Voltam kongresszuson tegnap, meghallgattam azt a nőt, aki a mozgásterápiának, amire járok, a magyarországi atyja. Anyja. Most már olyan kifejezéseket is tudok, hogy "szelf-élmény" meg "intrinszik kapcsolati tudás" meg "interszubjektivitás", és egy részüknek a jelentését is ismerem. (Az interszubjektivitás olyan, mint a neurózis vagy a fantasy-irodalom, senki sem tudja pontosan, mit jelent, aki tudja, az hazudik.) A gyógyszercégek egyébként évről évre röhejesebb módon próbálják felhívni magukra a figyelmet, az idei kedvencem az egyik standon felállított másfél méteres csokiszökőkút volt, a másik meg a sci-fi-dizájnos meghívó az "X Cég Galaktikus Szimpóziumára, Föld bolygó." Az egyik céghez odamentem megkérdezni, megkapta-e már a lamotrigin a támogatást bipoláris betegek esetén is (meg), mire kis híján a számba tömtek egy harmincdekás, a cég logójával és századfordulós grafikával díszített marcipánt. Annyira nem tiltakoztam.
Aztán elmentem a pszichológusomhoz és elmeséltem neki bizarr álmomat, amire rémisztő magyarázatokkal állt elő. Teljesen igaz, hogy az önismereti célból végzett analitikusan orientált pszichoterápia: szellemi maszturbáció, de mint olyan, rendkívül élvezetes. Én élvezem. Kaland.

Paul Auster különben egy zseni, ha még nem mondtam volna. Imádom. Ma délután, amikor egyik munkahelyemről éppen a másikra siettem (felvenni a pénzt), megláttam az új könyvét egy könyvesbolt kirakatában, aztán olvasni kezdtem a bkv-n. Bartis Attila mellett a másik olyan író, ahogy én sosem fogok tudni írni, nem azért, mert nem vagyok elég tehetséges vagy valami, hanem mert annyira egyéni. Ehhez Paul Austernek kell lenni (aki azért jobban ír, mint Bartis Attila, ezt szögezzük le). És a fordítás is jó.
Külön szeretem az olyan mondatokat, amik pár szóval ragadnak meg remekül egy-egy helyzetet vagy szituációt. "Mint minden Foggnak, neki is leküzdhetetlen hajlama volt a céltalan képzelgésre." "Egy szál rózsaszín pongyolában lézengett ide-oda a házban, némi tántorgástól sem visszariadva." De Paul Austert nem ezért szeretjük, hanem mert okos, szürreális, utánozhatatlan és zseniálisan őrült.
Nem kéne dicshimnuszokat zengenem egy könyvről, aminek nagyjából az egynyolcadát olvastam még csak el, de... de.

Mert azt gondolom, hogy az embert (az egyént és az emberiséget) egy bizonyos pont felett gátolja a túladagolt "virtualitás", viszont egy bizonyos pont alatt is gátolja. A függvényt akarom látni.
Ok, befejeztem. Nem tudom, mióta lettem ilyen bölcselkedő. Amióta nem eszem elég finomított szénhidrátot.*

* Ez is egy érdekes kérdés, érdemes lenne kutatni :-)

Elmondom a kutatási dizájnt. Vegyük egy nagyváros lakosságát. Töltessünk ki az összes emberrel egy kérdőívet minden nap. Hányszor érzett ma szomorúságot/izgalmat/vidámságot/dühöt/féltést, meg ami még eszünkbe jut. Pontozzuk az erősségüket. Ezek közül hány alkalommal volt érzésének alapja (tárgya?) valós esemény/személy, hány alkalommal regény- vagy tévészereplő, vagy egyéb nem létező virtuális dolog (teszemazt a zombik a számítógépes játékban). Tíz év után (biztos, ami biztos) összesítsük a pontokat úgy, hogy az érzés erősségét is figyelembe vesszük. Nézzük meg, hogy a kapott pontértékkel korrelál-e a.... többi mért változó, mondjuk a szociális kapcsolatok száma, a világkép realitása, vagy a kreativitásuk vagy... mit mérjünk meg egyáltalán? Miben különbözhetnek a valóságbanélők az álmodozóktól?
Az a baj, hogy nem tudjuk igazán kizárni a "többi" tényezőt, mert lehet, hogy akinek több pénze van, az több tévét néz, és boldogabb, de nem a tévé, hanem a több pénz miatt, meg ilyenek.
Vagy vegyünk száz csecsemőt, ötvennek sose adjunk könyvet és ne meséljünk nekik kitalált történeteket, a másik ötvenet folyamatosan olvastassuk és tévéztessük, és nézzük meg őket ötven év múlva.
Nem véletlenül nem lettem kutató.

Nna, ma vezettem életem első pszichoterápiás csoportját. Nem tudom, a betegek hogy vannak vele, én sokkal jobban érzem magam.

Ezt a két könyvet olvassuk jelenleg, pasim az elsőt, én a másodikat. Szerintem... vicces.

Az előbb meg teljesen spontán bevásároltam élelmiszert a szomszédos plázában, vagyis mindent megvettem, amit megkívántam, hazajöttem, és a következők voltak a kosaramban:
frissen facsart narancslé, nádudvari adalékmentes zöldfűszeres krémsajt, friss zellerszár, jégsaláta, roston sült natúr csirkemell, tej, körözött, almacsipsz.
Hol a zsír, kalória, finomított szénhidrát, koffein, alkohol? Sikerült az összes alapvető tápanyagról megfeledkeznem? Úgy tűnik, észrevétlenül lételememmé vált az egészséges táplálkozás? Öregszem.

George Gerbner tehát egy magyar költő (?) volt, aki aztán kiment az USA-ba és kommunikációelmélettel kezdett foglalkozni szép sikerrel. Nálunk, ha jól látom, egy könyve jelent meg. Főleg a média világával foglalkozik, tévé, reklámok, hírműsorok, erőszak, nem annyira az engem érdeklő káros-e a regényolvasás? - topikkal, ennek ellenére valóban érdekesnek tűnik. Írtak róla még itt és mondjuk itt.

Felmerült itt egy párszor már a lehetőség, hogy három hónapra külföldi országba mehetek valami pályázattal, én meg nem akarok. Ez meg milyen már? Én, aki tizenhétévesen stoppal akarta körbejárni a bolygót egyszál virággal a hajában, aki egyetem alatt minden megpályázható külföldi tanulmányutat megpályázott (egy hónap Finnország volt az eredmény csupán), én, aki egyedül szeretek lenni és kalandokba keveredni, idáig jutottam. Kertes házat akarok, macskát, férjhez menni, pszichoterápiát csinálni az omladozó magyar egészségügyben, valamint részben magánrendelés keretei közt, gyerekeket, évi egyszeri külföldi nyaralást, elektromos habverőt. Nem akarok három hónapot külön tölteni a pasimtól holmi kutatás miatt. Még nem tudom, mi lesz a vége, mármint, mennyire komoly ez a lehetőség, és mennyire vagyok elszánt abban, hogy nem ragadom meg, és a részleteket sem tudom, de most annyira nem lelkesedem. Pedig mennyivel érdekesebb lenne a blogom.

Az Amerikai psycho egyébként akkora hatással volt az életvitelemre, hogy tegnap elmentem masszőrhöz, sőt, mi több, vettem magamnak egy üveg drága chardonnay-t. Már majdnem kiment a fejemből a sok munka miatt, hogy milyen remek módokat nyújt a fogyasztói társadalom önmagunk kényeztetésére, de most eszembe jutott. Pszichopata vagyok?

Meg gondolkodom rajta, elolvassak-e más Bret Easton Ellis-könyvet. Vajon mindegyik erről szól? Majd beleolvasgatok a könyvesboltban.

Charles elmesélte, mi történik, ha három hónapig egyáltalán nem néz tévét, nem olvas történeteket, és gyakorlatilag minden élménye a Valóságból származik. Könnyen beszél, miután hónapok óta Dél-Kelet-Ázsiában barangol. Szerinte kitalált történetek nélkül "rajossz, hogy az elet teljesen mas erzelmi lenyomatokat hagy. Talan a legnagyobb kulonbseg, hogy ezek a lenyomatok nem virtualisak, hanem valos, megtortent esemenyek lenyomatai. Az erzelmi spektrumot teljes egeszeben lefedik, csak mig a virtualis vilagban a kornyezetbol erkezo ingerek tipusa jobban meghatarozza az altalanos kozerzeted, vagyis egy gombnyomassal adagolhatod magadnak (Jobaratok-meghittseg, porno-high, horror-borzongas, krimi-izgalom, valasztasok-agyverzes), addig a valos eletben sokkal tevolegesebbnek kell lenned az altalad kivant inger eleresehez, illetve nagyon hasznos a `reframing` (vagy talald meg a jot a rosszban) alkalmazasa. Ettol fuggetlenul, sokkal jobban kitoltik a gondolataidat es erzeseidet a valos eletbol szarmazo ingerek, mivel nincs vege 25 perc utan a sorozatnak, es nem jon reklam, hanem benne maradsz az allapotban. Es ne hidd, hogy kozonyosse valnal. Pont ellenkezoleg. Epp azert, mert valoban az eletedbol szarmaznak az erzesek, sokkal komolyabban veszed oket, egyeb virtualis ingerek hijan azok sokkal erosebb jelentest hordoznak, vagyis igen, szenvedelyesebbe valnal valodi kapcsolataidban. Nem csak a szerelmeddel, de a baratoddal, az ismerosoddel, a kutyaddal is."

Én azért még mindig azt gondolom, hogy az emberiségnek az a képessége, hogy kitalált történetekkel képes operálni és nem létező szereplők halála miatt képes bőgni és ilyenek, hihetetlen és az élővilágban egyedülálló. Valamint azt, hogy ez a képességünk kezd egyre jobban a fejünkre nőni és degenerálódni, az életünknek túl nagy részét teszik ki a kitalált érzelmek és a virtuális szereplők, és hogy ami kiemelt minket az állatvilágból, az fog a hanyatlásba is taszítani, nem pedig a rák vagy a madárinfuenza vagy az atomháború. Amikor egyszercsak kipusztulunk, mert olyan széles körben elterjednek a virtuális szexuális szolgáltatások, hogy senki sem akar majd igazából dugni.
Utána kellene már olvasnom ennek a témának (kitalált történetek/érzelmek vs. valóság), biztos számos remek elmélet született már az engem foglalkoztató kérdésekre, csak még nem botlottam beléjük. Ha valaki tud ilyen olvasmányt, ajánlja. Konkrétan arra vagyok kíváncsi, hogy milyen hatással van az ember lelkivilágára, ha gyermekkorától kezdve mesék-regények-filmek veszik körül, illetve, van-e a kitalált történeteknek egy egészséges dózisa, és lehet-e túl- vagy aluldozírozni, illetve mit gondol ezekről a pszichológia/szociológia vagy más okos tudomány manapság, köszi.
Ugyanitt Firefly-os tárgyakat vennék, vagy Friends-esre cserélnék ráfizetéssel.

Ez a mostani tél meg mintha hosszabb lenne az átlagnál, ti nem így látjátok?

Úgyhogy tegnap óta a Nexxt című színdarab főcímdalát dúdolgatom, ugyanis akkoriban nyújtottam orvosi ügyeletet a színháznak, amikor azt játszották, így aztán háromszor is volt hozzá szerencsém, pedig elég bizarr az is.
Történjen már valami
Ragadjon el valaki
Történjen már valami iszonyú
Igazából szörnyen nyomasztó, hogy vagy dolgozom, vagy fordítok, és semmi más nem történik velem az égegyadta világon, arra már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára moziban, vagy aerobikozni, vagy írtam valamit, vagy... milyen hobbijaim is voltak még annak idején? De már magam is unom, hogy állandóan emiatt rinyálok; és már csak két hét.

Nem tudom az Amerikai psychoval kapcsolatban manapság mi a trendi nézet, de azt el kell mondanom, hogy rémisztően és eszeveszettül unalmas. Gondolom, az író szándéka épp ez volt, és részemről már az ötvenedik oldal táján elkezdtem idegeskedni, hogy basszus, történjen már valami, bármi, különben magam nyírok ki valakit. Igazán dicséretes kitartás a főszereplőtől, hogy egészen a 160-adik oldalig senkit sem kínoz meg, én előbb bekattantam volna. És valójában amikor elérkeztünk a dokumentarista részletességgel tárgyalt szexhez és erőszakhoz, már az sem érdekelt egyáltalán, hanem untatott, egészen a 276-odik oldalig, amikor rájöttem, hogy ennél több nyilván már nem fog történni a könyvben, csupán további pénz, kínzás, vacsorák, márkás öltönyök, amit én biztosan nem fogok a főszereplővel együtt végigszenvedni, így aztán lecsaptam és elmentem aludni. Szóval elismerésem, minden hatásvadászatával együtt kifejező társadalomkritika a könyv, csak éppen olvasni kínszenvedés.
Persze, a kollégáim szerint csupán tudat alatt irigykedem Pat Bateman luxuskozmetikumaira, és hogy napi több liter eviant iszik amikor nekem csak óbudai gyémántra telik. Abból viszont három üveg is van az ablakpárkányon, mert a múltkor elfelejtettem, melyik volt közülük a virágöntözővíz.

Hétvégén rájöttem, hogy drum'n'bassre tudok a legjobban fordítani, valószínűleg azért, mert a dobgép ritmusában gépelek, valamint két sárkány is megdöglött a hétvégén fordított fejezetben. Meg egyszer véletlenül bekapcsoltuk a tévét és egy olyan vetélkedőműsor volt benne, ahol az alanyok vízzel teli lombikban fuldokoltak, most nem azért mondom, de ez nem beteg egy kicsit? És elkezdtem olvasni Bret Easton Ellis: Amerikai pszichót, miután húgom rám tukmálta, többek között azért, mert nem tűri meg a lakásában a könyvet. Még nem értem el az extrém részekig, csak szusit ettek. És már eljutottunk odáig, hogy képesek vagyunk egyszerre csak egy részt megnézni a Fireflyból, pedig még nem is láttuk mindegyiket háromszor.
Más érdekesség nem történt.

Ilyen cicát akarok.

Egyébként nem "elvből" nem vivezek vagy valami, egyszerűen csak régóta - úgy 3 éve? - fenn voltam és nem használtam egyáltalán, akkor meg minek, pláne kezdett idegesíteni az oldalt övező tömeghisztéria. De nem kívánok több szót vesztegetni a kérdésre, éppen a fenti okból. Nem olyan fontos.
Ami sokkal fontosabb: azon gondolkodom itt fordítás közben, hogy milyen könyveket vigyek Thaiföldre. Összeszámoltam, miket olvastam ki tavaly:
Polcz Alaine: Rend és rendetlenség
George R. R. Martin: Trónok harca
Susan Townsend: the Queen and I
Nemtudomki: A nagy mangó
Ed McBain: nemtudommiacíme-krimi
Bradbury: The illustrated man.
Idén eddig A rajt meg a Ronald Dahl életrajzot akarom vinni, esetleg Yalom csoportpszichoterápiás könyvét (Yalom olvasmányosabb sok regénynél). Mondjuk, ha a pasim is hoz három olyan könyvet, amit ki akarok olvasni, akkor megvagyunk, bár erre viszonylag kicsi az esély. Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy délkeletázsiai utazás során nem illik regényeket olvasni... azzal nem értek egyet.

Beszélgettem ma egy csomót a nővérekkel meg a Filozófussal a gyereknevelésről. Megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki egyszerre megeszi az egész doboz narancsos tictacot, még akkor is, ha a másik valaki négy éves.
Az előbb meg megszüntettem valamit, amit már régóta akartam, mert annak idején divatból belekezdtem, de valljuk be, elég messze áll az én szociofób természetemtől. Pontosan annyi ismerőst szeretnék, amennyivel az életben tartom a kapcsolatot, és nem, nem, nem szeretném ismét felfedezni azokat, akiknek annak idején még a számát sem írtam bele a telefonomba. A múltkor megkérdezte az ebédlőben az egyik sebész (esetleg nőgyógyász?) ifjú titán, hogy miért nem jelzek már vissza, amikor ő legalább két hete ismerősnek jelölt, és egyáltalán mi az, hogy utoljára november végén léptem be a wiwre. Kicsit meglepett, mivel ismeretségünk történetében talán ez volt a leghosszabb párbeszéd, amit valaha folytattunk, bár tény, hogy egy évfolyamba jártunk az egyetemen. Én ebben nem hiszek és nem is érdekel egyáltalán. Szóval leléptem a wiwről.

Filozófus kolléga: - ...és akkor mondtam a négyéves fiamnak, hogy én már elfáradtam, most meséljen ő. El is kezdte, hogy volt egyszer egy lovag, stb, "és akkor a sárkány meg a lovag összeverekedtek, trallala, trallala" és elkezdett így énekelgetni. Kérdezem tőle, mi ez a dalbetét itt a mese közepén? Azt mondja teljesen magától értetődően: hát reklám. Na, ezek után mondtam le a kábeltévé-előfizetést.

Wow, a titokzatos hősök egymás arcába néztek: mr.a-interjú éjfélkapitánynál.