Azt hiszem, most fog elbukni ígéretesen induló írói karrierem: az antológiába, ahol meg fog jelenni a novellám, önéletrajzot kell írnom, amit ugye köztudottan nem tudok. Azért küldtem nekik egy amerikai típusút, mert gondoltam, az alapján írnak a szerzőről két értelmes mondatot, "a csinos ifjú hölgy novellái eddig csupán vidéki magazinokban jelentek meg. jelenleg pszichiáterként tevékenykedik" vagy ilyesmit, erre visszaírtak, hogy azon nyomban írjak magamról egy A4-es oldalnyi irodalmibb önéletrajzot, olyanokkal, hogy mikor, hol, miért kezdtem írni, és milyen életet élek most, amibe hogyan illik bele az írás művészete. Most mit találjak ki? Miféle kérdések ezek? Honnan tudjam, hogy miért kezdtem írni? Negyvenkettő.

Újabb hiánypótló bloggal bővült a hazai tematikusblog-szcéna (már olyan régen írtam le ezt a szót), vagyis húgom kajakritikus-blogjával, aki egyébként hozzáértő, mert ezt tanulja. Éttermeket meg kávézókat fikáz, és most én is szerepelek benne. Itt van.

Az Anyakönyv egyébként tényleg érdekes. Képzeljünk el egy modern, de barátságos irodát - bükkszínű és szürke felületek, íróasztalok, legalább két monitor/nm, lapfüggöny, kávéfőző. Harminc és negyven közötti, kosztümös hölgy udvariasan elveszi tőlünk a sorszámot, majd elkéri hivatalos iratainkat. Kiderül, hogy egy születési anyakönyvi kivonattal kevesebbet hoztunk, de nem jön zavarba.
- Majd megnézzük a könyvben - mondja könnyedén, és megkerüli az íróasztalt. A szemben lévő bükk és szürke színű, a berendezésbe tökéletesen beleolvadó szekrényhez lép, határozott mozdulattal tárja ki az ajtókat. Odabent félhomály honol, néhány ijedt denevér röppen fel. Hatalmas, porlepte, szakadozott könyvek sorakoznak dülöngélve, több egymás mögötti sorban, mint amennyit a szekrény mérete megengedne - a felső polcokon egyik-másik ütött-kopott gerincen kibetűzhető a "szül." rövidítés, az alső polcon azonban a pókháló-fedte könyveken a baljós "hal." szócskát olvashatjuk. A hölgy előrángatja az egyik óriási könyvet, lefújkálja róla a port, és asztalára teszi, odébbtolva naptárat és billentyűzetet.
- Nézzük csak, benne van-e - mondja olyan hangon, mintha az életünk forogna kockán, és lassan kezdem valóban elhinni, hogy aki nincs benne a könyvben, az nem is létezik. Óvatos lassúsággal lapozza a rongyos oldalakat, odakint felhő takarja el a napot, a szobában észrevehetően hűvösebb lesz. Megborzongunk az örökkévalóság fagyos fuvallatától, vágni lehet a csendet. A varázslónő egyszerre csak felnéz a könyvből, és ítéletet hirdet.
- Megvan - mondja és egyenesen a szemembe néz. - Az ifjú, akihez hozzá akar menni, valóban létezik. Ez esetben a házasságkötésnek nincs akadálya.

Kiderült, hogy azon a napon kirakodóvásár van a Fő téren, másik napon nincs hely, lefoglaltuk július 8-ra, amiről kiderült, hogy apukám külföldön lesz, mellesleg pedig a vb döntő napja, úgyhogy akkor gondoltuk, hogy lehetne július vége, de akkor a pasim öccse lesz Szardínián, vagy szeptember 2, de akkor anyóspajtás utazik Velencébe összes húgaival, vagy akkor legyen pénteki napon, de akkor csak bemenni lehet aláírni, a bevonulás orgonaszóra csak a szombatiaknak jár. Ezenfelül meg kellett küzdenünk egy mániás (a depressziós ellentéte) rendezvényszervező hölggyel is, aki minimum egy órán keresztül beszélt hozzánk szinte tökéletesen összefüggéstelenül, a Tanácsháza dísztermét pedig időközben átalakították szörnyen hivatalos ülésteremmé leszedhetetlen kijelzőkkel és elmozdíthatatlan padokkal, pont úgy néz ki, mint egy bírósági tárgyaló.

Mission: completed, lefoglaltuk arra a napra, amire eredetileg akartuk. Persze, vacsihely még nincs.

Úgyhogy megyünk is és holnap lefoglaljuk a Városházát házasságkötés céljára. Sopronban. A vőlegényem nem találja a születési anyakönyvi kivonatát, így kénytelenek vagyunk abban a városban esküdni, ahol nem muszáj bemutatni, mert benne van a neve az anyakönyvben.

Milyen szép szó már ez. Anya. Könyv.

És még azt is elmesélem, hogy valamelyik este a pasim egyedül volt itthon, talán ügyeltem vagy valami, és sorozatot akart nézni vacsi közben, mert mi már csak így vagyunk képesek enni. És ahelyett, hogy megnézte volna a rendelkezésünkre álló Gilmore Girls-részek közül a soronkövetkezőt, inkább kivette a lejátszóból és helyette régi Waczak Szállókat nézett. Mert nem akart Gilmore Girlst nézni nélkülem. Nem tudok elképzelni ennél romantikusabbat.

Jé, fantareklám van a wiwen.Tényleg béna.

Hullafáradt vagyok, mert egész nap papírmunkát végeztem, semmi mást. Egyáltalán nem értem, hogyan bírják ezt egyes emberek életvitelszerűen csinálni. Én asszem mégis emberekkel szeretek dolgozni, a papírok+számítógép mellett végzett munka mindenesetre különös hatással van rám, körülbelül az ötödik órában kötekedő fúriává változom, és mindenkit elküldök a jó édes anyjába, függetlenül attól, hogy jelen van-e, illetve tárgy, élő vagy kitalált személy-e az illető. Ha tovább dolgozom, ez az állapot lassan lecseng, végül lassan átmegyek zombiba, élettelenül meredek magam elé, és halkan utasításokat osztogatok magamnak, hogy képes legyek a helyes működésre. ("Oké, most bezárom az ajtót és elteszem a kulcsot a táskámba" - mormogta a fiatal orvosnő.) De azért a blogolvasgatás mindig felvidít. Bár még mindig kissé gondterhelt vagyok, mert egész éjjel a "geekkultúra" ("geek-kultúra"?) kifejezés helyesírásán töprengtem. Az egybeírásra szavazok, de nem biztos, és ez aggasztó.

Most pedig hazamegyek a munkahelyemről.

És náthás is vagyok, mert március 15-én felmentünk a visegrádi Fellegvárba (gyalog), és hideg volt és nyakig érő sár. De nem mentünk be, mert 850 Ft volt a belépő, és azt inkább hotdogra, forralt borra és nyilvános wc-re költöttük. Szerintem botrányos, hogy ennyi belépőt szednek. Persze, ott az a csomó kiállítás is a várban, de helyesebb lenne azokért külön szedni a pénzt, mert a kínzóeszközös cuccot pl elég volt egyszer látni (nem rossz amúgy), viszont lenézni a várból a Dunakanyarra akár évente többször is szeretne az ember, és az mért kerül ennyibe.
A Gulyás Csárda csülkös bablevese persze mindenért kárpótol, és a rév is vicces. 

Egyébként azt gondolom, hogy a "laikusok" valami rémisztő módon nem bírják tolerálni, ha kiderül az orvosról, hogy nem egy zseniális, támadhatatlan és tévedhetetlen, végletekig önzetlen, szent aszkéta, hanem csak olyan, vagy hasonló, mint a többi. És ezt egyáltalán nem szeretem. A szereppel járó elvárásokat, amiért furcsán néznek már a kapucnis zöld pulcsimra is, és amikor egyszer bejöttem a piros pufidzsekimben, három betegem nem köszönt, mert nem ismertek fel. Az orvosnak kötelessége visszafogottan öltözködni, szabadidejében komolyzenét hallgatni, és akármilyen kevés pénzért vérét és életét áldozni szakmájáért, hiszen erre esküdött fel. Nem nevethet a vicces történeteken, hiszen ő az orvos. Nem ijedhet meg, hiszen ő az orvos. Nem fogadhat el pénzt, hiszen hogy néz az ki. (Nem arra gondolok, amikor egyes műtétek meg szülések árát előre megkérik, az szerintem is nagyon gáz. Hanem arra, amikor a nagymamám adott egy borítékban 5000 Ft-ot a kedvenc belgyógyászának, majd utána hónapokig mesélte megvetően fűnek-fának, hogy az a ribanc elfogadta!!!) Iszonyúan meg bírnak vetni a betegek akkor is, ha pl szabira megyünk. Hogy képzeli az orvos, hogy szabira megy, amikor arra esküdött, hogy életét és vérét?
Egyáltalán nem gondolom, hogy az orvos a szakmájában megengedheti magának, hogy link legyen. Tény, hogy ez nem olyan szakma, mint a takarítónő, aki ha elront valamit, maximum koszos marad a konyha. Kár, hogy mégsem övezi sokkal nagyobb erkölcsi/anyagi megbecsülés annál. Kár, és nyomasztó, hogy maga a szerep is irreális elvárásokkal terhes. Emlékszünk Kende Péter könyvére, a "Mik vagytok ti, Istenek?"-re? Nem, nem vagyunk istenek. Nem, oké? Nem, és légyszi ne is kelljen annak lenni. De nagyon sok ember annak szeretne látni, és ha nem felelünk meg az elvárásnak, akkor neheztelnek meg megvetnek. Jó lenne megtanulni, hogy az egészségügy manapság emberekből áll, és ez így is lesz, amíg nem találnak ki valami jobbat. Addig viszont meg kellene tanulni együtt élni a tudattal, hogy az orvosunk fáradt, amikor csak 2 órát aludt ügyeletben, vagy nem mosolyog ránk, amikor odahaza haldoklik az anyja, vagy nevet a vicces történeteken, vagy hazamegy, és Fireflyt néz.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az orvosi etikával van bajom, és vannak bizonyos szabályok, amit be kell tartani. Csak az irreális szerepelvárásokkal. És nem is konkrétan a szegedi esetre gondolok, csak a cikkben volt az a mondat, hogy "egészségügyi dolgozóhoz méltatlan hozzáállás", és ezt gondoltam tovább.

Cikk a szegedidoktor-blogról. Remélem, sosem sértettem meg az adatvédelmi törvényt. (Egyébként tudom, hogy nem.) Engem maximum azzal vádolhatnak, hogy sorozatfüggőségemmel, sznobizmusommal, fitness-rajongásommal, vásárlási addikciómmal vagy mással rombolom az orvosokról kialakult, amúgy is megkopott imidzset.

A múltkor jött szóba ez a sztori, úgyhogy elmesélem. Van egy ismerősünk (nevezhetném barátnak is, de önhibánkon kívül nem beszéltem vele legalább 5 éve), akit a következőképpen szereztem:

Isolde 17 éves. Ez hosszú, barna hajat, hosszúszoknyát, szociális fóbiát, versírást és progresszív rock-rajongást takar. Hazafelé tart az iskolából a kettes busszal, amikor meglátja a világ legjóképűbb fiúját. Hősnőnk 17 éves korában ez 190 cm-t, hosszú, göndör, szőke hajat, és olyan mérhetetlenül zöld szemeket jelent, amelyekről isolde később verset is ír. Lopva bámulja hát a fiút, olyannyira, hogy nem száll le a szokásos megállóban, hanem eggyel tovább megy, csak, hogy nézhesse. Aztán persze semmi sem történik, isolde leszáll a buszról és hazagyalogol.
Hónapokkal később isolde hazafelé sétál... valahonnan. Nyári este, alig sötétedik. Egyszerre csak biciklivel elhúz mellette a kettes buszon látott fiatalember. Isolde persze túlságosan szociális fóbiás ahhoz, hogy a kerekek elé vesse magát, és a reflexei sem ilyen jók - úgy tűnik, ebből sem lesz megismerkedés. A fiú azonban hősnőnktől pár száz méterre megáll, bringáját a járdára tolja, és bütykölni kezd rajta valamit. Olyan hosszasan, hogy isolde beéri a fiút. Szíve a torkában dobog, ahogy elhalad mellette, és lám, a fiú felnéz, tavaszirétek-színű szemeit hősnőnkre emeli, és gyönyörű hangján így szól:
- Nincs egy csavarhúzód?
Persze nincs, így aztán isolde és a fiú együtt mennek tovább, miután a fiú már csak tolni tudja lerobbant biciklijét. Kiderül, hogy közel laknak egymáshoz, és hogy a buszos találkozás óta a fiú abban a megállóban száll le és fel, ahol - szerinte - isolde szokott, remélve, hogy összefut a gyönyörű, ismeretlen lánnyal - de az nem isolde megállója. Összeismerkednek, erdőkben kirándulnak és az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek együtt, a fiú még mindig szép és bájosan hebehurgya. Olyannyira, hogy végül mégsem szövődik köztük párkapcsolat, mert isolde tudja, hogy ekkora mérvű hebehurgyaságot életvitelszerűen nem bírna elviselni, viszont jó barátokká lesznek, aminek később a földrajzi távolságok vetnek viszonylagos véget (Budapest - Brazília/Németország léptékekről van szó). A történet egy későbbi pontján kiderül, hogy az ominózus estén semmi baja sem volt a fiú biciklijének: csak egy trükk volt, hogy bevárhassa az ismeretlen lányt. A "nincs egy csavarhúzód?" később méltán vonult be a romantikatörténelem legkreatívabb leszólító mondatai közé.

Egyik kollégám megkérte a barátnője kezét. A lány szüleitől. Mennyire bájos már! Gratuláltam meg minden, és azt mondtam, hogy "az enyémet tőlem kérték meg", és csodálkozva megkérdezte, hogy "miért?".
Azt hittem, hogy a szülőktől való leánykérés a lovagkor letűntével kiveszett, de nagyon szépnek (bár cseppet sem nekem valónak) tartom. Én biztos úgy érezném, mintha eladnának száz juhért cserébe vagy ilyesmi.

Mi jövő héten megyünk a polgármesteri hivatalba és lefoglaljuk a termet. Ha lesz hely akkorra, amikorra szeretnénk, egy napon fogok férjhez menni az egyik barátnőmmel, bár két különböző városban. Majd megkérdezem, tudunk-e szervezni valami videokonferencia-féleséget. ("Elnézést, hogy félbeszakítom, Tisztelendő úr, de kapcsolnánk egy konferenciahívást.")

Főnököm: - ... akkor magától is kellene majd egy CV, isolde. Írt már ilyet valaha? Majd nézze meg valakiét. Ilyen amerikai típusúra gondolok, fordított sorrendben legyenek a dátumok.

Azt képzelte rólam, hogy sikerült 28 évig túlélnem a mai világban CV nélkül? Hogy elvégeztem egy egyetemet, és felvettek ide dolgozni, de nem tudok önéletrajzot írni?  Néha aggasztóan nincsenek itt tisztában az alkalmazottak szellemi képességeivel.

Megjelent a második első szerzős tudományos cikkem egy tudományos szaklapban, ma láttam, és úgy tűnik, megyek ösztöndíjjal Hollandiába. (Ez két, egymástól független hír.) Ahhoz képest, hogy elkeserítő módon hiányzik belőlem mindenfajta tudományos karrierizmus, egészen meglepő dolgokat sodor utamba az élet. Már impact-faktorom is van.

Feltettem a thaiföldi képeket. Többnyire növények, tigrisek és naplementék.

       

A Dire Straits: Money for nothing pl. az a szám, amiről azonnal eszembe jut az egész 17 éves korom, versírással, Barnival, cigányszoknyával, soproni Deák térrel. Most volt a rádióban.

Ha már visszajelzésekről van szó, az is tök érdekes számomra, hogy élőben soha nem váltok ki erős, ellentmondásos érzelmeket a környezetemből. Nincs az, hogy egyesek nagyon szeretnek, mások nagyon utálnak vagy dühösek rám, hanem vannak, akik szeretnek, nagyon sokan pedig közömbösen viseltetnek irántam vagy elsiklanak fölöttem, vagy nyugisan egymás mellett élünk. Az isoldét meg rajongástól a megvetésig és felháborodásig minden övezte már. Szóval fura, hogy az életben teljesen máshogy reagálnak rám az emberek, mint az interneten. Mintha offline normális lennék és az isolde lenne a bordi* alteregóm.

* A borderline személyiségzavarban szenvedők általában szélsőséges reakciókat váltanak ki a környezetükből.