I'm lost in the woods

We all are. Even the captain. The only difference is, he likes it that way.

I don't care if Monday's blue

Vettem magamnak két szál napraforgót, egy pár karika-fülbevalót, két db hajba tűzhető vörös rózsát, egy üveg tequilát, egy fej jégsalátát, egy doboz hajfestéket, 5 db kisméretű dunsztosüveget és egy zacskó dzsemfixet. Készen állok a hétvégére.

I should focus more and stop complaining today

Viszont egyeztettem találkozót a kórussal, meg kiderítettem, mikor lesz idén Bányásznap, és úgy tűnik, csodával határos módon pont rá fogok érni akkor.

Azon gondolkodom, hogy jelentősen segítené az ügyet, ha fenn lennék facebook-on, és hogy vajon az lesz a vége, hogy a könyvem érdekében regisztrálnom kell? Én azt nem fogom kibírni, az tutifix. Most írhatnék itt erről hosszasan, hogy én pontosan mennyire és hogyan szeretem az embereket és vagyok egyszerre távolságtartó, de higgyük el, az én szociometriai stílusomhoz egyszerűen nem passzolnak a közösségi oldalak. Hát, nem tudom, ez nehéz kérdés.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy a munkahelyemen megvert egy beteg hozzátartozója, és a kollégák és nővérek tétlenül nézték, mert azt gondolták, nem kell segíteni, majd megoldom (meg is oldottam, megharaptam a kezét és így elszabadultam), de nem is ez a durva, hanem hogy akárhol elmesélem ezt az álmot egészségügyes körökben, egyből mindenki mesél két hasonlót.

Rossz hírek is vannak

Erre most kell megtudnom, hogy tavaly nyáron meghalt a Becher Nándor? Dehát most beszéltem vele telefonon (jó, 2008-ban). Nagyon szomorú vagyok. Kötelessége lett volna idén augusztusban engem kísérgetni Brennbergbánya utcáin és átadni a tudását és elmesélni a történeteit és örülni, hogy a fiatalokat (engem) érdekel a téma és összeismertetni a brennbergi és ex-brennbergi ismerőseivel. Dehát ez szörnyű.

Hát, erre igazán nem számítottam, és így azért sokkal nehezebb lesz.

Much more simply shoes than otherwise

Úgy tíz évvel ezelőtt még azt gondoltam, túl öreg vagyok egy virágmintás Martens bakancshoz, de már elmúlt.

S még mi látszik a bokorból

Este fél hétkor elmegyek sétálni az esőben. Az a fajta, Sopronra általánosan jellemző szitáló eső van, ami nagyon friss, hűvös, picike cseppekben esik halkan és órák hosszat. Öt perc után átszalad előttem két őz. Lekanyarodom egy földútra, elég nagy a sár, de a bakancsom már úgyis elég sáros, mindegy. Megállok egy kis tisztáson. Innen egy ösvény vezet lefelé Brennberg felé, egy vissza a Muckra, egy a Béke-kilátóhoz (ahol még sohasem voltam!!! hogyan lehetséges ez?), a maradék két, nyílegyenes földút pedig "az egykori műszaki zár nyomvonala", mármint ezen a néven szerepel a térképen. A valóságban ugyanolyan út, mint bármelyik másik. Minden nagyon zöld és vizes, halk surrogással esik az eső a felhőkből és a falevelekről is. Lent a távolban a völgyben egy hatalmas ködpamacs és néhány brennbergi háztető látszik, felettük már tiszta az ég. Az egykori műszaki zár nyomvonalán néhány harangvirág szomszédságában egy nagy nyúl üldögél. Rendes városiként azonnal le akarom fényképezni, így "nyuszmuszmusz" suttogással, mobiltelefonomat ráirányítva lassan elindulok feléje. A nyúl szánakozó pillantást vet rám, majd tökéletesen rajzfilmbe illő nyúlugrásokkal balra eltűnik. Kicsit eláll az eső, nyugaton a völgy felett kibújik a nap, a fák teteje fénylik a vízcseppektől. Arra gondolok, hogy tényleg harapni lehet a levegőt, és arra, hogy vigyáznom kell, nehogy a könyvembe majd ilyen modorosságokat írjak, hogy "harapni lehet a levegőt". Ácsorgok egy magasles tövében, minden vizes, mindennek vizes fenyőtű-illata van, nagyon nehéz elképzelni, hogy létezik egy hétköznapi valóság BKV-val és panellakótelepekkel. A telefonom csak osztrák hálózatot talál, de azért felhívom a férjemet, hogy elállt az eső, jöjjön már ki sétálni.

Meanwhile in a hostile work environment

Adj uram másik lakást

isolde: - Ma délelőtt a villanyszerelővel cigarettáztam a gangon, és elmesélte, hogy hetvenkettőben nyolcágyas szobákban laktak a munkásszállón és Angyalföldön 8 forint volt egy fröccs.
A barátaim:
- Ez egy Cseh Tamás-dal!
(gitározást és Cseh Tamást imitálva, felváltva énekelnek)
- ... ma délelőtt / a villanyszerelővel / egy cigit / szívtunk el a gangon...
- ... Angyalföldön / hetvenkettőben / nyolcforint / volt a fröccs...
-  ... s a munkásszállón / a nyolcágyas szobában...

Még azt is mesélte a villanyszerelő, hogy akkoriban a Dózsa Mozi hátsó soraiban lehetett jól nőknek udvarolni, mert csak 22 Ft volt egy mozijegy, és azzal több, egymást követő filmre is benn lehetett maradni, nem nézték, úgyhogy előtte a szemközti kisboltban vettek valami innivalót meg rágcsálnivalót, és aztán beültek és ott udvarolt. Angyalföldnek akkor megvolt a hangulata, bár tény, hogy volt egy vagy két olyan kocsma, ami előtt óvatosan kellett elmenni, mert esetleg pont kirepült az ajtón egy szék vagy a kirakatüvegen az üveggel együtt valami vagány. Azt is mondta, hogy alkoholt lehet inni, csak tudni kell a mértéket, és ezt régen azért jobban tudták az emberek, és hogy egy elázott nő az undorító. A metrójegy pedig egy forint volt, és egyforintosokat kellett bedobálni a beengedőkapukba, és aztán gyorsan átmenni, mert különben simán odacsapta az embert a kar, de azért ha ügyes volt az ember és ketten szorosan egymás mögé álltak, akkor be tudtak lógni egy jeggyel.

A befőzésről

Elmondom, idén miket főztem be eddig.

Először is volt kétféle gyömbérszörp, a citromos, meg a borsos-kardamomos, mindkettő elég jó lett szerintem. A citromos kicsit emlékeztetett a gyömbér nevű üdítőitalra, a másik meg inkább édesebb, fűszeresebb volt. Legalábbis úgy emlékszem, mert csupán néhány hétig tartottak, ráadásul az utóbbit kávéízesítésre is használtam. A maradék gyömbérből készítettem kandírozott gyömbért (azt úgy kell, hogy adsz még hozzá egy csomó cukrot, jó sokáig főzöd lassan, majd kiterítgeted száradni, nagyon finom).

Pár hónap kihagyást követően jött az eperszörp, elég egyszerű volt megcsinálni, viszont az a fajta szörp lett, ami ülepszik, és ha nem iszod elég gyorsan, akkor fel kell keverni, mert lemegy az aljára a cucc. Gondolom, legközelebb át kell majd szűrni vagy valami. Vagy csak meg kell szokni, gyermekkoromban az összes szörp ilyen volt. Az íze nagyon finom lett. Az eperszörpöt azért főztem be, mert a szemműtétem után betegszabin voltam 3 napig, és a végén már nem voltam annyira beteg és kellett valami hasznosat is csinálnom, amihez azért nem kell erőltetni a szemet.

Ezután jött a fenyőszörp. A fenyőszörpöt két okból készítettem, egyrészt egyszer ittam a Ráspiban fenyőszörpöt és nagyon finom volt, másrészt meg romantikus-nosztalgikus okokból, hogy amikor honvágyam van Sopronba, akkor mindig érezhessek egy kis fenyőtű-ízt a budapesti panelban. Ezt nem én találtam ki, hanem Szilvási Lajos Bujkál a Hold című regényében a Sopronból Kanadába disszidált fiatalemberek mindig elrágcsálnak egy fenyőtűt, amikor honvágyuk van*, és egy időben egyetemista koromban az akkori fiúmmal mi is mindig rágcsáltunk. Itt Pesten  viszonylag kevés a rágcsálásra alkalmas fenyőtű, úgyhogy kénytelen az ember befőzni. Ezt a receptet csináltam, és nem olyan lett, amilyet szerettem volna, mert nem elég fanyar, nem elég erőteljes, nem elég durván fenyőízű. Finom, finom, de, értitek. Jövőre vagy tovább kell áztatni, vagy kipróbálom ezt a receptet is, ahol tovább főzik.

Életem főműve ezidáig a rumos-vaníliás meggylekvár, amit mások is megdicsértek, de bevallom, nekem nagyon ízlik, elképesztően finom szerintem, pedig nem vagyok annyira lekváros. Igazi gasztrosznob cucc, néniktől piacon vett meggyből, madagaszkári vaníliaeszenciával és jamaikai rummal. Ha lett volna időm, készítek még egy adagot, de majd jövőre.

Tegnap pedig főztem ribizliszörpöt, elég sokat keresgéltem hozzá receptet, végül egy klasszikus főzőset készítettem el, mert ez hangzott a legmegbízhatóbbnak. A ribizliszörpöt ugyanis sok recept szerint nem főzik, ennek az az előnye, hogy megmarad a C-vitamintartalma és télen is ehetsz C-vitamint. Nekem furán hangzik a nem-főzés, a nagymamám is főzte, és majd akkor hiszem el, ha egy ismerősöm már kipróbálta, nem beszélve arról, hogy manapság úgyis tabletta formájában visszük be a C-vitamint, valamint 2 kg ribizliből lett 3 üveg, amiből nem fog maradni télire. Mindegyik recept javasol bele valamilyen tartósítószert, mert különben ribizliborrá változik a cucc. Amúgy 800 Ft egy kg valamirevaló ribizli, az nem kicsit durva?

A befőzés divatos dolog, ez nem vitás, biztosan én is részben azért főzök be, mert az menő. Másrészt meg azért főzök be, hogy megőrizzem a józan eszemet és valóságérzékelésemet mai modern világunkban, ahol egész nap olyanokkal vagyok elfoglalva, hogy a szelfszabályozó affektusmag meg a korai maladaptív sémák meg az implicit mentalizáció meg a szülői érzelemtükrözés biofeedback szerepe meg az interszubjektív térben formálódó szelférzet. Ugye, értjük, ezek után mennyire üdítő azt mondani, hogy "meggy".

*(Nem is ebben a könyvben van ez, hanem a folytatásában.)

Tanklabor a Holdon!

Felmentem a Széchenyi-könyvtárba mikrofilmeken régi újságokat nézegetni, mert ott van légkondi.

Valamelyik másik számban meg az volt a főcím, hogy "A szigorló orvosnő rémtettei" - természetesen arról a Tóth Ilonáról van szó, akit ma hősként tisztelünk, szobra is van meg minden. A kedvenc főcímem 1959-ből való, amikor az oroszok épp fellőttek valamit az űrbe: "Tanklabor a Holdon!". Merthogy valami lánctalpas holdjáró is volt a tervben, aztán az már egyből tank. Az eszem megáll.

Az idealizmusról a munkahelyen

Szóval betegállományban vagyok és napszaktól függően 32-35 fok van nálunk, ami sem fizikai, sem szellemi munkára sajnos nem ad lehetőséget - mentegetőzött. Így Suits-ot nézek, ami meglepően klassz sorozat, nézzétek, és rájöttem, hogy mi a problémám. Az, hogy én ilyen helyen akarok dolgozni. Nem menő ügyvéd akarok lenni NY-ban (bár az se lehet rossz), hanem pontosan ezt a fajta munkahelyi hangulatot hiányolom, ami a sorozatban van. Ami nagyjából az, hogy mindenki teszi a dolgát és próbálja magából a legtöbbet kihozni és a legjobbat nyújtani egy közös célért, ami vagy az aktuális Ügy, amit éppen megoldanak, vagy a Cég, aminek az egyik alapítóját ismerjük és jó fej (Gina Torres játssza). A főnökök kiállnak a beosztottjaikért, és az ő főnökeik kiállnak értük. Természetesen van egy csomó versengés, fúrás meg intrika is, de ennek ellenére az egész hangulatot meghatározza a lojalitás, egymáshoz és a céghez. Nekem ez hiányzik. Én pontosan így szeretek dolgozni, amikor nem baj, ha sokat kell dolgozni, de van valami közös cél, és nem baj, ha a főnököm sokat követel tőlem, de ő is megteszi, ami az ő dolga, és megvéd, ha kel, és cserébe én meg lojális vagyok (fő tulajdonságom).

Vajon van ilyen Magyarországon, vagy hagyjak fel az álmodozással egyszer s mindenkorra? Sajnos a saját munkahelyemen is volt egy időszak, amikor ugyan nem minden szinten, de bizonyos fokig mégiscsak jelen volt ez a légkör, úgyhogy van élményem róla. Részben ezért is nincs kedvem elmenni csak magánrendelni, én közös célért szeretek dolgozni közösen. Egy Aaron Sorkin-sorozatban akarok dolgozni (csak ne a Newsroom-ban, mert megőrülök attól a csajtól). És ha már vállaljuk az idealizmust, akár azt is mondhatnánk, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, és viselkedjek mostantól lelkesen és a munkahelyem felé lojálisan és a beosztottjaim felé igazságosan, de védelmezően, ugyanakkor ne vicceljünk már. Én nem vagyok olyan erős sajnos, nem az történik, hogy én megváltoztatom a rendszert, hanem inkább küzdök, hogy ne változtasson meg az engem, és mondjuk annak ellenére, hogy nem mindenki dolgozik rendesen, én még dolgozzak rendesen és a saját dolgomat csináljam meg és a saját elveimet ne adjam fel. Komolyan mondom, hogy nagyon nehéz ez. Nincsenek is beosztottjaim, kivel viselkedjek normálisan, minden beosztott orvos max három hónapot tölt nálunk átmenetileg és azt is kiszámíthatatlan időpontokban.

És gondolhatnánk azt is, hogy csapatmunkát, lojalitást és efféle értékeket nem a magyar egészségügyben kellene keresnem, ami a morális végromlás különféle stádiumaiban létezik az elmúlt években, de ez nem igaz. Pont hogy az egészségügyben látni néhol ezt az összetartást és hősiességet (más helyeken meg a teljes szétesést persze), gondolom, a nehéz körülmények van, ahol ezt hozzák ki az emberekből, máshol meg, hát, nem ezt. Belőlem se mindig ezt. Sóhaj.

A részletek

Szóval a hatásvadász bejelentést követően magyarázattal is szolgálok. A Brennbergről szóló riportkönyvet akarom megírni.

A könyv megírása anyaggyűjtéssel fog kezdődni, ami tekintve, hogy mennyire vagyok elfoglalt, nagyjából irreális feladatnak tűnik, de akkor is elkezdjük, és meglátjuk, hogy haladunk. Most szólok, hogy évekbe fog telni ez az egész. A titka nem abban fog rejleni, hogy mikorra lesz kész, hanem hogy amikor majd hónapok telnek el úgy, hogy nem volt időm vele foglalkozni, akkor is mindig újra elővegyem; és amikor már rohadtul unom, és érthetetlennek tartom majd, miért vágtam bele ekkora hülyeségbe, akkor tegyem egy kicsit félre, aztán vegyem elő újra.

Könyvet írni nagyon nehéz, ezt abból gondolom, hogy mondták, meg abból, hogy életemben írtam novellát, két tankönyvfejezetet meg egy doktori értekezést, és mindegyik nehezebb volt és több munkát és fáradtságot és utánajárást igényelt, mint amilyennek elsőre látszott. Több alázatot is igényelt, ha szabad ilyen pátoszosan fogalmaznom. Ez is nehezebb lesz, mint amilyennek most így elsőre látszik. Nem baj, akkor is megpróbálom.

Ja, lehet, hogy nem találok majd jó szerkesztőt, kiadót, aki hajlandó kiadni, illetve embereket, akik el akarják olvasni, de egyrészt ez a problémakör végtelenül messze van, másrészt nem baj, akkor is megírom. Majd akkor szomorkodom, vagy valami.

Legnehezebb része lesz emberekhez odamenni és beszélgetni velük, mert én félénk és távolságtartó vagyok a valóságban; másik legnehezebb része lesz, hogy nem lesz kész gyorsan, és én türelmetlen vagyok és azt szeretem, ha készen vannak a dolgok; és még az is nehéz lesz, hogy nem lesz rá időm és sokkal fontosabb dolgokat kell majd csinálnom helyette, és akkor hogyan fogom a prioritásokat kezelni, amikor takarítani se lesz időm és a puszta életbenmaradásért küzdök (ahogy ez szokott lenni ősszel, télen és tavasszal). Nem tudom, majd meglátjuk. Ja, még az is lesz, amikor majd rájövök, hogy who am I kidding, sohasem leszek képes én ezt megírni, mert buta és kicsi vagyok hozzá vagy mert inkább pénzt kéne keresnem ehelyett (mondjuk, a főállásom mellett két mellékállásom van, az azért legyen már elég), meg amikor rájövök, hogy ez a téma nem tesz ki egy könyvet (de mondjuk, amilyen könyvek vannak, komolyan, most írt egy egész könyvet a Szendi a napsütésről, szóval nehogymár).

Eddig annyit csináltam, hogy írtam egy vázlatot, vagyis nevezzük tartalomjegyzéknek, azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, összeírtam a lehetséges kontakt személyeket, amely lista reményeim szerint azért jelentősen bővül majd, és egyeztettem egy időpontot egy interjúvolandó személlyel. Most július van, a főnököm megy először szabira és csak utána én, úgyhogy igazán augusztusban lesz több időm rá. Ja, igen, az is nehéz lesz, hogy én Pesten élek, a témám meg kb 230 km-re van innen és autóm sincs, küldjetek autót teletankolva. Hát, egyelőre ezek jutnak eszembe. Én nem vagyok jó nehézségekben és kudarctűrésben, azonnal elbizonytalanodom, szóval gondoltam, jobb előre átgondolni őket, hátha az segít.

És persze, azt is gondolom, hogy az ember itt nagyképűsködik a blogjában, aztán mekkora arcvesztés lesz, ha mégsem írom meg, dehát, mekkora. Alapból ismerek egy csomó embert, aki nem írja a könyvét, szóval ha kivet magából a társadalom, akkor majd barátkozom csak velük.

Egy életem, egy halálom

Na, jól van, emberek, akkor úgy döntöttem, írok egy könyvet.

Do I buy Country Life butter

Az mondjuk milyen jó már, hogy nem kell órákat várni, hogy kenhető legyen a vaj, miután kiveszed a hűtőből.

The trick, William Potter, is not minding that it hurts

Hát be kell látnunk, hogy nem vagyok igazi true blogger, mert kórházban voltam és megműtöttek és nem blogoltam végig, mint a vonatkozó House-részben a bloggerlány, bűntudatom is van.

Mindegy, azért elmesélem, hogy nagyon féltem tőle, mivel emberek elaltatnak és utána késekkel a kezükben ki tudja, miket művelnek velem, amíg alszom, de most komolyan, előtte adtam nekik egy beleegyező nyilatkozatot, amin aláírtam, hogy úgy nagyjából bármely szervemet kivághatják, összevarrhatják, kilyukaszthatják és összecsomózhatják belátásuk szerint, amennyiben úgy látják helyesnek, és a magamfajta kontrollfreak-nek ez ijesztő. Másrészt viszont két olyan ember operált, akikben megbízom, az egyikben azért, mert ismerem, a másikban meg azért, mert felettébb jóképű és valahavolt kedvenc Főnökömre emlékeztet. És hát egészen nyilvánvalóan az agyamra ment a Praxisblog, mert halál komolyan arra voltam felkészülve, hogy tizenkét ágyas szobákban leszünk, az egyik ágyszomszédom pont haldokolni fog vagy meg is hal, a másiknál meg bent lesz látogatóban mind a tizenkét bátyja/húga, akik majd ellopják a pénzemet és a telefonomat, amíg katéteremet szorongatva elvánszorgok az épület másik végében lévő nővérszobáig fájdalomcsillapítóért, amit nem adnak, mert gonoszak vagy lusták felállni a farmville mellől vagy mert nincs a kórháznak pénze, és csak fél év múlva derül ki, hogy azért fáj a hasam, mert a műtősnő benne felejtette az ipodját, de addigra már be sem perelhetem őket, mert az összes szereplő Skandináviába disszidált.

Persze kivétel nélkül mindenki nagyon kedves volt, a nővérek maguktól hozták az ágyamhoz a fájdalomcsillapítót, a betegtársak csendesek voltak, a szoba klassz (és bár ezúttal protekciósként jó szobát kaptam, benézegettem a többibe és azok is tök normálisan néztek ki), az operáló orvos megdicsérte a hasizmaimat és gratulált az edzésprogramomhoz, a másik operáló orvos hozott be gyümölcslét és csokit, a büfében jó kávét főztek, különben meg már itthon vagyok és megnéztem az Expendables-t, ami sajnos elszomorítóan rossz film. De legalább jó meleg van.

A korkülönbségről

Villamoson.
Bácsi: - Ugyan, dehát maga a lányom lehetne.
Néni: - Miért, maga hány éves?
Bácsi: - 87.
Néni: - Én meg hetven.
Bácsi: - Na látja, mondom én, pont kijön.

What about breakfast at Tiffany's

Akkor kihirdetném az eredményt: emberi lény számára elviselhető hőmérséklet kategóriában az elmúlt héten Budapesten viszonylag jól teljesített az intézetvezetőnk légkondicionált irodája, az interspar tejtermékhűtőjének közvetlen környéke és a Margit-sziget keleti vízpartja is, de az abszolút győztes a Perc utcai Culinarisban az a helyiség, ahol a csokoládékat tartják.

It's the end of the world as we know it

Nos, le(záró)vizsgáztam a mozgásterapeuta-képzésből, ami azt jelenti, hogy mostantól, hat éves korom óta először, semmilyen szervezett, vizsgával végződő képzésben nem veszek részt. Egy korszak zárult le, uraim.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem tanulok semmit, hiszen, holtig.

Főleg cicák

A szabim során nincs időm Sopronba utazni, mert minden napra van valami program, intéznivaló vagy mozi, a rég kinézett panzióba hétvégére nincs hely, hétköznap a férjem nem ér rá jönni, meg ilyenek, úgyhogy egy napon úgy döntök, na jó, engem nem érdekel, lemegyek egyedül másfél napra holnap és kész. Felhívom a Muck Erdei Panziót kedden, foglalok egy főre egy napra szállást szerdára, bepakolok kullancsriasztót, térképet, két szendvicset és a Pszichoanalitikus gondolkodás történetét, a 10.10-es vonattal elmegyek Sopronba, és kigyalogolok a Muckra. Azért, valljuk be, 5 km gyaloglás egy enyhén emelkedő betonúton nem egy durva távolság még azoknak sem, akik nem túráznak. A soproniak (beleértve az anyukámat, a panzió pincérét és a másnap reggel érkező villanyszerelőket is) félelemmel vegyes tisztelettel, döbbenten méregetnek, amikor kiderül, hogy gyalog megyek. Ennek az az oka, hogy az ember nem megy ki a Muckra: a Muck hegy és a rajta lévő kilátó egészen a rendszerváltásig, azaz 1989-ig a határzár Ausztria felé eső részén helyezkedett el: magyarul olyan közel van a határhoz, hogy tilos volt civileknek ott tartózkodni. Emellett a Muckon katonai támaszpont is volt, ez három házat jelent, ahol a mucki örs állomásozott. Ők járőröztek a vasfüggöny mentén és vésték bele az út menti fákba a csajuk nevét, meg hogy hány nap van még hátra a szolgálatból.

Amikor megérkezem, a parkoló üres, bent az étteremben pedig egy pincérruhás srác egyedül eszik egy asztalnál. Mellette nagyon aranyos, foltos kis korcskutya szájában egy teniszlabdával téblábol és vágyakozva nézeget a hasábburgonya és fasírt felé. Amikor belépek, a srác megtörli a száját, és azt mondta:
- A szoba miatt, ugye?
Ad egy bejelentőlapot, amíg kitöltöm, befejezi az ebédjét (rettenetes a rohanás), aztán beírja a nevemet egy könyvbe egy táblázatba. Látom, hogy az oldalon lévő összes többi rubrika üres. Megkérdezi, mivel jöttem, hüledezik egy sort, megkérdezi, kérek-e vacsorát, hánykor kérem a reggelit, majd megmutatja a szobámat. Nagyon egyszerűen berendezett (ágy, asztal, tévé), nemrég felújított, szép kis szoba, erkéllyel. Kicsomagolok (kiveszem a hátizsákomból a tusfürdőt, a pizsamát meg a Pszichoanalitikus gondolkodás történetét), és lemegyek az étterembe egy kávéért. Meg egy palacsintáért. Meggyes-mákos. A teraszon ülök le, még mindig sehol egy lélek, leszámítva a szomszédos asztalon összegömbölyödve alvó cicát. A pincér srác gyengéden leveszi onnan a cicát, talán még nem biztos benne, mennyire leszek kötekedő vendég vagy ántsz-ellenőr. Később konzultál velem a délutáni sétautamat illetően, szemlátomást túl sokat tudok a környék turistaútjairól, úgyhogy gyanakodva megkérdezi, soproni vagyok-e. Megnyugtatom, hogy régen soproni voltam, de már 16 éve Pesten élek. "Ja, jó" - mondja. "Soproniak nem szoktak ide kijönni aludni."

Sétálok még egy 8-10 km-es kört, először elmegyek keleti irányba, mert ott még nem voltam, és tényleg ott vannak az izgalmas helyek, olyan magas és sűrű fenyves, ahol csak a fák legteteje zöld, a szemmagasságban lévő erdő vékony, csontvázszerű, barna ágakból és ugyanilyen tűlevélszőnyegből áll, amin tényleg hangtalanul lehet lépkedni. Van egy forrás is, meg egy csomó magasles, meg vaddisznó-élőhelynek alkalmas susnyások. A vaddisznóktól félek egy kicsit, de nem jönnek elő. Azután felmegyek a Várhelyre, mert ott jó a csí. Néhány biciklissel találkozom, általában drága ruhákban tekernek felfele, az egyik szalonnasütő helyen egy negyven-ötven év körüli párocska vadul csókolózik, egyébként pedig mindenhol virágzik a hárs, jó illatot lehel, oly édes a lég, hogy pillád le-lezárod. A mucki örs elhagyatott katonaépületei pont úgy néznek ki, mint valami kísértethorror-díszlet, fel is merül bennem, hogy basszus, egyedül leszek az egész házban itt az erdő legközepén (legközelebbi lakott területek: Sopron 5 km, Brennbergbánya 4 km), mi van, ha jönnek a zombik, fegyverem sincs, de aztán kiderül, hogy nyáron kint lakik a tulaj (egy velem egykorú fickó, az egyik barátnőm volt pasija haverjának a barátnőjének a volt barátja), a kis korcs kutya, egy hatalmas, nyugodt, és szemlátomást a légynek sem ártó bulldog, valamint négy cica. Két család vacsorázik az étteremben, a soproniak ugyanis ebédelni meg vacsorázni autóval ki tudnak jönni az idevezető, egy nyomsávos, kissé repedezett betonúton. Olvasok egy kicsit az erkélyen, néhány macska óvatosan megközelít, megeszem a szendvicseimet, alszom. Olyan csend van, hogy lehet hallani az ablakon keresztül az odakint zümmögő bogarak zümmögését.

Reggel háromnegyed nyolckor szintén sehol egy lélek, leszámítva az asztalnál ülő fekete macskát. Később felbukkan egy srác, talán a tulaj. A lekvár + péksütemény nevű reggelit választom kávéval, figyelmeztet, hogy a péksütemény esetünkben kenyeret jelent, valamint hogy mindjárt el fog menni az áram, mert most telefonáltak, hogy valamit szerelni fognak és áramszünet lesz 8-15 óráig. Gyorsan kérek még egy tejeskávét, bemegy készíteni, két perccel később elmegy az áram. Pont meleg a kávém. Fú, nem sokon múlt. Figyelmen kívül hagyva a magyar kullancsszövetség elnökének ajánlását (délelőtt 10 előtt és délután 4 után ne tartózkodjunk a természetben) elindulok a városba. Mindjárt az elején villanyszerelőkkel találkozom, akik az út mentén pakolásznak. Köszönök neki, hogy "jó reggelt", az egyik megkérdezi: "reggeli séta?" Mondom, igen, mire ő gyanakodva: "de nem Sopronig?!!". Mondom, hogy de. Furán néznek.

A Muck-ot hegynek nevezzük, mint ahogy a Soproni-hegységet is hegységnek, ugyanakkor valójában egyrészt csupán 522 m magas, másrészt a hegyet eredetileg Nyíresnek hívják és csak a lebontott kilátót hívták Mucknak. Nevét Muck Endréről kapta, aki a századfordulón volt Sopronban főerdész, és sok erdőrendezési projektje volt a környéken. A kilátótorony már nem létezik, szóval arra ne számítsunk, hogy felmegyünk a Muckra és lenézünk. A helyén épült menedékház még a rendszerváltást követően is, egészen 2006-ig a határőrség pihenőházaként funkcionált, civilek nem látogathatták. Néhány éve nyílt meg a volt pihenőházban a Moha Muck vendégfogadó, amely panzió és étterem. Hétköznap eléggé üres, ellenben hétvégén asztalt kell foglalni ebédidőben és július végéig nincs már szabad szobájuk. A mucki örs kísértetházainak a helyére magánkórházat szeretne építtetni egy befektető, amely miatt évek óta harcban áll a Védegylet egyesülettel / a várossal. A magánkórházzal önmagában még talán nem is lenne baj, de akkor nyilván ki kellene szélesíteni a jelenleg másfél méter széles kopott kis betonutat, amin jelentős autósforgalom közlekedne onnantól, be az erdő legközepébe. Utolsó információim szerint a befektetők állnak vesztésre, reméljük, hogy ez így is marad.

Képek innen és innen. Nem találom sehol a kis fényképezőmet, a telefonommal meg elég ócska képeket lehet csinálni, a cicák is milyen homályosak lettek.