I'll explain everything to the geeks

Voltunk három napot Londonban, mondjuk amikor kiderült, hogy a hotelunkat túlfoglalták és a háromból az első éjszakát egy másik hotelban kell töltenünk, majd sztrájk miatt két napig nem járt a metró, iszonyú hideg volt és végig azzal riogattak, hogy nem fog hazafelé felszállni a gépünk a hó miatt, akkor már kezdtem érteni, mire célzott Húgom, amikor azt mondta, "itt mindig káosz van, ezek imádják a káoszt".

Mindemellett voltunk a science-múzeumban meg képregényboltban meg vintage magazin és filmplakát-boltban (igen, a férjemmel voltam), meg persze Camden Market, meg a helyen, ahol húgom dolgozik. A science-múzeum különben iszonyú jó, minden van, Stephenson gőzmozdonya, Fleming penésze (a Penész!!), Röntgen első masinája, amivel a képet csinálta a neje kezéről (a világ első röntgenfelvételét a felesége kezéről készítette, hogy lenyűgözze az asszonyt új találmányával, de Frau Röntgen csak kiakadt és elborzadt. Nők...), az elmúlt évszázadok orvosi műszerei koponyalékelő készlettől az EMI első CT-jéig (az első CT gépet az EMI nevű, zenével és elektronikával foglalkozó cég építette, és azért volt pénzük rá 1972-ben, mert az előtte lévő néhány évben épp iszonyú sok bevételük volt a Beatles nevű zenekar lemezeinek eladásából), vintage vastüdők, művesék, kényszerzubbonyok, egy fél emeletnyi repülőgép a repülés történetének összes korszakából, meg hajók, meg sárgaréz, lyukkártyákkal működő számolóberendezések, meg búvárfelszerelés Cousteau kapitány korából. Az űrkutatásos rész volt rám a legnagyobb hatással, nekem valahogy az a képem alakult ki a filmekből, hogy az űrben profi, modern, elektronikával vezérelt rozsdamentes acél titánötvözetekkel repkedünk, erre ezek a régi rakéták basszus, meg a holdkomp (élethű másolat) nagyjából úgy néztek ki, mint amit otthon a sufniban raktak össze két zuhanycsőből meg a gyárból ellopott vasakból. Komolyan biztoságosabbnak látszott Newcomen első gőzgépe ezeknél. Hogy ezekbe önként, maguktól beszálltak emberek, hogy egy nagy robbanással kilőjék őket az űrbe, hogy aztán kézi vezérléssel landolhassanak a Holdon? Istenem, a férfiak csodálatos teremtmények.

Valamit klassz volt a The National-koncert is a Brixton Academy-n, amit eredetileg 1929-ben építettek és színház volt (ebben a bejegyzésben egy kicsit sok trivia van, igen, nekem is feltűnt). A National-t a yummie-ról ismerem és örök hála érte. Inkább hallgatni való zene és kicsit aggódtam, hogy unalmas lesz koncerten, de persze nem unalmas, hanem klasszul felpörög, ezek tudnak zenélni, szívatják egymást a felkonfokban, Matt bejön a közönség közé, körbetekeri a mikrofonzsinórját az oszlopokon. Majdnem az összes számot eljátsszák a High Violetről, meg a kedvenceimet a Boxerről, a végén pedig előadják a Vanderlyle Crybaby-t az új lemezről akusztikusan. Amit be is teszek ide, mert fenn van már youtube-on. Ott állunk valahol lent balra.

Gőzgép! Bányászat! Sopron!

Nem nagyon tudok elképzelni annál jobbat, mint egy gőzgépekről szóló vándorkiállítás a soproni Bányászati Múzeumban, de komolyan, ráadásul nem csak úgy odateszik, hanem a bányászathoz igazítják, és úgy rendezik át az egészet, hogy passzoljon. A soproni Bányászati Múzeum már eddig is iszonyú klassz volt, imádom, a gőzgépek meg ugye gőzgépek. Sajnos a megnyitóra nem tudok elmenni, mert fél órával ezelőtt volt, szóval majd valamikor decemberben fogom csak megnézni, majd beszámolok. A továbbiakban addig is itt a hivatalos ismertető. Cool. Menjetek.

Sopronban folytatódik a Gőzerő kiállítás, amely a gőzben rejlő lehetőségeket, és a technikára, kultúrára kifejtett hatását mutatja be. A Műszaki Örökség Program keretében megrendezésre kerülő kiállításban működő berendezések, digitális eszközök szemléltetik, hogy az elmúlt 300 évben mennyire a mindennapok nélkülözhetetlen eszköze lett a gőz.

A Felemelő század keretében megrendezett tárlatot a pályázati terven felül, a két hivatalos helyszín közé ékelődve, a soproni Központi Bányászati Múzeumban is bemutatja a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum november 25-től.

A szolnoki Damjanich János Múzeumban bő két hónap alatt közel hétezres látogatottságot, és a helyi és környékbeli fizikatanárok egyöntetű lelkesedését kiváltó kiállítás átrendezve érkezik Sopronba. A kiállítás a helyi múzeum küldetéséhez igazodva, azokat a változásokat hangsúlyozza, melyeket a gőz erejének megjelenése és használata idézett elő a bányászatban. Az átrendezés része az is, hogy a soproni múzeum állandó bányászati kiállításainak kapcsolódó részeit, tárgyait is ugyanolyan arculati elemekkel látják el, mint amellyel a Gőzerő rendelkezik.

A rendező intézmények szándéka szerint színesíteni fogja a soproni adventi Főtér kínálatát, hangulatát, hiszen Sopron egyetlen múzeuma, amely nem zár be a karácsonyi ünnepek alatt, az éppen a Gőzerő-nek helyet adó Központi Bányászati Múzeum.

Thomas Newcomen 1712-ben szabadalmaztatott gőzgépe volt az első olyan szerkezet, mely lehetővé tette a tűz melegében rejlő energia kiaknázását. Bár szerkezetének hatásfoka hihetetlenül gyenge volt (a befektetett hőenergiának alig 1 %-át alakítottá át hasznos munkává), jelentősége mégis óriási: megnyitotta az utat az ipari forradalom felé. El kell azonban ismerni, hogy Newcomen gőzgépének alkalmazási területe igen szűk volt; szerkezeti kialakításából adódóan gyakorlatilag csak bányák vízmentesítésére lehetett használni.* Ahhoz, hogy az ipar más területein is munkába lehessen állítani, James Watt zsenialitására volt szükség.

Hogy min változtatott James Watt, és hogy ki is találta fel a gőzgépet, megtudható a kiállításból, Sopronban 2011. január 23-ig.

GŐZERŐ – A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum vándorkiállítása
A kiállítás helye: Soproni Bányászati Múzeum, Sopron, Templom utca 2.
A kiállítás ideje: 2010. 11. 25 – 2011. január 23.

*Megjegyzem, Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne. Ha valaki esetleg nagyon rákattanna a bányászatra, még azt is megnézheti. Csak szólok.

Mindenféle haszontalankodás

Most látom, hogy kaptam kisfeketemadártól is kreatívbloggerdíjat, amit köszönök, most akkor már megcsinálom azt a részét rendesen, hogy árulj el magadról 7 dolgot. De most nem adom tovább, mert azt már csináltam, és akkor az már 14 ember lenne, jaj. Kicsit meg fogja határozni a tematikát az a tény, hogy az imént olvastam ki az In Style magazint.*

1. A hajamat 17 éves korom óta festem, akkor hosszú barnából hirtelen világos vörös lett és vettem hozzá egy cipzáros nyakú, rövid ujjú, kötött, lila-pink-sárga-zöld csíkos felsőt is. Az összes ismerősöm azzal fogadott, hogy "ööö. Más a hajad", én meg azt feleltem, hogy "nyugi, majd megszokod". Meg is szokták.

2. Kettő darab szemfestékem van, az egyiket az esküvőmre vettem, Lancome Round Midnight ezüst és rózsaszín, nagyon jó, meg van még valami drapp, amit valamihez adtak.

3. Imádok tusfürdőket venni, nekem azok örömet szereznek, főleg a gyümölcsösek, legutóbb egy gránátalma-málna illatút vettem direkt ügyeletbe, hogy amikor az ember reggel a munkahelyén ébred, akkor ott történjen valami jó.

4. Középiskolás koromban rengeteget vásároltunk turkálóban, mert ott lehetett klassz egyedi dolgokat kapni. Volt egy mustársárga kötött garbónk, ami 380 forint volt, de egyikünknek se volt annyi pénze, ezért Anikóval közösen vettük meg és néha nálam volt, néha nála. És mióta dolgozom, egyszerűen nem vagyok hajlandó turkálóban vásárolni, mert én nem fogok olyan ruhákat hordani, amit más már hodrott. Nem érdekel, milyen jó cuccok vannak ott és lehet, hogy némelyiket nem is hordták. Nem veszek használt ruhát.

5. Kivéve jajcica. Az vintage. De ott is csak táskát meg napszemüveget vettem eddig.

6. Van egy fekete Martensem, az a legrégebbi, kb. 14 éves, abban voltam Sarah Connor, egy barna, azt viseltem a legtöbbet, volt Kambodzsában és Párizsban és mittudoménmég, hol, ez utóbbiak már rettenetesen szakadtak, és van egy bordó, amit ajándékul vettem magamnak doktori fokozatom megszerzésének örömére. Még kéne egy piros lakk, meg egy virágmintás. Néha olyan korszakom van, amikor azt gondolom, hogy bakancsot nem lehet felvenni a munkahelyemre, hová vezetne az, néha meg simán hordom. Mondjuk a piros lakkot szerintem nem merném felvenni kb. sehova.

7. Most MIA: Galang c. számát nyomom a Dance Centrálban rendrakás és takarítás helyett.** Épp ideje volt, hogy valaki feltaláljon egy játékot, amiben az a feladat, hogy popzenére ugrabugráljál a nappaliban.

* De tegnap ügyeltem! Ügyelet utáni nap pihenőnap, nem csinálhatok túl sok hasznos dolgot.

** Lásd *.

It's all about the money

Szóval egy ideje épp eldöntöttem, hogy most kb. egy évig egészen biztosan nem disszidálok, de még előtte, úgy három hónappal ezelőtt egyeztettem interjú időpontot az ír csajjal mára. Gondolkodtam, hogy lemondjam-e, végülis nem akarok Írországba menni jelenleg, de aztán kíváncsi voltam, mi a mondandója, végülis mit veszíthetek, tíz percre van a lakásunktól az irodájuk, meghallgatom. Lényegileg elmondta, hogy kórházi pszichiátriai osztályra lehet menni dolgozni, pszichoterápiát nem csinálnak, a szakvizsgáimat nem fogadnák el, mert nincs külföldi munkatapasztalatom, hanem majd valamennyi tapasztalat után lehet feljebb ugrani, de még így is kb hatszor annyi pénzt adnak, mint itthon, ha meg még ügyelsz is, akkor többet. (Persze, épp most csődölnek be gazdaságilag, ki tudja az mit befolyásol.) Én mondjuk nem akarok annyira pszichiátriai osztályon dolgozni, ahol csak gyógyszeres kezelés van, az pár év után már lélekölő, és újfent szakorvosjelölti státuszból kezdeni sincs kedvem, meg különben is csak kíváncsi voltam, de nem is erről akartam írni, hanem hogy mondta a csaj (Deirdre-nek hívták, a másikat meg Sinead-nek, vajon írek-e), hogy az előttem interjúzottak három meg öt órákat vonatoztak ide Budapestre az interjúra, és hogy azért vannak ketten, mert amúgy csak az egyik csaj szokott jönni, mert olyan sokan jelentkeztek, és hogy amikor kijöttem, a váróban ott ült három darab csillogó szemű frissen végzett huszonnégyéves, az azért elég szomorú látvány volt. Nem közülük fogja valaki kivenni az epekövemet húsz év múlva, az is biztos.

Sulemia írt egy jó bejegyzést arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az orvosra, meg még az itteni kommenteket érdekes szerintem elolvasni külföld vs. magyar orvosok témában. Én egyáltalán nem gondolom, hogy a külföldre távozás az egy Megoldás a szakma nehézségeire, ugyanis a külföldi betegek ugyanúgy nem gyógyulnak és visszajönnek és biztos vagyok benne, hogy be is perelnek és be is szólnak ugyanúgy, mint itthon vagy jobban, és pszichiáterként ugyanúgy megterhelő szomorú történeteket és ijesztő téveszméket hallgatni, a biológiai pszichiátria kisebb-nagyobb válsága meg úgyis világméretű, de legalább adnak pénzt.

Megmondom azt is, mire kell a pénz. Pár éve voltam egy hetet a bécsi egyetem pszichiátriáján, és egy napot a terhes drogambulancián töltöttem az ott dolgozó fickóval, nem emlékszem a nevére. Az volt a munkája, hogy heroinfüggő kismamákat gondozott, ami elég kemény, mert a heroinfüggők éppenséggel nem a túl sok sikerrel kecsegtető betegcsoport, mindig visszaesnek, eltűnnek, meghalnak, átvernek, stb, ugyanez terhesekkel meg annyival nehezebb, hogy nem igazán adhatsz pszichiátriai gyógyszereket, és nem csak a beteged, hanem a beteged ártatlan magzata miatt is kell parázni. Ez a pasas iszonyú türelmes volt és szemmel láthatóan szerette a betegeit. Minden nap du. háromkor lelépett, pénteken kettőkor, mindenfélét sportolt és volt valami hajója is. Sokkal türelmesebb, együttérzőbb figyelmesebb orvos volt, mint amilyen akkor lett volna, ha a hétvégéket keresetkiegészítésképpen háziorvosi ügyelettel tölti, heti két délután magánrendel, a többin meg csak közbejön ez-az és bent kell maradnia este hétig-nyolcig, gyerekek még az oviban. Ugye, ez azért érthető? Nekem nem a pénz a lényeg, hanem hogy olyan munkahelyen kívüli életet lehessen élni, annyira pihentetőt és jutalomértékűt, hogy azt vissza lehessen forgatni a munkába. Ne egy idegbeteg hisztérika legyek, aki már saját magamat is idegesítem, mert úgy nehéz pszichiáterkedni. És ebből a szempontból én különösen szerencsés alkatnak érzem magam, mert elég vennem magamnak egy fonottkosarat vagy gyalogolni 16 km-t az erdőben vagy röhögni a barátaimmal, nem kell, hogy legyen egy hajóm (bár örülnék neki, küldhettek egyet, ha van feleslegben). De az nagyon rossz érzés, amikor rossz passzban vagyok, mert le vagyok égve és minden percben dolgozom és érzem magamon, hogy ezért nem csinálom olyan jól, ahogy amúgy szoktam tudni. Az annyira szomorú. Szerencsére ezeknek az időknek éppen vége, mert a férjem munkájából kifolyólag van nálunk egy Kinect és kiégésprevenciós céllal játszhatok a Dance Centrallal, ne tudjátok meg, szerencsétlen alsó szomszéd hányszor hallgatta végig a héten Rihannától a Pon De Replay c. számot, mire megtanultam hard fokozaton. És nem, aki eleve rossz orvos, abból nem lehet pénzzel jobbat csinálni, arra viszont valamennyire talán jó a pénz, hogy az amúgy viszonylag értelmes, humanista népségből ne faragjunk egyenes úton kiábrándult, kiégett nyomoroncokat.

Meg még arról akartam írni, amiről nemrég beszélgettem egy kollégával, hogy tudniillik hogyan alakul át napjainkban az orvos szerepe és szerinte ez hogyan és miért viseli meg az orvosokat és a betegeket is és vezet ezáltal konfliktusokhoz, de most nincs kedvem, mert mire ideértek, már úgyis felhúztátok magatokat a külföldön meg a pénz-dolgon, valamint eszembe jutott, hogy hard fokozaton flashcardok nélkül még nem tudom a Pon De Replayt. A szomszédok úgyis épp üvöltöznek egymással, rájuk fér egy kis popzene.

És hadd idézzem Molly-t, tudom, tudom, nagyon csúnyákat mondanátok, ha lehetne kommentelni, de fájdalom, nem lehet.

Szóval miután eldöntöttem, hogy most még fél évig egészen biztosan nem keresek állást

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz

Nagyjából az történt egyébként idén ősszel (mert mindig kérdezgetik a barátaim, hogy "mondd már meg, hogy vagy, mert a blogodból nem derül ki") tehát az, hogy rájöttem, hogy nem jó ez így, nekem, itt, az adott munkakörülményekkel, a vele járó pszichés terheléssel és szánalmas anyagi helyzettel, valamint ebben a lakásban már nem lehet élni se (és nincs mit felvennem, a szemem ráncos, a hajam töredezett, fél fülem a sírban) és akkor rinyálni kezdtem, hogy valaki vigyen innen el, sírtam a közvetlen főnökömnek, hogy csináljon már valamit, meg a férjemnek, hogy csináljon már valamit, valaki csináljon valamit, vegyen nekem házat, vigyen el külföldre, mittudomén, aztán rájöttem, hogy senki nem fog csinálni semmit az én életemmel és senki nem segít, akkor jó depressziós lettem, ezzel egy darabig elvoltam, aztán egy idő után úgy döntöttem, jól van, akkor majd csinálok valamit én. Konkrétan semmi különöset nem csináltam, csak elkezdtem tájékozódni egyéb munkalehetőségekről, kifaggattam a külföldön és gyógyszercégnél dolgozó ismerősöket, írtam klassz önéletrajzot, szóltam odafent, hogy rosszul érzem magam itt, rájöttem, hogy nem fogok most elmenni, hanem maradok, jó, elterveztem, hogy meddig fogok még mindenképp itt maradni, mit akarok még megcsinálni itt, és mikor gondolom át az életemet legközelebb, elindítottam egy kutatási projektet, hogy addig se unatkozzak, és jelentkeztem egy mellékállásra, ami állítólag jól fizet majd. Szóval a világon semmi se változott valójában, csak rájöttem, hogy ha épp nincs, akire rábízzam magam, akkor saját magamra kell, azonban én olyasvalaki vagyok, akire azért rá lehet bízni dolgokat, ezt talán kijelenthetjük. Aztán azóta jól vagyok.

Put another dime in the jukebox baby

Van fotókiállítás az elmúlt évek képeiből, mindenki hazaviheti, amin rajta van, és Szöszi összevágott egy elképesztően klassz és vidám videót. Azért az alapvetően visszafogott életstílusom mellett az elég vicces, hogy a videó az én egyik jelenetem miatt nem töltötték fel az internetre.
Valamikor eszembe jut a Pop, csajok, satöbbi c. könyv végén a buli, egész konkrétan ez a rész:
"Azt est további része olyan, mint egy film vége. Az egész szereplőgárda táncol: Kolléga Szöszivel, Szöszi közben felváltva fotóz minket, Niké ugrál a férjemmel a Killing in the name of-ra, Johnny és két ifjabb kollégalány ropja a Cotton eye Joe-ra, rokizom a férjemmel a nappaliban, mert csak ott férünk el, alig bírok végig levegővel egy számot basszus, valamivel korábban a Sabotage-ra pogózunk, később pedig már emberek alszanak a fotelokban és Niké összebújva táncol az új fiújával Ágnes Vanillára, de persze amikor fél négy felé hazajövünk, még simán tart a buli."

So no one told you life was gonna be this way

Régen, amikor még fiatalok voltunk, szokott lenni Kollégánál a házibuli, sokféle apropóból, ott volt például több szülinapom is, meg ott találkoztam a férjemmel. Ma lesz záróbuli, mert elköltöznek máshová, és ezért kikeresgettem az eddigi bulikról szóló blogbejegyzéseimet. Íme. Nosztalgia, részegeskedés, kivágott jelenetek a régi blogból.

Az első (amin voltam) a 26. szülinapi bulim volt, amire még szendvicseket meg zsíroskenyeret is csináltunk, és táskában vittem a cédéket, mert akkoriban még cédéket kellett vinni a házibuliba táskában, amiknek egy része aztán legendásan nyomtalanul eltűnt és sose lett meg. A bordó pántos Mangó felsőmben voltam, és egyáltalán nem feküdtünk le aludni, hanem reggelig táncoltunk. Susie egy Vivienne Westwood harisnyát viselt, és magával hozta a Bright nevű bloggert, akivel együtt jártam hittanra nyolcévesen, majd később feleségül vett. A leghalványabb elképzelésem sincs, mit magyarázhatott nekem a Kollégám miféle szabályokról, amin én ott meglepődtem. Később volt egy kicsit rendhagyó, mert nem házibulinak induló ... összejövetel, amikor hazajöttünk Amszterdamból, és annyira bennünk volt még a feeling, hogy este összegyűltünk Kolléga lakásában és véletlenül hajnal kettőig táncoltunk a bolhapiacon vásárolt színes ruháinkban, Anikó, Szabolcs, Hajnalka, a srácok meg én. Az amszterdamos bejegyzést már egyszer előrángattam, szóval az itt van. Hát milyen kis cuki voltam, most komolyan.

A következő (nem igazából a következő, hanem a következő olyan, amiről írtam bejegyzést és meg is találtam) nem tudom, milyen apropóból rendeződött, mindenesetre akkor már megvettem a lakásomat, ahol nem lakom, mert amíg festették a bejegyzésben szereplő árnyalatokra a jómunkásemberek, addig én a fiúmnál húztam meg magam, aztán ott is ragadtam egyből az idők végezetéig. Egy barna, rövidujjú Fishbone trikóban voltam (mondtam már, hogy az epizodikus emlékeim ruhákhoz kötődnek?), és Charles-sal ruhát cseréltünk. Ott valamiért viccesnek tűnt. Jó, ez most persze úgy néz ki, mintha folyamatosan és kizárólag részegeskednénk, pedig erről szó sincsen, bár egyszer Sziporka beszólt valamit az egyik szülinapi bulimra a józan, értelmiségi fiatalok relatív hiányával kapcsolatban, amin meg is sértődtem. Volt egy időszak, amikor vodkamartinit ittunk citromlével, abból mondjuk tényleg elég volt három.

A másik szülinapi bulimon már nem táncoltunk hajnalig, hanem aludtunk is, mert annyit öregedtem, és ott már a leendő férjemmel voltam. Akitől arra a szülinapomra kaptam egy kambodzsai utazást meg egy rettenetes szőrnyulat, mivel pontosan tudta, mivel kell engem levenni a lábamról. Még arra emlékszem (azon kívül, hogy Szöszi áll az ágyon rózsaszín blúzban és fotóz minket), hogy mi érkeztünk meg először úgy este 9 tájban, és még senki sem volt ott, de Kolléga sem, hanem az akkori albérlőcsaj nyitott ajtót pizsamában, ugyanis álmából ébresztettük fel, mert előző éjszaka mentőzött, és nem is tudta, hogy itt buli lesz. Szegény. De aztán lett végül. A szerszámkészletet Nikétől kaptam az új lakásomba, az állólámpát a soproni barátnőimtől, a bőröndlakatot Susie-tól az ázsiai utazáshoz, a narancssárga műanyag dinoszauruszt pedig Johnny-tól. Később elnézést kért, ha ez túl erős lett volna, hogy tudniillik dinoszaurusszal céloz az életkoromra, nekem persze addig eszembe se jutott ez az értelmezés, mivel egyáltalán nem vall rá az ilyesmi, de így még viccesebb. Az összes cucc megvan még és rendeltetésszerű használat alatt áll.

Ez egyébként a Boardos Fiúval (akivel egyszer két hónapig jártam, aztán pedig már nem jártam) közös baráti kör, és néha meséltek róla, itt is például, persze, arra egyáltalán nem emlékszem, hogy ki és mit mesélt. A dátumból ítélve Niké szülinapi bulija volt, és nem tudom, mi volt rajtam, de szemlátomást nem sikerült elkendőzni vele a felszedett nagyjából két kg súlyfelesleget. És volt Kolléga szakvizsgája és egyben harmincadik szülinapja alkalmából rendezett buli, ami után nem sokkal elmentem három hónapra Utrechtbe, az is klassz volt, aztán pedig Niké következő szülinapja, ami után ő ment el sok hónapra külföldre, és ahol abban a sötétbarna H und M felsőben voltam, amit Utrechtben vettem előző évben. Az a pár, akikről ott derült ki, hogy titkon összeszűrték a levet, most várják a gyereküket.

Nagyjából a munkába állásomtól a minden szakvizsgánk és doktori fokozatunk és egyebeink beszerzéséig tartó időszakot ölelik fel ezek a bulik (hát nyilván számomra, mert gondolom azelőtt is voltak már, mint hogy én elkezdtem volna odajárni), és azt kell mondanom így végigolvasva, hogy én aztán tutira nem maradtam volna itt életben, ha nincsenek ezek az emberek.

Rendben, ez mind szép, de mit fogok felvenni?

Just a perfect day

Felébredtem a munkahelyemen, megtudtam a legújabb fejleményeket, befejeztem pár dolgot, eljöttem, vettem take-away gesztenyés kávét a california coffee company-ban, elmentem moziba A szerelemről és más démonokról sajtóvetítésére (szép volt, majd írok róla, tartsatok ki), végignézegettem a könyveket a szomszéd könyvesboltban (majdnem megvettem az új Yalomot, de annyira kiakadtam azon, hogy következetesen "csomó"-nak fordítják benne a nyirokcsomót, hogy inkább visszaraktam), végignézegettem a kirakatokat az Andrássy úton, beültem kávézni és megbeszélni az élet dolgait Alaine-nel, hazajöttem, találkoztam a férjemmel futólag, ő elment dolgozni, én aludtam, felkeltem, befestettem a hajamat, elmentem a mellékállásomba, kicsit dolgoztam, hazafelé bementem a westendbe az Éva magazinhoz járó ingyenes L'Occitane shea-vajas kézkrémért és vettem magamnak egy arcradírt is (nem a L'Occitane-ban, hanem egy olcsóbbat), hazajöttem, leradíroztam az arcomat az új arcradírral (dióhéjdarabkák vannak benne, mert bio), sütöttem zöldborsós omlettet, örömmel láttam, hogy a szerző, akinek tegnap írtam, hogy légyszi küldje el a cikkét fulltextben, máris elküldte és még egy másikat is mellékelt a témában teljesen magától, most pedig cuki cicás videókat nézek az interneten.

Raise your glass

Niké szerint mi nem furcsák vagyunk, hanem különlegesek, Hajnalka pedig, aki 12 éves korom óta ismer, azt mondja a telefonba: - De ne szomorkodjál ám azért, mert te vagy a furcsa lány... bár mondjuk tényleg te vagy.

Most nem jutott eszembe szomorkodni, hanem elszórakoztatom magam ezzel, de ha jobban belegondolok, középiskolás koromban tényleg ideges voltam érte és direkt fájt, ha ezt mondták rám. (Például a köcsög amerikai kézilabdás fickó, megjegyeztem ám, hiába volt tizenöt évvel ezelőtt! Bezzeg húsz zacskó ketchupot kérni a mekiben egy bigmac-hez, az biztos normális.) Persze akkor még nem tudtam, hogy a furcsaságom (vagy akármi is az, amire gondolnak az emberek, amikor erre gondolnak, én tényleg nem tudom pontosan) be fog válni, és egy nagy csomó ember fog szeretni és mindenem meglesz kivéve pénz. Mondjuk, de, azt azért valahol sejtettem, hogy "kivéve pénz".

Mégiscsak győz a kötelességtudat

Szóval azon gondolkodom egy napja*, hogy basszus, tovább is kell adni a kreatív blogger díjat, de én már eleve az összes ilyet nyomasztó kényszernek érzem, és akkor még másokat is kényszerítsek, és <egyéb unszimpatikus antiszociális fanyalgás>. De aztán arra jutottam, hogy nem akarom megbántani azokat, akik ezeket szeretik, és hátha vannak még olyan, nálamnál a blogoszférából kevésbé kiégett és kiábrándult, lelkes és/vagy fiatal bloggerek, akik szívesen elárulnak magukról hét dolgot. Mért, lehet, hogy valaki örülne ennek, és ki vagyok én, hogy eldöntsem. És egyébként is nyomaszt, hogy majd kivet magából a társadalom, ha nem követem a Szabályzatot, és kitiltanak az internetből is mindörökre, és hová megyek akkor?

Szóval a Szabályzat, az az, hogy:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

Nekik adom tovább: Savanyúcukor, Maminti, Kardigán, Roboman, Marcipánördög, Indiaikenyérlepény, Fuhur. Csak akkor kell megcsinálni, ha van hozzá kedvetek.

*Jó, nyugi, más dolgokon is gondolkodom, például éppenséggel a pszichoterápia neurobiológiáján, meg hogy hol legyen a szülinapi bulink.

Főleg láncjáték

Jó, akkor kombináljuk ezt a két dolgot. Doktrínától kaptam kreatív blogger díjat, amit köszönök. Hát azzal a részével, hogy áruljak el magamról hét dolgot, nem nagyon tudok mit kezdeni, mert egyrészt most komolyan, mit nem árultam el még eddig magamról? Másrészt meg ezt a játékot is megcsináltam már legalább kettőször, csak akkor még nem ez volt a neve. Deviszontellenben! A középiskolásos játékot szívesen csinálom, úgyhogy elárulom magamról azokat.

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Fogalmam sincs*, csak arra emlékszem, hogy nem Jókait, mert azt nagyon nem akartam kihúzni és nem is húztam.

2. Ennek hány éve is?
Tíznél több.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Hogyne emlékeznék. Komolyan van, aki nem emlékszik a középsikolás osztályfőnöke nevére? Azért az elég égő.

4. OKTV?
Biológia országos tizedik, ezzel nyertem egy felvételit az egyetemre. A 17 éves korom az egy jó év volt, az oktv-n kívül megjelentek a verseim a helyi lapban, összejöttem az első szerelmemmel, lett felsőfokú nyelvvizsgám. Néha elmentem a fizikára meg a matekra is, de azokon max megyeiig jutottam.

5. Milyen szakkörbe jártál?
Középiskolában biológia szakkörbe, péntek délután volt, boncoltunk disznószívet is. Meg vesét. Meg szemet, az durva volt. És némely években fizika szakkörre is, ott csak példákat oldottunk meg, néha a suliban volt, de néha a fizikatanárnőnk lakásában, ahol a szüleivel és mintegy tizenöt macskával élt. Ami azt illeti, ezeket ő ingyen tartotta nekünk, puszta lelkesedésből? Nem rémlik, hogy fizettünk volna érte. És negyedikben az irodalomtanárunk, akit szerettünk, mert bajusza volt és akusztikus gitárja, amin sok Cseh Tamást játszott, tartott az irodalomból felvételizőknek valami huszadik század irodalom szakkört, arra is jártam hobbiból.

Általánosban pedig túraszakkörre jártam, és amikor megszűnt a határsáv, akkor bementünk abba a vasfüggöny-menti erdőbe, ahova addig nem szabadott, mert agyonlőttek, és elmentünk a Szárhalmi-erdőben lévő mészbarlangokba, amik valójában nem barlangok, hanem kis, nyomorult földalatti üregek, na ott jöttem rá, hogy klausztrofóbiás vagyok.

6. Hányas, és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Szilágyi Erzsébet Úttörőcsapat, Delfin örs, de csak kisdobosságig vittem, utána összeomlott a rendszer.

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Nem emlékszem, de volt valami, ami miatt delfines plakátot kellett rajzolnom, ebből a könyvből másoltam ki és tök ronda lett.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
Hát volt például az, amikor a fiúk berúgtak és a Péter (vagy a Tamás?) egy fogkefével hánytatta a Z-t, és a fiúk bementek a lányok szobájába, ami full tilos volt, és az osztályfőnökünk annyira kiakadt, hogy nem is mentünk többet osztálykirándulásra a következő években. Asszem Egerben voltunk.

9. Milyen fakultációra jártál?
Namost az nem ugyanaz, mint a szakkör?

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Stréber vagyok, szeretnek az iskolák.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Általánosban én nem foglalkoztam ilyesmivel.

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Először akkor lett saját szobám, amikor 24 évesen kiköltöztem a koleszból és beköltöztem Hajnalka albérletébe az újpesti panelban, abba a szobába, ahol előtte is és utána is mindenki sírt. Először valami modell lány lakott ott, aki a pasija miatt sírt, aztán egy rövid ideig Ildikó, aki épp szakításban volt a fiújával, aztán én, aki Göri miatt sírtam, aztán meg a Zsuzsa, aki az állítólagos titkosügynök pasija miatt sírt mindig.
De a koleszban azért voltak posztereim, bár többnyire Klimt reprók, meg egy Blues Brothers.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Oh, please. Egyszer megbuktam a forgalmi vizsgán, egyszer meg a felsőfokú angol szóbelin, egyszer meg a német középfokú szóbelin: először a sima beszélgetős részben elmeséltem, hogy csapnivaló az egyetemünkön az idegennyelv-oktatás, mint később kiderült, a vizsgabiztos az egyetemünk nyelvi intézetének az igazgatójának a felesége volt, és nem tanultam meg az autóvezetéssel kapcsolatos szavakat, erre húztam két db képet, amin (mind a kettőn!) autó volt, és egy olyan szituációt, ami arról szólt, hogy koccansz az autóval és kinek volt elsőbbsége.

*Most utánanéztem a régi naplómban, mert nem hagyott nyugodni, és Zrínyit húztam meg a Szigeti veszedelmet. Kettő értelmes mondatot nem tudnék ma Zrínyiről mondani. Komolyan, annyit tudok róla, hogy felöklelte egy vadkan.

These heels they keep me boring

Kicsit régi, de szeretjük még mindig.

5am turn the radio up, where's the rock and roll?

Ha még nem láttuk volna Pink új klipjét, ez az. Mondjuk a "why so serious" egy kicsit sok, Joker sajna örökre elhasználta ezt a mondatot, de amúgy, oké. A videóklip állítólag egy meleg pár esküvőjéről szól, na azt nem vettem észre.

I just love the internet so much

Egyébként meg becsvágyó vidéki kislány vagyok forever, és örömet okoz, amikor Richard Bentall szólít a keresztnevemen emailben. Hiába iszom alkalmanként a VIP-szeparéban a nagyobb nyári fesztiválokon és hiába ismerek egyes celebeket akár személyesen is, azon azért mindig meg tudok lepődni, hogy azok az emberek, akik a könyveket írják, azok léteznek.

Ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül

Még az is volt, hogy kértem egy időpontot az intézményvezetőnkhöz, és tanácskérő jelleggel megmondtam neki, hogy én itt borzasztóan érzem magam úgy különben, ezért meg azért, legalább tudjon róla, esetleg mondja meg, mit lehetne tenni. Nem részletezzük itt, hogy mit válaszolt, de egyáltalán, hogy ennyire felnőtt vagyok, ennyire eltávolodtam a szociális fóbiás álmodozó tinédzser-énemtől, hogy ilyeneket csinálok, ez azért lassan már ijesztő. Átváltoztam egy ilyen... felnőtté. Emellett az elmúlt hetekben fiatalabb pszichiáterek többen is különféle kontextusban közölték, hogy tőlem mennyit tanultak meg tőlem mennyit lehet tanulni, basszus, egyrészt tök jól esik, másrészt uramisten, már ennyi idő eltelt, már annyira öreg vagyok, hogy a fiatalabbaknak tőlem lehet tanulniuk. Illene ahhoz legalább az ötvenet betölteni, hogy az ember továbbadhassa a felhalmozott élet- és szakmai tapasztalatot az utánunk következő generációknak. Persze, dehogyis, én is rengeteget tanultam harmincévesektől, nálam fiatalabbaktól is simán rengeteget tanultam, meg a betegeimtől is csomót, ami azt illeti, ez a Képességem, nagyjából bárkitől hajlandó vagyok modelltanulni, ha valami megtetszik.

Maybe all the rulers are wrong

Meg az is kiderült a múltkor, hogy furcsa vagyok. Egy kocsiban ültünk, Kislány meg egy másik pszichiátercsaj, meg a férjem meg én. A pszichiáterekkel a kollégáinkról beszélgettünk, és megegyeztünk abban, hogy kettő is közülük aranyos, okos, bár furcsa.
Kislány: - Tulajdonképpen nálunk elég sok fiatal pszichiáter egy kicsit furcsa.
Másik pszichiátercsaj*: - Dehát mi is furcsák vagyunk, nézz csak ránk.
isolde (rájuk néz, mérlegel): - Hát az tutifix, hogy ti ketten mondjuk tényleg elég furcsák vagytok, csak azért nem tűnik fel, mert már megszoktam.
Férj (hátrafordul isoldéhoz): - Dehát Te is furcsa vagy.
isolde (komolyan elcsodálkozik): - Ééééén? .... Én azt hittem, ez a normális. Nekem nem tűnt fel. .... Basszus, lehet, hogy azért nem tűnt fel, mert eleve furcsa népekkel vagyok körülvéve? Mondjuk, ha jobban belegondolok, a főnököm a Filozófus, a kollégáim például ezek itt, napközben csak pszichiáterekkel találkozom meg tébolyodottakkal, a barátaim a bloggerek. A környezetemhez képest semennyire sem vagyok furcsa. De az átlagos normális emberekhez képest, ha ismernék olyat, szerinted kiderülne, hogy furcsa vagyok?
Férj: - Úgy bizony.
isolde: - És a barátnőim? A soproni barátnőim teljesen normálisak, ők nem furák, és mégse vagyok köztük fura.
Férj: - Hát dehogynem. A barátnőid között? Te vagy Phoebe.
isolde: - Micsoda? Neeem.
Férj: - Hát melyikőtök? Gondolj csak bele. Elég nyilvánvalóan te vagy ott a bolond lány.

Basszus, én vagyok Phoebe. Klassz. Komolyan egészen felvillanyozott ez a váratlan fordulat. Ezentúl nyugodtan felvehetek szokatlan ruhákat, meg beszélhetek minden hülyeséget, ha már úgyis. Furcsa vagyok, megtehetem. Cool.

*Jól van, nem tudok mindig mindenkinek neveket kitalálni.

Vagy lehet, hogy a Boldogság mégiscsak Ruhák

Kötelességemnek érzem lassan, hogy beszámoljak a fogadalmam állásáról, azazhogy szeptember elsejétől nem veszek magamnak ruhákat kivéve zöld felső. Nos, a szeptember, az október és a november eleje is rettenetes sínylődéssel telt, amelynek során valóban nem vettem ruhákat, ellenben megkérdőjeleztem a karrieremet, az élethelyzetemet, a céljaimat, az önazonosságomat, meg amit még lehet, idegbeteg voltam, kiégett, szomorú, agyonhajszolt, megkeseredett, frusztrált, türelmetlen, céltalan, és nem volt egy rongyom se. Persze, az utóbbi nem igaz, előrángattam a szekrény mélyéből a ritkán használtakat, olyan cuccokat is felvettem munkába, amiket rendesen csak puccosabb szakmai rendezvényekre / a Szigetre szoktam hordani, és kombináltam őket egymással. Nem kellett egyszer se otthon maradnom és betelefonálnom a munkahelyemre, hogy bocs, nem tudok bejönni, mert nincs ruhám.

Aztán november elején egyszercsak bekattantam. Talán a fonottkosárral kezdődött, ott ráéreztem megint arra, hogy vásárlás, mint amikor az absztinens alkoholista véletlenül megeszik egy konyakmeggyet. Ezután csináltattam magamnak egy új szemüvegkeretet, pontosan nyolc éve szeretnék már ilyen szemüvegkeretet, a régiből folyton kiesik a lencse, és a dioptriája már rég nem jó, egyetemista koromban készült. A szemüvegkeret az semmilyen körülmények között nem ruha.

Később elkezdtem ruhákat próbálgatni, és az is klassz volt, én szeretek ruhákat próbálgatni boltokban, engem az megnyugtat, feltölt, kisimít. Ezzel egy darabig egész jól elvoltam, nem akartam megvenni egyiket se, jól esett. Beleszerettem egy padlizsánlila valódi irhakabátba, de mivel kettőszázezer forint felett volt, szerencsére nem jött szóba. Egészen addig minden rendben volt, amíg találtam egy iszonyú jó ruhát a Mangóban, amit mindig is szerettem volna, és ami kiválóan passzol az új szemüvegkeretemhez (a fonottkosárhoz mondjuk kevésbé, de ez részletkérdés). A ruhával kapcsolatban hosszas vívódást követően a következőképpen kerültem meg a szabályzatot, duplán bebiztosítva magamat bármilyen fogadalomszegés ellen:
1. Elhatároztam, hogy úgysem találtam zöld felsőt, tehát a három hónap alatt engedélyezett egy darab zöld felső helyett vehetek egy darab ruhát.
2. Kihisztiztem, hogy a férjem vegye meg nekem a ruhát.

Hát itt tartunk, lett ruhám, azóta vidám, tettrekész, jókedvű és elhivatott vagyok. És egyébként is mindjárt itt a december 1.

Objektív valóság

Nem tudok elég hálás lenni Neverminder Susie-nak, hogy süldő blogger koromban, kb. hat évvel ezelőtt, első találkozásunkkor a Karma Caféban elmagyarázta nekem, hogy névtelenség ide vagy oda, egyhamar mindenki idetalál és olvasni fog, a főnököm, a beosztottjaim, a volt szeretőm, a jelenlegi fiúm, a szeretőm volt szeretői, anyám, nagyanyám, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, és ez azért mindig megvan a fejemben. Persze, még ennyi idő után is meglepődöm kissé, amikor a magyar pszichiátria valamely másik neves képviselője is megemlíti a kongresszuson a kerekasztal-beszélgetéskor, hogy van azért olyan pszichiáter, aki ír blogot, bár nem szakmai, hanem magánjellegű, majd kikeres a közönségből és rám mosolyog. Whatever, ezt csak a fellow bloggereknek írom intelemként, nehogy valakit felkészületlenül érjen bármi ilyesmi.

Meg azon gondolkodom már egy ideje ennek (mármint a blognak) a kapcsán, hogy Winnicott meg az átmeneti tér, meg az átmeneti térhez való jogom vagy az arra való igényem, de ezt majd egy másik bejegyzésben fogom részletezni, addig is próbálom visszafogni magam, hogy ne kezdjek el irodalmat keresni arról, hogy vajon mi történt ezzel a fogalommal Winnicott óta és mond-e valamit róla a kognitív idegtudomány. Van-e erre (tudniillik arra a fajta gondolkodásmódra, ami nem az objektív valóság, de nem is a szubjektív élmények, hanem a kettő között, "a mintha-tér, a szimbólumok, az alkotás tere", amikor eljátsszuk a gyereknek a fürdőkádban, hogy a víz az forró tea és a fürdés az teadélután) valami idegrendszeri hálózat vagy neurobiológiai háttér, vagy egyáltalán létezik-e még ma is ez a fogalom? Vagy csak kreativitás van meg stimulusfüggetlen hálózat, aztán valahol ott kell keresni? Szóval most épp erre vagyok kíváncsi, de most egymillió más témával vagyok lemaradva, és nem engedhetem meg magamnak a mai világban az én helyzetemben, hogy csak úgy kíváncsiságból irodalmazni kezdjek haszontalan kérdésekben. Ugyebár.

Egyebekben újfent le vagyok nyűgözve a saját elképesztő regenerációs képességemtől, kivettem egy szabadnapot, voltam erdőben, ettem finomat, voltam masszázson, vezettem mozgáscsoportot (az is egy izgalmas tapasztalat), és elmúlt rólam a burnout, slusszpassz. Lehet, hogy mégis a békávé depressziogén hatásával állunk szemben, ma reggel nem járt a villamos és gyalog kellett jönnöm helyette és kifejezetten jókedvű vagyok.

Wants to be a hunter again

Változó mértékben* idegbeteg vagyok a munkahelyem miatt, frusztráció van meg szegénység meg stressz meg bizonytalanság, nekem ez nehéz, én nagyon stramm vagyok meg strapabíró, és bizonyára öregszem, de nekem ez túl nehéz, én ezt nem bírom ki, hogy be kell jönnöm a szabadnapomon és hogy harminckét évesen pár ezer forintom van hó végéig, én nem bírok elviselni több beszólást meg több falbaütközést meg még több nehézséget.

És akkor még rajtam van teljesen a Szabadságvágy is, egész ősszel, mégpedig az a fajta, ami megboldogult lánykoromban párkapcsolatokban szokott rám törni nagyjából függetlenül a kapcsolat minőségétől. Úgy tűnik, a párkapcsolati aspektusát ennek valahogy kinőttem (hála a jó istennek), de magát a jelenséget nem, nekem nem csak az a bajom, hogy jelenleg rosszul érzem magam itt, hanem az is, hogy megőrülök valami Változásért, én megőrülök a szabadságomért, én kint akarok lenni a világban, új dolgokat akarok tanulni és csinálni új helyen, új, új vizekre, nagy, szűzi vizekre, én szörnyen félek az újdonságoktól és pontosan arra a fajta félelemre vágyom. Én megőrülök, ha még egy reggel azzal kezdődik, hogy fel kell szállnom a megszokott békávéra és bevillamosoznom a megszokott helyre, esküszöm, meg fogok bolondulni, és nem, ezen nem segít, hogy minden nap új "kihívás". És még örülök is ennek az érzésnek, bár régen is mindig mindenki mondta, hogy ez nem normális, mert ez hiszti, mert kitartani a normális, meg biztonságosan kötődni a normális, de egészen őszintén én titkon mindig is szerettem magamban a szabadságvágyat, most már bevallhatom, én szeretem, hogy ilyen vagyok, nekem ez tetszik, nincs jelentősége a végkifejletnek, hogy mikor maradok, mikor megyek, most épp úgy döntöttem, hogy maradok még egy meghatározott ideig**, csak maga az érzés, az nagyon kellemesen ismerős.

*Most e percben pont nem, de most hétvége van és sütött a nap és voltam masszázson és olvastam kettő darab tök érdekes cikket a perspektívaváltásról.

**Pontosan addig, amire majd utólag azt fogom mondani, hogy az az utolsó pár év már nagyon nem hiányzott volna, hogy sokkal előbb el kellett volna jönni, és hogy az már csak szenvedés volt, de nem lesz igazam, mert ezek az időszakok nagyon is szükségesek.