Menjetek ikszelni

Őszintén szólva én is kíváncsi vagyok az IKL közvéleménykutatásának eredményére, habár vannak fenntartásaim (= nyilván mindenki azt fogja beikszelni, hogy hordozzon a tenyerén az orvosom ingyen éjjel-nappal). Szóval töltsétek ki, érdekes. 

Dackorszak

Beépített szekrényt szerelő asztalos a kollégájához: - Ehhez majd egy hatos fúró kell.
Lány: - Nem hatos fúró kell!!!!!!!!

Képek

But there's one sound that noone knows

Valójában mindig titkon kicsit hülyének néztem azokat a szülőket, akik arra panaszkodnak, hogy túl sokat kérdez a gyerek és nem tudnak válaszolni. Mégis, mire nem lehet válaszolni? Nekem semmilyen problémát nem okoz, hogy a szexről vagy a halálról vagy bármely kényes témáról beszélgessek, amit nem tudok, azt meg majd megnézem a wikipedián. Erre ma megkaptam, hogy "Mit mond a polip, anya?".

When in Rome

Közben voltunk Rómában, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy jaaa, már mindent értek. Mert engem különösebben nem érdekelt Róma (ezt kínos bevallani?), sem az ókori romok, sem a katolikus felhajtás, az olaszok kifejezetten idegesítenek a hangoskodásukkal meg a hatásvadászatukkal, a pizzát nem szeretem, a kávét pedig tejjel iszom. Az események bonyolult láncolata révén végül is anyukám 60. szülinapi ajándékaként mégis Rómába mentünk, az anyukám, a húgom meg én.

Róma pedig klassz. Eleve nem voltam még mediterrán nagyvárosban, és maga a hangulat is csodás, a nagyvárosnak és a macskaköves-sikátoros mediterránságnak a hangulatos keveréke, teljes természetességgel váltogatják egymást a kopott lépcsősorok, az omladozó téglafalakra több méter magasan kúszó borostyán és illatos jázmin, meg a négysávos út és a metró. Az olaszok is kevésbé idegesítettek, mint Nápolyban, kevésbé éreztem őket tolakodónak, lehet, hogy ez az észak-dél különbség, vagy náluk ilyen a nagyvárosi elidegenedés, kedvesek voltak és udvariasak. Már az a néhány, akivel találkoztunk, mert nyilván a turistaútvonalakon mozogtunk, így valószínűleg több japánt és amerikait láttam, mint olaszt.

A Pantheon, az meg csodálatos, az a kedvencem, egy kiváló építészeti ötlet és megvalósítás, mindehhez kétezer éves, és hát közhely, de mégis bele kell gondolni, hogy ezek ilyeneket építettek, amikor mi még bőven hátrafelé nyilaztunk. Fantasztikusan jól néz ki - én általában nem rajongok a túldíszítésért, nem szeretem a reneszánszt, a barokkot, inkább mérettel és formával lehet megfogni, és a Pantheon az mind méretét, mind formáját tekintve remekmű. Nyilván leírva semmit sem mond az, hogy a kupolája félgömb és a magasságának és az épület magasságának az aránya pont akkora, hogy a beltérbe beférne egy tökéletes gömb, de bemész és érzed, hogy itt valami nagyon stimmel. A közepén meg van egy 9 m átmérőjű lyuk, amin esőben beesik az eső, és egyébként szerencsére jó időnk volt végig, de ezt azért majd egyszer megnézném esőben.

További épület, amely lenyűgözött, az a Szent Péter bazilika, és most már értem, miért finnyog az IKL gyakorlatilag minden más híres templomra, ez ugyanis egyszerűen lenyűgöző. Leginkább méreteinél fogva, pedig túl is van díszítve, de mégis, hű, anyám, ezek tudtak. Monumentális. Voltam néhány templomban életem során, ahol úgy gondoltam, ha Isten lennék, itt laknék (egy nagyon egyszerű román stílusú holland templom), vagy ahol ijedtemben simán megtértem volna (a sötét, gótikus, csak pár gyertyával megvilágított reims-i dóm), a Szent Péter bazilika nem ezek közé tartozik, nem Isten, hanem az ember nagysága előtt jutott volna eszembe max leborulni. Basszus, ilyeneket tudunk építeni, akkor mi a probléma?

És akkor van még a Sixtus-kápolna, arra sajnos nem tudnám őszintén azt mondani, hogy szép, mert leginkább creepy az élmény, mi ide a jó magyar szó? Fura, már-már bizarr, kicsit ijesztő. Nyilván látta mindenki a művészettörténet tankönyvben, de az nem adja vissza a valódi élményt, amikor bemész egy terembe - vagy inkább birkaként beterelnek - ami kompletten mindenhol minden négyzetcentin ki van festve gyönyörű, arányos és nagyon színes félmeztelen emberekkel. Mindehhez kicsi a tér, legalábbis nem oszlik el úgy a tömeg, mint más, hatalmas építményekben, beszélni nem szabad, mert akkor a biztonsági személyzet hangosan rád kiabál, hogy Silencio! Quiet please! - azaz főleg ezt, és sustorgást lehet hallani, ha pedig fotózol, azonnal ott terem egy őr és kitörölteti veled a képet. Ne értsünk félre, egy percig sem mondom, hogy ez rossz, hanem nagyon érdekes élmény volt - maga a kápolna is elképesztően különleges, és az élmény furaságát csak fokozta ez a környezet.

A Colosseum is jó, meg az ókori romok, gyakran eszembe jutott Athén, ami hatalmas csalódás volt nekem annak idején, valami nagyra és szépre és bölcs ókori görögre számítottam, erre ott van egy kisváros tele a bölcsnek épp nem tűnő modern görögökkel, plusz négy oszlop egy dombon. Rómától keveset vártam, de nem csalódtam, és az is tetszett, ahogyan a műemlékeiket használják: valahogy teljesen természetes és életszerű, ahogy közlekednek köztük, ahogy a különböző korok egymásra épültek. Hogy néhány ókori templomból simán keresztényt csináltak, a Pantheon tetején is kereszt van, de megtartották hozzá az arányokat, nem ledózerolták, hanem használják. Ez is milyen közhelyesen hangzik, a különböző korok együttélése, nem? De mégis megvan annak a hangulata, ahogyan ez teljes természetességgel működik, hogy Circus Maximus nevű metrómegálló van, és a műemlékektől távol is itt-ott mindenféle egészen régi korokból származónak tűnő falmaradványok meg oszlopok bukkannak fel két ház között vagy épp a falában.

Ami a kaját illeti, a pizzát továbbra sem értem, oké, ettem pizzát, figyeltem, hogy a megfelelő fajtát egyem (a vékonytésztás a római), dehát bocs, semmi. Amitől odavoltam, azok az előételeik, a kis ilyen-olyan kenyérkék olívaolajjal meg a sajtjaikkal, és a nyers disznósonkáik, valamint a fagylalt. Hogy további közhelyeket soroljak, nyilvánvalóan az alapanyagokon múlik, hogy ekkora különbség lehet szendvics és szendvics között - a jó fajta lisztből jól megsütött mittudoménmilyen olasz nevű zsömlébe beleraksz egy kis jófajta sajtot meg bár szem napon aszalt paradicsomot, és az a szendvics. A fapadosreptéri legolcsóbb legócskább szendvics (sült padlizsán volt benne meg mozzarella) is fényévekkel jobb volt az átlag itthoni sonkás zsömlénél. Fagyit meg nem tudok többé Magyarországon enni, kész, vége, elrontották számomra ezt az élményt, sznob lettem, Közép-Európában nem lehet rendes fagylaltot kapni.

Oké, mondok negatívumokat is: drága volt, vagyis bár a szállás és a repjegy olcsó volt, az ottlétünk belépőkkel, kajával, bkv-jeggyel együtt már egészen sokba került; a turistás helyeken pedig elképesztően sok a turista. A Pantheonban nem tudom, hogy épp kevesen voltak-e vagy csak nem figyeltem, a Bazilikában sokan voltak, de az olyan hatalmas nagy, hogy szerintem akkor se lenne tömeg, ha egész Sopron odabent fotózkodna, a kisebb templomokban pedig átlagos nyüzsi volt. De mindenhez sorba kellett állni, sehol nem tudtam olyan fotót csinálni, amibe ne lógna bele kettő-kötőjel-százötven turista, a Vatikán múzeum pedig így eléggé élvezhetetlen. Bár csodás, maga az épület is, és a műkincshalmok is, amit benne tárolnak, de ha eközben úgy sodródsz a tömeggel, mint a Szigeten a nagyszínpad zárása után, akkor az sokat elvesz az élményből. A többi helyen kevésbé zavart, de itt nagyon, mondjuk biztos megvan, hogy milyen napszakban kell menni és mi csúcsidőben mentünk.

Majd mutatok fotókat is.

Dancing with myself

Szóval már a múltkor is gondolkodtam a kommentelés megszüntetésén, és akkor most jött el az ideje. Jobban szeretnék most egy kicsit úgy írni, hogy ne kelljen folyton tudomást vennem a közönségről. Egyébként igen, a korábban felsoroltakon túl még az is egy érv, hogy nagyon utálom az időmet a kommentek moderálgatásával meg a kommentelők "fegyelmezésével" tölteni, kényes témáknál fél perc alatt személyeskedés jön, és akkor egy ponton többnyire szólok, hogy abbahagyni, akkor azon néha megsértődik egyik vagy másik fél, lehet, hogy rosszkor szólok, előbb kellene beavatkozni, később kellene, nem kellene, valakinek az oldalára kellene állni, dehát na, ezeket a dilemmákat majd akkor szeretném megélni, ha két, veszekedő gyerekem lesz. Énnekem eszem ágában sincs fórummoderátornak lenni, én egy blogger vagyok kérem, nekem erre nincs időm. Most egy csendes időszak jön, én kérek elnézést.

Amelyben az élet = szenvedés

Az IKL egyszer (lehet, hogy többször is) kifejtette nekem, hogy milyen gáz nyugati emberként a buddhizmusban meg az ilyen keleti tanokban keresi az élet értelmét, hiszen egyrészt nálunk is van spirituális hagyomány és abban is vannak hasznos dolgok, másrészt a mi gyökereinktől, hagyományainktól nagyon idegenek azok, nem lehet instant átvenni. Vagy valami ilyesmit, elnézést, ha rosszul idézem. Ezzel részben egyetértek, vannak azok a haverjaim, akik buddhista elvonulásra mennek, és vannak azok, akik valami keresztény szellemiségű ugyanilyenre, mindegyiknek az a lényege, hogy napokig csendben vagy - vagyis a csendben levéshez például pont nem kell elutazni Indiáig, Európában is van hozzá hagyomány meg elméleti keret. 

Szerintem a szenvedéssel viszont gáz van és ahhoz nem találtam a nyugati hagyományban semmi jót. Most mindez a gyerekmentes cuccról jutott eszembe, de aztán mivel túl sokáig gondolkodtam rajta, ezért messzebbre rugaszkodtam. Én kérek elnézést. Szóval szenvedés. 

A modern, nyugati felfogás szerint a szenvedés kerülendő, a szenvedés rossz, és minden erőnkkel azon kell lenni, hogy az életben minél kevesebb szomorúság, félelem, gyász és hasonló érjen minket. Ezen lehet aktívan dolgozni: olyan munkát kell találni, ami nem jár lemondással, de mégis sokat fizet és élvezetes, ha nem élvezzük a munkánkat, váltani kell vagy átértékelni, olyan helyen kell pihenni, ahol kényelmesen s jól érzed magad, finomakat kell enni, olyasvalakivel kell együtt élni, akivel minden nap öröm, és egyáltalán, örülni kell az életnek és pozitívan kell gondolkodni és a pozitív gondolatok majd pozitív tettekre sarkallnak és a végén olyan lesz az élet, mint egy Cornetto-reklám, hátravetett hajjal nevetünk a napfényben örökké fiatalon. Ez a cél. A halállal, betegséggel foglalkozzon az, akinek ez a munkája, meg akinek feltétlenül muszáj. Ha véletlenül mégis elszomorodnánk vagy szoronganánk vagy álmatlan éjszakáink lennének, akkor gyorsan szedjünk antidepresszánst vagy szorongásoldót, vagy ha több pénzünk van és haladóbb gondolkodásunk, akkor addig járjunk pszichoterápiára, amíg jó nem lesz. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor az egész egyszerűen _nincs rendben_. A szomorúság betegség. A félelem betegség. Ha fél évnél tovább gyászolsz: betegség. 

A másik véglet: a korábbi, főként középkori keresztény felfogás szerint a szenvedés kifejezetten kurvajó, hiszen az élet siralomvölgy, és minél többet szenvedsz, annál több jutalmat kapsz a túlvilágon. A szenvedés nemesíti a lelket, a szenvedés erkölcsileg pozitív dolog, a mártírokat kifejezetten tiszteljük. Mindez a testi és a lelki szenvedésre is igaz, legjobb, ha árva vagy és Krisztus sebeit viseled magadon. A szenvedés magasztos. Érdemes látványosan csinálni, hátha szentté is avatnak a végén. 

Na, ez a kettő van manapság is a köztudatban, talán kicsit zavaró, hogy mind a kettő, de azért meg lehet találni az összhangot, mert hát kerüljük a szomorúságot és a szenvedést ezerrel, ha meg mégis beüt, akkor egyből magasztos mártírokká leszünk, szenvedésünket fennen hangoztatjuk mintegy dicsekedve vele. Szerintem ez így nagyon gáz és cseppet sem teszi élhetőbbé az életet. 

A buddhizmusban van egy olyan alapgondolat, hogy az élet = szenvedés. Ez elsőre rémesen hangzik a nyugati fejünkkel, a buddhistát mégis jellemzően kopaszra nyírt, derűs emberként képzeljük el. Mi a faszt vigyorognak akkor, ha az élet szenvedés? Azért, mert öröm is. A buddhisták alapállása ugyanis az, hogy az élet alapértelmezetten szenvedés, hiszen van benne egy csomó, elkerülhetetlen fájdalom. "Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedésről. Szenvedésteli a születés (dzsáti) is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Szenvedésteli a kellemetlennel együtt lenni és a kedvest nélkülözni. Szenvedésteli az is, ha a kívánság nem teljesül." Ugyanakkor, ha ezt elfogadjuk, akkor tudunk teljes életet élni, és ha ezt elfogadjuk és nem folyton hisztizünk, akkor tudunk örülni annak is, ha virágzik a barackfa. 

Van még az egzisztenciális analízis nevű analitikus irányzat, az egy kicsit átvett ebből és nyugatiasabb köntösbe rakta: ők azt mondják, hogy nem szabad letagadni magunk előtt, hogy félünk a haláltól meg a magánytól, hanem ezeket a nehéz érzéseket meg kell élni, és akkor lehet teljes életet élni. A teljes élethez ugyanis hozzátartozik az érzelmek teljes palettája: a fájdalom, a sírás, a gyász, a betegség, a szomorúság, a félelem. Egy Cornetto-reklámban élni bizonyára kellemes lenne, de akkor az életnek csak egy nagyon kis szeletét tapasztalnánk meg. A teljes élet ugyanis az, amiben nem csak nevetünk, hanem sírunk is. 

Vagyis a szenvedés mindenáron való elkerülése, a tökéletesen gondtalan életre való törekvés egyrészt unalmas, másrészt gyávaság, harmadrészt bocs, tuti nem fog összejönni, mert félelem létezik, szomorúság létezik, elhagynak, meghalnak, elhervad, megszúr. Ugyanakkor hülyeség a szenvedés felmagasztalása is, hasak nem vagy középkori keresztény, hiszen felesleges állatság lenne panaszkodással és direkte sírás-rívással meg önsanyargatással tölteni az életet, miközben örülni is lehetne neki, hiszen Isten nem csak hererákot teremtett, hanem csokigolyókat és Koh Phanghant is. Jó lenne valahogy helyén kezelni ezt az egészet: megérteni és megengedni, hogy a fájdalom a teljes élet része, ugyanakkor örülni az örömnek. Hát nem? 

Mindez meg úgy kötődik ide, hogy gyakran a gyerekvállalással kapcsolatos vitában is a két, szerintem nem igazán adaptív nyugati nézőpont ütközését látom: vannak az elkötelezett gyerekmentesek, akik azzal érvelnek, hogy dehát az szenvedéssel jár és szenvedni csak hülyék akarnak, és vannak az anyamártírok, akik felmagasztalják az önfeláldozást meg a másokért való szenvedést. Most nem lehetne egyszerűen csak belátni, hogy igen, a terhesség, a szülés, az éjszakázás, a gyerek egészségéért való (vérmérséklettől függő) aggodalom / folytonos rettegés, a harag, a sírás, a nehézségek nehezek? Igen, nehezek. Attól még nem mindenáron kerülendőek és aki nem kerüli el, az mártír: az élet nehéz. (Itt a szubjektív sértettségem: engem márpedig ne nevezzenek a childfree-k agymosott mártírnak, mert nem futok el egy kis vajúdás elől, már bocs.) De nem is mindenáron keresendőek vagy magasztosak: a szenvedés nem érték, nem kell direkt keresni, és nem kell valakit tisztelni azért, mert szenved. Nem az önfeláldozó szenvedés adja az anyaság értékét. (Hanem a cukiság meg a gyedextra, meg hogy végre megint legózhatsz! :)

Bevezetés, amelyben már előre elmondom, miért nekem van igazam

Nemrég egy kommentelő írt valamit arról, hogy mennyire rosszak a gyermekvállalást kifejezetten negatív színben feltüntető és a gyermektelen életmód mellett kiálló feminista cikkek, és akkor felháborodtam, mert szerintem meg igenis mindenkinek joga van tudni, hogy gyereket vállalni nehéz, nem szabad hagyni, hogy lenyomják a torkunkon a rózsaszín maszlagot bájosan szuszogó csecsemőkről, és igenis kell beszélni arról, hogy a terhesség kényelmetlen, a szülés fáj, a szoptatás macera, és mind a tested, mind a lelked, mind az anyagi helyzeted, mind a karriered, mind a párkapcsolatod bizony megsínyli a dolgot. Emellett nagy támogatója vagyok az úgynevezett childfree by choice mozgalomnak, ami azt jelenti, hogy aki nem akar gyereket, az ne szüljön. Mondjuk szerintem kurvajó dolog a gyerek, és aki nem szül, az nem tudja, mit hagy ki, dehát Koh Phanghanon nyaralni is kurvajó, és akit "nem vonz Ázsia", az nem tudja, mit hagy ki, és azok is totál hülyék, akik nem hajlandóak megkóstolni a nyers halat vagy akik nem olvasnak könyveket, és folytathatnám. De lássátok, milyen bölcs és liberális vagyok, felfogtam, hogy vannak emberek, akik nem szeretik a szusit, nem akarnak Koh Phanghanon nyaralni, nő létükre nőkkel akarnak smárolni, magas sarkú cipőben járnak, órákig sminkelnek, nem érdekli őket a bányászat, nem akarnak a lakásokhoz kertet, de még teraszt sem, szeretik a szalontüdőt, tetszik nekik a Maria Morevna, full katolikus hívő keresztények, nevetségesen fanatikus ateisták, menőnek tartják a bajszos férfiakat, neadjisten maguk is azok. A saját barátaim között nyüzsögnek mindezek, és már megszoktam, hogy rájuk hagyom. Hasonlóképpen vagyok a gyerekvállalással is, szerintem kár kihagyni, de ha valaki úgy dönt, hogy kihagyja, akkor ez szíve joga neki. 

Na, aztán nemrég elolvastam egy olyan cikket, amire az említett kommentelő gondolhatott, és ezúton kérek elnézést tőle. A cikk, amit elolvastam, régi, és véletlenül bukkantam rá, és aztán egy csomót gondolkodtam rajta, mielőtt eldöntöttem, hogy mit is gondolok, de sajnos hosszú és higgadt mérlegelést követően is arra jutottam, hogy rémisztő ostobaságok hatásvadász és kényszerítő köntösbe csomagolva. Arról van benne szó ugyanis, hogy gyereket csak agymosott zombik vállalnak, akik aztán ettől agymosott mártírrá válnak, és bár nyilvánvalóan szenvednek, ezt utólag megideologizálják. A gyermekvállaló nők ugyanis mindannyian Stockholm-szindrómások (ez az, amikor megtanulod szeretni a bántalmazódat, mert különben összeomlana a világképed). Nem merik bevallani maguknak, hogy a gyermekvállalással hibát követtek el, ezért utána már egész életükben hazudnak maguknak és másokat is igyekeznek rávenni erre a hülyeségre, hogy ha már ők szívnak, akkor szívjon más is. 

Még a Feldmárnál szokott lenni ez a fajta érvelés egyébként: hogy valami olyasmi mellett érvel, amiben alapvetően egyetértek (például az egyén szabadsága vagy egyes antipszichiátriai nézetek), az érvei faszságok, de beleszövi, hogy akik nem értenek vele egyet, azok gyáva, konformista, agymosott zombik. Az ilyesmivel nehéz szembenállni, hiszen akkor máris bevallom, hogy kifejezetten ellenzem az ember szabadságát, mindenkit telenyomnék Haloperidollal és egy gyáva konformista vagyok. Vagy jelen esetben az elnyomó patriarchális rendszert szolgáló, agymosott, Stockholm-szindrómás anyamártír. Most ki akar ennek látszani? Én semmiképp, én haladó, öntudatos, intelligens nőnek akarok látszani, de semmiképp nem agymosott mártírnak. Ez esetben kénytelen leszek bevállalni mégis. 

Ez a fajta érvelés ugyanolyan kényszerítő erejű és szándékú, mint az ellenoldal. Csak azért nem olyan feltűnő, mert a többség kényszerítő ereje mindig sokkal feltűnőbb, nyilvánvalóbb és nehezebb is neki ellenállni. De ne engedjétek, hogy bárki bármilyen eszmét, véleményt vagy elgondolást lenyomjon a torkotokon csupán azért, mert nonkonformista haladó forradalmár. Azt is ugyanúgy át kell gondolni, amit ők mondanak, lehet igazuk és tévedhetnek is. Lehet, hogy néha igazuk van, néha tévednek. Onnantól, hogy valaki szent igazságként hirdeti a véleményét, szerintem eleve érdemes gyanakodni, akkor is, ha kormánypárti politikus az illető, akkor is, ha ősz halántékú tanítómester és akkor is, ha feminista bloggercsaj. 

Ami a témánkat illeti, én azt az álláspontot érzem magamhoz közel állónak, hogy mindenki csináljon, amit akar. Ha akar, szüljön, ha akar, ne szüljön. Mindkettőt lehet, hogy megbánja később, és az is lehet, hogy nem. Abban is egyetértek, hogy van egy hatalmas társadalmi nyomás az előbbi irányba (hogy szüljön), miközben nevezett társadalom aztán nem bánik igazán kesztyűs kézzel az anyákkal (sem). De fogok még bővebben is írni a témáról (a gyermekvállalásról, és tágabban a nyugati társadalmak szenvedéshez való hülye viszonyáról), de vonaton vagyok és most mindjárt beérünk az állomásra és úgyse szeretik az emberek a hosszú bejegyzéseket. 

 

Amikor még menő volt a bajusz

Jaj, még ezt a fotót meg akartam mutatni: brennbergi bányászok díszegyenruhában, 1904. 

The times, they are a-changing

Amikor elmész a Pendragon Könyvesboltba és egy Apple Store van a helyén. 

Akkor most a halálról

Egy dolgot tudok mondani (az éjszakai alváson kívül), amit határozottan és valószínűleg mindörökre elrontott bennem a gyerekvállalás. Nem, nem a testem, az isteni szerencse és némi sportolás mellett számomra elfogadhatóan nézek ki, jó, nem a tizenhét éves kori alakom van, de nincs haskötényem, nincs rajtam plusz kiló, és nem lett több striám, mint amennyi a terhesség előtt is volt. Szóval nem ilyen hülyeségek, hanem a halál. 

A nagy- és dédszüleim között mindenféle viszonyulás előfordul, vannak nagyon kiegyensúlyozottan viszonyulók, vannak paranoiás hipochonderek és vannak, akik már meghaltak. Én valamiért már jó ideje úgy gondolkodtam, hogy bármikor meghalhatok és ez ugyan nem éppen örömhír, dehát ez van. Néha, egy-egy repülőút kapcsán, vagy amikor rajtam is kitört az öröklöt thipochondria, elképzeltem, hogy ha most meghalnék, az milyen lenne. Általában alapvetően sajnáltam volna, ugyanakkor az az igazság, hogy jó életem volt, nincs min siránkoznom. Azt csináltam, ami érdekelt, voltam szerelmes, talán kevesebbet sétáltam a soproni erdőben az ideálisnál, ugyanakkor megnéztem a napfelkeltét Angkor Watban és később hozzámentem az útitársamhoz. Ha muszáj, tudok találni olyasmit, amit jaj, még meg kellett volna csinálni, mielőtt meghalok - egy riportkönyv Brennbergbányáról, Transzkanada Express, és persz emég több erdei séta, tejeskávé és baráti kocsmázás. Ezeken így sajnálkoztam volna, meg sajnáltam volna a férjemet és a húgomat, hogy nélkülözniük kell ezentúl, de úgy istenigazából nem rázott meg a gondolat, hogy a kedves nagypapámhoz, a százéves dédmamámhoz és  a normális nagymamámhoz hasonlóan majd én is csak egy sírkő leszek meg pár fotó. Hát, ha így, akkor így. 

Na, amióta gyerekem van, azóta gondolni sem merek az egészre. Azóta félek a repüléstől és jövő héten megyek anyajegyszűrésre. Én nagyon szeretem a kis Lányomat, és az lehetetlen, hogy a kis Lánynak meghaljon az anyukája! akárki is az, dehát történetesen én vagyok. Anyukaként már nem halhatok meg nyugodtan. És persze most nyilván nem, hiszen csak kétéves, de valahog ynem tudok elképzelni olyan pontot, amikor azt mondanám, hogy jó, hát most már tud vigyázni magára, most már végül is meghalhatok, ha nagyon muszáj. Vagy lesz ilyen? Van egy pont, amikor az embernek felnőnek a gyerekei és már egyáltalán nincs szükségük az anyukájukra? Minden anyukánál így van ez, csak tabu róla beszélni, vagy megint én vagyok a furcsa? Csak azért kérdezem, mert nevetséges mennyiségű könyvet és egyebet elolvastam már anyaság-gyereknevelés témában, de erről sosem volt szó. Mondjuk nekem sincs sok kedvem erre még csak gondolni sem, az tény és való. 

Onnan jutott eszembe, hogy a férjem egyszer azt álmodta, hogy belehaltam a második gyerekem szülésébe és meg kellett mondania a Lánynak, hogy az anyukája nem jön haza többet. Hát én ilyen szörnyűséget még soha életemben nem hallottam. 

Megindítóan vall

Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán. 

Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.

Főleg könyv

A Könyvfesztiválról akartam még mesélni, az elmúlt pár évben valahogy összekötődött a rendezvény a Lány szülinapjával és fejlődési fázisaival, és ez klassz.

A 2013-as Könyvfesztiválon mindenórás terhesen vettem részt, konkrétan arra a napra voltam kiírva, amelyiknek a reggelén ott kávéztam és sütiztem a Millenárison a büfében. A férjemnek hivatalos megjelenése is volt, valami kerekasztalon (kerekasztalban?) vett részt, és már eleve úgy fogadta el a felkérést, hogy rendben, ott lesz, kivéve, ha szülünk. De nem született Lány a rendezvény alatt, csak pár nappal később. 

A 2014-es Könyvfesztivált már nagyon vártam, nem is magát a rendezvényt, hanem a hozzá kapcsolódó időszakot: amikor még kizárólagos szoptattam és nem alvó csecsemőmmel szenvedtem és tél volt és hó és halál, jó, az nem, de utálom a telet, akkor mindig arra gondoltam, hogy már csak pár hónap és ott fogok (alkoholmentes)sörözni a haverjaimmal meg a majdnem egyéves Lánnyal a Millenárison és majd veszek neki szülinapjára könyveket. Így is lett, hordozóban alvó Lánnyal a hátamon söröztem, és vettem neki egy Weöres Sándor-kötetet, amit azóta is imád és  felét betéve tudja, mondjuk, ennek megfelelően sok helyen össze van már celluxozva, meg egy Kányádit, de csak mert pont ott ült az öreg és dedikálta, és dedikáltattam neki könyvet azzal az aranyos, bolond nénivel is, hogy is hívják? Sarkady Mária. Meg labdáztunk a füvön, meg megkérdeztük Kislányt, aki már mindent olvasott, hogy melyik leárazott Galaktika-kiadós könyvet érdemes megvenni. A Hajszőnyegszövőket meg a Rizs és a só évét vettem, hát végül is egynek jó volt mindkettő. 

A 2015-ös könyvfesztiválon vasárnap délelőtt voltunk kinn, mert a többi napon a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges továbbképzésen voltam, ami amúgy klassz volt és hasznos, dehát pont a könyvfesztiválra kellett rászervezni? Vasárnap délelőtt viszont nem voltak sokan és épp a ringatós nő (Gróh Mária) énekelt népdalokat citera és más népinek látszó hangszerek kíséretében, úgyhogy a Lány idén egy dedikált Ringató-könyvet kapott, főként a hozzá tartozó CD miatt, amit én nem annyira szeretek, de ő igen, meg hát kultúrkincs meg kodálymódszer. Emellett megkapta a Graffalós könyv második részét, az elsőt egy kedves olvasótól kaptuk és mindketten rajongunk érte, és a kis Lány tök örült a másodiknak, abban van graffalókölyök is, és dedikáltattuk a szintén agyoncelluxozott Varró Dani-kötetét a szerzővel. Most én tudom, hogy van az az iskola, hogy a könyveket kímélni kell, de szerintem meg használni, és a gyerekkönyvek normál életjelensége a szétszakadozás és megrágódás, erről ne nyissunk vitát. Magamnak megvettem Francois Dolto gyereknevelős könyvét, elég fura, meg az Időfutár első részét, amelyre még a Tímea beszélt rá és sajnos minden hibája ellenére rettenetesen olvastatja magát és ezért sajnos meg kell vennem majd a folytatásokat is. Ja, meg vettem magamnak valami féláras Galaktikás könyvet is, amire Kislány azt mondta, hogy jó, de a címére sajnos nem emlékszem. A Lány meg szaladgált a füvön, megette élete első gombóc fagyiját, és este meg azt mondta, hogy nem volt jó a Könyvfesztiválon! És amikor kérdeztem, hogy miért, akkor sírós hangon azt mondta: "Nagyon megijedtem a furcsa egerektől." És tényleg volt a Geronimo Stilton promónál két plüssegérnek öltözött ember, és tényleg bújt, amikor elmentünk mellettük, de nem gondoltam, hogy ennyire megijedt. Szegény. Ja,és ittam valami hipszter kézműves búzasört is, amíg a Lány és kisfiú asszisztálásával kavicsokat dobált a tóba. 

Minden évben az a benyomásom egyébként, hogy basszus mindenki könyvet ír, és hogy jövőre én is akarok a Könyvfesztiválon dedikálni, csak sajnos ahhoz írni kéne egy könyvet, én meg jelen pillanatban pénzkereső munkára fecsérelem el világraszóló tehetségemet és a nyomtatásban megjelent értékes soraim helyett a függönykarnist választom. Mármint azt veszünk a pénzen. Bár igazából most épp könyvespolcot veszünk, vagyis építtetünk be, a függönykarnis később jön a listán. És tessék, erre kiderül, hogy az Apaparás csávó is könyvet ír, bár az szerintem jó lesz. 

Két éves!

Közben két éves lett a Lány, mostanában az a kedvencem tőle, hogy elkezdett nyelvtanilag helyesen beszélni, iszonyú cuki. "Tessék, anya, ez a tiéd." "Megijedt az egér árnyékától a graffalókölyök. Az apukája megvigasztalja." "Ez meg mi volt?" Nagyon édes, hogy ilyen pici, és közben egész mondatokban beszél.

Nehéz manapság nerdnek lenni

Már épp lelkesedni akartam itt, hogy milyen elképesztően szuper könyv* az Időfutár, amikor egyszer csak légszivattyúnak nevezték benne a Hell-féle vízgépet.**

*Csak viccelek, valójában nagyon tetszik, éppenséggel nem tudom letenni. Szabadkőművesek, Selmecbánya, összeesküvés! Középiskolás, skype-oló, csetelő, jófej női főhős! Kaland, izgalom! Szemlátomást megmaradtam lélekben tizenkétévesnek. 

**Tök szépen elmagyarázzák benne, hogy 1749-től kezdve volt használatban Selmecen a vízoszlopos szivattyú, előtte emberi erővel szivattyúztak. Habár valójában inkább állati erővel, tudniillik lovakkal szivattyúztak előtte, nade mindegy, lényeg, hogy nem levegőt szivattyúztak (mert a légszivattyú ezt jelenti), hanem a talajvizet a bányából, mint az közismert.***

***Igen, terveim között szerepel, hogy újságoknak hosszú, kötekedő leveleket író, okoskodó öregasszony leszek. 

A mai fiatalokról

Kigyúrt, jó kiállású, fiatal férfi 1.: - Én mondjuk jobban szeretem pipában szívni, mert akkor nem annyira káros, inkább direkt egészséges, kevesebb az égéstermék. 
Kigyúrt, jó kiállású, fiatal férfi 2.: - Hogy érted? 
Férfi 1.: - Akkor nem kell keverni dohánnyal, és nincs benne nikotin, meg nincs papír sem, ami ég és jön belőle a kátrány. De mondjuk sütitől is jól be lehet állni, csak az a titka, hogy nem csak beleszórod a füvet a tésztába, hanem.... Hé, ne vedd el a kisfiú kismotorját, mit szólnál, ha egyszercsak a tiedet vennék el? Add vissza neki. Különben is majdnem ugyanilyened van otthon, csak nem akartad lehozni. .. Szóval kell belőle először csinálni egy ilyen vajat, megvan a módszere, hogy hogyan kell megfőzni, és utána azt tenni a tésztába, mert úgy szívódik csak fel rendesen. 

Szombat délelőtt, játszótér, a hintánál.

Jobbára pozitív dolgok

Még decemberben azt mondta az L., hogy tök jó, hogy mindig pozitívan írok a gyereknevelésről, nemrég meg azt mondta a Human, hogy milyen érdekes, hogy mindig negatívan írok a gyermeknevelésről (mármint nyafogok). Jé... Nem gondoltam, hogy akár negatívan, akár pozitívan írnék. 

Whatever. 

És nem tudom, mondtam-e már, milyen kurvajó lakásunk van. De annyira, hogy az aktuálpolitika és a defetista néplélek ellenére idén nem hosszabbítottam meg a csupán biztonsági okból megtartott brit orvosi kamara regisztrációmat. Ennyivel csökkent az elvágyódás-szintem egy terasz miatt. Durva. Mondjuk az is egy tényező, hogy a passzív brit orvosi kamara regisztráció is 60 ezer Ft kb. évente, és kell a pénz könyvespolcra. 

Amelyben problémákat oldunk meg, vagy nem

Az van, hogy én többnyire szeretek problémákat megoldani. És értetlenül és bosszankodva szoktam nézni, amikor más meg nem. 

Kezdjük az alapokkal. Van az embernek az úgynevezett megküzdési stílusa, ez azt jelenti, hogy ha nehézséggel szembesül, akkor jellemzően hogyan reagál. A megküzdési stílust sokan kutatták, többféle osztályozása van, de számunka most elegendő annyit tudni, hogy létezik problémacentrikus - amikor az erőfeszítéseink a probléma megoldására irányulnak - , valamint nem problémafókuszú - amikor az erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy könnyebben elviseljük a probléma jelenlétét anélkül, hogy megoldódna az. Értelemszerűen azért mindegyiknek van létjogosultsága. az elsőt talán nem kell magyaráznom. Ugye, nem. A második meg akkor jön jól, ha olyan problémával szembesülünk, amit nem tudunk megoldani, például megdöglött a kutya vagy szakad az eső. Sem a kutyát nem tudjuk feltámasztani, sem az esőt elzárni a tudomány jelen állása szerint. A nem problémafókuszú megküzdési módok között is van adaptív (ilyen lehet a segítségkérés, társas támogatás kérése: az összes barátunk vállán sírunk egy sort az elvesztett Buksi miatt), és van kevésbé adaptív (jól berúgunk, addig is kevésbé fáj az esős, kegyetlen, kutyátlan Élet). 

Ez eddig oké. Erősebb nemzeti érzelmekkel rendelkező olvasóim esetleg átugorhatják a következő pár bekezdést. 

Nagyjából két hete annyira elegem volt már a.... magyarokból, hogy ha közel a lehetőség, esküszöm, disszidálok Kanadába. (Viszem a családot is, nyugi.) Az volt, hogy több fronton is, összesen három, egymástól teljesen különböző élethelyzetben szembesültem azzal a felállással, amikor én vagyok az optimista, hatékony hajtóerő, itt a probléma, oldjuk meg, és a Világ nem hajlandó velem lépést tartani. Vagyis nem a világ, hanem az abban szereplő emberek. Én itt hatékonykodom, megoldásokat keresek, ezek meg pesszimisták, nem akarják, sóhajtoznak, valamint egy ponton akár gyanakvóvá válnak irányomba is, hogy tudniillik egyáltalán mit ugrál ez itt, biztos az állásomra pályázik vagy a kormánynak kémkedik. (Elnézést, hogy nem fejtem ki a konkrét helyzeteket, sokkal izgibb lenne, dehát tudjátok, sokan olvasnak.) Egyszerűen nem csupán arról van szó, hogy a probléma megoldásával kapcsolatos optimizmus hiányzik, hanem még arról is, hogy az ilyen ember gyanús. Ja, és ezek közül egyik sem kapcsolatos a magánrendelésemmel, ezek nem páciensek - utóbbiak esetében persze, vannak hibás megküzdési módok, de azon nem szoktam meghökkenni. 

Pár éve voltam egy konferencián, ahol a kognitív viselkedésterápia hazai nagyasszonya előadásában arról számolt be, hogy intézetükben problémamegoldó csoportokat szerveznek. A csoportok két hétig tartanak, asszem minden nap van foglalkozás, maga a módszer pedig eredetileg amerikai, de számos európai országban használják már. Tehát egy standardizált módszer, ők lefordították a munkafüzetet, és elkezdték itthon. A csoportterápia célja, hogy a résztvevők elsajátítsák a problémamegoldás hatékony módjait. Ez különben nagyon könnyű, leírom két mondatban és tudni fogjátok. Úgy kell csinálni, hogy először leül az ember és brainstorming: összeír annyi megoldási módot az adott helyzetre, amennyi csak eszébe jut, ezek lehetnek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is, és szerepelhet benne mindenféle, tehát pl. az is, hogy "megkérdezem anyámat, mit kell ilyenkor csinálni". Ezután a listából kiválasztjuk azt, amire a leginkább jellemző, hogy 1. a probléma megoldásához vezet, 2. az adott körülmények között kivitelezhető, 3. lehetőleg senki nem sérül meg. Ezt követően pedig megcsináljuk azt a dolgot, és kész is vagyunk. Mondok példát is, a szomszéd kutyája állandóan átjön a kertünkbe - akkor  a listánkból majd valószínűleg ki kell húzni azokat a tételeket, hogy 1. jól berúgok, 2. veszek egy házat egy másik kerületben, 3. megölöm a szomszédot és a kutyáját is. Valószínűleg olyanok maradnak majd rajta, hogy beszélek vele még egyszer, illetve megerősítem a kerítést. 

Nyilván az élet nem ilyen egyszerű, de maga a hozzáállás azért hasznos. A magyar csoportokon az előadó beszámolója szerint elképesztően nehéz volt egyáltalán felvetni azt a szemléletet, hogy "a probléma megoldása". Nem hajlottak rá az emberek. A csoportokon a fenti séma szerint dolgoznak: felvetnek egy problémát, és utána dolgoznak közösen azon, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. A magyar résztvevőknek a "megoldani" szó gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. Minden mást ügyesen csináltak. A munkafüzet egyik példájában Marika elmegy a postára, a bankba és a boltba, és amikor hazaér, látja, hogy nincs meg a pénztárcája. Mit tehetnénk? A magyar csoportot a vezetők elképesztő erőfeszítései ellenére is szinte alig sikerült problémafókuszú megoldások felé terelni, ugyanis ehelyett két dolgot csináltak: sajnálták szegény Marikát, mivel nyilván örökre elveszett a tárcája, hiszen a mai világban olyanok az emberek, hogy azt már valaki biztos hazavitte. A csoportba persze rendes népek jártak, ezért igen együttérzően sajnálták a fiktív szereplőt. A másik reakció az volt, hogy hasonló történeteket meséltek a saját életükből: igen, egyszer én is / a férjem is / a szomszéd is elvesztette a tárcáját, nem is lett meg. Ez mind szép, a társas támogatás. Csakhogy egész egyszerűen nem merült fel, hogy megpróbálkozzunk a megoldással. 

És nem azt mondom, hogy tuti meglesz Marika tárcája, ne értsünk félre. Ugyanakkor mindig meg kell próbálni. Esetünkben olyasmiket, hogy Marika visszamegy a postára, bankba, boltba, és megkérdezi, nem hagyta-e ott. Dehát minek, azt úgyis hazavitte már valaki - hangozna most el a csoporton kórusban. Igen, ennek is van esélye. Mennyi, mondjuk 80%? Akkor 20% arra, hogy a pénztárban hagyta és a pénztárosnő a Sparban megőrizte neki. Egyszer otthagytam a vagyon térő rubinköves eljegyzési gyűrűmet a szoliban (igen, focistafeleség vagyok :), és amikor egy óra múlva visszamentem érte, megvolt és visszaadták. Emellett Marika felhívhatná az OTP-t, hogy tiltsák le a bankkártyáját, elmehetne a rendőrségre bejelenteni, hogy elveszett a személyije, nehogy visszaéljenek vele, vagy kiplakátolhatná a környéken, hogy ilyen és ilyen tárcája elveszett, a becsületes megtaláló hívja ezt a számot. Most bizonyára azt érezzük, hogy minden teljesen felesleges, és Marika jobban teszi, ha inkább zokog a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal mellett, bevesz egy fél Rivotrilt, és felkészül rá, hogy este majd még meg is veri ezért a Sanyi.

És ezzel persze az a baj, hogy a problémákra rinyálással, meneküléssel, pesszimizmussal, de semmiképpen sem megoldási javaslatokkal való reagálás sajnos igen mélyen gyökerezik a kultúránkban, és tuti meg fogják tanítani a gyerekemnek is, ha nem disszidálunk azonnal Kanadába. Mert ne legyenek illúzióink, tele vannak vele a kötelező olvasmányok, az irodalmunk, a Himnuszunk (ami amúgy szép, nem akarom szidni), és ezt fogja látni a tanáraitól és a barátaitól és a barátai szüleitől és mindenhonnan. Mert ahol lúzerkedés van, ott lúzerkedés van, az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, ésatöbbi. A problémamegoldás mindent átható hiánya. És persze, tudom, hogy túlzok és nem kell egyből nemzethalált vizionálnom, sem általánosítanom, hiszen itthon is vannak remek problémamegoldók és voltak is a történelem során. Mondjuk többnyire életük második felét depressziósan elvonulva töltötték vidéki birtokukon vagy fejbelőtték magukat Döblingben vagy ilyesmi, de ebbe most már tényleg ne menjünk bele. 

Jó, befejeztem, erősebb nemzeti érzelmű olvasóink ismét csatlakozhatnak. Tényleg, bocs, senki érzését sem akarom megsérteni. 

Még csak annyi, hogy valójában fogalmam sincs, honnan ered nálam ez a dolog, mármint a problémafókuszú megküzdés. A szüleim nem ilyenek. Tizenéves koromban, amikor nem tudtam megoldani az aktuális életproblémáimat (tudjátok, szülők, iskola, kortárscsoport, pattanások), akkor nagyon szerettem például az algebrát - ott tuti kijött valami megoldás a végén. Vagy a biológia OKTV tesztkönyvet, ott is. És egyébként nem vagyok egy profi, mert hisztizek, rinyálok, szorongok és dühösködöm, ha problémával szembesülök, mélységesen felháborít és pánikba ejt, amikor nem mennek olajozottan a dolgok, de közben, párhuzamosan, egy másik ablakban csinálom a problémafókuszút. És egészen sokáig, és még egy kicsit most is meg voltam / vagyok győződve arról, hogy nem vagyok túl jó problémamegoldó, mindig eszembe jut az összes elképzelhető kudarcos végkifejlet, szorongok és nyafogok is rengeteget, és az annyira szomorú, hogy még ezzel is hatékonyabb és optimistább vagyok időnként az átlagnál. 

Valahol máshol eközben

Check a Központi Bányászati Múzeum vadiúj szuper Facebook-oldalát és blogját.

Még nincs kétéves és már gasztrosznob

Lány: - Anya mesél piacról!!
isolde: - A piacon sok mindent lehet venni a néniktől és bácsiktól: krumplit, meg almát, meg körtét...
Lány (közbevág): - Meg medvehagymát...

Lány: - Anya mesél bölcsiről! 
isolde: - A bölcsiben sétálnak a gyerekek délelőtt. Séta után finom ebédet kapnak: tésztát, vagy csirkét, vagy rizst...
Lány (közbevág): - Vagy répatortát...