 17 éves korom óta festem, akkor hosszú barnából hirtelen világos vörös lett és vettem hozzá egy cipzáros nyakú, rövid ujjú, kötött, lila-pink-sárga-zöld csíkos felsőt is. Az összes ismerősöm azzal fogadott, hogy "ööö. Más a hajad", én meg azt feleltem, hogy "nyugi, majd megszokod". Meg is szokták.

2. Kettő darab szemfestékem van, az egyiket az esküvőmre vettem, Lancome Round Midnight ezüst és rózsaszín, nagyon jó, meg van még valami drapp, amit valamihez adtak.

3. Imádok tusfürdőket venni, nekem azok örömet szereznek, főleg a gyümölcsösek, legutóbb egy gránátalma-málna illatút vettem direkt ügyeletbe, hogy amikor az ember reggel a munkahelyén ébred, akkor ott történjen valami jó.

4. Középiskolás koromban rengeteget vásároltunk turkálóban, mert ott lehetett klassz egyedi dolgokat kapni. Volt egy mustársárga kötött garbónk, ami 380 forint volt, de egyikünknek se volt annyi pénze, ezért Anikóval közösen vettük meg és néha nálam volt, néha nála. És mióta dolgozom, egyszerűen nem vagyok hajlandó turkálóban vásárolni, mert én nem fogok olyan ruhákat hordani, amit más már hodrott. Nem érdekel, milyen jó cuccok vannak ott és lehet, hogy némelyiket nem is hordták. Nem veszek használt ruhát.

5. Kivéve jajcica. Az vintage. De ott is csak táskát meg napszemüveget vettem eddig.

6. Van egy fekete Martensem, az a legrégebbi, kb. 14 éves, abban voltam Sarah Connor, egy barna, azt viseltem a legtöbbet, volt Kambodzsában és Párizsban és mittudoménmég, hol, ez utóbbiak már rettenetesen szakadtak, és van egy bordó, amit ajándékul vettem magamnak doktori fokozatom megszerzésének örömére. Még kéne egy piros lakk, meg egy virágmintás. Néha olyan korszakom van, amikor azt gondolom, hogy bakancsot nem lehet felvenni a munkahelyemre, hová vezetne az, néha meg simán hordom. Mondjuk a piros lakkot szerintem nem merném felvenni kb. sehova.

7. Most MIA: Galang c. számát nyomom a Dance Centrálban rendrakás és takarítás helyett.** Épp ideje volt, hogy valaki feltaláljon egy játékot, amiben az a feladat, hogy popzenére ugrabugráljál a nappaliban.

* De tegnap ügyeltem! Ügyelet utáni nap pihenőnap, nem csinálhatok túl sok hasznos dolgot.

** Lásd *.

It's all about the money

Szóval egy ideje épp eldöntöttem, hogy most kb. egy évig egészen biztosan nem disszidálok, de még előtte, úgy három hónappal ezelőtt egyeztettem interjú időpontot az ír csajjal mára. Gondolkodtam, hogy lemondjam-e, végülis nem akarok Írországba menni jelenleg, de aztán kíváncsi voltam, mi a mondandója, végülis mit veszíthetek, tíz percre van a lakásunktól az irodájuk, meghallgatom. Lényegileg elmondta, hogy kórházi pszichiátriai osztályra lehet menni dolgozni, pszichoterápiát nem csinálnak, a szakvizsgáimat nem fogadnák el, mert nincs külföldi munkatapasztalatom, hanem majd valamennyi tapasztalat után lehet feljebb ugrani, de még így is kb hatszor annyi pénzt adnak, mint itthon, ha meg még ügyelsz is, akkor többet. (Persze, épp most csődölnek be gazdaságilag, ki tudja az mit befolyásol.) Én mondjuk nem akarok annyira pszichiátriai osztályon dolgozni, ahol csak gyógyszeres kezelés van, az pár év után már lélekölő, és újfent szakorvosjelölti státuszból kezdeni sincs kedvem, meg különben is csak kíváncsi voltam, de nem is erről akartam írni, hanem hogy mondta a csaj (Deirdre-nek hívták, a másikat meg Sinead-nek, vajon írek-e), hogy az előttem interjúzottak három meg öt órákat vonatoztak ide Budapestre az interjúra, és hogy azért vannak ketten, mert amúgy csak az egyik csaj szokott jönni, mert olyan sokan jelentkeztek, és hogy amikor kijöttem, a váróban ott ült három darab csillogó szemű frissen végzett huszonnégyéves, az azért elég szomorú látvány volt. Nem közülük fogja valaki kivenni az epekövemet húsz év múlva, az is biztos.

Sulemia írt egy jó bejegyzést arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az orvosra, meg még az itteni kommenteket érdekes szerintem elolvasni külföld vs. magyar orvosok témában. Én egyáltalán nem gondolom, hogy a külföldre távozás az egy Megoldás a szakma nehézségeire, ugyanis a külföldi betegek ugyanúgy nem gyógyulnak és visszajönnek és biztos vagyok benne, hogy be is perelnek és be is szólnak ugyanúgy, mint itthon vagy jobban, és pszichiáterként ugyanúgy megterhelő szomorú történeteket és ijesztő téveszméket hallgatni, a biológiai pszichiátria kisebb-nagyobb válsága meg úgyis világméretű, de legalább adnak pénzt.

Megmondom azt is, mire kell a pénz. Pár éve voltam egy hetet a bécsi egyetem pszichiátriáján, és egy napot a terhes drogambulancián töltöttem az ott dolgozó fickóval, nem emlékszem a nevére. Az volt a munkája, hogy heroinfüggő kismamákat gondozott, ami elég kemény, mert a heroinfüggők éppenséggel nem a túl sok sikerrel kecsegtető betegcsoport, mindig visszaesnek, eltűnnek, meghalnak, átvernek, stb, ugyanez terhesekkel meg annyival nehezebb, hogy nem igazán adhatsz pszichiátriai gyógyszereket, és nem csak a beteged, hanem a beteged ártatlan magzata miatt is kell parázni. Ez a pasas iszonyú türelmes volt és szemmel láthatóan szerette a betegeit. Minden nap du. háromkor lelépett, pénteken kettőkor, mindenfélét sportolt és volt valami hajója is. Sokkal türelmesebb, együttérzőbb figyelmesebb orvos volt, mint amilyen akkor lett volna, ha a hétvégéket keresetkiegészítésképpen háziorvosi ügyelettel tölti, heti két délután magánrendel, a többin meg csak közbejön ez-az és bent kell maradnia este hétig-nyolcig, gyerekek még az oviban. Ugye, ez azért érthető? Nekem nem a pénz a lényeg, hanem hogy olyan munkahelyen kívüli életet lehessen élni, annyira pihentetőt és jutalomértékűt, hogy azt vissza lehessen forgatni a munkába. Ne egy idegbeteg hisztérika legyek, aki már saját magamat is idegesítem, mert úgy nehéz pszichiáterkedni. És ebből a szempontból én különösen szerencsés alkatnak érzem magam, mert elég vennem magamnak egy fonottkosarat vagy gyalogolni 16 km-t az erdőben vagy röhögni a barátaimmal, nem kell, hogy legyen egy hajóm (bár örülnék neki, küldhettek egyet, ha van feleslegben). De az nagyon rossz érzés, amikor rossz passzban vagyok, mert le vagyok égve és minden percben dolgozom és érzem magamon, hogy ezért nem csinálom olyan jól, ahogy amúgy szoktam tudni. Az annyira szomorú. Szerencsére ezeknek az időknek éppen vége, mert a férjem munkájából kifolyólag van nálunk egy Kinect és kiégésprevenciós céllal játszhatok a Dance Centrallal, ne tudjátok meg, szerencsétlen alsó szomszéd hányszor hallgatta végig a héten Rihannától a Pon De Replay c. számot, mire megtanultam hard fokozaton. És nem, aki eleve rossz orvos, abból nem lehet pénzzel jobbat csinálni, arra viszont valamennyire talán jó a pénz, hogy az amúgy viszonylag értelmes, humanista népségből ne faragjunk egyenes úton kiábrándult, kiégett nyomoroncokat.

Meg még arról akartam írni, amiről nemrég beszélgettem egy kollégával, hogy tudniillik hogyan alakul át napjainkban az orvos szerepe és szerinte ez hogyan és miért viseli meg az orvosokat és a betegeket is és vezet ezáltal konfliktusokhoz, de most nincs kedvem, mert mire ideértek, már úgyis felhúztátok magatokat a külföldön meg a pénz-dolgon, valamint eszembe jutott, hogy hard fokozaton flashcardok nélkül még nem tudom a Pon De Replayt. A szomszédok úgyis épp üvöltöznek egymással, rájuk fér egy kis popzene.

És hadd idézzem Molly-t, tudom, tudom, nagyon csúnyákat mondanátok, ha lehetne kommentelni, de fájdalom, nem lehet.

Szóval miután eldöntöttem, hogy most még fél évig egészen biztosan nem keresek állást

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz

Nagyjából az történt egyébként idén ősszel (mert mindig kérdezgetik a barátaim, hogy "mondd már meg, hogy vagy, mert a blogodból nem derül ki") tehát az, hogy rájöttem, hogy nem jó ez így, nekem, itt, az adott munkakörülményekkel, a vele járó pszichés terheléssel és szánalmas anyagi helyzettel, valamint ebben a lakásban már nem lehet élni se (és nincs mit felvennem, a szemem ráncos, a hajam töredezett, fél fülem a sírban) és akkor rinyálni kezdtem, hogy valaki vigyen innen el, sírtam a közvetlen főnökömnek, hogy csináljon már valamit, meg a férjemnek, hogy csináljon már valamit, valaki csináljon valamit, vegyen nekem házat, vigyen el külföldre, mittudomén, aztán rájöttem, hogy senki nem fog csinálni semmit az én életemmel és senki nem segít, akkor jó depressziós lettem, ezzel egy darabig elvoltam, aztán egy idő után úgy döntöttem, jól van, akkor majd csinálok valamit én. Konkrétan semmi különöset nem csináltam, csak elkezdtem tájékozódni egyéb munkalehetőségekről, kifaggattam a külföldön és gyógyszercégnél dolgozó ismerősöket, írtam klassz önéletrajzot, szóltam odafent, hogy rosszul érzem magam itt, rájöttem, hogy nem fogok most elmenni, hanem maradok, jó, elterveztem, hogy meddig fogok még mindenképp itt maradni, mit akarok még megcsinálni itt, és mikor gondolom át az életemet legközelebb, elindítottam egy kutatási projektet, hogy addig se unatkozzak, és jelentkeztem egy mellékállásra, ami állítólag jól fizet majd. Szóval a világon semmi se változott valójában, csak rájöttem, hogy ha épp nincs, akire rábízzam magam, akkor saját magamra kell, azonban én olyasvalaki vagyok, akire azért rá lehet bízni dolgokat, ezt talán kijelenthetjük. Aztán azóta jól vagyok.