Házak közt járat, azokon járnak
Úgy érzem, némi magyarázattal tartozom, miért is akarom szőnyegbombázni vagy vogonautópályává buldózerelni gyönyörű székesfővárosunkat, egyébként semmi különös, csak egész héten esett az eső és a normálisnál többet buszoztam és mindig, mindenhonnan elkéstem a bkv és a dugó miatt és mindig kifordította a szél az esernyőmet és mindig lökdöstek az utastársaim. Péntek reggel aztán kimentem megint a villamosmegállóba, ott állt kb ötven ember, majd húsz perc múlva úgy egymillió, villamos sehol, ekkor felhívtam a munkahelyemet, hogy ma is késni fogok (két nappal előtte azért késtem, mert szembefordult egy busz, és már kezdek kicsit aggódni, hogy nem fogják elhinni nekem a heti három bkv-s alibit, pedig tényleg), meg felhívtam a megállóban kiírt bkv-s telefonszámot, hogy megkérdezzem, mi van. Várjak-e tovább vagy hívjak taxit vagy menjek haza és feküdjek vissza. Akkor beszéltem nagyon sokat egy géppel, készülékem nyomógombos billentyűzetén beütöttem a szükséges kombinációkat, hallgattam sok vivaldit, végül megmondta egy néni, hogy nyugalom, majd valamikor jön pótlóbusz.
Később megérkezett a pótlóbusz, odaszaladt és csodával határos módon felfért rá egymillió ember, bár a kezemben papírszatyorban ajándékozási céllal szállított virágzó karácsonyi kaktusz sorsa iránt már ekkor aggódni kezdtem. Mentünk egy megállót, a következőben nem szállt le senki, viszont fel akart szállni másik egymillió ember, köztük nénik, de nem azok a horgoltsapkás sztk-ba igyekvő mamák, hanem a hatvanas, agyonsminkelt hölgyek. A hölgyek kb. ötven társukkal nyilvánvaló módon nem fértek már fel a buszra, és akkor elkezdtek ordenáré stílusban ordítani a fent állókkal, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!!!" "ott még van egy hely, ott, ott, maga, húzódjon csak odébb!!!" "micsoda emberek vannak, most komolyan, nincs tekintettel a másikra, látja, hogy itt állunk lent és direkt nem megy beljebb!!!" és "nyomja őket, fiatalember, jól nyomja csak meg, tanuljanak viselkedni" - miközben a busz belsejében természetesen már nem kaptunk levegőt, a cserepes virágomat összenyomták, a virágja le is esett róla. "A sofőrfülkébe' is, ott még van egy kis hely, mér' nem áll be valaki, micsoda emberek vannak". Végül felszálltak, elindultunk, és utána öt megállón keresztl azt hallgattam, hogy "micsoda emberek vannak, hát ez hihetetlen, nincs tekintettel másokra, direkt nem megy beljebb". Félreértés ne essék, én nagy híve vagyok a frusztráció embertársainkon való kitöltésének, végülis mi másra teremtette volna őket az isten, ha nem arra, hogy hangulatunktól függő intenzitással okozzunk nekik szenvedést, de azért ez a mérhetetlen, gonosz agresszivitás hatvanéves hölgyektől egy kicsit durva volt. Részemről prevenciósan, ti. hogy nehogy fejberúgjam valamelyiket, inkább bulvárcikkeket fogalmaztam a fejemben az eseményről, "Kisnyugdíjast bántalmazott az idegbeteg pszichiáternő - a döbbent utastársat traumatológián kezelik".
Egyébként pedig, mondhatnánk, hogy ez izolált eset, ez a hét az ördögé volt, úgyis mindenhonnan elkéstem és rossz metróra szálltam, és erről nem a város tehet, de az az igazság, hogy nagymértékben ő tehet mégis. Alapvetően a hidak gyönyörűek és a hidakat imádom, de ezzel véget is ér Budapest jó tulajdonságainak a listája, ezt a várost egyszerűen nem arra tervezték, hogy emberek éljenek benne, és aki élt már huzamosabb ideig szinte bárhol máshol (na jó, Új-Delhi gondolom kivétel) az bizonyára látja ezt. Túl sok ember van, túl kicsi helyen, rossz közlekedéssel, dugóval, a mocskos bkv-val, tömegben, ettől az emberek frusztráltak, dühösek, nyűgösek, egymáson töltik ki, ettől még frusztráltabbak, boldogtalanok, gyűlölik a mindennapjaikat, így aztán, hogy néha picit jobban érezzék magukat, kétségbeesetten vásárolnak, ruhát, kocsit, plazmatévét, de persze attól se lesz jobb, csak kevesebb pénzük lesz, attól még frusztráltabbak, és ilyesmi.
És igen, tudom, hogy mindezekért nem hibáztathatom a városrendezést, de én most azt akarom és kész, itt egyszerűen rossz a csí. Én éltem más helyeken (Sopronban, Turkuban és Utrechtben) és szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy az élőhelyed nagyban befolyásolja a közérzetedet. Ha egy reggel másfél órás frusztráció és küzdelem a munkahelyedre bejutni, akár tömegközlekedéssel, akár a dugó miatt, az még nem sokat ront az ember életminőségén, de évekig, minden nap két óra már igen sokat ront. Olyan hippi hülyeségnek tűnik, hogy ne legyen ennyi autó, vagy legyenek nekik normális utak, hogy ha már betonkockákban laknak az emberek, akkor legyenek nekik parkok, meg divatos hóbortnak, hogy legyenek bicikliutak, de az az igazság, hogy ezektől a dolgoktól függ, hogy hogyan érezzük magunkat a mindennapokban. És ezen nem sokat segít, ha összespórolunk vagy hitelt veszünk fel és abból elutazunk évente két hétre valami rendes helyre, és a rendes hely alatt nem feltétlenül biotanyát értek, mert még New York is sokkal élhetőbbnek tűnt ennél a helynél. Elárulom, hogy az életünk a Mindennapokból áll, az életünk szerda reggelek sorozata, amelynek a végén meghalunk, és ha a szerda reggelek el vannak baszva, akkor vajmi kevés vigaszt jelent, hogy nyáron voltunk egy hetet Horvátországban.
És persze, ha már így belejöttem, akkor a mentalitás: ezért tart itt ez az ország, miért is tennénk bármit a lakókörnyezetünkért, úgyis reménytelen, szívem szerint én is elhajigálnám a szemetet az utcán, nem oszt, nem szoroz, éljünk szar helyen és rinyáljunk miatta. És akkor még van az, amikor a budapestiek elkezdenek arcoskoni a Vidékkel, nos az azért eléggé sajnálatra méltó, mert az úgynevezett vidéken esetleg nincs multiplex mozi (bár nem tudom, hol nincs, a legtöbb vidéki plázában ugyanazok a filmek mennek, mint Pesten), meg nincs annyi szórakozási lehetőség meg nincs annyi bolt, nekem a saját tapasztalatom az, hogy amikor normális helyen éltem, akkor nem éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy valami kis plusz örömet szerezzek magamnak vagy hogy nyakra-főre vásároljak, mint itt. Egy rosszul tervezett, elhanyagolt, nevetséges patkánycsapda ilyenkor december elején ez a csodálatos város, és igen, később, amikor majd megint szeretni fogom a különleges hangulata, a számtalan lehetőség meg a hidak miatt, akkor majd nyilván nem fogom érteni, mit hisztiztem ennyit.
Neve is van, Budapest
It's never lupus
I'm better than that
Egy komplett bolondokháza volt ma a munkahelyem, tébolyda, őrjintézet. Reggel odafelé menet keresztbefordult a villamossíneken egy busz, forgalmi akadályt képezve ezáltal, na akkor kellett volna visszafordulni. Nem baj, azért jó volt.
Csak ilyen ócska minőségű videót találtam és nincs kedvem tovább keresni, ez van. Különben meg milyen kár Beyoncé-ért, láttuk valami új klipjét egyik nap és hát jaj.
Olvas
Próbáltam kicsit update-elni az olvasónaplómat, egyúttal rájöttem, hogy jelen állás szerint hozzávetőlegesen feleannyi könyvet olvastam el a nyomorult 2008-as évben, mint az azt megelőzőekben. (És még mindig nem írtam mindről.) És egyébként még azok közül is így ránézésre több a szakmai könyv a szokásosnál, de majd év végén összeszámolom és jól levonom a következtetést. A biológiai pszichiátria, a pszichoterápia, vagy a science-fiction foglalkoztat-e leginkább.
A sok fitness biztos, az volt az oka. Persze, még simán belehúzhatok és kiolvashatok húsz regényt decemberben, nem kell pánikba esni.
Under my umbrella. Ella. Ella. E. E. E.
Jéghideg novemberi eső szakad, a jó vásárlók intersparból kifelé menet egyöntetűen megtorpannak az üvegajtónál, álldogálnak, tanácstalankodnak. A bolond lány (én) ezzel szemben lassítás nélkül sétál ki az esőbe, látszólag cseppet sem zavartatva magát a nyakába ömlő zuhatagtól, aztán néhány méter hősieskedés után laza mozdulattal a feje fölé emeli a frissen vásárolt muffinsütőt.
Egy lélek sem jár a többsávos úton, súlyos esőfüggönyöket sodor ide-oda a szél, a bolond lány magában dúdolgatva grasszál a néptelen úttesten sréhen keresztbe, feje fölé tartott muffinsütővel. Közelebbről hallatszik, ahogy a szilikonbevonatos acéllemezen sosemhallott, földöntúli dallamot klimpíroznak a jéghideg esőcseppek.
There's only love in this world
Megöl engem ez a melegfront, valamit tenni kell. Átmegyek mindjárt az edzőterembe, veszek egy napijegyet és hipnotizálom magam Faithless-sel a futógépen (aktív-éber hipnózis, nem viccelek). Vagy inkább megnézek valami filmet. Nem találom a helyemet, fáj a fejem, hülye idő van, hisztizek. A barátságon gondolkodom, több szempontból is, mi több, egészen különböző szempontokból, pedig nincs is kedvem hozzá. Hallgassunk inkább Sinead O'Connort végtelenül szomorú női énekesek rovatunkban.
Dolgok
Lézengek itt az interneten, nem mentem thai-chizni, mert elkéstem volna és nem volt kedvem tizenöt perc késéssel érkezni, ezért inkább sértődötten visszafordultam. Elolvasom a piszkozatolt bejegyzéseimet, úgy döntök, törlöm őket, ehelyett véletlenül publikálom, hát jó, akkor legyen minden így, őrződjön a veszteségekről szóló, törlésre szánt blogbejegyzésem rss-feedekben örökre az utókornak. Vicces. Különben, ha még nem mondtam volna, utálom a freeblogon ezt az új feature-t, hogy külön fülön vannak a piszkozatok, iszonyú nehézkes és tök felesleges, csak mondom, én néha írok ezt-azt csak úgy magamnak, aztán kitörlöm, vagy nem, de nem akarom külön mappában tárolni.
Ezt a számot hallgatom mindeközben, egyszer yummie mixben volt és jó a csaj még mindig. Egyúttal kipróbáljuk a freeblogos zenegombot.
Kéne vasalni is, különben meg szomorú vagyok, de nem rossz most annak lenni, legyen így. Előbb vagy utóbb aztán úgyis 31 éves leszek és egy jobb év jön és hosszabbodnak a nappalok és mindenféle terveket fogok megvalósítani meg új kalandokba keveredek, az Idő a barátom vagy a szövetségesem vagy micsoda.
Letépem ezt a hangaszálat
Nekem az Idő eddig mindig csak a legnagyobb szövetségesem volt, én mindig eseményektől meg helyzetektől szorongtam meg szenvedtem, és az idő ebből mindig megbízhatóan kimenekített. A mindenféle előadások, gyökérkezelés, lakásvásárlás, párkapcsolati izék mind szépen történetekké váltak csupán és ez megnyugtató. És akkor idén van az az év, amikor nem.
Szeptemberben gondolkodtam ezen, hogy idén basszus nem kétséges, hogy a gyászról kell tanulnom, nem is kifejezetten az emberek halála miatti gyászról, hanem az összes mindenféle elmúlás és búcsúzás és veszteség és egyébről. Hogy betöltöttem a harmincat, sosem lesz már olyan szép a bőröm, az egyik fogam már korona, fél fülem a sírban, nehezebben keveredem ki az influenzából és rosszabbul viselem a másnaposságot meg a kialvatlanságot, mint tizenhétévesen, leszakvizsgáztam, felelősséget kell vállalnom az életemért, a gondtalan, felelőtlen éveim elmúltak és történetekké váltak. (Bár asszem sose voltam úgy igazából gondtalan-felelőtlen úgysem.) Hogy véget ér a pszichoterápiám, a mozgáscsoportom (különben iszonyúan hiányzik most a mozgáscsoportom, pontosan oda kéne most vinni ezt a szomorúságot és hengergőzni vele a földön picit), mindkettő nagyon jó volt, és vége lesz. Hogy eltörött a kedvenc Hello Kitty-s bögrém, összement a Bangkokban vásárolt szürke pulcsim, elveszett a kedvenc hajgumim, tönkrement a kedvenc bonyhádi teflonedényem, szétszakad a tízéves Martens bakancsom. Az emberek a környezetemben meg évtizedek után szakítottak, a pácienseimet sorra elhagyták a szeretteik, elváltak tőlük vagy elutaztak vagy meghaltak, aztán meghalt a fölényes bölcsészfiú ismerősöm is, és akkor ott szeptemberben konkrétan azt gondoltam, hogy: jól van, oké, megértettem. Felfogtam, az idő nem csak a barátom, a dolgok elmúlnak, tönkremennek, elhagynak, meghalnak, ezt nem tudjuk letagadni, elviccelni, könnyedén venni, megértettem, nem fogom könnyedén venni, megígérem, felfogtam, világos? de most már több ember ne haljon meg az ismeretségi körömben, amennyiben ez lehetséges. Én ennyiből megtanultam, tényleg, komolyan fogom venni a veszteségeket, nem fogom bagatellizálni vagy túlságosan jól viselni többé. Megértettem, hogy együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy esetleges az ittlétünk és bármikor bármi történhet bárkivel és semmi befolyásom erre és ez borzasztóan szomorú és ijesztő. Elolvastam még a Gyász című könyvet is, azt még sok évvel ezelőtt vettem leárazva, amikor egy betegemnek meghalt a tesója, de aztán mégse olvastam akkor, nem tűnt időszerűnek. Különben jó könyv. De persze, ezzel sem engeszteltem ki az isteneket.
Még aztán az is volt valamikor ősszel, hogy ráéreztem arra a közhelyre, hogy valami az emlékeinkben mindig él, amely mondat eddig szimplán egy üres közhely volt, de most valamikor ősszel rájöttem, hogy az én fejemben tulajdonképpen tényleg mindig ott lesz a fölényeskedő bölcsészfiú, meg a csoportunkból a Himalájába emigrált lánynak a mozdulatai; a pszichológusomnak bizonyos szófordulatai meg konkrétan beleépültek a szókincsembe, és ez valahol megnyugtató. Hogy semmi sem vész el úgy istenigazából. De azért mégis... most valahogy jobban értékelném, ha szimplán összefuthatnék az utcán a bölcsészfiúval és kávéznánk és jókedvűen leszólná az ízlésemet és a különféle publikált esszéivel meg pszichedelikus filozófusaival villogna, és lenne jövő héten a mozgáscsoportom és bejárhatnánk a teret. Persze, gondolatban megőrizni a dolgokat, az is tök jó, de nem olyan, mint az igazi létezés.
És most kitörlöm ezt a blogbejegyzést a semmibe.
Nobody calling on the phone (except for the pope maybe in Rome)
Egyébként a múltkor elirigyeltem a zsidóktól, és offline szombatot tartottam, azaz nem mentem az internetre és kikapcsoltam a mobilomat, persze mindenki aggódva hívogatta a férjemet meg anyámat, hogy hol vagyok és mi van, meg nehéz volt net nélkül, ráadásul karórám nincsen, csak a telefonomon van óra, szóval hazautazni Sopronba kifejezett kihívás volt így, Elvira néni meg pontos idő nélkül, de sikerült.
Különben azt mondták rám a bloggerek, hogy olyan vagyok, mint Audrey Tatou abban a filmben, amiben minden vallást kipróbál, pénteken tai-chi-zom, mint a taoisták, szombaton zsidómód offline vagyok, de azért katolikus templomi esküvőm volt és halat eszem szenteste. Lenyúlom a vallásokból a nekem tetsző külsőségeket, remélem, nem haragszanak meg érte az istenek, bármelyik.
Na mindegy, ezt csak azért mondom, hogy ha szombaton nem vagyok elérhető, akkor nem haltam meg (hozzávetőlegesen 83 évesen fogok meghalni, kora ősszel, némi belenyugvással és teljesen irracionális, enyhe elégtétellel a szívemben, amiért abból az évből a novembert már tutira nem kell itt töltenem), szóval szombaton csak kikapcsolom a mobiltelefonomat, direkt. És azon fogok aggódni, hogyha valakivel valami baj van, akkor majd hogy fognak engem elérni. Basszus, 23 évesen vettem az első mobiltelefonomat, nem lehetek ennyire függő tőle. Különben még annyival kéne súlyosbítanom az élményt, hogy szombaton nem vásárolok, dehát az intersparban minden szombat szuperszombat, úgyhogy ez kilőve.
Dubbie, there is nothing 'cool' about zombies
Vér, gazpacho, kötöttsapka
Kivettem szabadnapot mára, aludtam tizenegyig, elmentem a spanyol ebédre, ittam sangriát, röhögtünk. Például azon, hogy hogyan lehetett volna meghackelni az eseményt (amely a húgomék vizsgarendezvénye volt vagy micsoda): például Matya megjelenhetett volna torreádornak öltözve, de rendesen cafatos-véres ruhában, és homlokát piros ronggyal törölgetve olyanokat mond, hogy "küzdött a bestia", a kardjáról kicsit még lerázza a vért a bejáratnál, aztán pedig "carramba!!!" felkiáltásokkal a falhoz csapdossa a gazpacho-s edénykét, mert nem hasonlít eléggé Florencía mama főztjére.
Vettem ajándékot plázában, elmentem szoláriumba, beleszerettem egy hetvenezer forintos Columbia sídzsekibe (nagy szükségem lenne rá a kék metrón). Bementem a boltba venni magamnak kesztyűt, aztán vettem inkább szupertrendi rogyasztottsapkát, bár minden sapkát utálok, de ez most kap egy esélyt, végülis ilyet visel mostanában Katie Holmes és Nicole Ritchie, és elég régóta valami kísértetiesen hasonlót a Klári Mama és a Mariska Mama, mely utóbbiak a nagyanyáim, szóval lehet benne valami.
Hallgattam zenét, olvastam könyvet, és egy nap alatt legalább egy hetet pihentem. Most pedig sütök végre brownie-t.
Semmi különös
Ültem a metrón és hirtelen megéreztem a "szabadon lebegő szorongás"-t, kifejezetten érdekes volt. Azt tanultuk ugyanis a fóbiák pszichopatológiájáról, hogy azok valahogy úgy alakulnak ki - nem direkt, hanem tudattalanul - hogy az ember szorong úgy alapból nemtudjamitől, esetleg az élettől úgy en bloc, vagy a haláltól, vagy mert szikrák vagyunk csupán és sodor minket a szél. De szüntelen folyamatos szorongással elég nehéz együtt élni, ezért az együttélést megkönnyíttendő, "a szorongás tárgyat keres magának": kitaláljuk, mitől is féljünk, legyen mondjuk a pók, ez nagyon remek választás, mert nem kell minden percben szorongani, csak ha a pók ott van, és akkor is el lehet szaladni, szóval visszanyertük a kontroll illúzióját a világ felett. Én részemről most épp az angol előadásomtól szorongtam reális ok nélkül (akkor sincs semmi, ha nem sikerül jól), és amikor megtartottam, akkor egy kicsit elmúlt, aztán pedig ültem a metrón, és azon vettem észre magam, hogy valami olyasmin gondolkodom, hogy "na, ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő, min is kéne most szorongani?".
Mindig tetszett nekem maga a kifejezés, mert annyira képszerű, úgy képzeltem el a "szabadon lebegő szorongás"-t, mint valami nagy madarat, ami kiterjesztett, szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorlázik a levegőben, és néha leül egy-egy ágra, és most komolyan ott lebegett és csapdosott körülöttem a szárnyaival, miután megszűnt a kényelmes "angol előadás" nevű fészke. Kereste a helyet, hogy hova csapjon le, a phD-t már unja, az anyagi helyzetemet is eléggé, mi is legyen, mi is legyen. Végülis nem találtam neki semmi jót, úgyhogy maradnak a jól bevált témák. Mi lenne vajon, ha megírnám az összes cikkemet és kifizetném az összes hitelemet valami csoda folytán? Elkezdenék szorongani az élettől és/vagy a haláltól? Vagy legyen inkább mégis a pók.
Na mindegy, meg ez egy furcsa nap volt amúgyis, elfelejtettem dolgokat meg ottfelejtettem, aztán számtalan ismerőssel futottunk össze véletlenül a világ köldökén, a Parázs Presszóban, például Csabikával, meg Susie-ékkal, meg a saját férjemmel és kis barátaival. És hazafelé meg, ahol leszálltam, szantálillatú füstölőillat volt a villamosmegállóban megmagyarázhatatlan okból. Szóval ilyenek vannak, meg hogy vajon nekiálljak-e most még brownie-t sütni.
I could be a nerd but I'm not
Too tired for anything
Fáradt vagyok, sok dolgom van, hisztizek. Gary Moore is túl fáradt, de legalább írt róla egy vidám dalt, hallgassuk.
I laid down last night, too tired to wake.
I had a chill this morning, too tired to shake.
I got a good poker hand, too tired to win.
I can hear my baby callin', too tired to let her in.
This... is cool? This is cool?
Amúgy rájöttem hétfő este a Showder-klub megtekintése közben, hogy mi lenne nekem a világon a legmegfelelőbb hivatás. Nem, nem "az első női stand-up komikus", nem szeretek színpadon állni, ellenben ha valaha lesz ilyen irányú tehetségkutató verseny, megasztár stand-up-osokkal, akkor én vagyok ott a tökéletes zsüritag. Sok-sok év otthoni és munkahelyi kiképzésnek köszönhetően ugyanis bizonyos szint alatt (mint amilyen a hétfői adás volt például) a szemem se rebben, helytelenítő arckifejezéssel meredek magam elé, illetve esetenként fájdalmasan megrándul egy arcizmom vagy kételkedő döbbenettel felvonom a szemöldököm, majd a produkció végén őszintén szánakozó, mély sóhajjal mondok valami olyasmit, hogy "jaj... fiam, hát ez... hónaljszőr, megint? ... de végülis lehet még belőled jó motorszerelő".
Félelem, reszketés, tudattalan
Munkahelyi stressz van, munka, meg cikkek, meg másik cikk, meg "hogy fogom megvédeni idén tavasszal a phD-mat"-para (pedig épp senki sem csesztet ezzel, magamnak csinálom), meg még egy csomó munka, meg betegek, meg előadni angolul, jaj. Szóval hadd szorongjak már egy kicsit. Van a Poppernek az a mondása (vagy valakitől idézte, nem tudom), hogy adott időben mindig ugyanannyi nevetés és sírás van a Földön, és amikor valaki valahol nevet, akkor cserébe a bolygó túloldalán valaki más meg sír és fordítva. Úgyhogy "sírj sokat és vidáman! valakit most megváltottál a nevetésre", és szerintem legyen ugyanez a teljesítményszorongással is, osszuk be. Én például ma délután úgy tervezem, hogy hazafelé úton meg takarítás közben szoronganék egy kicsit a feladataim miatt, és ha már úgyis csinálom, akkor szívesen csinálom mindenki helyett, úgyhogy munkahelyi feladatok miatti szorongásban most mindenki tarthat egy kis szünetet, fellélegezhet, hátradőlhet, de aztán holnap már csinálja más.
És még:
Vizitelünk és leejtem a lázlapokhoz tűzött cetlit, amin a teljesítménymutatók adminisztrálásához (mindenki kedvenc feladata) szükséges kódlista van.
Ápoló (felveszi és utánam hozza): - Ezt elszórtad, nem kell?
isolde (húzódozva): - Hát, nem igazán.
Kolléganő: - Akkor ez egy freudi elszórás volt.
Kung-fu, flódni, nemeztáska
Elmondom, mi volt a hétvégén. Elmentem tai-chi edzésre, aminek köszönhetően nem bírok járni két napja, nagyon durván izomlázam van, klassz. Igazából fogalmam sincs, honnan jött most nekem ez a tai-chi, világéletemben messzi kerültem mind a keleti küzdősportokat, mind az elmélyülést igénylő mozgásformákat. Bár az apukám, amióta az eszemet tudom, próbált mindenféle eszközzel rávenni a küzdősportra hogy meg tudjam védeni magam a sötét utcán a fojtogatótól, de én hatékonyan ellenálltam, és mivel futni se járok, max kidumálhatom magam, ha megtámadnak, ez van. Olyan 12 éves korom körül egyszer sikerült elzavarnia valami karate edzésre, dehát komolyan, az nyilvánvaló volt, hogy nem nekem találták ki, ökölre támaszkodva fekvőtámaszozni, meg egyáltalán, az az egész bohóckodás a színes övekkel, meg hogy japánul kell számolni a felüléseket, ugyan kérem.
A velvet cikkét olvasva meg rájöttem, hogy én pontosan ide akarok járni, olyan kétórás tai-chi edzésre, ahol futni is kell meg edzeni és elfáradsz a végén, úgyhogy elmentem a Magyar Kung-fu Egyetemre. Persze egész héten féltem, hogy majd szörnyű lesz és kínaiul fog ordítozni velem Sensei Ping, mert nem tudok rendes fekvőtámaszt nyomni, de ilyen nem volt: mondtam, hogy kezdő vagyok, mondták, hogy próbáljam csinálni, amit a többiek, ami nem megy, azt ne csináljam, ha akarok, pihenjek. Futottunk meg nyújtottunk sokat, aztán gyakoroltunk kung-fu alaplépéseket/rúgásokat, aztán tai-chi mozdulatokat, és ott egyáltalán nem éreztem annyira durvának, ellenben, mint mondtam, két napja alig bírom megmozdítani a lábaimat az izomláztól. Durva. És egy kínaiul beszélő kung-fu mesternő oktatott minket, viszont a velvetes csajjal szemben én nem kaptam sem zöld teát, sem személyes útbaigazítást a végén, lehet, hogy az csak a médiának jár, de annyira nem is hiányzott. Különben kicsit utánanéztem a neten, az nyilvánvaló, hogy a magyarországi keletiküzdősport-iskolák kb. olyanok, mint a pszichoterápiás iskolák vagy a Brian életében a Júdeai Népfront meg Júdea Népe Front, van egy csomó és mindegyik szerint a többiek a dilettánsak. De ez engem cseppet sem érdekel.
A másik, hogy elképesztőek az emberek, meghallják, hogy mibe kezdtem és máris jönnek az ötleteikkel, hogy "járjál inkább wing tsunra / csi kungra / pilatesre / jógára, mert az sokkal jobb a testednek/a lelkednek/ősibb/olcsóbb/szebb/hasznosabb." Ez egy alapvető gyereknevelési hiba szerintem, a gyerek végre elkezd valamit magától, saját ötlettől vezérelve csinálni, és akkor puszta jószándékból rászólunk, hogy nem úgy kéne, hanem így meg így. Biztosan mindenkinek van olyan élménye, amikor házat épített legóból és az apukája odajött és beledumált, hogy hogyan lenne abból szebb ház, esetleg túlbuzgóbb apuka még önkezével bele is épített, szóval erről beszélek, hagyjuk most, hadd csináljam szépen a magam kedve szerint, végülis elég nagy gyerek vagyok már, mi bajom lehet, max rájövök pár hónap múlva, hogy mégse szimpik vagy mégse ezt akartam.
Ezenkívül megvettem a zsidó szakácskönyvet (szakácskönyvgyűjtő rokonnak ajándékba, de még nálam van), amiben számtalan olyan étel szerepel, ami se nem zsidó, se nem különleges, de örülök neki, mert eddig nem volt meg a receptje, mint például szilvás gombóc, meg egy csomó nagyon egyszerű étel, amire mondjuk felesleges volt elpazarolni két oldalt egy könyvből, de azért jó ötletek. Meg egy pár fancy recept, meg néhány valóban hagyományos zsidó ételnek tűnő kaja, libacomb, sólet, flódni. Nekem tetszik, hogy ennyire változatos, nagyon egyszerűtől a bonyolultig és "na ugyan már, mióta zsidó a túrós tésztá"-tól a maceszből készült lasagnáig (ööö, igen). De ami a legjobban megfogott az egész könyvben, az a Szombatjuk: hogy szombaton komolyan nem kell dolgozni, sőt, tilos. Szombaton nem néznek emailt és nem kapcsolják be a telefonjukat? Ez mekkora jó már! Persze, eddig is tudtam, hogy van a zsidóknak szombat, de valahogy most azóta azon gondolkodom, vajon ha eléggé katolikus vagyok, megcsinálhatom-e ugyanezt vasárnappal. Persze, értem én, hogy nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy pihenj egy napot egy héten, de azért saját elhatározásból elég nehéz, legalábbis engem mindig megtalál valami munka. És olyan kényelmes lenne azt mondani, hogy sorry, szombat/vasárnap/akármilyennap van, ma egy szalmaszálat sem tehetek keresztbe, tiltja a vallásom, ez a nap a pihenőnapom, Felsőbb Parancsolatra. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy rögtön megszegném, mert nekem biztosan richtig pont aznap kellene halaszthatatlanul befejezni a cikkemet vagy letörölni a port, I have serious issues of authority. De azért a telefonkikapcsolást lehet, meg fogom próbálni heti egy napon, végülis mi bajom lehet.
És voltunk még a Vasárnapi Művész Piacon is, a Gödörben, hát őszintén szólva elég lelombozó volt, körülbelül három iparművész kettő darab tárgyára bírtam azt gondolni, hogy na jó, ha több pénzem lenne, esetleg vennék ilyet, pedig azt hittem, erőszakkal kell majd megakadályozni a vásárlásban. Meglepően ötlettelen és egysíkú volt, kb. az oldaltáskára varrt nyúl vagy cicaforma, a furcsa ábra pólón, a gombszemű varrott plüssállat és a furcsa tárgyak fülbevalóakasztón tematika ismétlődött. És tényleg csak az oldaltáskára varrott cica testtartásában különböztek, tisztelet a kivételnek (ezek főleg az ékszeresek, aki túl bírt lépni a bakelitlemez-fülbevaló és nemezbross vonalon, azok között egész szép bizsuk és ezüstök is voltak). Valójában megértem, hogy az iparművésznek is meg kell élnie valamiből, ha most a varrottnyulas táska megy, akkor azt kell árulni, de azért ez elszomorító, ennyi erővel tényleg legyárthatnánk a nyulastáskát gyártósoron. Ami meg szokatlan ötlet volt, az többnyire egyszerűen ronda vagy használhatatlan: oké, vicces dolog villából karkötőt hajlítani vagy tornacipőtalpból oldaltáskát varrni, csak nem szép és a funkciónak sem felel meg. Nem akarok tényleg egy művészt sem megsérteni, mert eleve nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire adja a fejét, másrészt gondolom, a piacon részt vevők nem reprezentatív mintája a magyar iparművésztársadalomnak, biztos csak a nyulastáskások jönnek piacra, de akkor is.
Vörösáfonyás háromdiós sütőtökös sütemény
Rövid kiruccanásunk következik a gasztroblogok világába. Egy évvel ezelőtt néztem ki ezt a süteményt, csak eddig sose volt itthon vörösáfonya, mert ritkán kapható és iszonyú drága. Most azonban vettem fagyasztottat az étkezési jegyemen, így végre eljött az ideje. Elmondom.
Hozzávalók:
24 dkg vaj
20 dkg barna cukor
20 dkg friss vörösáfonya (nálam fagyasztott)
12 dkg pörkölt pekándió*
2 tojás
25 dkg sütőtökpüré**
10 dkg olvasztott vaj ***
20 dkg liszt
20 dkg cukor
1 teásk. fahéj
1,5 teásk. sütőpor
1/4 teásk. só
*Pörkölt pekándió: megvesszük a pörköletlen pekándiót és kicsit betesszük a sütőbe, vagy száraz serpenyőben kevergetve pörköljük. Nagyon könnyen leég. Mivel pekándió nem volt itthon, de még az intersparban sem, ezért mandula, sima dió és kesudió keverékét tettem bele.
**Sütőtökpüré: megsütünk kb egynegyed sütőtököt a sütőben, kicsit összezúzzuk. Nálunk ez úgy ment, hogy reggel láttam a piacon, hogy jé, sütőtök, megsütöttem, csomót megettünk, félreraktam három szeletet és abból lett püré. Nem kell turmixolni, bármilyen evőeszközzel könnyen szét lehet trutyizni.
***Az eredeti receptben 90 ml olaj szerepel, de én vajat tettem bele, mert egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy étolajat tegyek egy tésztába.
Elkészítés:
1. A 24 dkg vajat és a barna cukrot egy serpenyőben megolvasztom, míg barna, egynemű masszát nem kapok. Ezt beleöntöm egy kb. 20X20 centis, alufóliával ÉS sütőpapírral kibélelt formába. (Azért kell ennyire bélelni, mert folyékony, ragacsos valamit öntünk bele).
2. A diókat és az áfonyát összekeverem és azt is beleszórom a sütőformába.
3. Összekeverem a lisztet, sütőport, sót, fahéjat. Szép egyenletesen oszoljanak el az alkotórészek.
4. Felverem a tojást, belekeverem a cukrot, a 10 dkg olvasztott vajat, sütőtökpürét, majd - innentől már csak lassan kevergetve - a 3. pontban elkészített lisztes cuccot.
5. A kapott tésztát belesimítom a sütőformába. 175 fokon sütöm 35-40 percig, majd még tíz percig a kikapcsolt sütőben pihen.
6. Kiborítom egy falapra, lehúzom róla a sütőpapírt, így a tepsi aljába öntött karamellás-diós-áfonyás réteg most a sütemény tetején van.
Kicsit érdekes, a vörösáfonya alapvetően savanyú ízű, viszont van benne rengeteg cukor, szerintem finom. A sütőtök jó sokáig sül, szóval ha nincs előre elkészített sütőtökpürénk, akkor nem két perc. Az eredeti receptben tejszínhabbal díszítve tálalják, de szerintem a legnagyobb hülyeség lenne erre tejszínhabot tenni.