Rájöttem valamelyik nap, hogy én nem is egyszerűen a feldolgozásokat szeretem, hanem kifejezetten csak azokat, amikor egy eredetileg férfi előadó dalát egy nő énekli el. Joan Jett Doors-ot vagy Patti Smith Nirvanát vagy Sheryl Crow a Sweet child of mine-t. Bizonyára van ennek valami mélylélektani magyarázata, miért éppen férfiak miért éppen nővé változtatott számai, hm, hm.
Patricia Barbert meg az L. küldte nekem még az előző szakvizsgám előtt, tanuláshoz, és akkor ez volt a kedvenc számom, Norwegian wood zongorán a leszbikus jazzénekesnőtől, hallgassuk.
Régi álmom volt, hogy a "jó lett valamelyik?" kérdésre azt felelhessem az eladónőnek, hogy "igen, mindkettő".
Ültem az egyes villamoson és a Madness explained c. könyv kilencedik oldalán tartottam és akkor rájöttem, hogy áh, hiába is gondolkodom én ilyeneken, hogy majd HR-es leszek vagy tréner vagy coach, igazából úgyis pszichiáter leszek. Valamiért ilyen hatással van rám az antipszichiátria-irodalom, mindig pszichiáter akarok lenni.
Valamikor január-február környékén megnéztem a karrierhoroszkópomat és annyira viccesnek találtam, hogy leírtam egy fecnire, ami az íróasztalomon kevergett, és most megtaláltam rendrakás közben. Ez az:
"Egy tavalyi szakmai konfliktus ismétli meg önmagát, de te ne kövesd el ugyanazokat a hibákat. Ez próbatétel a pályádon, sok múlik azon, hogyan viselkedsz: fékezd a nyelvedet."
Szóval próbáltam kicsit fékezni a nyelvemet. De amúgy nem hiszem, hogy sok múlik bármin.
Az van, hogy úgy két hete épp el akarok menni HR-esnek, mert valamelyik ismerősöm azt mondta, hogy a haverja HR-es és 800 ezer forintot keres, és komolyan már, annyira rossz szegénynek lenni. Jó, nem annyira rossz, van hol laknunk, van mit enni, tegnap is vettem egy leárazott pulcsit a Promodban*, de úgy átélném egyszer azt az élményt, hogy pluszban van a folyószámlaegyenlegem, vagy esetleg azt, hogy félretett pénzem van. Vagy hogy autóm van. Szóval ezt így mondogattam, félig viccből, hogy elmegyek HR-esnek, amire mindenki (a haverjaim és a kollégák) kivétel nélkül azt válaszolta, hogy "te tök jó HR-es lennél". Semmi realitása nincs a dolognak amúgy, csak néha szeretek menekülési útvonalakon gondolkodni, tudjátok, hogy van ez.
És a múltkor, amikor Charles-t épp Magyarország felé ette a fene és kávéztunk a pláza parkolójában, magyaráztam neki a személyes szabadságomat, hogy én bármikor elmehetek az egészségügyből és élhetek úgy, hogy magánrendelek, mozgásterápiás csoportokat tartok, laikuspszichológia-cikkeket írok, életmódtanácsadok, szabadidőmben meg fikciót írok meg eljárok kontakttáncra, és erre ő meglepetten nézett és azt mondta, nem tudja elképzelni rólam a fentieket, mert már 17 éves koromban is nyilvánvaló volt és most is az, hogy nekem abban a rendszerben van a helyem, ahol most vagyok. Milyen érdekes, hogy a különféle emberek milyen elméleteket gyártanak rólunk, Alaine tavaly kifejtette a játszótéren, hogy ő egészen biztos benne, hogy én nem abban a rendszerben fogok megöregedni, ahol most vagyok, mert nem vagyok az a típus, nyilvánvaló. És ez két ember, aki elég jól ismer. Ez is csak azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok.
Aztán tegnap ültem a villamoson és olvastam a Madness explained c. könyvet és a kilencedik oldalon rájöttem, hogy szabad nyugodtan azon gondolkodni, hogy így-meg-úgy elmegyek trénernek, HR-esnek, újságírónak, regényírónak, papucs orrán pamutbojtnak, de igazából én úgyis pszichiáter leszek, mert azt választom, nincs mit tenni.
*Igazából két pulcsit meg egy szandált meg egy karkötőt. Le voltak árazva.
Szóval elkezdtük ezt a kutatást soksok évvel ezelőtt, és akkor felmerült, hogy ki melyik altémájából fog cikket írni. Nekem kiosztottak egyet, vagyis megmondták, hogy lányom, te az exekutív funkciókat mérő teszt faktoranalíziséről fogsz cikket írni, az egyetlen probléma az volt, hogy az "exekutív funkciók" és a "faktoranalízis" kifejezéseket is nagyjából először hallottam életemben, úgyhogy el is könyveltem magamban, hogy 1. erre én egészen nyilvánvalóan nem leszek képes, 2. ez a téma most komolyan, kit érdekel egyáltalán. Az évek során aztán megtanultam, utánaolvastam, kedves emberek elmagyarázták, más kedves emberek bátorítottak, biztattak, illetve hallgatták a hisztimet, amelyekért végtelenül hálás vagyok. Én azelőtt soha életemben nem írtam tudományos cikket és csak nagyon keveset olvastam, de szépen elkezdtem először csak részleteket írni más cikkekhez, meg többet olvasni. Egy idő után már nem voltam benne biztos, hogy én képtelen vagyok cikket írni. Még több idő után már abban sem voltam egészen biztos, hogy ezt a konkrét cikket képtelen vagyok megírni, úgyhogy ezen a ponton elkezdtem megírni, ez Utrechtben történt 2007 márciusában.
Később a cikk írását még az is nehezítette, hogy nem volt rá egy csomó időm, hanem egyéb munkahelyi elfoglaltságok akadályoztak benne, amelyeket vagy én szerveztem be magamnak direkt, vagy nem én, ez változó volt, mindenesetre 2008-ban beküldtük egy laphoz, ahonnan elutasították. Ezután 2009 áprilisában beküldtük egy másik laphoz, akik többször átíratták, ezalatt szerencsétlen cikk már minden lehetséges dinamikában projektív felületként szolgált: én például egyszer elkezdtem abban az Átokban hinni, hogy addig nem esem teherbe, amíg el nem fogadják a cikkemet, hogy csak a legenyhébbet említsem. Közben már simán vágtam, hogy miről van szó és ismertem a témámat, mégis az a nyomasztó érzés, ami a legelején hozzákapcsolódott, hogy ez olyasvalami, amit én nem tudhatok, sose múlt el igazán, de egy idő után már erre is nagyon Zen lettem, és elfogadtam, hogy jó, én szorongok ettől a cikktől, meg átok ül rajta, nem baj, ezt meg kell élni, attól még lehet nyugodtan átírogatni meg visszaküldözgetni. Mindeközben szerintem többször csesztek le a munkahelyemen emiatt a cikk miatt, mint bármi más miatt együttvéve, és persze ez lehet, hogy szükséges volt ahhoz, hogy tényleg megírjam. Nehéz eldönteni, hol végződik a hasznos és szükséges külső kontroll és hol kezdődnek az irreális elvárások, én legalábbis nagyjából soha nem tudom eldönteni, ne kérdezzetek.
Mindegy, most egy darabig nyilván boldogan szaladgálok és ugrabugrálok (jó, tudom, igazából csak egy cikk, de én ragaszkodom hozzá, hogy legalább annyira örüljek, mint amennyit stresszeltem miatta), és utána majd elfoglalja a helyét / szerepét egy másik cikk (tudom is, melyik lesz az), de az már nem lesz pont ugyanolyan. A kezdetekkor ez a cikk volt az első cikkem, és bár útközben írtam már másikat, ami közben megjelent, de azt nem egyedül, szóval ez az egyetlen, aminek tényleg minden mondatát én írtam, és előtte is minden munkafázisában jelen voltam, a teszt kis kockákra vagdosástól kezdve tesztfelvételen át kiértékelésig és adatbevitelig és ábrák szerkesztéséig. Első cikkem, olyan, ami miatt képes vagyok húsz percig zokogni, már biztosan nem lesz több. Ezen is túl vagyunk. Cool.
Most egész komolyan elgondolkodtam, hogy vajon milyen mértékben kínos, hogy ennyit nyiffogok meg lelkizek egy nyomorult cikken, és nem gáz-e bevallani az interneten, hogy ez nekem egy ennyire nehéz feladat volt, még a végén azt gondolják rólam, hogy nem vagyok szuperintelligens és hogy egy nyafogó vagyok. Hová vezetne az.
Elfogadták A Cikkemet. Ugye, nem álmodom. Ugye nem.
Végtelenül rugalmas és nyitott vagyok a különféle eszmékre és pszichoterápiás elméletekre, a viselkedésterápiás kongresszust követően például azt vettem észre magamon, hogy kis kocka csokikat adok a konzíliumba áthívott kollégáknak, miután megvizsgálták a beteget.
Megíratlan bestsellerek sorozatomban most épp egy riportkönyvet akarok írni nők a magyar pszichiátriában napjainkban címmel, megkeresném őket egyenként, ezeket a meghatározó szereplőket, és meséljenek a rendszerváltás előtti évekről, arról, amikor lehallgatták őket, meg nyugat-berlinről meg arról, hogy hol veszik a ruháikat, mit gondolnak a pszichiátria nagy kérdéseiről, összebújva alszanak-e a férjükkel, aki maga is pszichiáter-e, és ha igen, akkor úgy veszekszenek-e, hogy 'drágám, hagyd már abba a projektív identifikációt', 'hagyd abba te', hogy a nap mely szakában olvassák a szakirodalmat, hányszor ütötte meg őket páciens, szoktak-e félni, mit gondolnak a normalitásról és van-e idejük befőzni eperlekvárt. Kicsit olvasnom kéne hozzá a feminizmusról, de nem feltétlenül akarom erőltetni ezt a vonalat, csak ha interjúalanyaim erőltetik. Adjatok pénzt. Ne, inkább a brennbergi bányászos riportkönyvemre adjatok, az jobban érdekel.
Azért amikor gyanútlanul üldögél az ember a szakmai kongresszus egyik szakmai előadásán, és a hazai pszichiátria egy meghatározó képviselőjeként számon tartott előadó felvetíti a következő diáját, amelyen isolde blogjából szerepel egy idézet, és "izolde blogja* megtalálható az interneten, és ezt a bekezdést idézném tőle, amely szorosan kapcsolódik a témánkhoz" - mondja és felolvassa, elég nyilvánvalóan fogalom nélkül arról, hogy isolde kicsoda-micsoda, csak valami, amit talált a google-ben, hát az egy egészen szürreális pillanat.
*Valójában az olvasónaplómból idézett, de azért így is dobtam egy hátast.
Húgom (ismeretlen fiatalemberhez L. szülinapi előbuliján): - És te blogger vagy, vagy ember?
Fiatalember: - Nem.
Sopronban meg lekésem a brennbergi buszt, mert útépítés miatt nem a rendes megállójában áll meg, és nincs is sok időm kirándulgatni, így aztán elgyalogolok Bánfalvára és onnan felmegyek a Várhelyre, de nem a jelzésen, hanem a patak mentén, mert az kalandos és klassz (meg mert nem találom meg elsőre a jelzést és nincs kedvem keresgélni). Fekszek egy réten, lóhere, gólyahír, harangvirág és pázsitfűfélék között, amely utóbbira allergiás vagyok ugyan, de sebaj, így is rajta van a top 10 legjobb dolgok az életben listán, feküdni júniusban napsütötte réten. Azon gondolkodom, amit a múltkor mondtatok, hogy Sopron nekem valamiféle elképzelt, idealizált tündérország, hát lehet, de attól még simán kurva jó, és mekkora mázlim van már, hogy a tündérországom nem a képzeletemben létezik, hanem két és fél óra vonattal. Bár igazából titkon biztos vagyok benne, hogy nem az én szemüvegemmel van a baj, hanem objektíven nézve is iszonyú jó illata van, amikor a vizes fenyőerdőre rásüt a nap, meg amikor rengeteg, halványrózsaszín rózsabokor mellett mész az utcán, meg klassz, hogy felnyúlsz a kezeddel és leszeded a cseresznyét a fáról, meg "elrágcsálsz egy fenyőlevelet", meg csend van, meg fekszel a réten, meg kezet mosol a patakban, meg kevés pénzért elviteles Illy jegeskávét kapsz vaníliafagyival a Széchenyi téren. Értem én, hogy mind külön kis univerzumok vagyunk és nincs objektív valóság és a véleményem nem egy Tény, hanem az emlékeim és érzelmi kötődésem és ilyen-olyan torzításaim* által befolyásolt lehetséges nézőpont csupán, de sajnos engem ez semennyire nem érdekel, attól még ugyanúgy klassz, vagy jobban.
Előtte meg Charles-szal kávézom a pláza parkolójában és arról faggatom, milyenek az afrikai nők az ágyban, de ez egy másik történet, amiről majd máskor kerítünk szót.
*Ja, meg az idealizáló áttétem, nyilván.
Ma hét éves a blogom, szokásos nosztalgia, belgyógyászat gyakorlaton voltam, ahol sokat dolgoztam és rá akartak dumálni, hogy legyek inkább belgyógyász, hagyjam a bolondokat, Red Bull lighttal fogyókúráztam, internetes randioldalakon ismerkedtem, Mester utcai cselédszobát béreltem gyermekheverővel, és kedden Yes-koncert volt, szerdán Suzanne Vega. Pár hete véletlenül azon a belgyógyászati osztályon jártam és szembejött velem az akkori főnök, felismert és kedvesen üdvözölt, cuki volt, és pontosan ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan volt, mint hét éve. Fura volt, úgy értem, velem ezalatt eltelt hét év, viszonzatlan szerelmek, kékszemű fogorvosfiúk, különféle albérletek, görény menedzserfiúk, szakítás, házasság, két szakvizsga, phd, szemműtét, számtalan csecsemő a baráti körben, számtalan új barát, könyvek, New York, Kambodzsa, Koh Phanghan, mellékállások, blogok, külföldi ösztöndíjak, kaland, izgalom, plusz 4 kiló, ez meg ugyanúgy néz ki.
De ez még mind semmi, mert ugyan nem ezen a napon, de idén húsz éve írok naplót, ebből az első 13 év rendes papíralapú magánjellegű naplóírás volt, és azért basszus, húsz év. Az Egymás szemében c. naplóregényt olvastam akkoriban, és történt valami, amit le akartam írni, mert valahogy fontosnak tűnt, aztán így maradtam. Igazán nagyon remek dolog a naplóírás, kiváltképp szorongóknak, visszaolvashatod, hogy a rettegett történelemdolgozat / társasági esemény valójában simán túlélhető volt, nekem mindig az volt a benyomásom a régi naplóimat olvasgatva, hogy most komolyan, ettől azért nem kellett volna ennyire félni. Plusz az az érzés, hogy minden nehézségről tudom, hogy előbb-utóbb csak egy történet lesz a naplómban, valahol megnyugtató. A történeteimből tudtam összerakni magamnak, hogy én ki vagyok, és az jó volt, tinédzserkorban különösen jó tudni, hogy az ember kicsoda, de később se árt. A múltkor arról beszéltek a bloggerek a kocsmában, hogy ki szokott régi blogokba vagy naplókba beleolvasgatni, rajtam kívül senki, én viszont igen, nekem mindig ez segített az önazonosságban, hogy ne felejtsem el a sok mindenféle új környezetben és új hatás alatt meg csábító világnézetek mentén, hogy én igazából ki vagyok, és igen, ehhez simán elég az ember régi szavait olvasni, nem baj, ha azok csak ruhavásárlásról szólnak.
A pszichoterapeutám meg azt mondta anno, amikor végigolvastam két éve vagy mikor a régi naplóimat, hogy van az, hogy az ember, beleértve a gyereket is, szereti, ha egy másik ember figyelme meghatározza őt, ha figyelve van rá, és azzal, hogy amikor írtam a naplómat, tudtam, hogy később el fogom olvasni, és el is olvastam később, a saját "figyelőm" lettem, és a 14 éves isolde írhatott a 20 évesnek és a húszéves elolvasta. Hát, lehet, hogy ez nem hangzik túl értelmesen, de nincs kedvem pszichoanalitikus szakzsargonban elmagyarázni, attól nem lenne érthetőbb, mindegy, én értettem és szerintem eléggé így van.
A blog az persze más, sokkal felszínesebb, meg olvasók vannak, ami klassz, mert így nem írom le a kis lelkem belső rezdüléseit szavakkal papírra állandó jelleggel, és így egy kicsit meg tudtam tanulni, hogy a fontos dolgok csak úgy történjenek és ne legyen belőlük azonnal narratíva, azonnal szavakba öntött és agyonkategorizált történet, hanem alakulhassanak kedvük szerint és ne kelljen őket rögtön elnevezni. És ez jó. Pár hónappal ezelőtt egyszer azon gondolkodtam, hogy lassan ideje lenne a bloggerkedést is abbahagyni, de hogy úgy tényleg, nem szüneteltetni, hanem puszta kíváncsiságból kinyírni isoldét rendesen, és megnézni, milyen anélkül, mennyire volt ez nekem fontos, mennyire volt személyiségprotézis (ez milyen egy undorító szó), több időm van-e cikket írni, kevésbé lett-e történet a világ. De aztán Lucia a <neve elhallgatását kérő szereplő> házának körgangján lebeszélt erről, pontosabban kimentem vele dohányozni úgy, hogy idén be akartam fejezni a bloggerkedést, és visszajöttem úgy, hogy már nem akartam befejezni, és hogy a kettő között mi történt, arra nem igazán emlékszem.
Voltam ma a Szemészlánynál, aki a szemembe világított és azt mondta, jól vagyok. Klassz, mert az utóbbi időben azon szorongtam, hogy ugyan tavaly óta sok kis úszkáló izét látok, de mintha most több lenne, és sportolás után összevissza úszálnak, amit furcsa módon már annyira megszoktam, hogy alapból észre sem veszem, csak olyankor, amikor aggódom, hogy a helyén van-e a retinám. Helyén, szuper. Két igazán klassz szemésznek köszönhetem, aki észrevette, és aki megszerelte, és közben még kedvesek is voltak, szóval köszönöm.
Tényleg van némi apokalipszishangulata a belföldi híreknek, víz alatt az ország, az autópályák kezdenek szanaszét hullani. és a Budai Vár is félig összedőlt. Legyen nálatok törülköző.
Rájöttem arra az előbb, hogy hát persze, a Tudás. Hogy az természetesen nem igaz, hogy akkora rend(etlenség) van a fejemben úgy általánosságban, mint a lakásban, jól is néznénk ki, ellenben a tudás pontosan úgy strukturálódik a fejemben, mint a könyveim. Sokféle van, eléggé összevissza, csomószor előkerül valami, amiről azt hittem, nincs is meg nekem, illetve keresek egyet és nem találom, mert nem a polcon van, hanem bevittem a munkahelyemre, vagy az íróasztalomon van a stócban, vagy az éjjeliszekrény alsó polcán dekkol félig kiolvasatlanul, vagy a lakás tetszőleges más pontján, vagy Sopronban anyáméknál, vagy kölcsön van adva, vagy csak szimplán rémlik, hogy ez valaha megvolt, de már rég elveszett. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon melyik könyvben szerepelt az a mondat vagy idézet vagy bekezdés, amit tudok ugyan kívülről, de fogalmam sincs, hol olvastam és főleg ki írta. Esetleg felveszek egy könyvtárost házvezetőnőnek, és akkor majd egy délután arra érek haza, hogy tökéletes forrásmemóriával, átlátható interdiszciplináris összefüggésekben gondolkodom.
Úgy látom, nem vagyok túlzottan bloggerkedős fázisban, meg akartam írni, hogy egyes elrugaszkodottabb kollégáim elmélete szerint Trianon miatt vagyok pletykás (anno a soproniaknak viszonylag kevés információ birtokában arról kellett dönteniük, hogy melyik országhoz akarnak csatlakozni, és a kielégítetlen információéhség benne maradt a soproni kollektív tudattalanban, vagy valami ilyesmi), meg hogy voltam kontakttáncon, most épp ez a legújabb hobbim, éljen a nonverbális szelfreprezentáció, és a Tűzraktér meg milyen egy fura hely, valamint, hogy képalkotó vizsgálatok szerint agyunkban jutalomértékűnek számít, ha szép nőkről, klassz autókról vagy sok pénzről készült képeket nézünk, illetve a saját hibák külső attribúciója, vagyis amikor megmagyarázzuk, hogy nem is mi csesztük el adott dolgot-helyzetet, hanem valamilyen másik idiótának és/vagy a körülményeknek vagyunk az áldozatai. Ez tényleg milyen szép, már ismertem, csak most megint szóba jött.
Hogy milyen klassz volt lejönni az áramszünet miatt vaksötét néptelen tízemeletes ház lépcsőházában és arról fantáziálni, hogy mi lesz, ha végtelen számú emelet és forduló van és csak megyek lefelé és lefelé és lefelé, míg ki nem fogy a világítós kulcstartómból az elem.
Hogy állandóan az van, hogy sok egymást követő pszichoterápián és a laikus valóságban is sok egymást követő ember elmondja, hogy értéktelennek érzi magát meg rosszabbnak a többinél, és ez egyébként miért jó nekünk meg honnan ered és miféle evolúciós haszna van a negatív önképnek? Egyáltalán mióta foglalkoznak az emberek ezzel ilyen mértéktelenül, hogy önértékelés, régen is ez ment? Ó, nem tudtam elsőre tüzet csiholni a kovakővel, csúnyán nézett rám az a pávián, nem vagyok olyan értékes, mint a szomszéd ősember? Mióta, és főleg, miért ekkora issue az önképem? Rendben van, azt én értem, hogy fontos, hogy ne legyek totál értéktelen a törzs számára, mert akkor esetleg otthagynak a bokorban a kardfogú tigrisnek vacsorára, de ez a cizellált huszonegyedik századi nyünnyögés, hogy tökéletesen normális emberek tökéletesen indokolatlanul szenvednek amiatt, hogy nem érzik magukat értékesnek, erre most miért van szükség? Kinek jó ez? Ez kinek az érdeke? Ki áll emögött?
Ezen a héten (ez az ötödik hét) csak egyszer voltam edzeni, mert minden este későn feküdtem le és minden reggel szakadt az eső (vegyük észre a külső attribúciót, én ugyan nem vagyok lusta vagy fegyelmezetlen, a körülmények okolhatóak, már érzem is a dopamint a nucleus accumbensemben), de még nem estem pánikba, az pedig direkt jó, hogy hideg van, mert így hordhatom a Zsuzsi nénitől örökölt klassz türkizkék átmeneti kabátot júniusban.
Megint nem mentem Sopronba, ezúttal az időjárás miatt, ellenben legalább kitakarítottam a lakást, manikűröztem a körmömet, kozmetikáztam a cikkemet, elkezdtem válaszokat írni a másikhoz, átmentem az edzőterembe, bevásároltam, kimostam, sütöttem provanszi csirkét, lemostam a tűzhelyet*, elmosogattam százezer edényt, netezgettem, kivasaltam a ruhákat, azalatt végignéztem a Neverwhere BBC-minisorozatot**, áthúztam az ágyat, megöntöztem a virágokat, átmentem még egyszer az edzőterembe, olvastam a szociális kognícióról, megmostam a hajam, meghallgattam az új The National-lemezt, valamint befőztem eperlekvárt***. De nyugalom, a lelkem mélyén elveszett kislány vagyok.
*Ez olyan rövidnek tűnik így leírva, pedig egy és fél Madonna-CD-időtartamban kell gondolkodni.
**Több mint 170 perc, és ebből valamelyes képet alkothatunk a vasalnivaló mennyiségéről is.
***Bár nem a hagyományos módon, hanem Dr. Oetker zseléfix-szel, ami köztudottan a gyengék menedéke.
Update: ja, és készítettem joghurtot is a joghurtkészítő gépemmel, natúrt és barackosat, tök jó lett. Az élet egy folyamatos örömforrás.
Rávettem magam nagy nehezen, hogy meghallgassam az új The National-lemezt, mertugyanis annyira szeretem a Boxert (az az előző), hogy annál csak rosszabb lehet nyilván. Nem olyan rossz. Kevésbé lendületes, kicsit egyforma, de asszem ki lehet bírni. Jönnek Európába is turnézni idén, menjetek.