Azon gondolkodtam mostanában, hogy van az, amikor az emberek elpanaszolják, hogy mennyire haragszanak a volt / jelenlegi pasijukra / nőjükre, mert megcsalta őket az a szemét/nem vitte le a szemetet / tetszőleges jogos érv, és én ebben annyira rossz vagyok. Tudniillik abban, hogy feltétel nélkül a beszélő pártját fogjam. Magánéletben és pszichoterápiás helyzetben is azonnal megpróbálom megvilágítani a másik oldalt, és az különben tényleg idegesítő, higgyétek el, az ember ilyenkor nem arra vágyik, hogy megvilágítsák neki a másik oldalt, hanem arra, hogy "igen, az a szemét aljas dög, nem érdemel meg téged, gyere, itt egy üveg pálinka meg egy százas zsepi". először azt gondoltam, biztos a sok pszichoterápia ment az agyamra és azért, de most rájöttem, hogy á, nem, régen én még sokkal ilyenebb voltam, kérdezzétek csak meg a szerencsétlen gimis barátnőimet. Mostanában legalább már megpróbálom magam valamennyire visszafogni.