Dearest the shadows I live with are numberless

Basszus, most kellett megtudnom pilatesen, hogy Björk nem jön a Balaton Soundra. Pedig olvastam pár hete, hogy lemondta koncertjét hangszálbetegsége miatt, de azt hittem, az valami aktuális koncertje volt és júliusra biztos meggyógyul. Szomorú vagyok.

Azt írják a youtube-on, hogy ez a Hungarian suicide song, és hundreds of Hungarian people commit suicide while listening to this song. Hát nem tudom, én tíz éve pszichiátrián dolgozom, sok öngyilkost láttam, de egyik se említette a dalt. Mondjuk, igaz, hogy én sem kérdeztem meg, milyen zenét hallgattak, miközben nyomogatták ki a tartójából a harminc levél Xanaxot.

További trivia: angolul először Billie Holiday dolgozta fel a dalt, de a szegény amerikaiaknak túl pesszimista volt a szöveg (spoiler: magyarban az a vége, hogy meghal a csávó), ezért ugyan meghagyták az eredetit, de hozzáírtak még egy versszakot, amiben - nem fogjátok kitalálni - az illető felébred és kiderül, hogy csak álmodta a halálos befejezést.

Nagy előnye a munkahelyemnek, hogy gyakorlatilag nincs dress code, azaz a nagyon szexi cuccokon kívül bármit felvehetek. A kirakott mell és átlátszó csipke mondjuk szerintem nem helyénvaló egy kórházban, de ilyet is láttunk már. Igazából nem tudom, hol van a határ. Amikor a húgom kötött Ugg-jában mentem, akkor mindenki a lábfejemet bámulta megütközve a reggeli referál

Z58.8 A fizikai környezettel kapcsolatos egyéb problémák

My whole life, I saw nothing but roofs and steeples and the cellar door.

Red hot

Készítettem magamnak kimchit az alábbi videó alapján, és annyira brutálisan csípős lett, hogy nem bírom megenni. Vagyis, három-öt falatot bírok, aztán sírva fetrengek a földön, aztán elszántam eszem még három-öt falatot, majd tovább sírok.

Öregszem.

Jó ügy

Hát, nem hiszem, hogy a WWF-es übercuki hiúzkölykökkel tudnék versenyezni, de azért elmondom, hogy küldjétek az adó 1%-át a soproni Központi Bányászati Múzeumnak. Tavaly is majdnem be kellett zárni, mert nem volt pénz, ez így nem mehet tovább.

Nem az a kérdés, hogy mi a kérdés

Jól van, nem bírom tovább, válaszolnom kell a keresőkifejezések között felbukkanó kérdésekre, nem bírom tudatlanságban hagyni a népeket, meg néha annyira jó kérdések vannak. Az utóbbi néhány (kb. 2) hétben ezekkel találtatok az oldalamra.

1. Tudomány-e a pszichiátria?

Nem, ezt így nem mondanám. A pszichiátria az egészségügynek egy ága, amelynek a tudományos hátterét az idegtudományok, a pszichológia, az antropológia és a szociológia, valamint a farmakológia és neurobiológia nyújtják. Hangsúlyoznám, hogy ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy a pszichiátria tudománytalan, hanem hogy több tudományterület eredményeit integrálja a rászorulók érdekében. (Ööö, egy ideális világban.) Természetesen ettől eltérő nézetekkel is találkozhatunk, de az csak egy érdekes elméleti vita, hogy akkor most önálló tudományterület-e a pszichiátria, vagy sem. Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy úgy általánosságban van-e némi tudományos megalapozottsága, akkor igen, van valamennyi.

2. Van-e még szén Brennbergben?

Van. A brennbergi feketekőszén-kitermelésből először azért vettek vissza, mert a bánya "átlóg" Ausztriába. Egyébként "papíron" emiatt nem kellett volna leállítani, mert egy 1928-as államközi szerződés 1967-ig engedélyezte a brennbergi bányaigazgatóságnak az osztrák területen folyó szénkitermelést. Mondjuk, nem tudom elképzelni, hogyan lett volna kivitelezhető ez a gyakorlatban, 1956-tól 1989-ig a vasfüggöny kellős közepén azért nehéz lett volna nyugodtan melózni. A hidegháború idején túl kockázatos lehetett egy virágzó, forgalmas település 1 méterre a nyugati határtól.
A másik lehetséges ok, hogy az ötvenes évek óta már nem éri meg feketeszénből nyerni az energiát, mert ugyanannyi befektetéssel sokkal több energiát lehet nyerni pl. kőolajból, ezért a szénkitermelés már nem volt gazdaságos.
A bányát 1952-ben zárták be, azzal az indokkal, hogy veszteséges, nem tud naponta annyi szenet kitermelni, hogy az gazdaságos legyen. A brennbergi bánya vezetősége azon az állásponton volt, hogy ez mondvacsinált indok, de hiába. 1956-ban egy rövid időre ismét megpróbálták beindítani a bányát, de egy ponton mélyíteni kellett volna és nem volt meg a bányamélyítéshez megfelelő felszerelésük. 1959-ben végleg bezárták.
A brennbergiek egyértelműen politikai okokat feltételeznek a bánya bezárásának hátterében, amivel hajlamos vagyok egyetérteni, habár halvány fogalmam sincs, anyagilag mennyire éri meg szenet bányászni manapság.
Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy lehet-e zuzmólenyomatos széndarabkákat találni a felszínen, vagy hogy ha tüzet raksz, kigyullad-e a hegy, akkor a válasz nem. A szén a föld alatt van. Gyanítom, hogy azt a szenet már senki sem fogja kibányászni, mivel ma már természetvédelmi terület és az első munkagépek érkezésekor már greenpeace-esek láncolnák magukat a fákhoz. Akkor már sokkal jobban megéri aszteroidákon bányászni.

3. Hogyan írjunk tudományos cikket?

Elmondom, természettudományos cikket saját kutatásból hogyan kell írni, más tudományhoz nem értek. Először is kitaláljuk, melyik lapba küldjük, és megnézzük a szerzői útmutatót: sok lap korlátozza pl. a szavak számát, valamint az ábrák, táblázatok számát, és nehogy túl sokat írjunk, amiből utólag kell kihúzni, az rettenetes lenne. Ezután megnyitsz egy Word dokumentumot és elnevezed a file-t. Kétféle iskola létezik, akik írnak előtte vázlatot, és akik nem. Akármelyiket is választod, négy részt kell megírni az alábbi sorrendben.
1. Először megírod a Methods (Módszerek) részt, mert az a legkönnyebb és máris sikerélményed van.
2. Ezután megcsinálod az adatokból a táblázatokat és ábrákat, és segítségükkel megírod a Results (Eredmények) részt.
3. Ezután megírod az Introductiont (Bevezetés). Ehhez már ismerni kell a téma irodalmát, de adottnak vettem, hogy azt már előzőleg áttekintettük. Az Introduction a következő részekből áll. Ismertetjük a téma irodalmát: miért fontos ez a téma (hányan halnak meg adott betegségben évente és hány dollárt költünk a kezelésére hasztalanul stb.). Az eddigi kutatások, például Isolde és mtsai miket találtak eddig a probléma megoldására. A fentieket áttekintve mi az, ami még rettenetesen hiányzik a megnyugtató megoldáshoz, de nem baj, mert mi pont ezt kutatjuk. A Bevezetés utolsó bekezdése a hipotézis, amiben összefoglaljuk, milyen kérdést tettünk és és milyen eredményeket várunk.
4. Ha már ezt is megírtuk, akkor jön a legnehezebb rész, a Discussion (Megbeszélés), amelyben leírjuk a fő eredményeinket (ide már nem írunk számokat, az a Results-ba kerül, csak a lényeget), levonjuk belőle a következtetéseket, valamint összehasonlítjuk eredményeinket az eddigi szakirodalommal (amit már ismerünk). Ha nagyon más jött ki, el kell magyaráznunk, mi lehet ennek az oka. A legvégén összefoglaljuk a vizsgálatunk limitációit, a következtetéseinket, és esetleg jövőbeli kutatási irányokat fogalmazhatunk meg.

Körülbelül 500 természettudományos cikk elolvasása után lesz az ember képes maga is megírni egyet, viszont akkor már tutira, úgyhogy ehhez mérten tervezzünk. Tudományos cikket kizárólag dupla sorközzel, 12-es Times New Roman, ritkábban Arial betűmérettel lehetséges írni, másképp nem működik. Természetesen léteznek review- (összefoglaló) cikkek és bölcsészettudományi értekezések is, de ezzel terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozunk. A témában megkerülhetetlen szakirodalom, melynek ismerte enélkül gyakorlatilag lehetetlen tudományos igényű munkát végezni, Ezésez Géza kézikönyve, melynek Cikkírás alfejezete elérhető itt.

4. Mit rajzoljak a fogorvosomnak?

Egy nagyon élethű húszezrest? Amúgy attól függően, hogy hány éves vagy és mennyire tudsz rajzolni, szerintem fogtündért vagy valami dark és bizarr sokfogú szörnyet. Esetleg dark és bizarr sokfogú fogtündért. Na jó, virágot.

5. Joan Madou prosti?

Nem, legalábbis a szó klasszikus értelmében semmiképp. Joan Madou, aki egyébként A Diadalív árnyékában című Remarque-regény főszereplőnője, foglalkozására nézve színésznő és énekesnő. Részben ebből adódóan azért feltehetőleg van egy csomó pasija, bár többnyire (de nem mindig) egyszerre csak egy. Ezek közül van olyan, amelyikbe szerelmes, tényleg, igazából, és van olyan, akibe valószínűleg annyira nem szerelmes, viszont pénzes pasas, aki ékszereket vesz neki és autón furikázza és jól tartja. Joan Madou inkább az a fajta nő, akit az érzelmei vezérelnek, és ettől kiszámíthatatlan és csodálatos, és néha hazudik, máskor meg saját magának hazudik, és mindezt a II. világháború előtti Párizsban. Az a nő, akit nem tudsz megtartani, mert szabadnak született és akinek azért lekevernél két kurva nagy pofont, ha nem lenne olyan gyönyörű. A Diadalív árnyékában egy romantikus regény, a szerelemről szól, meg a háborúról, nácikról, emigránsokról, pénzről és a bosszúról, de legfőképpen mégiscsak a szerelemről, valamint egyfolytában calvadost isznak benne. Huszonéves koromban a kedvenc könyvem volt, nem tudom, ma olvasva milyen lenne.

6. Isolde hol pszichiáter?

Sosem kaptok el élve.

7. Miért beszélek túl sokat?

Hát nem tudom. Nincs blogod? Hadd idézzek akkor egy klasszikust.
"Már nem bírod elnyomni a fejedben beszélő narrátor(oka)t? Bizsereg az ujjad, ha billentyűzetet látsz? Boldog-boldogtalannak meséled félórákon át, hogy a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra? Nosza, nyomd meg a gombot és öntsd bele az éterbe."

8. Mikor nyílik a hárs?

"Júniusest, a hárs jó illatot lehel / oly édes a lég, hogy pillád le-le zárod /zajjal rebben a szél, hisz a város közel / kocsmaszagot sodor és venyigevirágot." Rimbaud szerint tehát júniusban nyílik. A valóság is közel áll ehhez: míg a nagylevelű hárs május végén-június elején, addig a kislevelű hárs június közepén-végén nyílik. Mindkettő gyógyhatású és finom, teához, szörphöz a szezon elején kell gyűjteni, mert akkor a jó. Eszter már tavaly főzött szörpöt (május végén-június elején), és én is fogok idén, ha találok valami rendes helyen lévő hársfát.

Így kezdődik

Nyami!!! Amúgy fogalmam sincs, milyen lesz, még sose csináltam, de egyszer ittam fenyőszörpöt a Ráspiban és az jó volt, és amúgy is szoktam néha elrágcsálni fenyőtűt, és annak az ízét is szeretem, szóval meglátjuk.

I wandered lonely as a cloud that floats on high o'er vales and hills

12 km, de százezer óra volt, mert közben fenyőt szedtem a szörphöz, meg kávéztam a Muckon. Új útvonalon mentem le, amerre még sosem jártam*, klassz volt és gyönyörű, kilátással és tisztáson magányosan álló nagy fával és hegyoldallal és lepkékkel és csipkés szélű paplanra emlékeztető felhőkkel és napfénnyel. Csináljak majd fenyődzsemet is? Az lehet, hogy túl durva.

Amikor visszaértem Brennbergbe, pont lekéstem a buszt, és fenn ültem a haranglábnál, napoztam, néztem a repülőket (minden irányba mennek, mert ott a légifolyosó), és vihorászást hallottam. Ott volt három 5-6 év körüli gyerek, akik azzal szórakoztak, hogy elbújtak a harangláb mögé, és kilestek, és ha észrevettem őket, vihogtak, úgyhogy néha odanéztem hirtelen, néha lassan, és ezzel szórakoztunk. A negyedik, nagyobb, 7 év körüli kislány eleinte részt vett a játékban, aztán egyszer megunta, odajött, és megszólított:
Kislány (lemondó sóhajjal): - Az unokatesóim. Vagyis az egyik a tesóm, a másik kettő az unokatesóm.
isolde: - Cukik.
Kislány (fejcsóválva): - Ja. Tegnap is azok ketten eltévedtek az erdőben, vagyis azt hittük, hogy eltévedtek, és mindenhol kerestük őket, erre egyszer csak jöttek onnan. (az erdővel ellentétes irányba mutat) (a gyerekek közben folytatják a hülyéskedést, és mivel nem figyelek rájuk, hanem a tesójukkal beszélgetek, néha odakiabálnak nekem, hogy "Bácsi!!!")
Kislány (a gyerekeknek, rendreutasítólag): - Ez nem bácsi, ez néni! (hozzám fordul) Most meg megyünk a temetőbe, mert a Marcinak meghalt az anyukája és Anyák napjára odavisszük a virágot.
isolde: - Ó, szegény.
Kislány: - Á, már nagyon régen. Téged hogy hívnak?
isolde (megmondja a nevét)
Kislány (ő is megmondja)
isolde (színtiszta irigykedéssel): - És ti itt laktok?
Kislány: - Igen, ott, ahol az orgonabokor van, az melletti ház. (Anyukaszerű nő kiabálja az utca végéből a gyerekek nevét) Most mennem kell, szia!

*Jó, én nem Maminti vagyok, aki tetszőleges helyen száz km-eket gyalogol térkép nélkül éjszaka, nekem az a kaland, ha a piros helyett a kék turistajelzésen jutok el Brennbergbányáig.

Je ne regrette rien

Nos, itt a terv, hogy amikor majd fizetésemelést fogunk kapni a távoli jövőben, de leghamarabb augusztusban, akkor hogyan lesz megoldva, hogy ugyan valóban fizetésemelést kapjunk, de a végén mégse keressünk többet, bár azt legalább több munkával. Igazán nem vártam mást. Meg amúgy most ha megemelnék a fizetésemet, mittudomén, húszezer forinttal, az sem oldaná meg a személyes problémáimat. Persze, lehet, hogy ezek csak rémhírek, biztosat csak akkor fogunk tudni, amikor már megkaptam azt a pénzt és haza is jöttünk a nyaralásból, amire elköltöttem.

Kijött ma a nyomdából és kezembe került az új pszichoterápiás tankönyv (cool, narancssárga), és abban van egy fejezet a burnoutról, gyorsan elolvastam ebédszünetben, hátha még nem késő!!! És basszus, az összes dolgot már csinálom, amiket burnout prevenciójára vagy kezelésére alkalmaznak. Sportolok, alszom, van hobbim, vannak klassz és mindenféle barátaim, akikkel eljárok ide-oda, olvasok regényeket, úszom tóban, vásárolok cipőket (nem eleget), sétálok erdőben (nem eleget). (Nem, nem tér ki a könyv külön a cipőkre, hanem: 1. sport, 2. elegendő alvás, 3. barátok, 4. örömszerző tevékenységek, 5. legyen humorod.) Ezenfelül javasolja még a könyv, hogy legyenek olyan időszakok, amikor nem elérhető az ember a munkahelye számára, azaz kikapcsolt email és telefon, ebben mondjuk nem annyira jeleskedem, de már sokat fejlődtem. Valamint legyenek jól körülhatárolt felelősségek és feladatkörök a munkahelyen, és jutalmazzák a teljesítést anyagilag és erkölcsileg is megfelelően (so-so), és legyen a munkahelyen változatos feladat és kihívás (ebben nincs hiány).

Ha már kialakult a kiégés, akkor ismételjük az 1-5. pontot, valamint dolgozzunk kevesebbet, kérjük át magunkat olyan munkakörbe, ahol kevesebb a teendő, és vállaljunk kevesebb ügyeletet. Hát, nem tudom. Őszintén szólva, így 10 éve az egészségügyben, nem láttam még olyan embert, aki a burnoutból visszajött volna élve. Hogy kiégett és utána ugyanabban a munkakörben dolgozott tovább, csak kevesebbet, és egyszer meg már nem volt kiégve. Két kivétel az egyik nővér, aki szülés után visszajött és akkor már nem volt kiégve és azóta sincs, valamint én, amikor már épp teljesen kiégtem, de nem csak a segítőszakmából, hanem totál mindenből, a burnout skálán kiakadt a pirosba a mutató, akkor egy hónap Thaiföld csodálatosan meggyógyított és lelkesebb lettem, mint valaha.

Még azt is írta a könyv, hogy a kiégett segítőfoglalkozásúaknak bűntudata van és hibáztatják magukat és leértékelik magukat, amiért kiégtek, pedig nem kellene, mert a kiégés pont annak a jele, hogy eddig túlzott lelkesedéssel vetetted magad a munkába és a segítésbe. Hát, nem tudom. Én a magam részéről egyáltalán nem hibáztatom magamat semennyire sem, és egyáltalán nem bánom, hogy lelkes voltam. Még azt sem mondhatom el magamról, hogy nem tettem meg mindent ellene, mert hiszen mindvégig sportoltam, aludtam, klassz munkahelyi és azonkívüli barátaim voltak, remek humorom, klassz koncertekre jártam és regényeket olvastam, utazgattam, amennyit csak lehetett, és az esetek többségében csak olyan mellékállásaim voltak, amik nem hasonlítanak a főállásomhoz. Látok olyan fiatal orvosokat, akik eszetlenül munkamániások, azokhoz képest én lusta lébecoló voltam, de legalább nem kell bűntudatot éreznem, hogy jaj, nem csináltam meg a kiégésprevenciót. Különben a tanulást, önképzést is szokták írni, de ebben a fejezetben nem volt róla szó. Lehet, hogy közben igazolták egy metaanalízissel, hogy totál ineffektív, vagy még ront is a helyzeten.

És valójában még mindig nem vagyok annyira kiégve, mint az általam ismert kiégett orvosok, akik aztán... na, hagyjuk. Simán tudok törődni egy-egy beteggel, vagy örülni sikernek. Csak tudom, hogy milyen voltam, hogy mondjuk fiatalkoromban a megvásárlás után azonnal kiolvastam volna a dialektikus viselkedésterápiás könyvet és kijegyzetelve írtam volna róla a blogomba, most meg hónapok óta a harmadik oldalon tartok (igen, az előszónál). Az is zavar, hogy a munkahelyemen basztatnak, amikor néha ingerült vagyok vagy fáradt vagy mogorva, mert hát gratulálok, kiváló hozzáállás, de leginkább nekem hiányzik a lelkesedésem. Klassz volt majdnem tíz évig olyan szakmát űzni, ami mind elméletben, mind gyakorlatban iszonyúan érdekel, aminek a sokrétűségéért és ellentmondásosságáért direkt lelkesedem, és amit még kritizálni is klassz, és mindezt a szakma nagyjai között, ahol olyanoktól tanulhattam, hogy csuda (komolyan), és bár pénzt nagyon nem adtak (vagy nekem sose elég), de azért elismerést igen.

Visszatérve a kiváló hozzáállásra, ez mondjuk valóban így van, ha ingerült vagy, mogorva vagy, nálunk nem kapsz együttérzést. Az egészségügyben eltöltött tíz évem során azokat, akik kiégtek, kizárólag megvető, de legalábbis elítélő hangnemben hallottam emlegetni. Úgy, hogy "áá, XY már totál ki van égve". Nulla együttérzéssel. Kizárólag ítélkezéssel. Ez miért van? Nem inkább ilyenkor kellene odafigyelni a megtört kollégára és pátyolgatni kicsit? Ahelyett, hogy hibáztatnánk és leértékelnénk? Költői kérdés, úgyis hibáztatni fogjuk. Még én is ítélkezően nyilatkozom a nálam kiégettebbekről. Szomorú.

A jelenlegi hosszabb távú tervem a helyzet megoldására természetesen a teherbeesés, mert igazából azt gondolom, hogy én nem is kiégtem, hanem egyszerűen most másra vágyom az életben, nem a karrierre, hanem a háziasszonykodásra, addig meg sportolok, alszom, röhögök a barátaimmal és örömszerző tevékenységek sorában mélyedek el, a rövid távú tervem pedig: fenyőszörp!!!

Egy mosókonyhában jól kitaláltam

A könyvfesztiválon meg rájöttem, hogy jaaa, már emlékszem, ki is vagyok én valójában. Kicsit összezavart engem ez a tíz év pszichiátria, karrier, Budapest, és mindig ez a magabiztos, talpraesett, sikeres nő vagyok, vagy úgy kell tennem. Ez egyáltalán nem rossz igazából. Szorongó tinédzserkoromban mindig is arra vágytam, hogy bárcsak egyszer magabiztos lehessek kicsit én is, és sétáltathassam az állataimat a fasorban, mint Nemes Nagy Ágnes. Így is lett. És akkor a szemműtétkor kiderült, hogy igazából gyenge, nyomi koraszülött vagyok, akinek a szeme titokban mínusz nyolcas szem alakú, bármelyik pillanatban elromolhatok és a széltől is óvni kell (konkrétan a műtét után azt mondták, óvni kell a széltől); és aki nem szeret idegen emberek közé menni és a fizetéséből megmaradt teljes összeget regényekre költi el. Annyira jó volt sérülékeny könyvmolynak lenni a magabiztos doktorasszony helyett, hogy azt nehéz elmondani. Nehéz elmagyarázni, mért volt jó. Nem nosztalgia, nem tizenhétéves akarok lenni, hanem jobban önmagam. Szeretek távolságtartó, álmodozó kis nyomi lenni, ez van.

Persze, aztán véget ért a betegszabim és bementem dolgozni és rögtön "rám nehezedett a hétköznapok valósága, mint valami túlságosan szűk és nehéz ruha".

Ezt a bejegyzést, az eddig részt meg egy hete írtam, aztán betettem inkább piszkozatba, mert nem volt kedvem az interneten lelkizni, és ma meg véletlenül ezt olvastam:

"Innentől minden egyszerűbb lesz. Elkezdesz rutinból élni, a helyzetekben sablonokat és kifejlesztett felnőtt mondatokat használsz, kevesebbet idegeskedsz, egy halom dolgot félgőzzel is megoldasz, alig odafigyelve. Kicsit szereppé is válsz, és ahogy szürkébben, olajozottabban beindulnak a dolgaid, elkezd az idő is gyorsulni. És mikor ezt már évek óta csinálod, akkor néha-néha egy csendes estén elkezd valami állatira hiányozni. Saját magad. Ki is voltál pontosan? Kicsit elfelejtetted, nem mentél magad után az élet egyre mélyebb erdejében. Kemény, szürke héjat növesztettél."

Na, hát épp erről beszélek én is. Vagyis, én nem érzem azt, hogy elkezdene valami hiányozni, én inkább mindig meglepetésszerűen megtalálom, hogy jéé, ja, én ez vagyok, már emlékszem. Klassz.

Írassák rám a házukat és haljanak meg

Még arra jöttem rá így a szemműtét kapcsán, hogy tulajdonképpen nekem nem lehet a kedvemre tenni. Mert rohadtul idegesített az a hozzáállás a munkahelyemen, hogy rám bíztak ezer feladatot, tudomásul sem véve, hogy dehát nekem szemműtétem lesz és az félelmetes, valamint nem jövök dolgozni 4 napig, és felhívogattak telefonon a 4 nap alatt is (mert beállítottam out of office autoreply-t az emailemre), és amikor visszajöttem, meg se kérdezték, hogy vagyok. Azonban az is idegesített, akik sajnálkozva faggatóztak, és igyekeztek minél több borzalmas részletet megtudni, és milyen volt, és fájt, és hogy alakult ki nálad ez egyáltalán, és tudják, hogy mitől volt? És elaltattak? És ha nem altattak el, akkor mindent láttál a műtét alatt? És injekciót adtak a szemedbe? És utána már rögtön láttál? És most már jól vagy, vagy még idő kell, hogy meggyógyuljon? És vissza kell menned varratszedésre? És ilyesmi.

Úgyhogy kénytelen voltam elgondolkodni, hogy ha nekem az se jó, ha nem kérdezik, és az se jó, ha kérdezik, és az se jó, ha tudomásul veszik, hogy valami bajom van, és az se jó, ha nem, akkor tulajdonképpen most tényleg mit várok a sorstól az emberektől, és rájöttem, hogy mit: azt szeretném, ha békén hagynának és nem faggatnának, hanem csak szimplán egy pár napig kíméletesen bánnának velem, de úgy, hogy nem nyomják az arcomba, hanem mintegy véletlenül. Nem mondják azt, hogy "ó, jaj, te szegény, ráérsz jövő héten is elküldeni a cikket, hiszen biztos fáj a szemed", de azt se mondják, hogy "mikor küldöd már a cikket", hanem csak azt mondják, hogy "jövő hét végéig ráér a cikk" vagy "befejeztem a cikket, szerintem neked már nincs vele dolgod". És diszkréten, észrevétlenül megcsinálják helyettem a feladataimat, mintha csak véletlen lenne, de nem az összeset, hanem csak annyit, hogy még ne érezzem magam túlzottan sajnálva vagy körülugrálva, és hoznak csokit is, de úgy tesznek, mintha véletlenül lenne náluk pont a kedvencem, mert le volt árazva és így vettek belőle kettő áráért hármat, és ha már épp arra jártam, nekem adják az egyiket.

Lásd még.

Különféle kihívások

Csináltam eperszörpöt, ami nyilván hülyeség, mert még nincs az epernek szezonja, és 500 Ft egy kiló görög eper a piacon, 1200 Ft egy kiló magyar, valamint számtalan határidős feladattal vagyok elmaradva (story of my life), de betegállományban vagyok még hétfőig és ki akartam próbálni az eperszörpöt, és egyébként sem takarékossági megfontolásokból főzök be, hanem ez a költséges hobbim. Megfelelő körültekintéssel és aprólékos gonddal azt a receptet választottam ki, amelyiket elsőre dobta ki a google. Felerészben magyar, felerészben görög epret használtam, plusz cukor, négy üveg szörp lett, így 500 Ft-ra jön ki egy üveg, és még ez is sokkal olcsóbb, mint egy jobbfajta bolti szörp. Még nem tudok beszámolni, milyen lett, most van dunsztban.

Most pedig megpróbálok hajat mosni úgy, hogy ne érje víz a szememet. Amúgy mondtam már, mennyire kurva jó két szemmel látni? Élvezzétek ti is.

Főleg békés kisváros

Az elmúlt időszak soproni eseményeinek* fényében pedig ezúton szeretnék elnézést kérni Ross Károlytól, amiért regényének befejezését annak idején életszerűtlennek ítéltem.

*Megjegyzem, egyik elkövető sem soproni.

Some people can be bad

Ezúton szeretném válogatott átkaimat szórni azokra a kollégákra*, akiket megkértem, hogy ne hívjanak három kib. napig, mert betegállományban leszek és szemműtétből fogok lábadozni, és ennek ellenére mégis felhívtak különböző feladatokkal és nyűgjeikkel. Persze, csak miután számtalan emailt írtak, de arra szemfülesen beállítottam out of office autoreply-t.

Tudom, ki kell kapcsolni a telefont, nem pedig bekapcsolva hagyni és utána magunkat áldozatnak beállítva rinyálni, de most legalább tudom, mire számíthatok.

*Természetesen kivétel, aki csak azért hívott, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, de ez egy személy.

Let not Time deceive you

Azon is szoktam gondolkodni, hogy 2007-ben írtam egy bejegyzést, amire konkrétan emlékszem, arról szólt, hogy bizonyára majd arra az évre fogok úgy visszaemlékezni, mint fénykoromra, idézem:

"Asszem erre az évre fogok például majd úgy visszatekinteni, mint fénykoromra. Ó, emlékszem, amikor még ösztöndíjjal utazgattam Európa-szerte, amikor még szerettem a munkahelyemet plusz izgalmas tudományos munkát végeztem, csomó barátom volt, boldogan éltem a férjemmel, ó, amikor az ember még felfedezhetett klassz új zenéket, amikor még jó filmek is mentek a mozikban, és még nem romlott el a szemem annyira, hogy ne tudjak olvasni, amikor még ismert blogger voltam és belefértem a szürke kockás szoknyámba, na azok voltak a régi szép idők."

És hogy lesz olyan idő, amikor már ki fogok égni és nem fogok érdekes kutatásokért lelkesedni sem elméletben, sem gyakorlatban, valamint, hogy nem fogok mindig beleférni a szürke kockás szoknyámba, az nyilván kézenfekvő volt, de mégis honnan vettem, hogy el fog romlani a szemem? Semmi jele nem volt. Vigyázni kell ezzel a jósolgatással. Basszus, boldogan élek a férjemmel még mindig, reménykedjünk, hogy az sose fog elromlani.

Amúgy basszus, de jó volt! Hiányzik nekem is nagyon az a lelkesedés, amivel szerettem a munkámat és a munkahelyemet. Kár érte. Igazán nem rajtam múlt.

Magyarázat is

A valóságban az történt, hogy ugye a retinaleválásomkor végzett műtét mellékhatása lehet szürkehályog, ami nálam kialakult, és mostanra érte el azt a szintet, hogy azzal a szememmel már a táblát se láttam, nemhogy olvasni tudtam volna a rajta lévő számokat. Furcsa módon ez nem okozott nekem különösebb panaszt, habár a látásromlásra fogtam, amikor egyszer előadás előtt leestem a pulpitusról, valamint amikor elfelejtettem megkínálni a nálam lévő vodkásüvegből a bal látóteremben mozdulatlanul és néma csendben ülő, sötét ruhát viselő Marit, aki meg is sértődött ezen. Mindenesetre, tegnap kaptam műlencsét, eddig jól vagyok.

A szürkehályogműtét közben meg azt mondta a szemész, hogy lám, úgy viselkedik a szemem, mint egy myop (=rövidlátó) szem, azaz olyan, mintha mondjuk mínusz nyolcas lenne. (Nem, én sem tudom, mit jelent az, hogy egy szem viselkedik.) Ezért vált le a retinám, mivel a súlyos rövidlátóknál magasabb a retinaleválás kockázata. És a súlyosan myop szemem ellenére azért nem vagyok mégsem rövidlátó, mert a szaruhártyám a helyzethez alkalmazkodva úgy görbült, hogy kiegyenlítse ezt, és normál látást hozzon létre.

Nem az első eset, hogy a túlzott alkalmazkodóképességem sodor bajba.

A lentebbi történet majdnem szóról szóra igaz, habár egyes mondatokat William Gibson írt, nem én.

Valahol máshol eközben

Amikor kimászott a liftből, a recepciónál ugyanaz a fiú ült. Odakint már este volt, majdnem teljesen sötét. Amíg a taxira várt, azzal szórakozott, hogy pocsolyákban tükröződő neonreklámokat vizsgálgatta egyik, majd másik szemével, míg az utca túloldalán egy kapualjban drogos fiatalok lökdösődtek. A várost és a kikötőt elhatároló régebbi utcák szűk mezsgyéjének szélén, egy hivatalosan nevenincs területen voltak, ahol oktagonárusok keveredtek turistákkal és hazafelé siető, öltönyös üzletemberekkel. A távolban felsejlettek az egyesült mamutcégek kvarchalogén fényben úszó, irdatlan kockái.

Az egynapos sebészeti műtők moduljai egy tizennyolcemeletes, régi bérház hatodik szintjén helyezkedtek el. Funkcionálisan berendezett, hideg csempével borított egységekből álltak, ahol a fehérbe öltözött technikusok között műtősruhás segédszemélyzet kísérgette a különféle testrészeiken kötést viselő klienseket. A sebészek nagyüzemben dolgoztak, egy-egy implantbeültetés 7-8 percet vett igénybe. Tudatosan választotta ezt a helyszínt, igényes munkát akart. Elmehetett volna a Corvin-negyed kínai utcáinak valamelyik zugsebészetére is, ahol az embert még előjegyzésbe sem veszik, csak besétál a műtétre, azok meg egyszerűen belenyomják az implantot a fejébe.

Az effajta városok olyan embereknek valók, akik szeretnek mélyen lenni.

Az implantot hasonló körültekintéssel választotta ki. Eleinte multifokális lencsét szeretett volna, egy 19-es Rezoom IOL-t nézett ki magának, habár épphogycsak ki bírta volna fizetni: a multifokális lencsék ára helyi pénzben 200.000 egység körül mozgott. Végül, némi mérlegelés után mégis unifokális lencsét választott, amely nem került sokkal kevesebbe, de ennek költségét a kormányzati biztosító fedezte. A multifokális lencsék nem rugalmasak, mint az emberi szemlencse, hanem egyszerre vetítik a retinára a különböző távolságokban észlelt képeket, ezért sosincs egy éles kép, hanem több szellemkép, amiből az agy kiválasztja, ami kell. A lány világéletében alapos volt, ezért az adathálóra felcsatlakozva kapcsolatba lépett néhány ismeretlennel, akik hasonló lencsét kaptak. A felhasználók egy kis hányada elégedetten lelkesedett az eredményért, nagyobb számuk azonban rengeteg bosszantó utóhatásról számolt be: furcsa fényeket, őskori televíziókra és olcsó kínai szimstimekre emlékeztető szellemképeket láttak. Ketten közülük több hónap szenvedés után költséges és veszélyes műtéttel távolíttatták el az implantot, és volt, aki most gyűjtött ilyen beavatkozásra. A szellemképek, fényudvarok és elmosódott körvonalak főként olyankor jelentkeztek, ha a vizsgált tárgy és a háttér színe hasonló volt, valamint ködben, félhomályban és éjszaka. A lány mindennél jobban bízott saját agya neuroplaszticitásában, ez nem volt vitás, de munkájából adódóan ködben, félhomályban és éjszaka is tökéletes biztonsággal kellett mozognia.

Nem engedhette meg magának, hogy szellemeket lásson.

A műtétet a körzet híres, határontúli retinasebészenőinek egyike végezte. Korábbról ismerte már a sebésznőt, annak idején a retináját is ő operálta. A műtét előtt az egyik technikustól hosszúkás tablettát kapott, amely igen enyhe idegnyugtatónak bizonyult. Bevette, bár nem volt rá szüksége: kiképzése lehetővé tette, hogy ennél jóval félelemkeltőbb körülmények között is higgadt tudjon maradni. Vagy legalábbis látszólag.

Az operáció helyi érzéstelenítésben történt, mindvégig ébren volt. Fájdalmat nem érzett, csak némi nyomást az implant behelyezésekor. Tizenöt perccel később már a taxira várt a sötét utcán, és a szemerkélő eső miatt kabátját összehúzva hasonlítgatta régi és új szemének látásélességét a tükröződő neonokon. Alig érzékelhető volt a különbség.

A hasonló implantbeültetések után néhány nap pihenést javasolnak, és a lány úgy döntött, ezúttal kivételesen betartja ezt az utasítást.

Három napot szánt a pihenésre. Megbízói már türelmetlenkedtek.

Még két dolog

Akkor most már nem bírom tovább magamban tartani, nem érdekel, ha kivet magából a társadalom, vagy legalábbis a fiatal fővárosi értelmiség: be kell vallanom, hogy én utálom a medvehagymát, és ha már itt tartunk, a Petőfi rádiót is.

Nem az a kérdés, hogy mi a válasz

Szégyen és gyalázat, mennyire semmitmondó lett ez a blog az utóbbi időben, megmondom, miért. Azért, mert a fontos témák, amelyeken manapság 24/7 gondolkodom, azok vagy a karrieremmel / munkahelyemmel kapcsolatosak (nagyjából a hol szeretnék lenni 5 év múlva c. témakör), és ezeket talán jobb nem fejtegetni az interneten, mert hamar mindenki erről fog pletykálni az ember munkahelyén. Hát, ez van, nem írhatok ide ezekről. De azért gyorsan leszögezném, hogy nem, nincs kilátásban munkahelyváltás.

A másik téma az a "gyermek utáni vágy", hogy az orvosi szakkifejezést idézzem, magyarul amikor nem a karrierválságommal foglalkozom, akkor azzal, hogy hogyan eshetnék már teherbe. Ez meg mégiscsak túl személyes téma ahhoz, hogy az interneten írjon róla az ember, meg nem is vagyok benne biztos, hogy népesebb olvasótábor lenne kíváncsi a peteérésem időpontjára és az aktuális hormonszintjeimre. (Csak álszerénykedem, igazából meggyőződésem, hogy meg tudnám írni vicces, élvezetes, kalandos, ám szívszorító stílusban.) (Nem ám, csak túlzok, szívszorítóban biztos nem, abban sosem voltam túl jó. Hányszor sírtál a blogomon? Na ugye.) Szóval, túl személyesnek tartom jelenleg, aztán lehet, hogy ez fog változni.

És az volt még, hogy olvasom az A year to live c. könyvet, és abban volt, hogy gondoljunk vissza a kisgyermekkorunkra, és próbáljuk meg felidézni, hogy mi volt akkor a leghőbb vágyunk, amit nagyon szerettünk volna. Ez lehet, hogy nehéz, és sokat kell rajta gondolkodni. Nekem azonnal és nagyon határozottan eszembe jutott, és az volt az, hogy "hagyjanak békén", tudniillik az emberek a kéréseikkel meg a problémáikkal. A családom egyik ága ugyanis olyan, aki mindig akar valamit, panaszkodni, szívességet, vagy csak beszélni hozzád és hogy hallgasd meg, én pedig arra vágytam gyermekkoromban, hogy a nagymamám ne meséljen a betegségeiről, az apukám ne építsen bele a legómba, ésatöbbi. Konkrétan emlékszem, hogy arról álmodoztam, hogy a mi utcánk melletti másik utcában lesz valahogy egy házam, amiről csak én tudok, és minden nap, iskola után először oda megyek haza, ott egy pár órát nyugisan eltöltök, olvasással, Barbie-zással vagy akármi, és csak utána megyek haza a családomhoz. Ne értsünk félre, nem gondolom, hogy ez olyan nagy baj vagy életre szóló trauma, de amikor megkérdezik, mire vágytam gyermekkoromban, akkor nem kérdés, hogy erre.

A következő kérdés a könyvben az az, hogy nézd meg, hogy a mostani életedben ehhez képest mi a helyzet, mi valósult meg. Tehát abból a vágyamból, hogy az emberek hagyjanak békén a kéréseikkel és a problémáikkal. Ööö. Ja, hogy direkt olyan szakmát választottam, nem mások tanácsára, hanem saját magamtól, és űzök most is többnyire lelkesen, aminek az a lényege, hogy az emberek jöjjenek a kéréseikkel meg a problémáikkal, és sírjanak és panaszkodjanak nekem? Érdekes választás. És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy hirtelen megvilágosodtam vagy meghasonlottam, és be se jövök többet dolgozni, hanem csak így elcsodálkoztam ezen, hogy nahát.

Meg várom, hogy április vége-május eleje legyen, és lehessen csinálni fenyőszörpöt!!! Tavaly júniusban találtam ki a fenyőszörpöt, de akkor már késő volt, és azóta ezt várom.

You wouldn't steal a handbag

Most komolyan olyan köztársasági elnökünk lesz, aki lopta a doktoriját? Nem találok szavakat.

Update: vagy mégsem. Én különben titkon sajnálom magát ezt a figurát, vagy inkább szánakozom rajta, egy sportoló, aki a politikába ártotta magát és öregkorára ezt kell megérnie. Ebből is csak az a tanulság, hogy, ööö? Nem tudom, mi. Ne csaljunk soha?