Paved paradise, put up a parking lot

Szerintem inkább csináljunk egész Budapestből egyetlen, hatalmas parkolót. Vagy várjál, már az? 

Sopron és más kalandok

Hadd mutassam meg itt is ezt a videót: Eszterházy Antal herceg úr (?) mesél mindenféléről. Például, hogy az apja, aki autó- és motorversenyző volt, második lett a két világháború között országos hírű Brennbergbánya-Sopron futamon, egyébként pedig Az angol beteg c. film hőseként ismertté vált Almásy gróf nagy haverja volt, együtt szelték át a Szaharát egy Bugattiban. A herceg úr jelenleg a tavaszi-nyári (komolyzenei) fesztiválszezont a fertődi Eszterházy-kastélyban tölti, ahol már nem tulaj (a kastély közvagyon), de ott lakik és a komolyzenei esteken házigazdaként vesz részt, illetve december 6-án jó pár éve ő öltözik be Mikulásnak. Amúgy nyugdíjas mérnök. 

El is spoilereztem rendesen, dehát tudjuk, hogy csak extrém hardcore arcok néznek meg énblogokba beillesztett, helytörténeti témájú, félórás youtube-videókat, ha egyáltalán. 

Szerény javaslat

Írjátok bátran a hormonok számlájára, de engem nagyon zavar a mai feminista mainstreamben, amikor az arról szól, hogy ne szüljünk. Mondjuk akkor is zavart, amikor még nem voltam terhes. Amikor még egy gyerekem se volt, akkor leginkább a házasságellenesség zavart. Egyáltalán lehetek úgy feminista, hogy több mint tíz éve boldog házasságban élek, van egy lányom meg mindjárt lesz egy fiam is, és már csak a farkcsóváló labrador hiányzik? Szeretek sütni is. 

Nyilván igen. De szerintem az egy tévút, ha azért harcolunk, hogy ne szüljük, az egy menekülő útvonal, az a könnyebb út. Azért kell harcolnunk, hogy a szülés és a gyermekvállalás potenciálisan ne nyomoríthassa meg egy nő életét. Ne legyen ekkora szopás. Legyen jó. Legyen olyan a világ, hogy a gyermekvállalás ne tegyen kiszolgáltatottá, illetve amikor óhatatlanul azzá tesz, akkor azzal soha, senki, sehol ne élhessen vissza. 

Mondom a részleteket. 

1. Azért kell harcolnunk, hogy a gyerekszülés ne sodorja automatikusan anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe a nőket. Ehhez szerintem nem kell több állami támogatás meg gyed, hanem szemléletváltás kell hozzá, tudniillik az, hogy a házasságban a két félnek azonos joga van a pénzhez.

Régebben járt hozzám (mint pszichiáterhez) egy nagyon kedves, értelmiségi idős hölgy, nevezzük jogásznak, nevet is szerzett magának a szakmájában, aztán nyugdíjba ment és kettejük közös bankszámlája felett a férje rendelkezett. Csak neki volt bankkártyája hozzá, bár a bácsi és a néni nyugdíja is odaérkezett. A néni nagyon hátfájós lett időskorára, ilyenkor szeretett (volna) bevenni egy-egy algopirint, de a férj meg öregkorára igen gyógyszerellenes lett, ezért nem adott rá neki pénzt. Nem vehetett algopirint a saját (nem kis összegű) nyugdíjából. Ruhákat is ritkán, de ahhoz már rég hozzászokott. Néha csempésztem neki a kórházból egy-egy levéllel.

Szerintem az abnormális, hogy ilyen előfordulhat, manapság gazdasági bántalmazásnak hívják asszem. Azért kell harcolnunk, hogy ez illegális legyen és hogy kínos legyen: hogy vegye a szájára a falu/az internet azt a házastársat, aki anyagi függésben tartja a házastársát. 

2. Azért is harcolnunk kell, hogy a jelenlegi ítélkező, bűntudatkeltő gyakorlat alábbhagyjon. Az egy abnormális dolog, hogy az anyasággal törvényszerűen együtt jár a bűntudat és a környezet részéről annak keltése. Ezen a téren a szakmai (fejlődéspszichológiai) és a hétköznapi szemlélet megváltoztatását egyaránt fontosnak tartom. 

A pszichoanalitikus hagyományban többnyire az anya a felelős a gyerek aktuális és későbbi pszichés hogylétéért és ezen szemlátomást azóta sem sikerült továbblendülni, a Vekerdy is konstans csak az anyákról beszél. Ha a gyerek felnőve szorong / lúzer / pszichopata lett, annak okai nyilván a korai anya-gyerek kapcsolatban keresendőek. Itt két dolgot szokás alapvetően figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a gyerek attól is lehet szorongó / lúzer / pszichopata, ha az anyjával jó a kapcsolata, de az apja egy fasz. Mert mondjuk megveri, vagy ordít vele, vagy mindent jobban tud, vagy - leggyakoribb - iszik. A másik, hogy a korai és a további anya-gyerek kapcsolat is értelmezhetetlen egy három- vagy többszereplős rendszerben, hiszen az anya és a gyerek kapcsolata függ attól, hogy az apa hogyan viselkedik. Ha apa jófej, az anya-gyerek kapcsolat vélhetőleg zavartalanabb lesz, mint ha apa részegen ordít anyával. Jó lenne tehát, ha a gyermekneveléssel foglalkozó pszichológia egy kicsit visszavenne az anyák felelősségre vonásából és eközben felfedezné az apák felelősségét is. 

A másik, szintén a bűntudat(keltés) kapcsán tárgyalandó dolog az az ítélkezéscunami, amit az ember anyaként kap. Hogy klasszikust idézzek (az Apapara könyvet): császárral szülsz, buzi-e vagy? Igény szerint szoptatsz, buzi-e vagy? Tápszerezel, buzi-e vagy? Babakocsiban tolsz, buzi-e vagy? Sapkát adsz rá ilyen időben, buzi-e vagy? Nem adsz rá sapkát, buzi-e vagy? Egyfolytában, konstans, minden cselekedeted ítélkezés forrása. Ezt a nők is ugyanúgy, vagy még jobban tolják, mint a férfiak, rám szólt már idős bácsi is és néni is az utcán, hogy miért nincs a gyereken zokni - nemtől függetlenül a tapasztalatlan anyuka vegzálása a hatalom és a hozzáértés illúziójába ringatja a kéretlen ítélkezőt. Harcoljunk azért, hogy mindenki kussoljon el és a gyermekbántalmazást és -molesztálást leszámítva a saját dolgával törődjön! Hogy soha egy anyukának se kelljen szégyenkeznie amiatt, hogy bölcsibe adta a gyerekét vagy amiatt, hogy nem. Tiltsuk be az ítélkezést és a bűntudatkeltést, sújtsuk pénzbüntetéssel, szégyenítsük meg nyilvánosan azt, aki csinálja. 

3. Harcoljunk a részmunkaidőért! Az, hogy a teljesen otthon vagy a gyerekkel és a full-time között kell választani, az utóbbi néhány évtized tökéletesen életszerűtlen találmánya és nem is működik. A korábbi évszázadokban a szülő nők fokozatosan álltak vissza a munkába, ami kb. azt jelentette, hogy amikor már tudtak kapálni, akkor a babára vigyázott a nagymama, ők meg kimentek kapálni. A vadkapitalizmusban meg elmentek dolgozni a boltba és vitték a gyereket is a boltba. A fodrász két hajvágás között hátrament szoptatni. Én se kapálni nem akarok, se vinni a gyereket a boltba, de azt, hogy munkaképes, értelmes nők három-kilenc évig homoktortát süssenek, nevetségesnek tartom. 

A kutatások szerint a gyerek kb. egyéves kora után már beadható bölcsibe és nem lesz tőle pszichopata. Persze, az első egy-két évben konstans beteg lesz, és akkor anya csak félmunkaerő. Adódik a megoldás hogy a munkába való visszatérésben engedjük meg ugyanazt a fokozatosságot, mint az idilli nagycsaládban: amikor anya eleinte csak két órát kapált, meg otthon varrogatott, később meg egyre többet. A részmunkaidő és az otthonról végezhető munka nem a modern idők hatalmas találmánya, hanem alap. Legyen alap. 

4. Harcoljunk azért, hogy bátran lehessünk kiszolgáltatottak! A gyerekszülés valamennyire mindig kiszolgáltatott helyzet lesz, maga a szülés, a szoptatás, majd a kisgyerekes lét kötöttsége, az anyagiak miatt. Teremtsünk egy olyan világot, amiben nyugodtan lehetünk gyengék és kiszolgáltatottak és nem kell attól tartanunk, hogy ezzel valaki visszaél. 

Kezdjük a szüléssel: ne fordulhasson elő olyasmi, hogy beszól a szülésznő/orvos, amiért hangosan jajgatok kitolási szakban. Ne fordulhasson elő olyan, hogy megaláz a csecsemős nővér, mert az első gyerekemnél egy csomó mindent nem tudok. Az a csecsemős nővér, aki amúgy amikor orvosként konzíliumba jövök ugyanoda, képes tisztelettudóan köszönni, de amikor fél nappal szülés után hálóingben kóválygok, akkor észreveszi, hogy ártalmatlan vagyok és bántható. Apróságok, de akkor se. Ne lehessen visszaélni azzal, ha valaki kiszolgáltatott. Ehhez az is kell, hogy jóval többet fizessünk az egészségügyi személyzetnek, mert akkor lehet köztük szelektálni és a hülyéket kommunikációs tréningre kötelezni, majd kirúgni. Jelenleg nem lehet szelektálni. Jelenleg Magyarországon a betegek úgy szidják az orvos anyját, ahogy akarják és cserébe az egészségügyi személyzet is úgy beszél a beteggel, ahogy akar. Ennek véget kell vetni. 

Folytassuk a családban. Igenis lehessen olyan időszak, amikor a férjem segítségére szorulok és nem tudom megvédeni magamat, és a férjem ilyenkor ne rúghasson le a lépcsőn akkor se, ha ahhoz lenne kedve. Aki a feleségét lerúgja, azt büntessük meg, hozzunk nyilvánosságra, hurcoljuk meg, legyen ez kínos és büntetendő. Ne válasszuk újra polgármesternek. Ne kelljen már nőként egyfolytában kravmagára járni és titkos bankszámlán pénzt gyűjteni. Teremtsünk olyan világot, amiben meg lehet bízni a férjekben. 

Még egy darabig tudnám folytatni, de már így is túl hosszú. Mindenesetre, szerintem gyereket vállalni hatalmas kaland és nehézség és öröm, és igenis teremtsünk olyan világot, ahol inkább öröm és kevésbé szívás. 

Jó, aki nem akar, ne szüljön, mielőtt még meglincseltek. 

Hírek

Végre betöltöttem a 12. hetet, így végre abbahagyhatom a végtelenül idegesítő titkolózást és elárulhatom, hogy terhes vagyok. Ráadásul Fiú, izgi! Most már csak a nyomorult, két hónapja tartó konstans hányingernek kellene elmúlnia. 

Dolgok, amiket jó tudni

Van itt ez a nagyon jó lista, hogy a tanácsadó pszichológus szerint milyen készségeket kellene a gyerekeknek tanítani az iskolában - egy időben a Filozófusnak voltak is ilyen tervei, hogy pályáz valami pénzt és elmegy általános iskolákba oktatni az empatikus visszajelzést, hát ez már akkor sem tűnt túl valószínűnek. Most is hangosan röhögök a listán, ja, majd pont az iskolában fognak tanulásmódszertant meg asszertív kommunikációt tanítani, bizonyára*. Asszertív kommunikációt tanítani különben is rém idegesítő, mi is mindig megtanítottuk a munkahelyemen a betegeknek, aztán egyből elkezdték rajtunk használni, hát nem kényelmesebb volt, amíg szót fogadtak? (Viccelek.) (De nem vagyok biztos benne, hogy a mai iskolarendszer szeretné, ha a diákok túl asszertívek lennének.)

Szóval ezeket a dolgokat otthon kell megtanítani szülőként, és ha nem tudjuk, akkor először el kell menni megtanulni vagy elolvasni legalább könyvben és utána megtanítani. Elmondjam, hogy állok a kétévessel? Kb. csecsemőkora óta tanítom, hogy ha nem bír megnyugodni, akkor "sóhajtunk", azaz veszünk pár mély levegőt nagyon lassan, néha már tudja. Emellett tudja, hogy akit szeretünk, nem bántjuk, és hogy őt csak simogatni és puszilgatni szabad, ütögetni és megharapni nem, ha valaki az utóbbiakat csinálja, akkor hangosan kell kiabálni. Majd idővel árnyalni kell nyilván ezt a kérdést, mármint hogy bárki nem simogathatja és puszilgathatja, de a bölcsis társadalomban egyelőre elégnek tűnik ennyi. 

Azért is kell nagyon vigyáznom magamra, mert meggyőződésem, hogy ha én nem tanítom meg neki ezeket, akkor más nem igazán fogja. Bár a tanulásmódszertanról fogalmam sincs, én egyféleképpen tanultam mindig, de majd utánanézek, ha kell. 

*Update: kiderült, hogy Hajnalkáék iskolájában, ami egy vidéki szakközép, tanítanak relaxációt és tanulásmódszertant, szóval mégsincs minden veszve. 

Vigyázat, erőszakos nyelvezetet tartalmaz

Akkor elmondom, kiket fogunk először legéppuskázni, jó, magas biztonságú börtönökben kényszermunkára fogni, ha hatalomra kerülök. Az ordítozó szomszédot, azt. 

Kezdjük azzal, amikor gyerek voltam és a szüleim persze feszt este meg éjszaka veszekedtek, és az mondjuk gyerekként nem jó érzés, hogy fekszel az ágyban és nem tudsz aludni, mert az apád a másik szobában ordít. Én azt értem, hogy minden házasságban vannak nézeteltérések, sőt, alkalmanként még a veszekedésnek sem vagyok feltétlenül ellenére, de: nem ordítunk, amikor alszik a gyerek.

Kamaszkoromra ők lehiggadtak, akkor éjszaka nem ordított senki, szerettem viszont délutánonként a kertünkben napozni vagy akár tanulni, ahol a szomszéd ordított a feleségével meg a gyerekével. Nem is feltétlenül ordított, csak a szükségesnél hangosabban szidalmazta őket folyamatosan és minden nap, a "kurva életbe teszed azt már megint oda, hogy dögölnél meg"-stílusban, szóbeli bántalmazás-oktatófilmet lehetett volna belőle forgatni. Akkor még nem tudtam, hogy az mi, sőt, bár időnként felmerült bennem, hogy tiszta hülye ez a nő, amiért ezt hagyja, valójában csak egy dolog érdekelt volna, hogy kussoljanak már el. Többnyire fülhallgatón hallgattam a walkmanem, rosszabb napokon azon is simán behallatszott. 

A koleszos éveket hagyjuk, persze, hogy időnként zaj volt meg részeg fiúk is rancsúroztak a folyosón, de az egy másik műfaj szerintem, most egy koleszban mit vársz. Egyszer hallottam a szobaszomszéd csajt sírva könyörögni, hogy rancsúrozzanak már egy másik folyosón, mert ő holnap nyelvvizsgázik, hát feszt ugyanott folytatták, de ez egy kirívó eset volt. Meg hát teljesen más vidám dajdajozást hallgatni, mint fröcsögő agressziót hasonló hangerőn, nekem elsősorban az agresszív magánjellegű ordítozással van problémám, nem a partival. 

Aztán a panelos éveink során lakott mellettünk a pszichopata szomszéd, akiről nagyon sokáig nem is tudtuk, hogy az, mivel egyedül élt, és így nem fogtuk gyanúba, mindig azt hittük, hogy valamelyik másik lakásból jön az este 9-12-ig tartó "kurva anyád rohadj meg a gecibe". Mígnem egyszer megkérdeztük az egyedül élő szomszédot, nem tudja-e, ki szokott itt torkaszakadtából trágárságokat üvölteni esténként, mire mondta, hogy hát például ő. Mert az alatta lévő lakásban direkt csapkodják az ajtót és ez őt zavarja és ezért hangosan kell ordítania, hogy ők is hallják. Remek volt hasfájós csecsemőt altatni meg szoptatni úgy, hogy közben full hangerőn ment a kurvaanyád.

Később elköltöztünk egy jó lakóközösségű, majdnem újépítésű társasházba a panellakás háromszorosáért, itt hatalmas mázlink van, mert a közvetlen szomszédaink nem ordítanak, jó, távolabb valaki ordít, egy férfi és néha egy válaszoló nő, ez a szellőzőn hallatszik fel és elég zavaró volt, úgyhogy végül is betömtük az amúgy teljesen funkciótlan szellőzőt, nem hiányzik, így is kapunk levegőt, és így nem hallani, hepiend. A felettünk lévő lakás még üres. 

Erre bazmeg eljövünk anyámék családi házába Sopronba, ez még csak nem is valódi ikerház: az egyik fala közös a szomszéd házéval, a tető nem. A szomszédék viszonylag normálisak voltak, de meghaltak, most a felnőtt fiuk él itt egyedül, néha nála alszik a barátnője, akivel ilyen alkalmakkor hajnali háromtól kb. ötig ordít, hogy rohadjon meg. Mármint ezt ordítja. Például tegnap. Miért alszik nála és miért a barátnője, merül fel a kérdés. 

Én ezekkel szemben teljesen eszköztelen vagyok, most mit csinálsz, szólsz, hogy légyszi ne ordítson? Ja, majd biztos nem fog. Egyébként a panelban a pszichopata szomszéd kb. egy hétig nem ordított, amikor szóltunk, tök rendes. Rendőrt hívsz? Szkeptikus vagyok, hogy egyáltalán komolyan vesznek-e, és ha igen, akkor mi van, kijönnek, azt mondják, ejnye, és minden megy tovább úgyis, csak még személyes ellenségem is lesz az ordító szomszéd. Menjek át és ordítsak vele? Amúgy a legtöbb kedvem ehhez lenne, csak kételkedem a hasznosságában meg gyáva is vagyok. Ahol nő is lakik, csöngessek be egy NaNé-s szórólappal? Én vagyok a társadalmilag érzéketlen, mert eleve nem ezt tettem? Vagy? Mit kell csinálni?

Szóval az a költői kérdésem, hogy halál komolyan akárhova költözik az ember, ott kell lennie egy lehetőleg éjszaka, hangosan kurvaanyázó szomszédnak? Költözzek egy kibaszott tanyára? Egyébként ez egy magyar sajátosság, vagy a svédek is ordítanak a nőikkel éjjelente? Elnézést a nemi sztereotípiáért, de az én tapasztalataim mind ordító férfiakhoz köthetőek, akik az esetek nagy részében nőkkel ordítoztak. A feminista hatalomátvétel megoldaná ezt a kérdést? Svájcban, ahol este kilenc után a turmixgépet sem kapcsolhatod be, hogy megy ez? 

Még egy kicsit a temetőkről

Volt másfél órám a fodrász meg a könyvelő között, így elmentem megnézni Margaret Mahler sírját, ha már a múltkor így szóba jött. A soproni Izraelita Temetőben van, a 84-es főút túloldalán. Margaret Mahler az a híres pszichoanalitikus, aki egyrészt soproni és született Schönberger Margit, másrészt ugyan szinte teljes felnőtt életét Bécsben, Londonban, majd New Yorkban töltötte, mégis ide temettette magát. Különben nem kínos, hogy soproniként ezt nem is tudtam, meg egyébként azt se tudtam, hogy zsidók is voltak Sopronban, mármint kettőnél több? Kelták, azok voltak, meg rómaiak, meg cigányok, horvátok és sváb őseim. Pedig amúgy nem vagyok hülye és bár a történelem sose érdekelt, a helytörténet igen, szóval csak arra tudok gondolni, hogy ezeket direkt nem oktatták nekünk. Vagy aznap pont beteg voltam. Érdekes. Szóval rémlett, hogy van valami zsidó temető, de sose voltam még ott, mondjuk mi keresnivalóm is lett volna. 

Az izraelita temető napi 4 órát van nyitva, nem is minden nap, de a múltkor megnéztem a nyitvatartást a Harrer csokoládéműhelybe menet, így jókor érkezem. A kapu ennek ellenére zárva, két dolog van kiírva: hogy csengetés nélkül ne lépj be, mert széttépnek a kutyák, és hogy fedetlen fővel bejönni illetlenség. Meg is szeppenek, mert fényképezőgép persze van nálam, de sapka nincs - bár rémlik valami, hogy a sapka inkább csak a férfiakra vonatkozik? A csengetésre egy szintén sapka nélküli, piros pufimellényes, kissé mogorva csaj jön ki, és a rácson keresztül megkérdezi, mit akarok. Mondom, mit, erre a két, vadul acsarkodó kutya felé int és megkérdezi: "bezárjam a kutyákat?". "Hát, ööö, ha barátságtalanok, akkor inkább igen". Barátságtalannak tűnnek.  

Elmegy bezárni a kutyákat, visszajön, beenged és még egyszer megkérdezi, mit/kit keresek. Mondom, hogy a Margaret Mahler/Schönberger Margit nevű sírkövet. "Ja, azt tudom, melyik" - mondja és odavezet. Közben felriasztunk egy lila szőnyegről három különböző színű macskát, "Most mostam ki, kiteszi az ember száradni, és máris rajta ülnek". 

A zsidó temetőkben egyébként az a szokás, hogy nem vágják le a növényzetet, szóval a sok borostyán nem elhanyagoltság jele, hanem koncepció. Lefényképezem Margaret Mahler sírját, lásd alább. Rajta kívül még a szülei vannak benne (Dr. Schönberger Gusztáv és -né, mindketten 1944-ben hunytak el) és a férje, aki nem soproni és nem is magyar, dehát így járt, az asszony idetemette. Bevallom, én meghatónak tartom ezt az egész sztorit, istenem, annyira cuki a lényegretörő angol nyelvű sírkővel a soproni fenyő alatt. Az van ráírva, hogy "The remains of Dr. Paul H. Mahler, Dr. Margaret Mahler rest in this ground". 

Kifaggatom a csajt, hogy mindig így be vannak-e zárva és miért, azt mondja, igen, a miértre meg nem válaszol. Megkérdezem, szoktak-e még ide temetkezni, azt mondja, 2006-ban volt utoljára új temetés, egyébként elvi lehetőség van rá, de mégis kevesen szoktak, talán már mindenki meghalt, aki itt akart nyugodni, nem tudja. De például van egy bácsi Pesten, meg van két idős soproni, akik majd "ide jönnek", már jelezték a szándékukat. 

Ezután bemegyek a.... sajnos, fogalmam sincs a zsidó temetkezési szokásokról, abba az épületbe, ami katolikuséknál ravatalozó néven futna, itt meg nem tudom, hogy hívják. A falon gondolom, a holocaust során elhurcolt soproni zsidók nevei, gyertyatartó, imapadok és a lila szőnyegről korábban elüldözött három macska. Középen ruhaszárítón mosott ruhák és egy bicikli. Én mondjuk kifejezetten kedvelem, amikor a vallásos és a hétköznapi világ így összemosódik. A macskák gyanakodva méregetnek. 

A temetőőr (?) csaj időközben ártalmatlannak ítélt és megenyhült irányomba. Kifelé menet is kikulcsolja nekem a kaput és megkérdezi, soproni vagyok-e. Megmondom, hogy eredetileg soproni, de már régóta Pesten élek. "És meg tudtad szokni?" - kérdezi együtt érzően. 

Addig is

Olvassátok el IKL hosszú, de érdekes bejegyzését az egészségügyről. Azt hiszem, nem orvos-szemmel könnyű megsértődni azon, hogy csak az orvos szemszögéből láttatja a problémát, a betegekéből nem, de talán ha egy kicsit utánagondolunk, akkor be lehet látni, miért szar a betegeknek is pontosan ugyanez.

Főleg tonkababos forró csoki

Sopronban vagyunk, elmentem dolgozni (cikkeket írni) a kedvenc kávézómba, ahol van wifi, konnektor, nyáron klíma, és nagy üvegablakokon kilátás a várfalra meg a tetőn át a Tűztoronyra, erre bezárt. Ezért elmentem a Harrer cukrászdába, ahol még sosem voltam, mert számomra ismeretlen oknál fogva a Harrerba csak osztrákok járnak, de lám, van benne wifi, konnektor, és a személyzetet nem zavarta, hogy több órát töltöttem ott, mondjuk azalatt végigettem a kínálatot. Rajtam kívül még kb. 18 osztrák idős hölgy és két osztrák öregúr tartózkodott a cukrászdában, és egy csomó magyar is bejött, de ők kivétel nélkül elviteles sütikért. Érdekes. A Harrer tonkababos forró csokinál jelenleg nem tudok jobbat mondani, de még lehet, hogy ittlétem során elmegyek a csokoládéműhelyükbe is, ha már így belejöttem. 

Aztán kiderült, hogy kellene rólam azonnal (a héten) egy portréfotó, ami nincs. Mindig, amikor fotót kell küldeni magamról, közlöm, hogy bocs, nincs, vagy végső esetben valami nyaralási képből kivágott fejet küldök, na, most úgy döntöttem, ennek itt fogunk véget vetni, 40 éves korára legyen az emberről egy használható portréfotó, úgyhogy felhívtam az Andrást, aki stúdiójában a nem éppen kamerabarát fejemről nagyjából hat perc alatt készített számtalan remek képet nevetségesen olcsón. Négyet választottunk ki, úgyhogy most van rólam komoly meg könnyedebb, sállal, anélkül, a következő harminc évre meg is vagyunk ezzel. 

És még az volt, hogy leszólított egy bácsi a Várkerületen és kedvesen mondott több, hosszú mondatot németül, amire mondtam neki, hogy nem tudok németül, és csak azért nem mentegetőztem hosszasan (van belőle középfokúm és sváb nagypapám évtizedekig volt a német kisebbségi önkormányzat vezetője), mert milyen nyelven tettem volna? Aztán miután elment, tovább gondolkodtam, mit is mondhatott, és rájöttem, hogy a "Handy" és a "fotografieren" szavakat értettem, és biztos azt mondta, hogy mekkora arc vagyok, amiért fényképezőgéppel fényképezgetem a Várkerületet és nem telefonnal. A Várkerületet felújították, nekem nagyon tetszik, a soproniak szerint rosszat tesz majd a gazdaságnak a parkolóhelyek hiánya (a parkolóhelyekből sétálóutca lett). Igen, tudom, hogy nem tudok jól fotózni, de hátha még belejövök. 

Ma meg sétáltunk a Lánnyal az erdőben, azt mondta, biztos látunk majd nyulat meg cápát. Tudja, hogy az erdőben nincs cápa, a Némó nyomában-ból idézett. Valamint írt nekem a brennbergi részönkormányzat vezetője, hogy jövő héten megy beszélgetni idős brennbergiekkel és nincs-e kedvem csatlakozni, de honnan tudta, hogy Sopronban vagyok, rejtély. 

Literary Starbucks bloggers' edition

Ma megint belefutottam a tumblr-en a Literary Starbucksba és továbbra is hiányolom a magyar bloggerverziót, úgyhogy tessék. Remélem, nem sértődik meg senki.  

Sötét, viharos éjszaka van. Hatalmas villám cikázik át az égen, amint hosszú, esőáztatta, fekete ballonkabátban Brainoiz lép be a törzshelyéül szolgáló Starbucksba. - Hello! A szokásosat? Hogy halad az új regé...- kezdi kedélyesen a baristalány, de Noiz pillantása beléfagyasztja a szót. Ami azt illeti, a nap hátralévő részében nem tud megszólalni, és három napig rémálmai vannak, amelyekben hatalmas, elfeledett, gótikus városok ködös sikátoraiban menekül. 

A szlávos arcú lány feltűnés nélkül besétál a Starbucksba. Szótlanul egy bonyolult, titkos kézjelet mutat, mire a barista idegesen körbepillant. Mivel senki sem figyeli őket, előveszi a pult alól a vodkát és két espresso-s pohárba tölti, majd fejével egy félhomályos sarokasztalnál könyökölő, felületes szemlélő számra átlagosnak tűnő férfi felé int. - Már várják - mondja. 

Alie kissé vizesen, félig biciklis-félig office szerelésben lép be a Starbucksba. Egy teát kér. - Máris készítem - feleli a barista. - Te, nem találkoztunk mi már? Tudod, 92-ben azon az esküvőn, Mucsajpuszta Alsón? - De, de, rémlik, ahol az az Edda-tributezenekar játszott, disznótoros vacsora volt és a lagzi felénél kiderült, hogy a menyasszony be-LSD-zve leszopta az örömapát, és utána mindannyian elmentünk egy traktorral éjszakai fürdőzni a helyi vízimalomhoz, ahol koreai hittérítőkkel ismerkedtünk meg és az ő bambuszpálinkájukat ittuk hajnalig? - Tovább is idéznék a kilencvenes éveket, de nem akarják feltartani a sort. 

IKL nem lép be a Starbucksba, mert nem él élvezeti szerekkel, Közép-Kelet-Európában amúgy sem lehet értékelhető kávét kapni és különben is koncertjegye van. 

Csakazolvassa Éva zaklatottan belép a Starbucksba, Illy kávét kér kókuszzsírral és szalonnával. Némi szóváltást követően végül beéri egy sima presszókávéval és egy BLT-szendviccsel a zsömle nélkül. Leül a laptopjával, kirúzsozza magát, elégedetten átfutja Paypal-egyenlegét, majd intenzív hangvételű posztfeminista blogbejegyzést ír a patriarchális elnyomásról és arról, hogy elfogyott otthon a kávé. 

Sulemia belép a Starbucksba és egy lattét rendel. Igazából csokimorzsás-tejszínhabos frappuccinot szeretett volna, csak az túl feltűnő meg drága és hizlal is, és lehet, hogy nem is olyan finom. 

Vaslédi belép a Starbucksba gyapjú-kasmír Calvin Klein kabátban, színátmenetes nyersselyem Karen Millen-sálban és hat örökbefogadott kutyával. Dühösen egy zöld teát kér és vizet a kutyáknak. Nem tudni pontosan, kire haragszik. 

Maminti 67 óra kórházi ügyeletből hazafelé belép a Starbucksba. Elviteles kávét kér, mert máris késésben van a másodállásából, a családterápiás önismeretből, a svédtanfolyamról és egy kutatói megbeszélésről. Egyébként is haragszik magára, mert az éjjel csak három nemzetközi szakcikket írt meg impakt faktoros lapokba, pedig egész nyugis volt az ügyelet. 

Agnus belép a Starbucksba. A szokásos zene hirtelen elhallgat és rekviem csendül fel. A barista nem emlékszik, hogy mit kért és egyáltalán mi is történt: egyszer csak arra eszmél, hogy ismét Enya szól és hogy egy kortárs magyar romantikus költeményt írt az egyik számla hátuljára. 

Suematra belép a Starbucksba. Nagyon hosszú a sor, mégis gyorsan megy az idő, mert a sorban állókkal remekül elbeszélget reumáról, macskabetegségekről, kravmagáról és buddhizmusról. A barista végül egy ajándék áfonyás muffint is ad a kávé mellé, mert egyrészt hálás, amiért ma ilyen sokat tanult a világról, másrészt aggódik, hogy inkognitós étteremkritikussal vagy ÁNTSZ-ellenőrrel van dolga.

Update: kaptam egy emailt, hogy tegyem be a linkeket, úgyhogy betettem. 

Főleg intertextualitás

Lány (már két kockasajtot kicsomagolt és otthagyott, most nyúl a dobozba egy harmadikért). 
isolde (gyanakodva): - Minek neked az? 
Lány: - Virágoknak. 

Istenem, a kétéves gyerek popkulturális utalással* válaszol. Akkor se lennék rá büszkébb, ha értelmes magyarázatot adott volna. 

*Minek néked az a kiskert? Ingyombingyom táliber, tutáliber, máliber, virágoknak. 

Főleg nyafog

Akartam írni évértékelő bejegyzést is, mert hát ez nagyon érdekes év volt. Csak aztán a karácsonyi rokonturnét követően elkaptuk a hányósvírust és a tavalyi év utolsó napjait nagyjából azzal töltöttük. És így, hogy gyakorlatilag nem pihentünk, mert vagy családlátogattunk (és az lehet, hogy van, akinek pihenés, de a mi családunk nem az a fajta), vagy betegen fetrengtünk, most a szokásosnál még kisebb lelkesedéssel igyekszem felvenni újra a munka fonalát. Meg különben is, téli depressziós vagyok, fázik a kezem, mindenki hülye és hagyjon békén, és rendet kéne rakni, de inkább csak ülök és nézem a pormacskát. 

Visszatérve a 2015-re, hát közben a kis babánkból igazi, copfos kislány lett, aki egyfolytában azt kérdezi, hogy miért? Anya, az mi? Autó. Miért? Nem tudom. Miért nem tudod? Emellett dolgoztunk egy csomót, voltak köztük érdekesek is. A táncterápiás csoportom tavasszal lezárult, abból nem indítottunk újat, magánrendelek sokat, szerveztük az európai táncterápiás egyesület közgyűlését, ami izgalmas volt, járok a nemzetközi sématerápiás képzésre, meg egy vagon cikket írok mindenfelé. És relatíve sokat foglalkoztam a könyvemmel, önkénteskedtem a központi bányászati múzeumban, olvastam a könyvtárukat meg jártam Brennbergbe, klassz volt és így visszanézve meglepően sokat tanultam. Meg keresem a sportomat, tavasszal jógázni jártam, de azt valahogy abbahagytam, meg túl drága is, aztán meg visszamentem pilatesre heti egyszer, most az megy. És sokat voltam Sopronban, néha erdőben is. Csináltam egy tumblr-t is a soproni fotóimból, itt van, régieket is teszek fel meg újakat is, szerintem eléggé lejön, hogy fotóművész nem vagyok, de a várost nagyon szeretem. És voltam Brugesben meg Rómában meg Szilvásváradon. 

Ja, és még az is 2015-ben volt, hogy véget ért a panelkorszak és új lakásba költöztünk, aminek nagy terasza van, tágas nappalja és ahol nem hal meg az orchidea sem. Most kezdenek virágozni az orchideáim, még a Dendrobium is, nagyon büszke vagyok rá. 

Szóval összességében jó dolgok történtek, csak így az évkezdő depresszióban nehezen tudom átadni mindezt a megfelelő lelkesedéssel, és még 54 nap van tavaszig, hát én annyit nem bírok ki. 

I used to feel so uninspired

Ha csak egy blogba ágyazott videót néztek meg idén, akkor szerintem az legyen az, ahol Aretha Franklin 73 évesen énekel a Kennedy Központban.

Mindeközben Sopronban

Villámmal b*szta meg apját, szentté avatták

Elnézést a címért, az online bulvárújságírás kimosta az agyamat, nem tudtam ellenállni. Szóval ma van Szent Borbála napja, aki annak a védőszentje, hogy támogassátok bármilyen kis összeggel anyagilag a Központi Bányászati Múzeumot. Tessék, itt a közvetlen link a Paypal oldalukra. Update: Jó, bocs, én kétszer is megpróbáltam linket berakni, de nem sikerült, úgyhogy most fogom és berakom a gombot. E:

Tehát Borbála, angol nyelvterületen Barbara a bányászok, kohászok, tűzoltók, tágabban egyéb, hirtelen halállal rendszeresen szembenéző szakmák védőszentje. Szentté avatásához kezdetben a szokásos utat követte, hogy tudniillik olyan időszakban akart keresztény leány lenni, amikor az még nem volt menő. Korunkat megelőzni veszélyes is lehet, Borbálát egy toronyba záratta be feltehetően Grimm-meséken nevelkedett apja, hogy ott gondolkodjon tovább teológiai témákról. Ehelyett a leány például kibulizta, hogy fürdőépületére a tervezett kettő helyett három ablakot vágjanak az építőmesterek, merthogymivel a Szentháromság. Borbálát a fentiek miatt gyakran egy három ablakú toronnyal ábrázolják. 

Borbála megszökött a toronyból, pásztorok bujtatták, majd elkapták a hatóságok és változatos módon kínozták, de ő hű maradt hitéhez, valamint mindenféle csodák történtek. Végül lefejezésre ítélték, amit saját apja hajtott végre. Amikor azonban az ödipális konfliktus ily szokatlan megoldása után apa hazafelé tartott a sikeres lefejezésről, villám sújtotta halálra. Így lett Borbála a hirtelen, váratlan halálesetek elleni védekezés szentje, különös tekintettel az olyanokra, amikor az tűzzel is jár. Mondjuk az eredeti sztoriban Borbála éppenséggel nem védett meg senkit a villámcsapástól, sőt, de ezt hagyjuk. 

A bányászok tehát Borbálához imádkoznak a bányába való leszállás előtt és a feljövetelkor. Márkushegyen például, ami az ország utolsó mélyművelésű szénbányája volt, ez a Borbála-szobor van az előtérben. Az ország bányáiban számtalan szép, Borbálához szóló bányászimádság maradt fenn, ezeket Faller Jenő gyűjtötte össze cikkében, amin elég sokat röhögtem (Ethnográfia, 1942). A bányászimádságok általános leírása után ugyanis a helységnevek ABC-sorrendjében következnek a szép, régies fohászok, Aknaszlatinán így imádkoztak, Baglyasalján amúgy, lapozok izgatottan a B betűhoz, "Brennbergbánya: sem leszálláskor, sem munkából jövet nem imádkoznak". Ennyi, érted. Bocs, Borbála, sietünk. 

Tehát akkor küldjetek pénzt és nem csap belétek a villám használjuk ki e szent leányra való emlékezést arra, hogy valami jót cselekedjük. 

My normal approach is useless here

Próbálunk néha ellenállni annak, hogy a Lány csokis kekszen nőjön fel ötmillió tonna műanyag játék között, hát nem könnyű. Esetleg elköltözhetnénk egy tanyára. Én személy szerint gyakorlatilag nem veszek neki játékot, és édességet is próbálok ritkán (tudom, minek szül az olyan, aki egyáltalán vesz), de a játékok és az édességek megállíthatatlanul ömlenek be az ajtón. Egy ponton, valamikor szeptemberben karantént hirdettem, ami azt jelenti, hogy senki nem hozhat be játékokat az ajtón karácsonyig. Részleges sikerrel, mert na jó, a könyv az kivétel, meg na jó, húgom évente kétszer jön Londonból, hozhat egy nyuszit, meg hát ma jár le a 20 %-os nonfood sparos kupon és mire ragaszthatnám, ha nem duplóra, a mosóporra nem lehet, mert az eleve akciós, meg a Móni már korábban megígérte az alagutat és az különben is fejlesztőjáték. 

Most is mondtuk anyósomnak, hogy légyszi, ne hozzon semmit, na jó, max egy kis falusi tojást, mert épp faluról jött, úgyhogy hozott egy harminc centis kötött mackót, aminek a belsejében egy óriás kindertojás volt műanyag pónival, egy doboz cicás Playmobilt, egy plüss kutyát, egy műanyag nyulat, egy műanyag oroszlánt, egy üveg szilvalekvárt, egy üveg birslekvárt, egy tepsi birssajtot, egy doboz teafiltert, és harminc darab falusi tojást. 

Mi ez az egész a tárgyakkal? A Lány imádja anyósomat, iszonyúan örül, ha jön, tök felesleges előpakolnia még négy fröccsöntött állatkát. Tárgyak és csoki nélkül is örül. De a tárgyaknak is örül és játszik velük, azóta is a playmobilos cicákkal játszik el komplett sztorikat (én nem tudom, miket, de nagyon cuki, annyit hallok ki néha, hogy "miaú, jaj, de mély a víz!", meg a múltkor valamit Németországról dumáltak a cicák). És számon tartja a tárgyait, még az sem lehet, hogy fogok ötven állatot és elviszem a rászorulóknak, mert keresi, és mert az övé, nem érzem magam feljogosítva, hogy elvegyem tőle. Amikor még a keletiben dekkoltak a menekültek és szakadt az eső és pont arrafelé volt dolgom, elvittem a lila polifoamomat, amit utáltam, mert mindig feltekeredett, és amit a Lány néha óriástávcsőnek használt, és utána sírva kereste a lila távcsövet. Talán majd ha nagyobb lesz, könnyebb lesz rávenni az adakozásra. 

Én is szeretem és számon tartom a kis tárgyaimat, ebben nem különbözünk. Nem is vagyok szerintem nagyon szigorú ebben, nekem is sok legóm volt, nem ragaszkodom hozzá, hogy egész gyermekkorában egyetlen kukoricacsuhé babával mondókázzunk. De azért legyen már egy határ, nem akarom, hogy a dédunokáim fröccsöntött nyuszikból álló szeméthegyeken éljenek. Azt sem, hogy a Lány kizárólag játék- és édességforrásoknak tartsa az embereket. És mégis még rajtam is időről időre kitör a pszichózis és dolgokat akarok venni neki. Jó, egy kicsit drága, és semmi szükségünk rá, de milyen cuki már! Az Yves Rocher-nál meg bármilyen vásárlásnál adnak a törzsvásárlóknak egy plüssbárányt, ingyen, és úgyis kell tusfürdő! Mi van az agyunkban, ami azt hiszi, hogy mindent meg kell vásárolni az utódainknak? Rémes. 

Clothes don't cry

Lány: - Anya, gyere rajzolni!
isolde: - Mindjárt, most teregetek. 
Lány: - De anya, gyere rajzolni!!!
isolde: - De akkor mi lesz a ruhákkal?
Lány: - Akkor sírnak a ruhák. (elgondolkodik) Tudnak a ruhák sírni? 

Főleg könyv

Elolvastam egy nap alatt* Sofi Oksanentől a Tisztogatást, ami csodálatosan kegyetlen és lényegre törő, de legalább megjött a kedvem a befőzéshez**. Utóbbira igen nagy szükség volt, mert már befőztem egy adag fűszeres birslekvárt, egy mustban főtt birssajtot, egy ugyanazt mandulával, egy édes birslekvárt, egy citromos birssajtot és egy másik fajta fűszeres birslekvárt, meg melléktermékként két üveg birsszörpöt, és még mindig volt egy csomó birs. A birssel pedig sok meló van, nem tudom, meséltem-e már a szitán átpasszírozásról. 

Visszatérve a könyvre, van benne sok ötvenes évek szovjet elnyomás / terror, valamint sok nemi erőszak, mindkettő csodálatos természetességgel megírva, épp úgy, hogy nem unalmas, de nem hatásvadász. A legjobban azt szerettem benne, hogy tökéletesen hihető a történet és a szereplők minden cselekedete, annyira jól fel van építve az egyes karakterek lélektana, hogy amikor a legdurvább dolgokat teszik, kicsit meglepődöm, de inkább egyáltalán meg sem lepődöm. Hát persze, tőle pont azt vártam, hogy megkattanjon, tőle meg amazt, egészen nyilvánvaló, hogy ennek kellett történnie. 

Sajnos A fehér királlyal hasonlítom össze fejben, mert utoljára azt olvastam, ami az ötvenes évekről és a diktatúráról szólt, és azt untam és hatásvadásznak tartottam mind a történetet, mind az írásmódot - én kérek elnézést, igazán nagyon sajnálom - a Tisztogatás ellenben végre egy szuperul megírt, egyúttal érdekes történet. Jó, hát nem mondom, hogy nem felkavaró, mert az, de legalább befőztem a birset. 

*Van olyan betegség, hogy binge reading? A binge drinking meg a binge eating mintájára? Olyanom van.

**Mert az egyik főszereplő kb. egyfolytában befőz.

I say it's all right

Kitettem oldalra a számlálót. Még 100 nap van tavaszig. 

Where have all the cowboys gone

Kicsit hiteltelen leszek lassan azzal az állításommal, hogy nem érdekel a történelem, de tényleg csak néhány kis szelete érdekel. Az 56-os forradalom például az egyetlen, ami még tud érinteni érzelmileg. Semmilyen személyes érintettségem nincs benne, egyszerűen maga a sztori, az egész hősies naivitás, hogy komolyan azt képzeltük, hogy le tudunk nyomni egy szomszédos, felfegyverzett nagyhatalmat. A naiv kis részletek, amikor Nagy Imre bemondja a rádióban három nyelven, hogy segítsetek, és halál komolyan felmerült benne, hogy majd idejön Amerika vagy bárki és itt jól megment minket?  Meg amikor bejönnek az oroszok és a forradalmi ifjúság az "orosz testvéreink, ne lőjetek" kezdetű röplapot szórja rájuk (oroszul*), majd biztos elolvassák az orosz katonák és azt mondják a főnöküknek, hogy te, ezek milyen kis aranyosak, én nem akarom lelőni őket. Vagy hogy? Mindenesetre, akármennyire is tisztában vagyok a valós eseményekkel, bármilyen róla szóló filmet vagy könyvet képes vagyok végigizgulni. 

Ez itt a bányászok szerepe a forradalomban című cikk, ez is halál izgalmas. És még egy dolog jutott eszembe közben, hogy ez azért nem volt olyan régen, a nagypapád ott volt, és közben mégis mennyit változott a világ, te jó ég. Ilyenek vannak benne, hogy "Délelőtt a kisterenyei és a szorospataki bányászok elindulnak Salgótarjánba, hogy kiszabadítsák a letartóztatottakat." meg "Radikális borsodi-ormosbányai bányászokból álló küldöttség indul Nyíregyházára, Hatvanba és Debrecenbe, hogy ott meggyőződjenek arról, hogy a szovjet csapatok valóban kivonultak-e az országból." Először azon gondolkodtam, hogy ma mivel helyettesítenénk be a "bányász"-t a mondatban? Radikális informatikusok egy csoportja? Radikális marketingesek egy csoportja? Aztán rájöttem, hogy ma amúgy is az események egy jelentős része a neten zajlana, és nulla darab röplapra lenne szükség, amikor van facebook. Vagy ki tudja. Tényleg nincs már szükség fizikai erőre és fizikai részvételre ebben a világban? Fura. 

*Orosz tudásom jelenleg abban merül ki, hogy "nem hiányzik senki", "elvtársak, ne lőjetek", és el tudom énekelni az Áll egy ifjú nyírfa első versszakát. Reméljük, sohasem kerülök olyan élethelyzetbe, hogy bármelyiket is használnom kelljen.