Az Anyakönyv egyébként tényleg érdekes. Képzeljünk el egy modern, de barátságos irodát - bükkszínű és szürke felületek, íróasztalok, legalább két monitor/nm, lapfüggöny, kávéfőző. Harminc és negyven közötti, kosztümös hölgy udvariasan elveszi tőlünk a sorszámot, majd elkéri hivatalos iratainkat. Kiderül, hogy egy születési anyakönyvi kivonattal kevesebbet hoztunk, de nem jön zavarba.
- Majd megnézzük a könyvben - mondja könnyedén, és megkerüli az íróasztalt. A szemben lévő bükk és szürke színű, a berendezésbe tökéletesen beleolvadó szekrényhez lép, határozott mozdulattal tárja ki az ajtókat. Odabent félhomály honol, néhány ijedt denevér röppen fel. Hatalmas, porlepte, szakadozott könyvek sorakoznak dülöngélve, több egymás mögötti sorban, mint amennyit a szekrény mérete megengedne - a felső polcokon egyik-másik ütött-kopott gerincen kibetűzhető a "szül." rövidítés, az alső polcon azonban a pókháló-fedte könyveken a baljós "hal." szócskát olvashatjuk. A hölgy előrángatja az egyik óriási könyvet, lefújkálja róla a port, és asztalára teszi, odébbtolva naptárat és billentyűzetet.
- Nézzük csak, benne van-e - mondja olyan hangon, mintha az életünk forogna kockán, és lassan kezdem valóban elhinni, hogy aki nincs benne a könyvben, az nem is létezik. Óvatos lassúsággal lapozza a rongyos oldalakat, odakint felhő takarja el a napot, a szobában észrevehetően hűvösebb lesz. Megborzongunk az örökkévalóság fagyos fuvallatától, vágni lehet a csendet. A varázslónő egyszerre csak felnéz a könyvből, és ítéletet hirdet.
- Megvan - mondja és egyenesen a szemembe néz. - Az ifjú, akihez hozzá akar menni, valóban létezik. Ez esetben a házasságkötésnek nincs akadálya.