Na, akkor miután depressziós lettem, hogy soha többé nem ihatok jegeskávét, és általam megbízhatónak tartott orvosok két hét és egy év hosszúságú diéta között mindenfélét javasoltak, úgy döntöttem, ezt az ábrát fogom követni. Bár 2007 óta már fejlődhetett a tudomány, de számomra értelmesnek tűnik, és ebben a 2011-es cikkben is kb. hasonlókat írnak. Én lelkileg még nem vagyok képes azt elfogadni, hogy legalább egy évig egyáltalán ne egyek tejfehérje-tartalmú élelmiszert, ez van. Egyébként két nap kiegyensúlyozott cukiskodást követően ma megint elviselhetetlenül sírós a Lány, nem alszik, csak nyűgösködik, úgyhogy kb. egész nap vagy szoptatok, vagy kendőben a babával fel-alá járkálok, mert csak akkor nem sír. Ki tudja, hogy a hasa fáj-e vagy hidegfront van, vagy a tej mellett szójaallergiás is, vagy véletlenül valamiben tej volt, amit megettem, vagy mi.
És holnap megyünk Sopronba, egyedül fogok vonatozni a babával és egy vagon cuccal, babakocsit is beleértve, és a vonaton kell majd szoptatnom, és biztos itt fogunk felejteni valamit, és otthon meg elviselhetetlen lesz az elviselhetetlen nagymamám miatt, aki már telefonon is mindenbe beleszól, ott fogja majd osztani az észt és egy pillanatra sem fog minket békén hagyni, ő olyan. És ez a fordítás is túl nehéz és idegesítő. És a férjem nem engedi, hogy takarítónőnk legyen. És mindjárt vége a nyárnak, és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon. Megyek, beveszem az omega-3 zsírsavamat.
Hát akkor tejeskávé, jegeskávé, kakaó, cserpes joghurt, füstölt sajtok, camembert, márványsajt, feta, mozzarella, mascarpone, túrós táska, kakaós csiga, lekváros bukta, túró rudi, mandulás magnum, málnás cornetto, dömötöri fagylaltkelyhek, csokipuding, sajtos rúd, spar teljes kiőrlésű császárzsömle, cerbona szelet, virsli, selyemsonka, virsli, teavaj, joghurtos salátaöntet, tejcsokoládé, csokiskeksz, szevasztok.
Tejmentes diétára kerültem mégis, mert a Lánynak lett gasztrointesztinális tünete, és akkor ez a javaslat. Ó, jaj.
Valamint elvállaltam egy fordítást, hogy jobban eloszoljon a szorongásom a baba egészsége és más témák* között (meg fizetnek is érte), úgyhogy ha sokáig nem írok ide, akkor arra használom a gépidőt. Tudtátok, hogy az "idegentest" az angolul foreign body? Először azt hittem, rossz a szótár.
*Mármint, hogy végzek-e határidőre.
Ó, jaj. Meghalt Buda Béla. Basszus, hónapok óta van egy neki szóló levél az emailjeim közt a piszkozat mappában, amiben megírom, hogy nagyon tetszett ez a könyve. Mert úgy gondoltam, biztos örülne, ha tudná, hogy fiatal pszichiáternek (nekem) tetszik a könyve. De aztán nem küldtem el, mert túlságosan benyalásnak tűnt. Mekkora hülyeség.
Szóval a konyhában tevékenykedtem, amikor a férjem elővette a gitárját, hogy azzal szórakoztassa a babát, és amikor bementem belehallgatni, mit énekel neki, akkor épp ott tartott, hogy lelövöm az asszonyt, megyek, lelövöm őt.
Kissé aggasztó.
Tegnap volt a kedvenc nagymamám temetése, és azon gondolkodtam mostanában, hogy mire is emlékszem vele kapcsolatban. De nem erről akarok írni itt, mert az nem lenne idevaló, vagyis nem róla, hanem a környezetről, amit teremtett és ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. És imádtam, mert békén hagytak.
Ehhez tudni kell, hogy otthon kevésbé hagytak békén, mert az apukám és az ő anyukája, aki szintén velünk lakott, az a típus, aki egyfolytában foglalkoztatja az embert, így vagy úgy: mesélnek, magyaráznak, panaszkodnak, mutogatják a zárójelentéseiket, megnézik a rajzaidat, megnézik, mit építettél legóból, elolvassák a naplódat, elolvassák a leveleidet, értékelik a ruháidat, értékelik a bizonyítványodat, figyelik a karácsonyfa alatt, hogy örülsz-e. Ez lehet jó is, és biztos van olyan gyerek, akinek megfelelő ez a mértékű figyelem (hát, amúgy nem hiszem, de mondjuk ezt). Szerencsére sok hétvégét és nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, akik ennek a teljes ellentéte voltak és remekül ellensúlyozták a dolgot.
Ez egy nagy családi ház, hátul viszonylag nagy szőlőskerttel, ahol lehetett szőlőt enni, meg málnát enni bokorról, meg barackot enni fáról. Csomót játszottam a kavicsokkal meg a növényekkel, gondolom, elég kicsi lehettem még, vagy autista, mindenesetre konkrétan emlékszem, milyen fajták voltak, fehéresszürke, nagy, kerek kövek, meg tégladarabok, amikkel lehetett rajzolni a járdára, és jó volt megfogni őket, mert felmelegedtek a napon. A szőlőnek kis indái vannak, kacsoknak hívják, amik felcsavarodnak a drótra és megszáradnak és le lehet őket tekerni, a mandula meg szőrös, zöld héjban terem, és kalapáccsal lehetett feltörni. És volt cserépkályha, később meg olyan villanykályha, amire rá lehetett ülni és meleg volt, persze, csak gyerekek ülhettek rá, mert nagy súlyt nem bírt, mondjuk ettől még tavaly karácsonykor is simán azon ültem. Volt egy csomó könyv is, azokat mind kiolvastam, akárhol, mondjuk a fészer tetején napozva, senki nem szólt, hogy mit olvasok és miért azt. Ha nagyon sokáig bent voltam a lakásban, néha rám szóltak, hogy kint is lehet olvasni. Ha éhes voltam, adtak enni, voltak csak ottani ételek, például a titkos recept alapján készülő borsóleves, a furcsa kis olajban sült krumplispogácsa, ami sós volt, de lekvárral ettük, a nagyon apróra vágott zöldpaprikával megszórt vajaskenyér, és persze babsterc. Ha lenyúztam a térdemet, bekenték jóddal. Ha akartam, játszhattam az unokatesómmal vagy a két szomszéd gyerekkel, senki nem szólt, hogy ne azokkal játsszak, de ha egyedül akartam játszani, akkor sem szóltak, hogy menjek, játsszak inkább a többi gyerekkel. Nyugodtan rollerezhettem tizenhárom évesen, amikor az ember már kinőtt abból, de nekem nem volt rollerem és az unokatesóm csak akkor kapott, be kellett pótolnom. Elmehettem biciklizni, nem kellett megmondanom, hogy hányra jövök haza, kivel leszek és senki nem gyanakodott, hogy rossz társaságba kerülök, mint ahogy nem is kerültem soha. Nyugodtan hazagyalogolhattam a Fertő-tóról vagy rohangálhattam mezítláb, nem szóltak rám, hogy mi ez a hülyeség, amikor jár busz is és van cipőm. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak kevésbé figyeltek rám, vagy bíztak bennem, vagy tudták, hogy úgyis túl gyáva és introvertált vagyok ahhoz, hogy valódi bajba keveredjek, mindenesetre én ott szabadon felfedezhettem a világot, a köveket, a növényeket, a könyveket, a padláson lévő titkos dobozokat. Egyszer a padláson találtam egy pár régi szexújságot, amiben elolvastam, hogyan kell szopni, rajzolt ábra is volt hozzá, ez már tizenéves koromban volt, szóval meg is értettem. Néha segítettem kapálni vagy szőlőt kötözni vagy cseresznyét szedni vagy borsót fejteni, de nem emlékszem, hogy erre valaha kényszerítettek volna. Inkább úgy emlékszem, hogy ők kapáltak és akkor én is akartam és kaptam egy kis, gyerekméretű kapát, megmutatták, melyik a gyom, melyik nem.
Voltak keretek, nem szabadott letörni a virágokat, este le kellett feküdni aludni, kinti cipőben nem szabadott bejönni a lakásba, macska simogatása után és evés előtt kezet kellett mosni, nem szabadott hangosan üvöltözni, vagy a szomszéd engedélye nélkül a szomszéd szőlőjében rohangálni. Vasárnap templomba kellett menni és ott csendben ülni, de amikor belázadtam, hogy a Bibliában hülyeségek vannak, Noé bárkájába ugyanis nem fér be az összes állatból kettő, akkor azt mondták, ha nem akarom szó szerint venni, felfoghatom úgy is, hogy példabeszéd. Éssszerű keretek voltak, és a keretek között határtalan szabadság. Nagyon jó volt. Hagyjátok békén a gyerekeiteket.
Két hónapos lett a Lány, vagyis lezárult a sterni bontakozó szelférzet szakasza, vagy Klein szerint a paranoid-szkizoid pozíció, esetleg a Mahler-féle normál autizmus, és mostantól átlép a szelfmagérzékelés szakaszába, esetleg a depresszív pozícióba, vagy a normál szimbiózisba. Szabad szemmel nem látszik rajta változás.
Egyébként szerintem ő ekkor váltott szakaszt, és már a másodikban van, akármi is az.
Nálunk a pszichiátrián egyszer* egy hozzátartozó (agresszív, ittas férfi) meg akart verni minket, aztán megkönnyebbülésünkre dühösen elviharzott, majd két perc múlva visszajött egy megtermett pitbullt vezetve. Akkor mondjuk kicsit megijedtem. De ez is érdekes lehetett.
*Nem egyszer akartak megverni, hanem csak egyszer ijedtem meg volt az illetőnél kutya. Volt az is, amikor egy agresszív, ittas férfi le akart döfni egy grafitceruzával, szerencsére Laci ápoló megmentett. De tíz évet megúsztam anélkül, hogy valóban megütöttek volna, ami azért elég nagy ritkaság, a legtöbb kollégám kapott egyet-egyet.
Egyébként tegnapra sokkal jobban lett a Lány, ha ez egyáltalán érdekel még valakit <sértődötten szipog>. Még mindig kicsit taknyos és néha köhécsel, de egyértelműen a javulás útjára lépett. Hát, én azt hittem, hogy csak a más gyereke beteg és az enyém sose lesz az, úgyhogy elég sokkoló volt rájönni, hogy ha túlaggódom, ha nem, bármikor bármi történhet. Reméljük, ezzel letudtuk a dolgot egy időre, és legközelebb akkor lesz beteg, amikor 18 éves korában kicsit megfázik, mert nem vitt pulóvert a Szigetre.
Valamint elfogyott a csökkentett koffeintartalmú kávé - a baba egy hónapos koráig koffeinmenteset ittam, aztán egy hónapig ezt - és a kisboltban nem volt, úgyhogy mostantól rendes kávét iszom*, sajnos nem napi hármat, csak reggel egyet. Már most érzem, ahogy jelentősen javul az életminőségem.
*Gyermekorvos és IBCLC szoptatási tanácsadó jóváhagyásával.
Persze indíthatnék egy külön blogot a gyerekről, végülis ez a szokás, de sajnos az ellenkezik az elveimmel. Amennyiben a blogom arról szól, ami velem történik és ami érdekel, és az most ez. Fura lenne leválasztani és száműzni a gyereknevelést egy másik helyre, ide meg hetente írni valamit az időjárásról, nem szeretném.
Azt gondoltam, hogy nekem majd az újszülött- és csecsemőkor lesz a legnehezebb időszak, mert be kell szűkülni (ez van, az elején be kell, nincs más választásod, az az adaptív, az már más kérdés, hogy hány hétig-hónapig jó fenntartani, mindenkinek más válik be), meg mert nem lehet aludni, és nem lehet a csecsemővel még beszélgetni meg játszani, csak eszik, sír, és ha mázlid van, alszik. Az értelmiségi nők állítólag sokkal nehezebben viselik a beszűkülést, mert vagy nem képesek rá egyáltalán, és akkor nem tudnak ráhangolódni a babára és kívülállóként szemlélve sose értik, mi van vele, miért sír, mit akar, vagy képesek rá, és akkor meg önértékelési válságba kerülnek attól, hogy úristen, mivé lettek. Úgyhogy meg is vagyok lepődve, hogy azért rá tudtam hangolódni a babára, sőt, észrevettem, amikor már sok lett a hangolódásból, és akkor ki is találtam, hogy főzök be rumos meggylekvárt (benne van a top 10 dologban az életben, csináljátok) meg válaszolok a reviewereknek, akik harmadszor küldik vissza a cikkemet hülyeségekkel, csak aztán közbejött ez a betegség. Azon is meg vagyok lepődve, hogy nem kerültem önértékelési válságba attól, hogy úristen, mivé lettem, hát majd meggyógyul a baba, nagyobb lesz, telik az idő, és szépen beáll az egyensúly a különféle szerepeim között, ez most egy ilyen időszak. Azoknak a barátaimnak, akiknek nincs gyerekük, majd hiányzom egy darabig, közös téma és rendelkezésre álló idő hiányában, legalábbis én így voltam a kisgyerekes barátaimmal, pár hónapig hiányoztak, aztán lassan visszatértek az életbe. Néha féltékenykedtem is, hogy sose hallgatnak engem végig már többé ebben az életben, mert folyton felsír a háttérben egy baba, vagy rángatja őket egy kisgyerek, hogy "anyu, anyu, nézd", dehát ezzel együtt kell élnem. Persze amit gondoltam, az alváshiány és a beszűkülés, az tényleg nehéz, és nagyon nehéz még a felelősség is, hogy ilyen picike és neked kell rá vigyázni és mindenfélében dönteni helyette. Kivéve a kötődő nevelésről, mert a Lány azt eldöntötte helyettem, hogy ő kötődően óhajt nevelkedni, legalábbis ami a hordozókendős részt illeti, és nem nagyon preferálja, hogy ez az anyuka legyek itt tűsarkúban.
Az viszont meglepett, hogy egyáltalán nem egy olyan semmilyen kis hasznavehetetlen lény a csecsemő, hanem már az első naptól kezdve lehetett vele kommunikálni, meg vicces volt, meg fejeket vágott, és aztán elég hamar, hathetesen emberré változott és még cukibb lett. Figyel a zenére, ha énekelek neki, ő is ad néha kis hangokat, ha valami nem tetszik neki, akkor már nem keservesen sír, hanem felháborodottan kiabál, és a haja nem is igazi haj, hanem olyan, mint a cicaszőr. Imádja az Anikó festményét, a szoba több pontjáról is képes egyszercsak észrevenni, és utána tízpercekig nézi, mintha egy film lenne: csodálkozik, aztán nevet, aztán töprengve szemléli, aztán izgalomba jön, elkomorul, töpreng. Nem tudom, mi lehet azon a képen, ami csak babák számára érthető, én egy színes foltokból összeálló tájképet látok, ő meg egy mozit. Szoptatás közben csomószor a szemembe néz, nagy, kék szeme van, de éjszaka, amikor nem három, hanem több óra telt el az utolsó etetés óta és nagyon éhes, akkor előtör belőle a vadmajomkölyök és jobbra-balra kinézeget ökölbe szorított kézzel, szerintem azért, hogy egyből oda tudjon csapni, ha valaki el akarja venni a kajáját. Ha valami újdonságot lát, mondjuk amikor esett az eső és rátettük a babakocsira az átlátszó esővédőt, amire tovább esett az eső, és egy védettebb helyen benéztem alá, mit csinál a baba, akkor tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámult, és kb. az volt az arcára írva, hogy WTF is happening? De nem kell hozzá eső, amikor lekapcsolom a villanyt és hirtelen félhomály lesz, akkor is így néz, hogy mi az isten van. Amikor meg kendőben alszik, akkor leszólítanak az emberek az utcán, annyira aranyos. Szóval igen, monoton és fárasztó és már most több százszor végeztem el azt a lélekölő mozdulatsort, ami a pelenkacsere és még több ezerszer kell majd, és fáj a derekam is, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy maga a baba ilyen érdekes és szórakoztató lesz. Azt se gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom minden ok nélkül. Nagyon érdekes.
És még. Mi van mostanában Sinead O'Connorral, létezik még?
Néha hallgattatok zenét a babával, vagy énekelek neki, az énekek közül eddig ez a kedvence, bár kicsit hamisan éneklem időnként, de attól még szereti. (Hippikorszakomnak hála számtalan megzenésített verset és egyéb, akusztikus gitárral kísérhető dalt tudok énekelni.) Ami pedig a youtube-diszkót illeti, a szomorú női énekesekkel vagy komolyzenével nem sikerült lekötni, ellenben ez a kedvenc száma:
Jönnek Voltra is, sajnos szegény Lány asszem idén kihagyja, mivel pont aznap fogja megkapni a kötelező védőoltásait.
Egyébként gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy racionálisan is van valamennyi okom aggódni, bár nem tudom, mi a túlaggódás definíciója. Mi az aggódás mértékegysége és normál szintje. De tessék, akkor tények. Két hónapos sincs a baba és vírusos hörghurutja van, aminek a terápiája sós vizes párásítás és a váladék leszívása. Esetleg más vélemények szerint allergiás eredetű a hörghurutja és tejfehérjementes diétát kellene tartanom, ez iszonyú bonyolult (amit tegnap ettem, azok közül semmiben nem volt tej és mindenben volt tejfehérje, a müzliszelettől a sonkás zsömlén át a paprikás krumpliig). Ezt nekem kell eldöntenem, mert a tejfehérjeallergia biztonsággal nem mutatható ki (van rá teszt, csak nem túl érzékeny). Még egyelőre várok vele. Nagyon rossz lesz, ha ilyet kell tartanom. Fagylalt!
Amennyiben a babámnak enyhe vírusos hörghurutja van, annak két szövődménye lehet. Az egyik az úgynevezett asztmatikus hörghurut, amikor a baba hörgőcskéi beszűkülnek és nehezebben kap levegőt. A körzeti orvos látta ennek a jeleit a babámon (hasizmait is használja a kilégzéshez, hosszabb a kilégzése), a kórházban pedig nem látták, se aznap, se másnap. Mivel nem vagyok gyerekorvos és nulla beteg csecsemőt láttam eddigi életemben, én a részemről elég bizonytalan vagyok a jellegzetes tünetek felismerésében, hiába tudom könyvből, mik azok. Mondjuk több orvos mondta azt, hogy nincs ilyenje, mint amennyi azt, hogy van (3:1, és mindegyikben megbízom), de nyilván attól is függ, mikor látja az ember a babát. Ha ilyenje van, akkor hörgőtágító gyógyszert adnak rá, amit a körzeti javasolt is, ki is váltottam, de a kórházban azt mondták, nem kell, ezért nem adtam neki még, hanem figyelem a tüneteket és reménykedem, hogy azért ha nagyon kifejezett lenne, akkor így gyakorlatlan szemmel is észrevenném. A baba légzésszámát lehet még számolgatni, az 60/perc felett rossz. A babák amúgy is összevissza lélegeznek, nagyot sóhajtanak, aztán picit lihegnek, nem szép egyenletesen, szóval lehet bizonytalankodni, hogy ez már a normál fura-e vagy már túl fura; valamint normálisan is behúzódik a szegycsontjuk légzéskor, mert porcból van, úgyhogy lehet bizonytalankodni, hogy ez a normál behúzódás vagy már túlzottan behúzódik. A másik lehetséges szövődménye a bakteriális tüdőgyulladás, mivel a baba nem tudja felköhögni a váladékot és abban elszaporodik baktérium. Ez nem gyakori, de ilyen pici korban elég veszélyes szövődmény. Úgy lehet megelőzni, ha szorgalmasan szívogatjuk, sok folyadékot kap a baba, lehetőleg anyatejet, valamint nem köhögnek rá beteg emberek, meg kezet mosunk. A tünetei láz vagy túl alacsony testhőmérséklet, illetve látszik a röntgenen és a laboreredményekben, ezt kizárták a kórházban.
A vírusos hörghurut tankönyvileg kb. tíz nap alatt múlik el, a Lánynak 8 napja tart és nagyjából ugyanolyan, mint volt, egyik nap többet köhög, másik nap kevesebbet, egyik nap mosolygósabb, ma éppen sírósabb. Talán annyi a változás, hogy az első napokban bágyadtabb volt, aztán többet aludt, most meg éberebb. De simán tarthat két hétig is. Úgyhogy én már örülnék, ha gyógyulna, de elvileg még időn belül van.
(De szóljatok, ha orvosilag hülyeségeket írok.)
További nehezítés, hogy a körzeti gyerekorvosunk, akivel csak kétszer találkoztam, amikor még egészséges volt a baba, de amúgy szimpi volt, szabin van, a helyettese pedig, aki szintén szimpi volt és múlt héten vizsgálta és kórházba küldött, szintén elment szabira, úgyhogy most más a helyettes. Így utoljára pénteken vizsgálta meg a Lányt gyerekorvos. Természetesen ha nagy változás van az állapotában, azt én is észre fogom venni, ugyanakkor félretéve a tényt, hogy nem vagyok épp objektív szemlélő, én egy felnőttpszichiáter vagyok, és felnőttek fizikális vizsgálatában sincs akkora gyakorlatom, mint mondjuk egy belgyógyásznak, csecsemőkében meg semennyi. Így szerintem normális, hogy bizonytalan vagyok a Lány tüneteinek a megítélésében. A szomszéd csecsemő nehézlégzését meg tüdőhallgatózási leletét se biztos, hogy helyesen tudnám értékelni, ígyhát megijedek attól, ha nekem kell értékelni és szeretem a hozzáértőkre bízni ezt. Igen, ha nem lennék orvos, akkor lehet, hogy kevesebbet aggódnék, mert nem tudnék ezekről a dolgokról, ugyanakkor tutifix, hogy rég utánanéztem volna az interneten és lehet, hogy csak még jobban aggódnék.
Még azt is gondolom, hogy ja, persze, kismamahormonok, ugyanakkor hasonlóan reagálok, ha a férjem beteg* vagy ha a húgom, ugyanúgy aggódom, minél betegebbek, annál jobban (a húgomnál még az is nehezíti a helyzetet, hogy olyan, mint én, nem látszik rajta az se, ha nagyon szarul van, viszont apróságok miatt is rinyálunk, így nagyon nehéz eldönteni nálunk, hogy mikor van valódi ok az aggodalomra). Csakhogy ők felnőttek, valamennyire rájuk lehet bízni a helyzetértékelést, a babának viszont jelenleg én vagyok az agya, én döntöm el helyette, hogy mennyire van rosszul, ez a felelősség pedig számomra nagyon új még és tényleg ijesztő. Szóval nem tudom, ez hormonok-e vagy csak szeretet.
Ja, a szeretet az szerintem egy szörnyű dolog, csak a baj van vele, csupa félelem és szenvedés, és minél több embert szeretünk minél jobban, annál rosszabb, annál több az esélye, hogy az beteg lesz vagy boldogtalan és nem tudunk segíteni rajta, és aztán meg előbb hal meg nálunk és az rettenetes, vagy pedig mi halunk meg előbb abban a tudatban, hogy magára hagyjuk és sírni fog utánunk és az is rettenetes. Ezt most csak azért mondom, mert közben a kedvenc nagymamám halálos beteg, és nem fog sokáig élni, és őt is nagyon sajnálom, meg magunkat, amiért már nem lesz nagymamánk, de legjobban a nagypapámat, akivel nem tudom, mi lesz nagymama nélkül. Ki fogja kikészíteni neki az ingét, és ki mondja el neki hangosabban a beszélgetés fontosabb részeit, amikor épp nagyot hall? Az igazi jó házasság, amikor a felek szeretik és segítik egymást, rettenetes, mert így ér véget. Én a részemről eléggé irigylem azokat, akik ezt (az élet szomorú oldalát, a veszteségek lehetőségét) ignorálni képesek, úgy biztos könnyebb élni. Én sem ezen gondolkodom nap mint nap, ne értsünk félre, nem vagyok teljesen neurotikus, de: tudomásom van róla, hogy az emberek csak kölcsönben vannak nálunk, hogy esendőek és hogy az életnek része a betegség és a boldogtalanság is. Egyébként nyilván a nagymamám betegsége is hozzátesz ahhoz, hogy most jobban aggódom a Lány miatt, mert ha magamtól nem jutott volna eszembe, akkor épp emlékeztet rá a sors, hogy milyen kis szerencsétlen, kiszolgáltatott lények vagyunk.
Igen, tudom, hogy ennek ellenére megéri szeretni, nehogy bekommenteljétek.
*Vagy ha tengerentúli repülőutakra utazik és nem ír smst, amikor földet ér. Egyszer volt olyan, hogy nem írt és pár óra után felhívtam, de nem vette fel órákig, akkor kinyomoztam a kollégája számát, akivel volt, de ő se vette fel, meg megnéztem a légitársaság honlapját, hogy szerencsésen leszálltak, aztán még pár óra múlva megpróbáltam megtudni tőlük, hogy egyáltalán rajta voltak-e a gépen, és aztán kiderült, hogy mivel több órájuk volt az átszállásra, mindketten a tranzitreptéren aludtak padokon, lenémított telefonnal, és írt sms-t, amit megkaptam egy héttel később.
Jól van, tudom, szerezzem vissza a józan ítélőképességemet, hát én igyekszem, tényleg.
Na, most már a férjem is beteg, ugyanazok a tünetei, mint a Lánynak, köhög, szipog, úgyhogy most nem tudom, hogy a babától kapta-e el, vagy pedig valami egész mást kapott el és utóbbi esetben inkább próbáljam izolálni őket egymástól, nehogy a Lány elkapja tőle azt is. Vagy úgysem tudom őket izolálni, miután egy lakásban laknak és egy szobában alszanak?
Jaj, sokat köhögött meg szörcsögött ma éjjel, nem is tudott visszaaludni, úgyhogy még jól kivertük a szeméből az álmot az orrszívással és akkor már azért nem tudott. Most visszaaludt, de most meg én nem tudok aludni, mert aggódom. Olyan nehéz eldönteni, mekkora a baj, és félek, hogy nem jól döntöm el, például visszavihettem volna a kórházba hétfő reggel (logisztikailag, az eredeti osztályra, ahol hétfőig maradtunk volna elvileg), de nem vittem, mert jobbnak tűnt, de lehet, hogy vissza kellett volna vinnem? Ugyanúgy nézett ki, mint szombaton, amikor hazaküldtek, úgyhogy nem láttam értelmét kórházba taxiztatni a beteg babát csak azért, hogy magamat megnyugtassam. Kicsit rossz volt ez, hogy a hétvégi osztálybezárás miatt nem végig egy orvosa volt, és aki felvett meg aki hazaküldött, különböző dolgokat mondott*, és zárójelentést se kapok még, csak majd valamikor, bár mindent elmondtak, ami rajta lesz**.
Szóval úgy általánosságban bizonytalan vagyok, és mindig attól félek, hogy rosszul döntök, kórházba viszem, amikor nem kéne, nem viszem, amikor kéne***, megnyugtatom magam, hogy minden rendben van, amikor nincs is, engedem a férjemnek, hogy babázzon, mert én már nagyon fáradt vagyok, és emiatt elkap tőle még valamit a baba, és ilyenek.
*Na jó, ez így azért túlzás, csak abban nem egyeztek, hogy vírusos vagy allergiás eredetű-e a baja, abban mindenki egyezett, hogy nincs tüdőgyulladása és otthon kell kezelni.
**Ez most így visszaolvasva úgy hangzik, mintha elégedetlen lennék az ellátással, pedig erről szó sincs, mindent megvizsgáltak rajta, mindenki kedves volt, még a nővérek is, és klassz szobát kaptunk, ez a hétvége inkább ilyen logisztikai nehézség volt.
***Ha úgy jobban belegondolok, akkor szerintem jól tettem, hogy elvittem, megnézték rajta, amit kellett, annyi ideig voltunk ott, amennyit kellett, és egyáltalán nem volt okom visszavinni.
Nagyjából ugyanúgy van a Lány, kicsit köhög, szörcsög, párásítjuk, szívogatjuk az orrát. Ma kaptunk rendes párásítót is, úgyhogy ezentúl azzal (eddig a szobaiba tettünk Salvus-vizet plusz Sterimar orrspray). Nagyon aggódom érte még mindig, hiába értem, hogy nincs nagy baja és ennél sokkal súlyosabb betegségek vannak, és szépen eszik, alszik és mosolyog is. Nehogy felülfertőződjön, nehogy asztmás legyen. Jaj, ma többet alszik a megszokottnál, jaj, miért.
Különben nagyon érdekes, hogy már épp ott tartottam, hogy másra bízom a babát és elmegyek mondjuk futni a szomszéd edzőterembe vagy a nőgyógyászhoz a hathetes kontrollra (így a nyolcadik héten) vagy a pedikűröshöz, aztán beteg lett, és ettől bekapcsolt az agyamban valami evolúciós program és megőrültem, de komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy átmenjek az öt percre lévő postára, amíg a férjem van a Lánnyal. Csomószor voltam már boltban, gyógyszertárban, sőt mi több, okmányirodában* úgy, hogy ő volt vele. A férjemben maximálisan megbízom és tudom, hogy ügyes, vigyáz rá, figyel rá, és a Lány is szereti, nem arról van szó, hogy féltem volna, hogy baja esik vagy hogy sír (velem is csomószor sír, kiszámíthatatlan, hogy melyikünk tudja megvigasztalni), hanem: beteg a kölyköm, ott kell lennem, ahol ő. Érzem magamon, hogy ez nem ilyen szokásos emberi érzelem, hanem valami kényszerítő erő átvette felettem a hatalmat. Nagyon érdekes.
Vajon minden babát ennyire szeretnek, mint mi ezt a kis majombabát? Szegény babák, akiket nem szeretnek ennyire.
*Lejárt a személyim, az útlevelem és a jogosítványom is egyszerre, és semmilyen papírom nem volt, amivel igazolhatnám magam, úgyhogy muszáj volt.
Itthon vagyunk már, tegnap hazaküldtek, a baba szörcsög, meg picit köhécsel, de eszik, alszik, nem lázas. Sápadtabb és valamivel többet alszik, mint szokott. Porszívós orrszívóval szívogatjuk az orrát, ami rettenetes, mert egy csomó idő rendesen leszívni (mármint hosszú percek) és a Lány iszonyúan sír tőle és tiszta erőből küzd, mint aki azt hiszi, életveszélyben van, nagyon sajnálom.
Másnapra már jobb lett a granulocytaszáma, viszont emelkedett a fehérvérsejt száma, ami általában fertőzésre utal, szóval minden valószínűség szerint vírusfertőzése van. Ugyan a hazaküldő orvos szerint tehéntej allergia és ezáltal okozott hörghurut is szóba jön, és ha gondolom, próbáljam ki, hogy egy hónapig tejmentes diétán vagyok, de én inkább a vírusos eredetben hiszek. Nem azért, mert nincs kedvem diétázni, hanem mert az tűnik számomra hihetőbbnek. Jaj, remélem, hamar meggyógyul, olyan aranyos, olyan picike még.
Szóval addig aggodalmaskodtam, míg végül tényleg kórházba kerültünk a babával. Az volt, hogy csütörtökön elkezdett köhögni - előtte is köhécselt párat, de az simán belefér egészséges babánál is, csütörtökön viszont csúnya, hurutos köhögése lett és szörcsögött, és nem akartam tovább otthon szorongani, ezért délután levittem a tőlünk öt percre lévő gyerekorvosunkhoz (illetve a helyetteséhez, mert a miénk szabin van). A doktornő megvizsgálta, megvizsgáltatta a szomszédban lévő fül-orr-gégésszel is, majd közölte, hogy nehezített a légzése és az egyik oldalon zörejt hall a tüdeje felett, úgyhogy be kell mennünk kórházba, vérvétel és röntgen céljából, hátha bakteriális tüdőgyulladás, és szerinte jó eséllyel be is fekszünk. Bejöttünk a kórházba csütörtök este (halálra rémülve természetesen), ahol két ügyeletes orvos is megvizsgálta, közölték, hogy jó általános állapotú baba, ők semmiféle zörejt nem hallanak, láza nincs, menjünk haza és reggel jöjjünk vissza vérvételre meg röntgenre. Hazamentünk, Lány szépen sírt, ahogy szokott, evett, aludt, alvás közben köhögött és szörcsögött.
Reggel visszajöttünk, meghallgatta a tüdejét egy negyedik doktornő, aki szintén nem hallott zörejt, csináltak röntgent, amin nincs tüdőgyulladása, meg labort, amin szintén nincs tüdőgyulladása (alacsony a CRP-je, ami akkor magas lenne), viszont alacsony a granulocitaszáma. Az egy fehérvérsejt, ami vírusos fertőzések esetén előfordul, hogy babáknál alacsony, viszont ez hajlamosít arra, hogy pluszban bacikat kapjon el, és ha alacsony fehérvérsejtszámú baba belázasodik, akkor azonnal intravénás antibiotikumot kell kapnia, úgyhogy maradjunk bent a hétvégére, hétfőn csinálnak megint vérképet, és annak függvényében eldől, hogy hazamehetünk-e. Addig meg párásítunk, meg kap infúziót, nehogy kiszáradjon. De az az osztály, ahol vagyunk, bezár hétvégére, úgyhogy egy másikra tesznek át.
A másik osztályon megnézett minket egy újabb doktornő, aki szerint teljesen feleslegesen vagyunk itt, nincs tüdőgyulladása, nem lázas, eszik rendesen, egyáltalán akkor minek az infúzió, nulla a CRP-je, jó a röntgene, vírusos hörghurutban ez a fehérvérsejtszám egyáltalán nem drámai. Mindegy, holnap úgyis ő a főügyeletes, majd megnézi és eldöntjük, maradunk-e egész hétvégére vagy ha nem, akkor meddig. Úgyhogy most itt vagyunk, a Lány néha szörcsög, akkor leszívják az orrát meg párásítjuk, néha köhög, viselkedését tekintve pedig bágyadtabb és többet alszik a szokásosnál, de amúgy rendesen eszik, mosolyog is. Nagyon aranyos kis elveszett gyámoltalan lény, egy branüllel a fejében, mert csak oda tudták szúrni.
Gondolkodtam, hogy a túlzott aggodalmaskodásom miatt vagyunk-e feleslegesen kórházban, de arra jutottam, hogy nem, mert köhögés miatt az ember elviszi a babáját a körzeti orvoshoz, szerintem az normális reakció, a többi meg már nem az én döntésem volt, csináltam, amit mondanak. Nem én hisztiztem ki, hogy vegyék fel. De tény és való, hogy nyugodtabb vagyok így, hogy készült neki mindenféle vizsgálat és látta egy csomó orvos és nem csak az aggódásom van, hanem vannak tények, röntgenlelet, laborlelet, amik segítenek reálisan eldönteni, mi a baj. És jó helyen vagyunk, egyágyas babamama szobában, és nagyon kedves velünk a személyzet.
Én nem emlékszem, hogy valaha bármi rosszabb érzés lett volna az életben, mint amikor az ember első gyereke először beteg. Mostanra már éppen észhez tértem és felfogtam a tényeket, de volt egy rész, amikor egyáltalán nem is tudtam, hogy léteznek enyhe meg súlyosabb betegségek, illetve azokra gyógymódok, hanem csak annyit értettem, hogy vagy nem beteg, és akkor minden rendben, vagy beteg, és akkor világvége. Szóval most reménykedem, hogy nagyon gyorsan meggyógyul ebből, mondjuk fél órán belül, és semmi szövődmény nem lesz és soha többé nem lesz beteg, vagy fáradt, vagy ijedt, vagy boldogtalan, mert azt én tuti nem bírom ki.
Elmondom, mivel idegesített még szegény jólelkű anyósom, azt csinálta, hogy amikor szoptattam, pár percig megállt az ajtóban és nagy-nagy szeretettel nézte a meghitt jelenetet, majd minden alkalommal elmondta, hogy igen, hát ez a legjobb dolog a világon. Nem mondtam meg neki, de itt bevallom, hogy én utálok szoptatni, egy jó dolog van benne, hogy a Lány nagyon szereti, örül neki és megnyugtatja. Valószínűleg cumisüvegeket mosni meg sterilizálni is macera lenne, de így meg fáj a mellbimbóm - igen, jól teszem rá, és nincs semmi betegségünk, és nem fáj annyira, mint az elején, csak kellemetlen - , fáj a hátam minden pózban, fekvő pózból meg nehéz felkászálódni meg állandóan a hülye párnákat kell ide-oda rakosgatni, bizonyos pózokban túl gyorsan ömlik a szájába a tej és akkor bukik meg köhög meg sír, és éjjel, ha a csodálatos baba épp olyan éjszakát tart, hogy öt-hat órát alszik egyben, akkor én felébredek hajnali négykor, mert kidurran és fáj és csomós a mellem, szenvedek, hogy most lefejjem vagy úgyis öt perc múlva fel fog ébredni enni, és minden alkalommal eszembe jut Bébibogyó anyukájának rémes mellgyulladása, amit nem kellett volna elolvasnom vagy max nyugdíjas koromban. Nem beszélve arról, hogy akárhova elmegyek amíg a férjem van a babával (az intersparra kell max gondolni), nézni kell az órát, hogy jaj, mindjárt szoptatásidő, ha babával megyünk valahova, akkor az a para, hogy előtte egyen, vagy ott a valahol fogok-e tudni szoptatni (például a Fül-Orr-Gége Klinikán vagy az ortopédiai szűrésen (igen, nem)), és a múltkor is a központi okmányiroda mozgássérült vécéjében kellett fejnem, miután megkértem a biztonsági őrt, hogy kopogjon rám, ha neadjisten hívnák a sorszámomat. Az összes szoptatós melltartóm fehér és az összes pántos trikóm fekete, és kilátszik a hülye fehér pánt, mondjuk ma vettem egy feketét a bababoltban egy vagyonért, persze, ennek is túl vastag a pántja, de más nem volt. És nem beszélve arról, amikor meglátszik az ember pólóján a tejfolt, ehhez meg árulnak ilyen vacakokat, kis párna, amit beletehetsz a melltartódba, csak akkor nem mell formájú lesz a melled, hanem mell+furcsa alakú kis párna formájú, vagy én nem tudom jól beletenni, mindenesetre mindenhogyan idiótán néz ki.
Update: ja, és hogy nem ehetek kritikátlanul csípős ételeket és nem ihatok mértéktelen mennyiségű kávét. Az alkohol létezéséről meg már teljesen meg is feledkeztem.
Szóval jó, ezekkel azért meg lehet birkózni, cserébe a baba imádja, aranyosan néz és örül, meg az immunrendszere meg az egészsége meg minden, így ki szoktam számolni, hogy ha hat hónapos koráig csak szoptatom, akkor az még négy és fél hónap, jó, belefér, de ne kelljen már azt gondolnom, hogy ez a legjobb dolog a világon, meg hogy milyen egyszerű, nem kell üvegeket elmosni, az ember csak előkapja a mellét. Igen, ha nem tudnék szoptatni, az sokkal rémesebb lenne és akkor azért rinyálnék, ezzel tisztában vagyok.
Voltam a háziorvosomnál, mert lejárt a jogsim és kellett a papír tőle, és nagyon komolyan elbeszélgetett velem a szülés utáni depresszióról, meg elmondta, hogy mire figyeljek, mivel szerinte az orvosnők körében jóval gyakoribb a szülés utáni depresszió, mint a laikusoknál. Azt mondta, azért, mert az orvosnők gyakran perfekcionisták, valamint velük nem törődnek annyira az orvosok, védőnők, merthát orvos, úgyis tudja magától, felismeri magán, ha valami baja van és tudja a teendőt. De ez nem így van, úgyhogy nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy szóljak időben, ha bármi gond van, még mielőtt gyógyszerhez kellene fordulni. Megkérdeztem, miért, mégis mi jön a gyógyszer előtt, mire azt mondta, hát beszél a férjemmel meg a családtagjaimmal és megbeszélik, hogyan kell tehermentesíteni, hogy ne őrüljek meg. Nagyon jól esett, mármint szerintem egyelőre nem kell beszélnie a férjemmel, egész ügyesen tehermentesít, de akkor is jól esett, hogy adott esetben megtenné.
Még azt is mondta, hogy hét hetes a baba, akkor lassan menjünk el valahova a férjemmel kettesben úgy, hogy a babát valaki másra hagyjuk, és elmegyünk mondjuk moziba, hát persze erre csak néztem, hogy ez megőrült? Hogyan hagyhatnánk másra a babát? Jézusom.
És még azt írta egy olvasóm kiváló éleslátással, hogy az a bajom, hogy régen egy csomó mindennel foglalkoztam, és jelenleg a teljes agykapacitásomat, amit korábban megosztottam a pszichiátria, a gyógyítás, oktatás, kutatás, pszichoterápia, táncterápia, regényolvasás, sorozatok és emberi kapcsolataim között, azt most teljes egészében a Lány feletti aggódásra fordítom, és ez aztán látjuk, hova vezet. És hogy gondolkodjak néha máson is. Na, hát ez pontosan így van. Amúgy a szülés utáni depresszió egyik tünete, hogy a babázás örömét felvátlja a baba miatti aggodalmaskodás, és egyfolytában azzal foglalkozik az ember, hogy mi baja lehet.
Egyébként vasárnap Lilla mentett ki a hisztériából, nála voltunk délelőtt és megvizsgálta a Lányt (mert orvos), aki nem volt beteg, és aztán angyalkaként aludt a cseresznyefa alatt a gyerekzsivajban. Persze másnap már kezdte újra a nyűgösködést és napközbeni nem alvást, úgyhogy arra jutottam, az a baja, hogy kertes házban akar lakni. Nagyon remélem, hogy hűvös nyarunk lesz, mert ez így gáz, hogy napközben hetekig ki sem lehet lépni a lakásból, reggel meg este lehet max sétálni, a Lány pedig továbbra sem hajlandó babakocsiban sétálni - rendszeresen próbálkozom, az esetek nagy részében egyből sír benne, más esetben negyed órát kibír és csak utána kezdi el. Úgy meg azért nem annyira vicces sétálni, hogy a baba kétségbeesetten üvölt. Tegnap is feljöttünk úgy tíz perc után, átraktam a kendőbe, lementünk kendővel, amiben egy fél órát szépen elvolt, csakhát folyt rólunk a víz (este fél nyolckor, nem délben). Jaj, nem szeretem ezt a bezártságot. A Lány se szereti, öt-tíz perceket alszik csak napközben, a fennmaradó időben meg azt nyomja, hogy sír, nyűglődik, nyugtalankodik, nem éhes, nem szomjas, nem kézben akar lenni, semmi se jó. Szerencsére éjjel van egy hosszabb alvása, 5-6 óra, ami csodálatos, és reggelre mindig mindketten regenerálódunk.
Júliusban megyünk elvileg Sopronba, ahol kertes ház van, csak most még nem lehet vonattal eljutni oda, mert Komáromnál megsüllyedt a sín az árvíz miatt és pótlóbuszra kell átszállni és több óra az út, autónk meg nincs, de ha lenne sem hiszem, hogy kibírna a Lány két és fél órát az ülésben, nem az a típus, aki autóban szépen elalszik, legalábbis ezidáig már nem egy taxis hallgatta a kétségbeesett sírását.
Remélem, kinövi ezeket és szeretni fog babakocsizni és autózni és megtanul végre cumizni is vagy legalább az ujját szopni, és jobb idő lesz, amikor legalább kendőben elmászkálhatok vele. Aztán meg nagyobb lesz és bátrabban rá merem hagyni majd másokra*. Izguljunk, hogy ne legyen szülés utáni depresszióm addig. El is kezdtem omega-3 zsírsavat szedni, az preventív.
*Én azt értem, hogy most is ráhagyhatnám, az amerikai anyák a bébi hathetes korában visszamennek dolgozni, és én is el fogok jutni arra a pontra, amikor majd elmegyek legalább pilatesre, bízzunk a józan eszemben. Csak hát nem fix időpontokban eszik még, és a két szoptatás közötti időablakot nehéz belőni. Persze, ehetne cumisüvegből is lefejt tejet néha, ha még nem felejtett el cumisüvegből enni.
Na, mostanra ment el teljesen a józan eszem, és aggódom minden percben, jaj, miért sír, jaj, hasmenése van, jaj, kiszárad, jaj, fura arcot vág, jaj, tüsszög, jaj, beteg lesz. Jaaaj, szörnyű. Ugye a második gyereknél már normálisabb leszek? Remélem. Amúgy itt a nyugágyában pihen jelenleg, már vagy öt perce, iszonyú aranyos.
De ha már úgyis átmentünk babablogba, mondjátok el, mit adnátok a hét hetes babára ilyen időben:
- ha babakocsiban sétál
- ha kendőben sétál
- ha kendőben sétál, de bemegy a légkondicionált boltba is
- éjszakára, ha egy könnyű pléddel van betakarva.
Jó, mondjuk nem megyünk ki délben, de még délután is elég nagy meleg van. Egy rejtély számomra ez a babaöltöztetés, ráadásul a barátnőm szerint túlöltöztetem, az anyósom szerint meg alul, ó, jaj, ó, jaj. Túlhevül, melegkiütése lesz, megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, szájába nyomják az első marihuánás cigarettát. De nehogy azt írjátok, hogy ami rajtam van plusz egy réteg, mert rajtam húsz foktól negyven fokig pántos trikó van, nem hiszem, hogy a babára húsz foktól negyven fokig pántos trikó plusz egy réteget kell adni.
"A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani."
Ugye? Ugye? Ugye? Én ezt már milyen régóta mondogatom. Kellett volna legalább valami vázlatot írni, mielőtt nekilát a sorozatnak. Persze, én ne dumáljak, csak az első kötetet olvastam 2005-ben, mert fiatal voltam és tapasztalatlan és már azon teljesen kiborultam, hogy három kötetesre tervezi a szerző. Végül azért nem olvastam el a másodikat sem, mert belelapoztam és láttam, hogy az elbeszélő szereplők és történetszálak száma nő, ahelyett, hogy csökkenne, és ez számomra gyanakvásra adott okot, igen helyesen.