Öregszem

Öt napja jöttünk haza és még mindig jetlagem van, basszus.

Igen, tudom, hogy senki sem sajnál.

Meg még ez

Tudom, vegyek már egy normális fényképezőgépet.

Állatok is vannak

A beluga nagyon furcsán néz ki élőben, mintha nem is igazi lenne, hanem valami furcsa alakzat gumiból.

Itt vagyunk

Az 1. ábrán macska helyett kutya van

És képzeljétek! Úgy hat évvel ezelőtt jegyeztem elő magamnak az antikvárium.hu-n, és tegnap végre tárgyi valójában hazavihettem ezt a könyvet. Imádom.

Főleg székek

Hol is tartottam.

Még szabi előtt elkezdtem írni egy bejegyzést a burnoutról, lásd alább, de nem fejeztem be, aztán elmentem szabira és így aktualitását vesztette. Ami kár, mert annyira rettenetes volt már a szabi előtti utolsó hetem a kórházban. Volt csótány is, és kétszer küldtek el betegek (indokolatlanul) a geci kurva anyámba, és minden ügyeletemben reggel arra ébredek, hogy fél hatkor az ablakom előtt dohányoznak és üvöltve és káromkodva társalognak, földszinti szoba, tehát annyi erővel kb. a szobában is lehetnének, és egyszer megkértem tök kedvesen az ablakon kiszólva az egyik hölgyet, hogy üljön már át két méterrel odébb a másik oldalra legyen olyan kedves, mert nagyon behallatszik, ahogy beszélgetnek, akkor nem volt hajlandó és tovább beszélgettek emelt hangon és káromkodva úgy fél hétig. És a betegek a parkolóba, ahol dohányoznak, mindig kiviszik a folyosóról a három benti széket, amik tök szép fehér műbőr benti székek voltak, amin lehetett várakozni az orvosod ajtaja előtt, most már szanaszét vannak szakadva, törve és ótvar koszosak, és az utolsó héten mindig rájuk szóltam, hogy vigyék vissza, és basztak rám, hanem azt mondták, jó, ezt elszívják, aztán majd beviszik. Egyszer én bevittem, fél óra múlva visszavitték, majd az ablakom alatt mesélték egymásnak a sztorit, csak abban már én voltam a gonosz boszorka, aki megint kivitte a széket, az meg a hős. Amúgy annyi jóérzés lehetne az emberekben, hogy ne a földszinti orvosi szoba ablaka alatt szidják az orvost.

A geci kurva anyámba nem a szék miatt küldtek el, a székek az csak az aktuális hisztim volt, amely megtestesítette a tehetetlenségemet és kiszolgáltatottságomat ebben a kegyetlen világban. Nem is az én székeim, nem tudom, mit törődöm velük. Az anyámat egy hajléktalan pszichotikus lány emlegette, de egy kicsit mentálisan retardált is volt, plusz szerintem félt tőlem, szóval fogalma sem volt, mit beszél nyilván, a másik meg egy személyiségzavaros fiú volt, akik szintén olyanok, hogy sokat és igazságtalanul szidják az embert a hasítás nevű énvédő mechanizmusuk miatt, de ez nekik se jó. Na és én arra jöttem rá azon a héten, hogy én nem akarom, hogy velem így bánjanak, nekem ebből elegem van. Én azt értem, hogy a mentálisan retardált hajléktalan pszichotikus kislányok és a borderline-antiszociális fiatalemberek így kommunikálnak és nem velem van a baj, hanem a betegségükből adódik. Értem is és tudom is kezelni, nem tudnak kihozni a sodromból sosem, szépen kezelem a helyzetet és indokolatlanul nem is veszem magamra. Azt is értem, hogy a betegeink egy része ugyan az ablakom alatt káromkodó alkoholista, akik kiviszik a székeket, de a betegeink másik, sokkal nagyobb része jó fej, értelmes, okos, és nagyon sok mindent kapok tőlük.

Ja, ezt csak azért mondom, mert a pszichológusunk szerint a kiégés részben abból ered, hogy a segítők nárcisztikusak és a segítésért hálát és csodálatot várnak, és azt nem kapják meg és akkor keserűek és kiégettek lesznek. Én egyrészt ezen totál felháborodtam, mert szerintem meg bazmeg azért égünk ki, mert túl nagy terhelés alatt túl sokat dolgozunk túl kevés pénzért túl kevés szabadidő mellett, ráadásul a pszichológusunk konkrétan az ápolószemélyzetről beszélt, hát basszus ha nekem kéne ugyanazt csinálni, mint egy nővérnek havi nyolcvanezerért, akkor nem tíz év után kezdenék a kiégéssel kacérkodni, hanem tíz óra után. Valamint segítségért hálát, de legalábbis nem kurvaanyázást várni, az szerintem azért nem maradéktalanul patológiás gondolat. Nem szeretem, amikor a reális, valós nehézségeket pszichologizálják. Na mindegy, lényeg, hogy én persze lehet, hogy nárcisztikus vagyok, és a segítésért hálát és csodálatot várok, de én azt meg is kapom megfelelő mértékben. A szobámban van több festmény, amit betegem festett nekem, egy terítő, amit horgoltak nekem, egy díszpárna, amit nekem varrtak, egy könyv, amit nekem dedikáltak, és egy csomó virág. A csokikat megettem vagy nekiadtam a nővéreknek. De nem csak a tárgyak, én azt is szeretem, ha jó fejek velem, és sokszor azok. Egyáltalán nincs hiányom hálából és szeretetből, sokat kapok.

Szóval arra jöttem rá, hogy én szépen, okosan tudom, hogy 1. többnyire betegségük miatt szidnak, nem nekem szól, 2. a másik oldalon ott van ugyanannyi vagy több jóság. És mégis azt kell mondanom, hogy van egy részem, ami már a józan észre nem hallgat és ami csak azt jegyzi meg, hogy "bántottak, bántottak, bántottak". Teljesen nem mulasztja el sem az indulatáttétel és viszontindulatáttétel okos elemzése, sem a hála és szeretet. Ha rugdosnak, megsérülök. Mindegy, miért rugdostak. Ha utána valaki más megsimogatja a hátamat, attól még ugyanúgy fájni fog ott, ahol megrúgtak.

Különben régen, meg máskor, amikor nem vagyok ilyen fáradt és rossz passzban, akkor még akár direkt szeretem is az ilyesmit, mármint a balhét, mert büszke vagyok rá, hogy tudom kezelni a helyzeteket, és kihívás kezelni. Kihívás rábeszélni a visító pszichotikus lányt, hogy nyugodjon meg vagy jöjjön velem, vagy vegye be a gyógyszert. Büszke vagyok rá, hogy szemem se rebben, amikor kiabálnak velem, és hogy nem kiabálok vissza, hanem a helyzetet a megoldás felé irányítom. Amúgy rendes körülmények között ez izgalmas. Nem, nem tudom, mik a rendes körülmények.

Hát szóval ezen gondolkodtam így augusztus utolsó hetében, de aztán elmentem Szigetre meg szabira, és a szabim alatt voltunk a Fuji étteremben és végigettük a nyolcfogásos kóstoló-vacsijukat, meg voltunk Koppenhágában, ahol bicikliztünk egy csomót, és voltunk a tengerparton is, ahol hatalmas szélerőművek vannak a tengerben, és Malmöből repültünk, úgyhogy vonatoztunk a hídon is, és voltunk Sopronban, meg a Tómalmon, amit nagyon szépen felújítottak, meg a Béke-kilátóban, meg Brennbergbányán, és a bányásznapon a kórusba tartozó kilencven év átlagéletkorú nénikkel polkáztam az utcán, és utána röpke időre visszamentem dolgozni, de mindjárt elutazom megint, és ezektől teljesen elfelejtettem, hogy mi is volt a bajom még augusztusban. Azért idéztem csak fel, mert akkor nagyon meg akartam írni és azt akartam, hogy legyen meg.

Much more simply burnout than otherwise

Sziget, egy húzósabb ügyelet utáni napon az egyik lelkisegély-sátorban dolgozom, és arra vágyom, hogy legyen már öt óra. A vezető beszélgetni próbál velem.

Nő (gondterhelt elhivatottsággal): - És te hogyan látod a magyar pszichiátria jövőjét?
isolde (leküzdi a harsány nevetést, illetve hogy azt válaszolja, ez egy értelmetlen szókapcsolat): - Nem tudom.
Nő: - Mit gondolsz, amilyen beteg most ez a társadalom, amerre tart, abból ki tudja húzni a magyar pszichiátria???
isolde (hogy mivan??): - Nem tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkodni.
Nő: - És a magyar pszichiátriai társaság szerinted képes lesz jó irányba fordítani a dolgokat?
isolde (vállvonogat).
Nő: - És azon sem szoktál gondolkodni, ami történik ebben az országban, ahogyan fokozatosan elveszik a szabadságunkat??!
isolde: - Nem.

Különben kedves, segítőkész emberek vagyunk

Szóval miután röpke soproni tartózkodásunk során a szokásos szívességeket tettük a családnak (el kell olvasni rokonok zárójelentését, le kell fordítani nekik dolgokat, beállítani a számítógépet, stb.), azon gondolkodtunk, milyen szakmát kellett volna választanunk a jelenlegiek helyett, illetve, hogy ha majd egyszer lesz gyerekünk, olyan pályára fogjuk bátorítani, ahol nem kell arra számítania, hogy segítségére váró rokonok ugrálnak a fején. Melyek ezek a szakmák? Nem az orvos és nem a programozó, az biztos. Semmilyen mesterember sem, és nagyon nyelveket sem tudhat. Valami olyan szakma kell, amelynek a képviselője nem rendelkezik olyasfajta hasznos tudással, amit szívességek formájában reálisan kérhet tőle a szomszéd vagy a rokon.

Ezeket tudtuk kitalálni:

1. Kaszkadőr.

2. Pornószínész.

3. Hárfaművész.

A férjem felvetette még a fagotthangolót, de szerintem egyrészt olyan nincs, másrészt sose lehet tudni, nem nősül-e be az ember egy fagottozó családba, akik utálnak hangolni, és akkor onnantól neked kell.

Életjel

Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.

A Goldenblognak meg idén az a fejléce, hogy "blogs not dead", ilyen punks not dead-es betűtípussal. Mit is mondhatnék.

Életjel

Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.

That seem right to you?

Szóval a férjem már köhög és taknyos és Algopyrinen van, és én sem érzem túl jól magam, és ha idén is, mint minden <kínai> évben, elkapjuk a szokásos <kínai> betegséget a szabim elején, akkor nem leszek boldog.

Listen to the wind of change

Ja, és még az volt, hogy véletlenül befestettem a hajamat feketére. Szokjunk hozzá.

You can't take the sky from me

Jubal Early: You ever been shot?
Simon: No.
Jubal Early: You oughta be shot. Or stabbed, lose a leg. To be a surgeon, you know? Know what kind of pain you're dealing with. They make psychiatrists get psychoanalyzed before they can get certified, but they don't make a surgeon get cut on. That seem right to you?

Végignéztem a Firefly-t a 10. évforduló és a Comic Con-os nagyon megható megjelenésük kapcsán, mert true fan vagyok. Még mindig jó. Most megnézem a  filmet is.

I'm lost in the woods

We all are. Even the captain. The only difference is, he likes it that way.

I don't care if Monday's blue

Vettem magamnak két szál napraforgót, egy pár karika-fülbevalót, két db hajba tűzhető vörös rózsát, egy üveg tequilát, egy fej jégsalátát, egy doboz hajfestéket, 5 db kisméretű dunsztosüveget és egy zacskó dzsemfixet. Készen állok a hétvégére.

I should focus more and stop complaining today

Viszont egyeztettem találkozót a kórussal, meg kiderítettem, mikor lesz idén Bányásznap, és úgy tűnik, csodával határos módon pont rá fogok érni akkor.

Azon gondolkodom, hogy jelentősen segítené az ügyet, ha fenn lennék facebook-on, és hogy vajon az lesz a vége, hogy a könyvem érdekében regisztrálnom kell? Én azt nem fogom kibírni, az tutifix. Most írhatnék itt erről hosszasan, hogy én pontosan mennyire és hogyan szeretem az embereket és vagyok egyszerre távolságtartó, de higgyük el, az én szociometriai stílusomhoz egyszerűen nem passzolnak a közösségi oldalak. Hát, nem tudom, ez nehéz kérdés.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy a munkahelyemen megvert egy beteg hozzátartozója, és a kollégák és nővérek tétlenül nézték, mert azt gondolták, nem kell segíteni, majd megoldom (meg is oldottam, megharaptam a kezét és így elszabadultam), de nem is ez a durva, hanem hogy akárhol elmesélem ezt az álmot egészségügyes körökben, egyből mindenki mesél két hasonlót.

Rossz hírek is vannak

Erre most kell megtudnom, hogy tavaly nyáron meghalt a Becher Nándor? Dehát most beszéltem vele telefonon (jó, 2008-ban). Nagyon szomorú vagyok. Kötelessége lett volna idén augusztusban engem kísérgetni Brennbergbánya utcáin és átadni a tudását és elmesélni a történeteit és örülni, hogy a fiatalokat (engem) érdekel a téma és összeismertetni a brennbergi és ex-brennbergi ismerőseivel. Dehát ez szörnyű.

Hát, erre igazán nem számítottam, és így azért sokkal nehezebb lesz.

Much more simply shoes than otherwise

Úgy tíz évvel ezelőtt még azt gondoltam, túl öreg vagyok egy virágmintás Martens bakancshoz, de már elmúlt.

S még mi látszik a bokorból

Este fél hétkor elmegyek sétálni az esőben. Az a fajta, Sopronra általánosan jellemző szitáló eső van, ami nagyon friss, hűvös, picike cseppekben esik halkan és órák hosszat. Öt perc után átszalad előttem két őz. Lekanyarodom egy földútra, elég nagy a sár, de a bakancsom már úgyis elég sáros, mindegy. Megállok egy kis tisztáson. Innen egy ösvény vezet lefelé Brennberg felé, egy vissza a Muckra, egy a Béke-kilátóhoz (ahol még sohasem voltam!!! hogyan lehetséges ez?), a maradék két, nyílegyenes földút pedig "az egykori műszaki zár nyomvonala", mármint ezen a néven szerepel a térképen. A valóságban ugyanolyan út, mint bármelyik másik. Minden nagyon zöld és vizes, halk surrogással esik az eső a felhőkből és a falevelekről is. Lent a távolban a völgyben egy hatalmas ködpamacs és néhány brennbergi háztető látszik, felettük már tiszta az ég. Az egykori műszaki zár nyomvonalán néhány harangvirág szomszédságában egy nagy nyúl üldögél. Rendes városiként azonnal le akarom fényképezni, így "nyuszmuszmusz" suttogással, mobiltelefonomat ráirányítva lassan elindulok feléje. A nyúl szánakozó pillantást vet rám, majd tökéletesen rajzfilmbe illő nyúlugrásokkal balra eltűnik. Kicsit eláll az eső, nyugaton a völgy felett kibújik a nap, a fák teteje fénylik a vízcseppektől. Arra gondolok, hogy tényleg harapni lehet a levegőt, és arra, hogy vigyáznom kell, nehogy a könyvembe majd ilyen modorosságokat írjak, hogy "harapni lehet a levegőt". Ácsorgok egy magasles tövében, minden vizes, mindennek vizes fenyőtű-illata van, nagyon nehéz elképzelni, hogy létezik egy hétköznapi valóság BKV-val és panellakótelepekkel. A telefonom csak osztrák hálózatot talál, de azért felhívom a férjemet, hogy elállt az eső, jöjjön már ki sétálni.

Meanwhile in a hostile work environment