Elmondom, mi volt a hétvégén. Elmentem tai-chi edzésre, aminek köszönhetően nem bírok járni két napja, nagyon durván izomlázam van, klassz. Igazából fogalmam sincs, honnan jött most nekem ez a tai-chi, világéletemben messzi kerültem mind a keleti küzdősportokat, mind az elmélyülést igénylő mozgásformákat. Bár az apukám, amióta az eszemet tudom, próbált mindenféle eszközzel rávenni a küzdősportra hogy meg tudjam védeni magam a sötét utcán a fojtogatótól, de én hatékonyan ellenálltam, és mivel futni se járok, max kidumálhatom magam, ha megtámadnak, ez van. Olyan 12 éves korom körül egyszer sikerült elzavarnia valami karate edzésre, dehát komolyan, az nyilvánvaló volt, hogy nem nekem találták ki, ökölre támaszkodva fekvőtámaszozni, meg egyáltalán, az az egész bohóckodás a színes övekkel, meg hogy japánul kell számolni a felüléseket, ugyan kérem.
A velvet cikkét olvasva meg rájöttem, hogy én pontosan ide akarok járni, olyan kétórás tai-chi edzésre, ahol futni is kell meg edzeni és elfáradsz a végén, úgyhogy elmentem a Magyar Kung-fu Egyetemre. Persze egész héten féltem, hogy majd szörnyű lesz és kínaiul fog ordítozni velem Sensei Ping, mert nem tudok rendes fekvőtámaszt nyomni, de ilyen nem volt: mondtam, hogy kezdő vagyok, mondták, hogy próbáljam csinálni, amit a többiek, ami nem megy, azt ne csináljam, ha akarok, pihenjek. Futottunk meg nyújtottunk sokat, aztán gyakoroltunk kung-fu alaplépéseket/rúgásokat, aztán tai-chi mozdulatokat, és ott egyáltalán nem éreztem annyira durvának, ellenben, mint mondtam, két napja alig bírom megmozdítani a lábaimat az izomláztól. Durva. És egy kínaiul beszélő kung-fu mesternő oktatott minket, viszont a velvetes csajjal szemben én nem kaptam sem zöld teát, sem személyes útbaigazítást a végén, lehet, hogy az csak a médiának jár, de annyira nem is hiányzott. Különben kicsit utánanéztem a neten, az nyilvánvaló, hogy a magyarországi keletiküzdősport-iskolák kb. olyanok, mint a pszichoterápiás iskolák vagy a Brian életében a Júdeai Népfront meg Júdea Népe Front, van egy csomó és mindegyik szerint a többiek a dilettánsak. De ez engem cseppet sem érdekel.
A másik, hogy elképesztőek az emberek, meghallják, hogy mibe kezdtem és máris jönnek az ötleteikkel, hogy "járjál inkább wing tsunra / csi kungra / pilatesre / jógára, mert az sokkal jobb a testednek/a lelkednek/ősibb/olcsóbb/szebb/hasznosabb." Ez egy alapvető gyereknevelési hiba szerintem, a gyerek végre elkezd valamit magától, saját ötlettől vezérelve csinálni, és akkor puszta jószándékból rászólunk, hogy nem úgy kéne, hanem így meg így. Biztosan mindenkinek van olyan élménye, amikor házat épített legóból és az apukája odajött és beledumált, hogy hogyan lenne abból szebb ház, esetleg túlbuzgóbb apuka még önkezével bele is épített, szóval erről beszélek, hagyjuk most, hadd csináljam szépen a magam kedve szerint, végülis elég nagy gyerek vagyok már, mi bajom lehet, max rájövök pár hónap múlva, hogy mégse szimpik vagy mégse ezt akartam.
Ezenkívül megvettem a zsidó szakácskönyvet (szakácskönyvgyűjtő rokonnak ajándékba, de még nálam van), amiben számtalan olyan étel szerepel, ami se nem zsidó, se nem különleges, de örülök neki, mert eddig nem volt meg a receptje, mint például szilvás gombóc, meg egy csomó nagyon egyszerű étel, amire mondjuk felesleges volt elpazarolni két oldalt egy könyvből, de azért jó ötletek. Meg egy pár fancy recept, meg néhány valóban hagyományos zsidó ételnek tűnő kaja, libacomb, sólet, flódni. Nekem tetszik, hogy ennyire változatos, nagyon egyszerűtől a bonyolultig és "na ugyan már, mióta zsidó a túrós tésztá"-tól a maceszből készült lasagnáig (ööö, igen). De ami a legjobban megfogott az egész könyvben, az a Szombatjuk: hogy szombaton komolyan nem kell dolgozni, sőt, tilos. Szombaton nem néznek emailt és nem kapcsolják be a telefonjukat? Ez mekkora jó már! Persze, eddig is tudtam, hogy van a zsidóknak szombat, de valahogy most azóta azon gondolkodom, vajon ha eléggé katolikus vagyok, megcsinálhatom-e ugyanezt vasárnappal. Persze, értem én, hogy nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy pihenj egy napot egy héten, de azért saját elhatározásból elég nehéz, legalábbis engem mindig megtalál valami munka. És olyan kényelmes lenne azt mondani, hogy sorry, szombat/vasárnap/akármilyennap van, ma egy szalmaszálat sem tehetek keresztbe, tiltja a vallásom, ez a nap a pihenőnapom, Felsőbb Parancsolatra. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy rögtön megszegném, mert nekem biztosan richtig pont aznap kellene halaszthatatlanul befejezni a cikkemet vagy letörölni a port, I have serious issues of authority. De azért a telefonkikapcsolást lehet, meg fogom próbálni heti egy napon, végülis mi bajom lehet.
És voltunk még a Vasárnapi Művész Piacon is, a Gödörben, hát őszintén szólva elég lelombozó volt, körülbelül három iparművész kettő darab tárgyára bírtam azt gondolni, hogy na jó, ha több pénzem lenne, esetleg vennék ilyet, pedig azt hittem, erőszakkal kell majd megakadályozni a vásárlásban. Meglepően ötlettelen és egysíkú volt, kb. az oldaltáskára varrt nyúl vagy cicaforma, a furcsa ábra pólón, a gombszemű varrott plüssállat és a furcsa tárgyak fülbevalóakasztón tematika ismétlődött. És tényleg csak az oldaltáskára varrott cica testtartásában különböztek, tisztelet a kivételnek (ezek főleg az ékszeresek, aki túl bírt lépni a bakelitlemez-fülbevaló és nemezbross vonalon, azok között egész szép bizsuk és ezüstök is voltak). Valójában megértem, hogy az iparművésznek is meg kell élnie valamiből, ha most a varrottnyulas táska megy, akkor azt kell árulni, de azért ez elszomorító, ennyi erővel tényleg legyárthatnánk a nyulastáskát gyártósoron. Ami meg szokatlan ötlet volt, az többnyire egyszerűen ronda vagy használhatatlan: oké, vicces dolog villából karkötőt hajlítani vagy tornacipőtalpból oldaltáskát varrni, csak nem szép és a funkciónak sem felel meg. Nem akarok tényleg egy művészt sem megsérteni, mert eleve nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire adja a fejét, másrészt gondolom, a piacon részt vevők nem reprezentatív mintája a magyar iparművésztársadalomnak, biztos csak a nyulastáskások jönnek piacra, de akkor is.