Főleg afféle lelkizés

Voltam megint asszertív tréningen, a múltkorinak a folytatásán, megint klassz volt, csak mégis rossz, mert ahogy a múltkor rájöttem, miket csinálok jól, most rájöttem, miket csinálok rosszul. És én úgy szeretnék tökéletes lenni, de komolyan, most olyan nagy kérés ez?

Szituációkat játszottunk el, ahol két ember előre megbeszélt időpontban találkozik, de az egyik annyira elkésik, hogy a kívánt eseményt (barátjuk esküvője, testvérük ballagása stb.) mindörökre és visszavonhatatlanul teljes egészében lekésik. Először csak simán eljátszottuk ezt a helyzetet, egyéb instrukció nélkül, ekkor szinte mindenki vagy hibáztatta a késő személyt, vagy egyáltalán semmi neheztelőt nem mondott neki, mert már úgyis mindegy, akkor meg minek vitázni. Ezután ugyanazt a szituációt úgy is el kellett játszanunk, hogy a cserbenhagyott fél csak és kizárólag énközlésekben beszél (azaz ahelyett, hogy a másikat szidná, egyes szám első személyű mondatokban elmondja, hogy ő mit érez, mennyire dühös, szomorú, satöbbi). Ezt külső megfigyelőként nagyon lehet szakérteni, a többieken minden hibát rögön észrevettem, voltak, akik érthetetlen módon alig bírtak énközléseket mondani, hanem akaratuk ellenére is eltértek a feladattól, és mindenféle mást mondtak, pl. megbocsátottak, vagy mégis a másikat szidták, vagy csak képtelenek voltak akár egy darab érzést is megfogalmazni. Holott azért egész nyilvánvaló, hogy aki két órája vár és emiatt lemarad a barátnője esküvőjéről, az dühös és szomorú és csalódott. 

Aztán jöttem én, mondtam, ami tőlem telt, majd visszanézve a videón kiderült, hogy én is alig bírok énközléseket mondani, épphogycsak két mondatom volt az, a többi más. Igaz, hogy nonverbálisan remekül kifejeztem, hogy mennyire szomorkodom, de a mondatok szintjén alig, és ettől teljesen meglepődtem, mert én ugye azt gondolom magamról, hogy beszélni nagyon tudok, nonverbálisan pedig ritkán mutatok érzelmet. Ezek szerint beszélni sem tudok olyan nagyon. 

A fordított szituációban - én késtem el, és a partneremnek kellett elmondania, mennyire szomorú és dühös - ismét meglepődtem, a partnerem ugyanis elképesztően profi módon csinálta az énközlést. Én jöttem mindenféle kifogással felvértezve, hogy ha majd hibáztat, akkor miket mondok, miért nem az én hibám, hogy késtem, de ő csak mérhetetlenül szomorú és kissé dühös volt, és csak ezt ismételgette, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, mint állsz szerencsétlenül és szégyelled magad, valamint bocsánatot kérsz. Itt kiderült, hogy ebben is fejlődhetnék még, mert csak néhány mondat erejéig bírtam nézni, hogy ő hogy szomorkodik, és egy idő után elkezdtem viccelődni, majd amikor az sem használt, inkább vitát provokáltam, holott ésszerűbb és célravezetőbb lett volna még néhányszor elmondani, hogy ne haragudj, tudom, hogy az én hibám. Szóval, nekem ebből az a tanulság, hogy ha az ember késik két órát, akkor utána vállalja fel, hogy a másik miatta szomorú és csalódott, és ezt el kell viselnie akár több percen keresztül is. Bár ez utóbbi szituációval kapcsolatban az az érzésem, hogy az életben azért nem vagyok ennyire hülye, hanem képes vagyok valódi bűntudatot mutatni, de persze, ezt nem tudhatjuk.

Aztán voltak másfajta helyzetgyakorlatok is, a végén pedig két másik lány eljátszott egy olyan szitut, amikor családtag kér tőled szívességet és vissza kell utasítani. Mivel nekik nem jutott eszükbe konkrét példa, az enyémet használták, hogy ti. le kell fordítnom egy levelet apukámnak azonnal, de épp nem érek rá, és hát ezt végignézni mások előadásában, leginkább freaky. A pszichodráma az a pszichoterápiás módszer, amibe sosem jártam és nem is olvastam róla, de tényleg érdekes lehet. 

És nem beszélve arról, hogy videón is megnézhettem remek frizurámat, és ott sem tetszett; utána pedig megnéztük a Szörnyek az űrlények ellen c. filmet 3D-ben, én még sosem voltam 3D-s vetítésen és inkább idegesítő volt, mint jó, a film maga meg szintén csalódás. 

Végülis kénytelen vagyok belátni, hogy most egy olyan életszakaszon megyek keresztül, amikor a legkisebb sikerért is nagyobb erőfeszítést kell tenni, és amikor valami sikerül, akkor rögtön két dolog nem, és nem szeretem, ahogy kinézek meg ahogy reagálok dolgokra, van egy olyan bosszantó érzésem, hogy egy idegesítő hisztérika vagyok. A múltkor oktattam nálam okosabbakat és csak olyanokat kérdeztek, amire nem tudtam a választ, mert nem olvastam el az idevonatkozó szakirodalmat, mert nem volt időm, vagy azért, mert túl sokat kell dolgoznom, vagy azért, mert nem vagyok elég elkötelezett, és kettő darab Dollhouse-rész megtekintése helyett épp elolvashattam volna azt a hat-hét cikket, de én este már túl fáradt vagyok ilyesmihez, persze, lehet, hogy szimplán túl alacsony a teherbírásom, egy penészvirág vagyok, aki egész télen depressziós, egész tavasszal fáradt, egész nyáron allergiás és egész ősszel neurotikus. És basszus még énközlésekben beszélni sem tudok rendesen. Az ember azt hinné, hogy három év önismeret után már nincsenek ilyen "időszakok", ehelyett pedig vannak, csakhogy már nem gondolom, hogy ez baj lenne, nem képzelem magamról, hogy mindenre képesnek kell lennem, csinálom tovább a dolgaimat amennyire tőlem telik, néha higgadtan, máskor hisztizve, és ennyi. Csak műveljük kertjeinket, ha ugyan lenne kertem, ami nincs. Viszont ugyan nagy orrom van a videón (valószínűleg ezen azért lepődöm meg mindig, mert az életben nem látom magam profilból), de a testsúlyommal igazán semmi probléma nincs, ennek örülünk.  

Főleg kecskesajt

Már megint eltelt egy hét és írhatok a kajákról, ráadásul most semmi izgalommal nem tudok szolgálni, a múlt heti kalandok annyira megviseltek, hogy erre a hétre a lehető legkonzervatívabb ételeket rendeltem, vagy olyat, amit már ettem és jó volt. Régen, amikor még jártam önismereti célú pszichoterápiába (szörnyen hiányzik különben), azon szoktam vitatkozni a terapeutámmal néha, hogy én nyugalmas életre vágyom-e vagy nem: én jöttem azzal, hogy nekem a szüleim nem diplomások, én vidéki vagyok, nekem ez túl nehéz, én csak egy gyáva, álmodozó kisvárosi lány vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak doktori fokozatot akarjak, meg egyáltalán, nagyarcúan orvoskodjak itt, cikkeket írjak impakt faktoros lapba és miegyéb, én egy vidéki könyvesboltban akarok dolgozni, ahova ugyanaz a tizenöt vásárló jár és az egyetlen izgalmat és döntési helyzetet az jelenti a napjaimban, hogy tejszínnel igyam-e a teát vagy citrommal. A terapeutám szerint ez nyilvánvaló hülyeség, és én azért keresem magamnak a kihívást, stresszt, kalandot, izgalmat, mert én azt direkt szeretem, senki nem fogott töltött fegyvert a fejemhez, hogy egyetemre menjek a fővárosba, de komolyan nem, és a továbbiakban is rendre magamnak kerestem a bajt. Lényeg, hogy igen, tényleg két nap után meguntam az izgalom nélküli étkezést, halál unalmas, akármennyire finom volt az aktuális rántott ez-az, élményszinten a nyomába sem ért egy jó kis borzasztó mákos rizsnek tofuval és csípős almaszósszal. De részletezem. 

Hétfőn ettem olívával gyúrt juhsajtot rozmaringos paradicsommal, ez az egyik legjobb kajájuk, már többször dicsértem, tényleg nagyon jó (különben már gondoltam, hogy el kéne mondanom, hogy nincs olyan deal, hogy jókat kell írni a kajájukról, hanem tényleg azt, amit gondolunk. Csak szólok). Rendeltem még hozzá Gyümölcssaláta reggelit, amit tényleg másnap reggel ettem meg, erre még tavaly próbált rádumálni a személyi edzőm (honnan a jó istenből volt nekem tavaly személyi edzőre pénzem, ezt jó lenne valahogyan kideríteni, mert idén nyáron is szívesen járnék, de nincs ötletem). Szóval az edzőm, Vera az egészséges étkezés elkötelezett híve volt, az iskola, amit képviselt, leginkább a Testkontrollra hasonlított, délelőtt csak gyümölcsöt kell enni, mert abban van gyümölcscukor, ami energiát ad, de nem lassít le, mint a péksütemények, valamint külön kell enni a szénhidrátot meg a fehérjét. Ez utóbbit sosem hittem el, a reggeli gyümölcsevéssel viszont próbálkoztam, persze aztán mai modern rohanó világunkban kinek van ideje körtét csumázni meg narancsot hámozni, ráadásul reggel. Na, a séf ideküldi dobozban meghámozva. 

Kedden ettem diós rántott karalábét barna rizzsel és  mézes joghurttal, ami halál unalmas volt, meglepően nyomi rántott karalábé nyomi rizzsel, a mézes joghurt mondjuk jó ötlet, de keveselltem. A polentatorta mandulás túrókrémmel viszont isteni, a polenta rendes neve különben kukoricamálé, és kukoricalisztből készült kását jelent, de ejtsük inkább olaszosan és akkor sokkal menőbb. 

Szerdán ettem olyat, hogy csípős metélt laskagombával, ez spagettitészta volt, szabad szemmel üres tésztának tűnt, ha megkóstolta az ember, akkor viszont elég rendesen csípett, a paprikában lévő kapszaicin pedig közismert antidepresszívum, szeretjük. Volt hozzá előételnek saláta, de én utána ettem meg, mert felnőtt vagyok, és olyan sorrendben eszem az ételeket, ahogy akarom. Ez az extra pácolt kecskesajt olívás cipóval körülbelül eddig a legjobb dolog volt, ami történt velem a héten, ez mondjuk nem nehéz, mert olyanokkal kellett versenyeznie, hogy "le kell adni a nyári szabadságtervezetet és alig mehetek szabira idén nyáron" és "muszáj augusztusig megvédenem a phd-t, de kizárt, hogy beleférjen addig", és akkor a premenstruális szindrómát és a rokon hangulatzavarokat inkább nem említeném. Viccet félretéve, kis barna omlós cipó benne olívákkal, nagyon finom kecskesajt, és még zöld levelek is, rukkola és jégsaláta, igazán elképesztően finom volt.

Csütörtökön véletlenül mindenben volt kecskesajt. A kecskesajtos gombafasírt tofupestos pennével kicsit fura volt, mivel a gombafasírt teljesen úgy nézett ki mind látványra, mind állagra, mint nyers húsgombócok, de az íze egyrészt gomba volt, másrészt imádom a nyers húst, úgyhogy mindvégig tatárbifsztekről álmodoztam, aztán ha már így előkerült leölt állatok nyers húsa, akkor véres bélszínekről is, ezt esetleg a bioséfnek ne áruljátok el. A tofupesto viszont remek futurisztikus zöld trutymó, finom is, teljesen felesleges volt a penne mellé fasírtot is betenni, de legalább eszembe jutott, milyen régen ettem egy igazán jó steaket. Konkrétan szakvizsgám után a bloggerekkel ott a Ferenc körútnál egy puccos steakházban, a neve most nem jut eszembe, és az is milyen érdekes, hogy ahogy öregszem, úgy egyre nyersebben szeretem a steaket, kiskoromban jól átsütve ettem, aztán két évig vega voltam, utána már közepesen szerettem, pár éve pedig húgom rádumált a véresre, és tényleg az az igazi. Node, torokköszörülés, miről is beszélek, khm, tehát kecskesajtos narancsos olívás saláta, az kecskesajt, narancs és olíva egy dobozban, kicsit meglepő kombináció, de klassz, vacsorára ettem, ööö, sonkás szendviccsel. 

Pénteken még mindig kecskesajt, burgonyapüré és rántott kecskesajt, unalmas, valamint csokoládés túrógombóc mandulában sütve meggy öntettel, mely utóbbival kapcsolatban kissé ambivalens vagyok, jobban szeretem az egyszerű ízeket, mint amikor ennyiféle dolgot kevernek össze, legyen akkor csak túrógómbóc meggy öntettel, vagy csoki mandulával, de ez így sok. Hidegen rossz volt, de viszonylag hamar rájöttem, hogy ez vélhetően melegétel, úgy már egész tűrhető, mandulába hempergetett túrógombócot kell elképzelni a belsejében egy kis csokidarabbal, mindez sütve, a sült túrógombóc pedig nem olyan finom, laza, mint a főtt, hanem keményebb és kevésbé finom. A durván jó a kombinációban a meggyöntet volt, igazi savanyú meggyízű. 

Azt kell még elmondanom, hogy vannak bioséfes kuponok a Shape és a Patika magazinokban, valamint, hogy holnap Szentendrén a Föld Napja-rendezvényen is lesznek ők is. 

Parfüm

Arról akartam még írni felháborodottan, hogy kb egy héttel húsvét után akaratom ellenére meglocsoltak, és ez mennyire borzasztó, holott nyilván csupán jószándék és hagyománytisztelet vezérelte az illető urat. Egy páciens volt, teljesen beszámítható, felelőssége teljes tudatában jött a kölnivel és mondta, hogy most meglocsol, én pedig udvariasan kértem, hogy ne tegye, mert nem szeretném, kérem, ne tegye, nem szeretném, majd az utolsó tíz centin már kissé fel is emeltem a hangomat és elhajoltam, mert még hosszú nap állt előttem, amit nem akartam kölnitől illatozva tölteni ráadásul napokkal húsvét után, de esélytelen voltam, így is rám fújta. Gondolom, amikor a nők azt mondják, "Nem", akkor az valójában azt jelenti, hogy mégis akarják, csak kicsit húzódoznak. És akkor megvilágosodott előttem a szép népszokás mögöttes értelme, tudniillik fiatal nőkre akaratuk ellenére ráspriccelünk valamit, és minél inkább tiltakoznak, annál jobb, hát mi a szexuális abúzus és a nők jogainak sárba tiprásának tökéletes szimbóluma, ha nem ez? Szavazati jogunk van, pilóták lehetünk és sebészek, de évente egyszer azért emlékeztetnek minket arra, hogy ha egy férfi spriccelni akar, az ellen nincs szavunk. Ha most feministaszakos bölcsészhallgató lennék,magyar népszokások szexuálpszichológiájából írnám a szakdolgozatomat, bár gyanítom, hogy valaki ezt már rég megírta.

I've seen the future, brother: it is murder

innen

Middlewatch

A Bivaly éve a rengeteg munka mellett még a "személyes célok megvalósítását" ígéri a Kígyónak (nekem), sajnos azonban személyes céljaim (kertes ház, nyaraló Brennbergbányán, olyan munka, ami nem ennyire túlterhelő és pénzt is adnak, mínusz két kiló, dél-kelet-ázsiai utazás, PhD, abesszín macska kertes házzal, pszichoterapeuta szakvizsga, örök élet, ingyen sör) így április táján még mindig kissé távolinak tűnnek. Hétvégén azonban rájöttem, hogy azt akarom, hogy ügyeletben úgy csörögjön a telefonom, mint Wendy Watson személyhívója a Middlemanben. Persze, sehol sem találtam a neten, ezért kérem a tisztelt utazóközönséget, hogy ha valakinek van ötlete, honnan szerezhetnék ilyen csengőhangot (esetleg telket, házat, PhD-t, macskát, egyéb), akkor ne habozzon azt megosztani velem.

Az almaszósz, az almaszósz, ne hajíts bele galacsint

Az elmúlt héten (már nem emlékszem pontosan, miért) úgy gondoltam, hogy ideje feszegetnem a határaimat, ideje levágatnom és besatíroztatnom a hajamat hajóndolgozó nagyonmenő fodrászfiúval, valamint étkezés terén is ideje átúsznom a biztonságos ösvényről merészebb vizekre. Szóval megrendeltem a bioséftől a lehető legdurvábban hangzó dolgokat, végülis mikor máskor próbáljam ki a búzahúst meg a chutney-t, ha nem most.

A kognitív pszichoterápia elméletében szerepel az ún. logikai hibák, vagy gondolkodási torzítások listája, vagyis olyan, gyakran elkövetett gondolatsorok, amik közelebbről nézve nem fedik pontosan a Valóságot. 12 darab van, és az elmúlt hét során rendre az egyes számút vélem felfedezni magamon, miszerint: "Minden vagy semmi gondolkodás (fekete-fehér, polarizált, vagy végletekben való gondolkodás): A személy a helyzeteket az átmeneteket is tartalmazó kontinuum helyett csak két kategória szerint értékeli. Például: Ha valami nem teljesen sikerül, akkor azt kudarcként könyvelem el." Vagy például, ha nem tökéletes és egyben egyéniségemet tökéletesen tükröző és egyben praktikus a frizurám, akkor borzalmas, vagy például amelyik bioséfes kaja nem volt iszonyú finom, az nagyon szar volt. Elképesztő dolgokon mentem keresztül srácok, a legszebb magaslatok után olyan szörnyű és emberi ésszel szinte felfoghatatlan mélységek következtek, amikor csorgó nyállal és mérhetetlen irigységgel bámultam Főnővérünk tányérján a menzai rántott halat. De részletezem.

Főételek

Édes-savanyú tofu, zöldségekkel és ropogós rizstésztával. Egyáltalán nem tűnik szörnyűnek, hacsak nincs az embernek amúgy is rossz napja. A tofut szeretem, az édes-savanyú íz cseppet sem hasonlít a plázában sürgölődő kínaiaknál megszokott trutyira, hanem olyan, mintha citromlé lenne benne meg kevés cukor (bár cukrot nem használnak). Különben nem rossz, csak fura. A ropogós rizstészta igen finom, ízletes, ropogós, csakhogy díszítésként alkalmazzák és körülbelül egy evőkanál a mennyisége. A zöldségek pedig egyenlőek répával, annak is 80 %-a fehérrépa, finom, ropogós, cseppet édeskés fehérrépa-ízű fehérrépa, amely remekül harmonizál a tofu édes-savanyú ízével, csakhogy én szenvedélyesen gyűlölöm a fehérrépát, és ezáltal a Sorsot, amely fehérrépát tesz utamba. A logikai hibák között persze ez is szerepel: "Csőlátás. A személy a helyzetnek csak a negatív oldalát látja. Például: A fiam tanára semmit sem csinál jól, kritikus, érzéketlen a gyerekekkel szemben és gyengén tanít." Vagy például: az ételemben fehérrépa szerepelt köretként, tehát az ebédem szar; a bolygó, ahol fehérrépa egyáltalán megterem, borzalmas és lakhatatlan; az élet kibírhatatlan szenvedés; ezért nem boldog senki, sehol, soha. Esetleg: az ételemben köretként fehérrépa szerepelt, tehát az ebédem szar; a futár, aki idehozta, gonosz; a séf, aki kitalálta, az ellenségem; a Főnővérünk, aki nem hajlandó elcserélni velem a menzás rántotthalát tofus fehérrépára, mindenfajta empátiát nélkülöző, rideg asszony; az emberek gonosszal bevont gonoszak gonosz töltelékkel.

Pirított mákos rizs sült tofuval és alma chutneyval. Aha. Sült tofu, semmi extra. Mákos rizs, az surprise, surprise, mákkal összekevert rizs. Az ember azt hinné, hogy édes, de nem, hanem keserű, amilyen az élet a mák eredeti íze. És akkor mindehhez egy csípős almaszósz. Ez nekem már túl sok a megpróbáltatásokból, persze megeszem az egészet hősiesen, de közben érzem, ahogy liberális, hippi énem felett kezdi átvenni az uralmat a gasztronómiailag ókonzervatív személyiségrész, ti. ez nem étel, az étel az a bélszín, a steakburgonya és esetleg még egyes iskolák szerint a csokoládéfagylalt, de ez semmiképp. Nem borzalmas volt, mert nem az a helyes kifejezés, hogy borzalmas, hanem inkább olyan, mint amikor az ember valami rendkívül bizarr szexuális perverzióról olvas. Nehéz elhinni, hogy az emberek ezt élvezik, és remélem, a férjem sosem kívánja majd tőlem, hogy ezt csináljam neki otthon.

Kecskesajtos parajgombócok paradicsomos metélttel, pirított fokhagymával. Ez volt a nagyonfinom, nembizarr, 10/10 pontos kaja a héten. Spagettitészta volt paradicsomos szósszal, finom paradicsomízű, valamint spenótgombócok egy kevés sajttal. Ezek mind összeillő ételek, legalábbis olasz tésztákban többször találkoztam már a spenót-sajt-paradicsom-fokhagyma kombóval, finom, friss, ropogós, ezért szeretem a bioséfet, laktató, de mégsem nehéz, minden nap ilyet akarok enni.

Tönkölyhús ragu, lilahagyma kompóttal és mentás zöldborsó pürével. Ezt idehozza nekem a futár, meglátom az ételt és azonnal bekapcsol a kognitív torzításom, nevezetesen a "Katasztrofizálás (jövendőmondás): a személynek a jövőre nézve csak negatív elvárásai vannak, a sokkal valószínűbb pozitív kimenetel figyelmen kívül hagyása mellett. Például: annyira ideges leszek majd, hogy úgysem tudok teljesíteni." Vagy: "annyira durván néz ki ez a trutyi, hogy csak iszonyúan borzalmas lehet, bárcsak lenne nálam fényképezőgép és/vagy rántott hal." Megpróbálom azért leírni: tönkölyhúsragu, az biobarna téglahasábok szottyadtbarna lében; mellette ijesztően nagy mennyiségű, ijesztően élénkzöld trutymó (elégtelen a szókincsem az ételkritikához, tudom); valamint rikító lila, ööö, darabkák. Ezt komolyan percekig nézegetem, mire egyáltalán meg merem bökdösni a villámmal, eközben az egészségügyi személyzet, akik lelkesen asszisztálnak hetek óta tartó étkezésemhez, empatikusan bátorít. Végülis az étel nagyon finom, a Zs-kategóriás horrorokat idéző külső egészen hétköznapi ízeket takar. A tönkölyhúsé jellegtelen, a hagymáé hagyma, a borsópürén pedig én nem érzem a mentát, ellenben nagyon finom, igazi zöldborsó-íze van, ezért már megérte bátornak lenni.

Mellékételek

Háromcsokoládé kocka, pikáns banánkrémmel. Bennfentes információim szerint "ezt nem szabad kihagyni." Csokis süti, horrorisztikus, zöldesbarna trutymóval (tudom). A krém banánból és avokádóból áll, melyeket összeturmixolt a kreatív séf, és remek ötlet, inkább banánízű, finom dolog. Így néz ki.

Zöldsaláta paradicsommal. Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni, a címével gyakorlatilag elmeséltük a filmet. Snakes on a plane. Friss, zöld levelek és paradicsom egy dobozban, pont olyan, amire az ember ezek után számít.

Diós tésztasaláta paprikával és kecskesajttal. Ez al dente penne, pici zöldpaprikakockákkal és diódarabkákkal összekeverve, pluszban a tetején a kecskesajt, otthon fogok ilyet csinálni én is, nagyon finom, ötletes, ropogós, valamint a környező egészségügyi személyzettől azt a városi (esetleg vidéki) legendát is megtudom, hogy a kecsketejtermékeket jobban bírják a laktózérzékeny személyek, mint a tehenet.   

Zellersaláta aszaltszilvával. Ezt most fogom megenni mindjárt. A hozzávalók szerint nincs benne más, mint zeller és aszatszilva, úgyhogy túl nagy meglepetések nem érhetnek.  

A fent említett ételek összesen kb. 7400 forintba kerültek. A jövő hétre visszavettem egy kissé az arcomból extremitásból és azokat az ételeket rendeltem, amelyekről név alapján úgy gondoltam, szívesen megenném őket.

Shopping is my cardio

20.55-kor vége lett a Confessions of a shopaholic c. filmnek az Aréna Plázában, és akkor stílszerűen sprintelni kezdtünk a bevásárlóközpont folyosóján, hogy odaérjünk a 21.00-ig nyitva tartó Douglas Parfümériába és vehessek egy Lancome szempillaspirált húgomnak a totál mínuszban lévő hitelkártyámmal.

Give me a head with hair, long beautiful hair

Kötelességtudóan kivasaltam meg beállítgattam a hajamat, amennyire tőlem telt reggel hétkor, de hiába. Néhányan azon kollégák közül, akik a múltkor még lelkendeztek ("meg vagy szépülve!", "mínusz négy év!"), ma olyanokat mondtak, hogy "azért beszárítva nézett ez ki jól", meg "hát igen, most nem áll úgy, mint a fodrász után", sőt "kicsit fura". 

Manapság már nincs az emberekben semmi tapintat. 

Zene is

Volt egy koleszos szobatársam, aki a csoporttársam is volt egyben, és bár nagyon különböztünk, de nem volt más választásunk, mint kijönni egymással, végülis össze voltunk zárva évekre. Többé-kevésbé sikerült azért. Néha mutatott nekem zenéket, viszonylag kevés átfedés volt az ízlésünk között, de mindegy, mert úgyis hat évig többnyire az én zenéimet hallgatta a teljes szoba, mivel az enyém volt a CD-lejátszó. Hell, yeah. Szóval a Skunk Anansie volt az a zene, amit a szobatársam mutatott és nekem nagyon megtetszett, mert visítozó, kopasz, feka csaj, milyen vagány már. Ez meg az egyik kedvenc számom volt.

 

Főleg szenvedés

Úgy nagyjából fél éve mindig eszembe jut ez a pár sor, egyszer nagyon régen meditációs gyakorlat-javaslatként olvastam egy Popper-könyvben. Tudniillik, hogy olvassuk el és meditáljunk az értelmén. Most meg már annyiszor eszembe jutott, hogy megkerestem a pontos szöveget az interneten. Íme. Buddha mondta, nem én.   

A születés - szenvedés.
A vénség is szenvedés.
A betegség is szenvedés.
A halál is szenvedés.
A bánkódás, a kétségek közt sodródó levertség, a vergődés megint csak szenvedés.
S az is csak szenvedés, hogy amire vágyunk, azt meg nem találjuk.
Ezért nem boldog senki, sehol, soha.

Még egy kicsit a hajamról

Kihasználnám akkor itt a blog nyújtotta felületet némi hisztériára. Azt mondta a fodrászcsávó, hogy ebben a frizurában az a jó, hogy ha majd megmosom, akkor se kell szárítgatni, hanem magától jól fog állni. Persze lófaszt dehogy. Akkor volt csini, amikor ő beszárította, kivasalta, és rákente a hajsimító csodaolajat, amit csak nála lehet kapni. Jelenleg összevissza áll és rendezetlenebbnek és elhanyagoltabbnak néz ki, mint valaha. Persze, copfba se ér be rendesen, tehát most hónapokig vasalhatom, ami ugye tönkreteszi a hajat, hacsak nem vásárolok hozzá egy sokkal drágább hajvasalót és néhány hővédő-simító balzsamot meg kondicionálót meg fas ki tudja mit még. Sportolni nem lehet vele normálisan, mert az arcomat lágyan keretező tincsek végképp sehogy sem érnek bele copfba, a fülem mögé se lehet betűrni, így futás közben folyamatosan a szemembe lógnak, ezáltal összeizzadom őket, és nem csak kurva rettentő ideges leszek a végére, de még csapzott is. Lehet, hogy mégis megkeresem a csávót és kinyírom.

Akkor ezért tart itt ez az ország

Kisméretű pláza-OTP, egyáltalán nem halad a sor, elöl az ügyintéző csajok mintha nagyon szenvednének valamit a számítógéppel. Előttem egy melegítőnardágos, cserzett arcú fazon ácsorog, olyan jó negyvenesforma munkásember, egyik kezében kötélfüles interspar szatyor, másikban visa electron kártya, a ruháján itt-ott fehér mész- vagy festékfoltok, nyilván melóból jött. Egyszer hátrafordul, hozzám hajol és azt mondja:
- Tudja, régen, amikor még nem volt minden ennyire "modern", sokkal gyorsabban ment ám a sor. És akkor még azzal vannak annyira nagyra, hogy Neumann János építette az első számítógépet! Na, látja, ezért tartunk itt.

Pirított mákos rizs sült tofuval és alma chutneyval

Ezen a héten csak egy napon ettem bioséfet, teljesen hétköznapi ételeket (jó, bioséf-viszonylatban hétköznapiakat), valami tésztát laskával és olajbogyóval, meg körözöttet hagymás zsömlével és ruccolával. Viszont úgy döntöttem, hogy jövő héten megdöbbentően merész leszek, végtére is itt az alkalom, hogy megtapasztaljam a határaimat és leteszteljem a nyitottságomat más kultúrák és bizarr ízkombinációk irányába, úgyhogy eddigi óvatosságomat feladva berendeltem a lehető legdurvább nevű ételeket, olyanokat, mint szójás-csillis tönkölybúzahús avokádós-banános üvegtésztasalátával és rozmaringos kókusztejjel. (Ilyen étel nincs, ezt most találom ki, a címben szereplő viszont létezik és jövő héten enni fogom). Meg azon gondolkodtam, hogy az ikea névgenerátor meg az ördögiterv-generátor és egyéb hasonló sületlenségek mellett simán elférne egy bioséf-ételnévgenerátor, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen lehet, hogy létezik ilyen, és eredetileg is úgy születnek az ételeik, hogy betáplálnak néhány bio-hangzású főnevet, mint búzahús, medvehagyma, tönköly, tofu, köleskása, kecskesajt, meg pár melléknevet, mint teljeskiőrlésű, krémes, magos, pácolt vagy ropogós, rányomnak a véletlenszerű generálás gombra, és meg is vagyunk, már csak össze kell ütni. 

Valamilyen húsvéti ételt amúgy osztogatnak majd ingyen a MOM biopiacon szombaton, de nem tudom, mit és hány órakor. Gondolom, nem sonkát.
Update: úgy tűnik, szombatra a medvehagymás hajdnalepényt dobta ki nekik a gép, és délelőtt.

Maybe you can have it all

Valahogy azt kellene talán megtanulnom még az életről, hogy ne tervezzem túl optimistán. Nem tudom, hogy a képességeimet értékelem-e túlzottan fel, vagy csak az a baj, hogy nem tudom szabvány egységek lineáris láncolataként tekinteni az Időt, de az utóbbi időben minden egyes napon ezzel szembesülök. Hogy amit beterveztem, azt nem tudom megcsinálni. Három napig szabin voltam, olyan feladatokkal, mint rengeteg ügyintézés, takarítás, ruhák, Coraline, virágokat átültetni, elmaradt adminisztratív feladatokat befejezni, disszertációhoz pár cikket elolvasni, minden nap edzőterem, fodrász, és még marad időm esetleg olvasni/a barátaimmal találkozni. Ebből az ügyintézés egy része elintéződött, a ruhákat elrendeztem (de attól legalább jól éreztem magam), egyszer voltam futni, a virágok felét elültettem, a takarítás egy része kész, voltam a fodrásznál, találkoztam egy db barátommal (de legalább ittunk mojito-t). Mit is képzelek én magamról, hogy három napba mindez belefér. Mit is képzeltem, amikor a mai feladataimat átgondolva azt gondoltam, hogy egy napba mindez belefér. Mit is képzelek az életről, hogy mindez belefér.

Eh, egy Middleman-idézetet akarok címnek, de nem jut eszembe és nem is találom, és most (vagy egy másik életben) kénytelen leszek még egyszer végignézni az egészet sajnos. 

És ez egy idő után unalmassá válik. Nem a Middleman, ott még nem tartunk, hanem az átütemezés, majd akkor húsvéti szünetben, mindenkitől elnézést, kérem, még ne szabják ki a késedelmi díjat, kérem, még ne utáljanak, egyszer utolérem magam, egyszer átutalom, beadom, megírom, átküldöm, egyenesbe jövök, majd hétvégén, szünetben, nyáron, szabim alatt, téli szünetben, majd akkor egyszer aztán igazán rendben lesz minden, efelől nincs kétségem. 

Oh say can you see my eyes (if you can then my hair's too short)

Háttal ültem a bejáratnak, bejött a főnővér, és nonverbális jelekkel rám mutogatva megkérdezte a többiektől, hogy ez meg ki? Emellett mindenki (asszisztensnők, kedvenc Főnököm, orvosok, nővérek, a Filozófus és egyéb szereplők) "Jó a hajad!"-dal köszön egész nap, ami igen kellemes. A hajam jó, a hajam csini, a hajam nőcis, csajos, profi, a hajam nem csak lelóg oldalt, mint valami hippinek, és nem hosszítja tovább amúgy is hosszúkás arcomat, a hajam stílusos, a hajam gyönyörű színű, a satír vagányan csillan a fényben. Én nem ilyen hajat akartam, de az végülis úgy tűnik, nem szempont. 

Az egész kalandban egyébként a helyszín volt a legklasszabb, és simán el tudom képzelni magamról, hogy visszamegyek még ehhez a fodrászfiúhoz szimplán a hajó miatt. A hajó a Petőfi híd pesti hídfőnél van, és várakozásommal ellentétben nem valami puccos, aranykeretes-tükrös Szalon, ahol minden falról a Revlon új, dögös színeit viselő szupermodellek néznek trendi közönnyel, és kávét és süteményt kapsz a vágás előtt, után, közben. Nem, a hajó az kellemesen lepukkant, nagyon-nagyon laza, barna hajópadlóval, pár kopottas indiánszoborral, és furcsa festményekkel, ahol "furcsa" alatt élénk színű, pszichedelikus, ronda képeket értünk egy bebélyegezve Jefferson Airplane-t hallgató Salvador Dalí modorában. Kör alakú kajütablakokon át, pozsgás növényeken keresztül süt a nap, az egész épp egy kissé himbálódzik a Duna hullámainak megfelelően, és áramlik a csí ezerrel és iszonyú jó. A fodrász is klassz, hosszú hajú, laza srác térdnadrágban és közvetlen stílussal. Elmagyarázom neki az elképzelésemet, miszerint a jelenlegihez hasonló színű, hosszú, középen elválasztott hajat szeretnék, ezen belül mozoghat. Kikeveri a színt, megnézeti velem is a hajmintákat, szuper, meg ráteszi a satírt (az olyan, mint a melír, csak nem csíkok, hanem folt), az is szuper, tényleg jó. És akkor levágja.

Megmondom neki, hogy középen választom a hajamat, ezen izmozunk egy darabig, nekem nem áll jól a középválaszték, mert hosszítja amúgy is hosszúkás arcomat, legalább próbáljuk ki, milyen oldalt választva, nagyon szép. Tényleg szép, tényleg jobban áll nekem az oldaltválasztott haj, tudom, régen volt is olyan, próbálkoztam vele, de ha egyszer utálom. Megmagyarázhatatlan okból. Talán szokatlan hajválaszték terén az eleve elrendeltséggel dobálózni, de ez van, nem tehetek mást, én egy Középen Választott Hajú Lány vagyok, felesleges küzdenem a sorsom ellen. Nem beszélve arról, hogy nekem hosszúkás arcom van, és az a véleményem, hogy az nem egy születési rendellenesség, amit el kell kendőzni minden lehetséges módszerrel. Szerintem nem gáz a hosszúkás arc. Nekem tetszik a hosszúkás arc. Nem akarok frappáns frizurákkal és a megfelelő szögben trükkösen elhelyezett pirosítóval kerekebb vagy szögletesebb vagy oválisabb arcot faragni magamnak, nekem hosszúkás arcom van kérem, ha nem tetszik, nem kell idenézni. 

Ezt így nem adtam elő neki teljes hosszában, de megmondtam, hogy én úgyis középen fogom választani, jobb, ha már most belenyugszunk. Oké. Akkor itt vágna bele fokozatot. Rendben, vághat, de csak elöl és csak keveset, mert ami nekem nem tetszik, azok a nagyon fokozatos, nagyon ritkított frizurák, ahol a páciens feje tetején sok haj van, de alul már csak pár tincs marad. Megnyugtatott, hogy olyan nem lesz, de azért egy kicsit kell ritkítani, az azért jó, mert a felső, rövidebb szálak akkor tartják a hosszabbakat, és az egész haj nem lapul le, hanem kicsit megemelkedik és többnek látszik. Mondtam, hogy rendben, csinálja, de nekem maradjon egy hosszú hajam, ami nincs túlzottan fokozatosra vágva és ritkítva, mondta, hogy oké, majd tett körülbelül hat, szabad szemmel követhetetlen gyorsaságú mozdulatot az ollójával, amellyel a hajam körülbelül 70 %-át a padlóra küldte. Végeredményképpen kaptam egy fokozatos, ritkított frizurát satírral, ami nagyon jó és csini és remek, és mindenkinek nagyon tetszik.

De mégis.

Olyan kevés dolog van, amit befolyásolhatunk az Életünkben. Ki vagyunk szolgáltatva felettünk álló, ismeretlen, hatalmas erők kényének-kedvének. Megszületünk valami random, ám megváltoztathatatlan génállománnyal, és onnantól a Sors és a Véletlen kíméletlen és kiszámíthatatlan akaratának áldozataként, szélfútta papírként sodródunk keresztül az életen, amíg meg nem halunk egy számunkra és szeretteink számára is váratlanul tragikus pillanatban. És tudom, illúzió, én mégis szeretem azt hinni, hogy mindeközben azért van néhány apróság, néhány döntés vagy helyzet az életben, amit magunk befolyásolhatunk istentől kapott szabad akaratunk által, és szeretem azt hinni, hogy a hajviseletünk is ezek közé tartozik.

Kérdezte a végén, hogy tetszik-e, én meg megmondtam őszintén, hogy tetszik, ez egy klassz kis frizura, csak éppen pont olyan, amilyet mondtam, hogy ne legyen. Ezen csodálkozott, mert az ő standardjai szerint egyáltalán nem is fokozatos vagy ritkított az én hajam, és azt érti, hogy szokatlan, és sajnálja, ha nem tetszik (amikor nagyon jó!), de egy kicsit szokjam, éljek vele, mossam meg, szárítsam máshogy, és majd fogom érezni, és majd megmutatom az ismerőseimnek és fogom látni a reakciókat és akkor jó lesz. Tényleg olyanokat mondanak ma az emberek, hogy "teljesen megszépültél", és úgy is érzem magam, mint a női magaznok Előtte-Utána rovatainak főszereplői. Bejön Andrea szürke, nyúlott pulóverben, lenőtt, barna, unalmas, töredezett hajjal, hosszúkás arc, karakteres orr, aztán kezelésbe veszi őt a stylist, fodrász, sminkes, és lám, kijön Andrea miniszoknyában, élénk színű, divatos blúzban, oválisra sminkelt arcformával, rafinált frizurával, csodaszép. És igen, számomra is furcsán hangzik, végtére is azon sírok, hogy csini lettem, és én inkább csúnya, hétköznapi és leharcolt szerettem volna maradni, de mit tegyek, az jobban én voltam, ez meg kevésbé vagyok én. Utoljára akkor volt ennyire énidegen hajam, amikor a Szabados Irene hajmodellje voltam egyetemista koromban és az is mindenki másnak tetszett rajtam kívül. 

Amúgy nem bántam meg egy percig sem, kaland az élet, klassz volt a hajó, remek a színe, a hossza meg majd megnő, és addig is mindenki dicsérget, végülis kész főnyeremény. 

Shining, gleaming, streaming, flaxen, waxen

Múlt héten pedig nagyon rossz napom volt valamelyik nap (nem emlékszem, melyik nap, mert mindegyik elég gáz volt), másrészt rájöttem, hogy törődhetnék végülis többet a külsőmmel, emellett észrevettem Niké frissen és klasszul levágatott haját. Pont ugyanolyan haja volt, mint addig, csak jobb. Elmesélte, hogy néhány hónappal ezelőtt a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésének keretében tartózkodtak Debrecenben, a kongresszusi program végeztével szórakozóhely keresésére indultak a kihalt esti utcákon, amikor szembejött két srác, helyiek, szóba elegyedtek, jó fejek voltak, továbbmentek együtt bulizni, az egyikről kiderült, hogy fodrász, Pesten is dolgozik, és ő vágta a haját. Szóval felhívtam a srácot, hogy vágjon akkor az én hajamból is. Én eleve tartok azoktól a fodrászoktól, akik Művészek és az a téveszméjük van, hogy az én hajam az ő rajztáblájuk vagy festőállványuk vagy megformálásra váró agyagtömbjük, amelyen szárnyaló kreativitásukat végre szabadon kiélhetik, és ennek keretében mindenfélére rádumálnak, amit én nem is akartam. A srác azonban még ezt is tudta tetézni, ugyanis anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer is látott volna, már a telefonban rádumált, hogy nem csak levágja a hajamat, hanem be is festi, de ez nem minden, mert most olyan akciója van, hogy ha festetek, akkor ingyen rátesz egy satírt, és az nekem nagyon jó lesz, érdekesebbé teszi a hajat a satír, higgyem el milyen jó lesz, és amúgy hatezer forintba kerülne, de most kipróbálhatom ingyen.  Ezután húgommal megkerestük iwiwen a srácot (miután megkerestük iwiwen Bajnai Gordon lehetséges fiát és húgommal közös ismerőseiket. Az iwiw az ördög műve, ezért nem is használom) hát pont úgy néz ki, mint egy ilyen kreatív, "itt egy kicsit aszimmetrikusan megtépjük"-típus, ami még mindig jobb, mint a szemközti pláza kiégett és dühös fodrászasszonyai, de azért kicsit tartok tőle. Ma délután megyek. A szalonja egy hajón van a Dunán, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

A homok titkai

Gondoltam, porszívózok a kisszekrény mögött is, mert a szekrények mögötti takarítás az emberi pszichére is jó hatással van, ezért kikapcsoltam a porszívót, aztán odébb toltam a szekrényt, ehhez kihúztam a mellette lévő konnektorból a hosszabbítót, nehogy rátoljam a szekrényt a kanyargó vezetékre, aztán ismét bekapcsoltam a porszívót és döbbenettel vegyes szomorúsággal konstatáltam, hogy Lucita, hűséges porszívóm nem működik többé, biztos elromlott.

Egy idő után rájöttem, hogy nem. 

Sálat, pulcsit, nejlonharisnyát és csudacsuda gyöngyöket

Nem tudom, fajunkra jellemző ősi ösztön-e, vagy csak a mi családunkban öröklődő mutáció, hogy a nőstények az első nárciszok nyílásakor hirtelen elengedhetetlen vágyat éreznek összes ruhatáruk szétszortírozására, velem mindenesetre ez történik. Mondjuk, a helyszűke is szerepet játszik, a tavaszi ruhák elérhetetlen magasan vannak a felső polcokon, le kell őket pakolni, és felpróbálgatni, mi az, ami még rámjön, mi az, amit már nem szeretek, mi az, amit két éve nem hordok, de most mégis tetszik. Jelenleg 80 %-on áll a projekt, az eddigi eredményeket a következőkben foglalnám össze: 

- a tavalyi ruháim többsége idén is megállja a helyét, ez megnyugtató, mert válság van
- azonnal fogynom kell pontosan 2 kg-t
- volt egy-két fura cuccom, amit tavaly viseltem, de most már nem tűnik olyan jó ötletnek
- rengeteg olyan ruhadarabom van, amit már sosem fogok felvenni (mert nyúlott vagy sosem állt jól), de az érzelmi értéke miatt tartok meg, például Koh Phanghan-os póló, James Band-es póló, YES-póló, Firefly-os póló
- rengeteg feliratos pólóm/trikóm/felsőm van, mert az utóbbi években arra voltam rákattanva, pl. Dangerous boyfriend vagy I am the one vagy I'm definitely up to something vagy Sad songs make me happy vagy I can't stop thinking about you vagy Oh yeah I'm in love vagy No power in the verse can stop me, ezeket alig hordtam és mai szemmel kissé gyerekesnek tűnnek, mégsincs szívem leselejtezni őket
- bár rövidgatyát nem vehetek fel, azért még jó lábam van, főleg magassarkú körömcipőben, kár, hogy abban egy lépést sem tudok járni
- azonnal szükségem van egy napszemüvegre
- mindegyik hosszú gyöngynyaklánc, amit a farsangi bulira vettem a hippi-szereléshez, megállja a helyét az életben is

Egyébként pedig a ruháim történeteket mesélnek el, és ilyenkor azokon nosztalgiázom. Most épp az a bordó csipkés felső van rajtam, amiben Johnny esküvőjén voltam, amire ajándékba a Boardos Fiúval festtettünk egy képet (mert ő remekül fest), és valaki megkérdezte, hogy "ja, ez a srác, aki festette, ő a Te haverod, ugye?", és én hosszú percekig zavartan gondolkodtam, hogy erre a kérdésre úgy mégis mi a helyes válasz. Meg a narancssárga gatyám, amit ugyan csak otthonra hordok, de Kambodzsában vettem; meg a fekete trikó, ami semmi extra, öt dollár volt, a 5th Avenue-n vettem New Yorkban, amikor elveszett a csomagunk és nem volt ruhám. Olyanokra is emlékszem, hogy ebben a szoknyában voltam a 21 c. filmen, pedig a film már alig rémlik; meg az volt rajtam, amikor vacsorázni mentünk arra a helyre ott a Jászai Mari tér felé a férjem felnőtt barátaival, és féltem, hogy miről fogok beszélgetni olyan emberekkel, akiket nem érdekel az internet, a sorozatok, a filmek és/vagy a pszichiátria, de aztán tudtam, mert jó fejek voltak. Ilyen apróságok, de délelőtt még rossz kedvem volt a Szokásos Gondjaim miatt, most meg már vidám vagyok, mert eszembe jutott egy csomó jó dolog, amik velem történtek ezekben a ruhákban. Hogy az élet nem csak munkahely és tudomány és stressz és pénz és válság és BKV, hanem mojito meg filmek meg nyári esték kiülős helyeken meg utazás meg séták meg fagylaltkehely friss eperrel. Ez jó.  

Destroy everything you touch today

Hatodik éve írom ezt a blogot, basszus. Ez se normális. De nem erről akartam beszélni, hanem hogy épp eldöntöttem, hogy idén nem megyek Voltra, erre jön a Ladytron. A Ladytronra színeztem az agyakat Utrechtben három hónapig, meg kell nézni őket. A legutolsó albumuk rossz volt, az előzőeket viszont szerettem. Emlékeztetőül, ez volt az (és mekkora feeling volt erre a számra kiköltözni a szobából és kidobni mindent, ami nem fér bele az 1 db bőröndömbe és leszaggatni mindent, ami az ottani létezésemre emlékeztet): 

Mit is mondhatnék

Megnéztem a Twilightot 30 másodpercben nyuszikkal. Wow.