Wants to be a hunter again

Változó mértékben* idegbeteg vagyok a munkahelyem miatt, frusztráció van meg szegénység meg stressz meg bizonytalanság, nekem ez nehéz, én nagyon stramm vagyok meg strapabíró, és bizonyára öregszem, de nekem ez túl nehéz, én ezt nem bírom ki, hogy be kell jönnöm a szabadnapomon és hogy harminckét évesen pár ezer forintom van hó végéig, én nem bírok elviselni több beszólást meg több falbaütközést meg még több nehézséget.

És akkor még rajtam van teljesen a Szabadságvágy is, egész ősszel, mégpedig az a fajta, ami megboldogult lánykoromban párkapcsolatokban szokott rám törni nagyjából függetlenül a kapcsolat minőségétől. Úgy tűnik, a párkapcsolati aspektusát ennek valahogy kinőttem (hála a jó istennek), de magát a jelenséget nem, nekem nem csak az a bajom, hogy jelenleg rosszul érzem magam itt, hanem az is, hogy megőrülök valami Változásért, én megőrülök a szabadságomért, én kint akarok lenni a világban, új dolgokat akarok tanulni és csinálni új helyen, új, új vizekre, nagy, szűzi vizekre, én szörnyen félek az újdonságoktól és pontosan arra a fajta félelemre vágyom. Én megőrülök, ha még egy reggel azzal kezdődik, hogy fel kell szállnom a megszokott békávéra és bevillamosoznom a megszokott helyre, esküszöm, meg fogok bolondulni, és nem, ezen nem segít, hogy minden nap új "kihívás". És még örülök is ennek az érzésnek, bár régen is mindig mindenki mondta, hogy ez nem normális, mert ez hiszti, mert kitartani a normális, meg biztonságosan kötődni a normális, de egészen őszintén én titkon mindig is szerettem magamban a szabadságvágyat, most már bevallhatom, én szeretem, hogy ilyen vagyok, nekem ez tetszik, nincs jelentősége a végkifejletnek, hogy mikor maradok, mikor megyek, most épp úgy döntöttem, hogy maradok még egy meghatározott ideig**, csak maga az érzés, az nagyon kellemesen ismerős.

*Most e percben pont nem, de most hétvége van és sütött a nap és voltam masszázson és olvastam kettő darab tök érdekes cikket a perspektívaváltásról.

**Pontosan addig, amire majd utólag azt fogom mondani, hogy az az utolsó pár év már nagyon nem hiányzott volna, hogy sokkal előbb el kellett volna jönni, és hogy az már csak szenvedés volt, de nem lesz igazam, mert ezek az időszakok nagyon is szükségesek.

Hétévenként egy szabad, fizetett év

Meg azon gondolkodtam, olvasva itt (konkrétan itt meg itt) a pályakezdő orvosbloggerek burnout-járól, hogy én mondjuk ugyan valóban kissé depressziós voltam pályakezdéskor (egy olyan osztályon dolgoztunk, ahol szinte csak demens nénik voltak, fél évig nem láttuk a napot, mert minden nap este jöttünk el, egy csapodár menedzserrel jártam, aki folyamatosan csalt és elégedetlenkedett velem, és egy albérleti szobát béreltem az újpesti panelban, ó, azok a régi szép idők, meg hát a szerepváltás alapból depresszív), de kiégett az asszem nem voltam.

Vannak ilyen pillanataim, például tavaly novemberben használtam a Maslach burnout kérdőívet, és akkor én is kitöltöttem, hát kicsapta a mutatót a maximumon, de akkor is volt rá okom éppen (jutalomhiányos szindrómám volt és buborék volt a szememben), és mire hazajöttünk a nyaralásból, már nem voltam kiégett semennyire. Idén tavasszal történt az, hogy épp el akartam menni HR-esnek, mert valaki mesélte, hogy a valakije orvosból lett HR-es és havi 800 nettót keres, én meg tök jó HR-es lennék, közben elkezdtem olvasni Richard Bentall: Madness explained c. könyvét, ami valamelyest ráadásul épp antipszichiátria, utaztam a villamoson, és a kilencedik oldalon tartottam, amikor egyszer csak rádöbbentem, hogy áh, ugyan már, nem megyek én sehova, engem ez még mindig túlságosan érdekel. Otthagyni a pszichiátriát, who am I kidding. Semmi extra nincs amúgy a könyv kilencedik oldalán, a csávó visszaemlékezik, amikor fiatal pszichológus volt és valami skizofrén mamikat interjúzott egy elmeosztályon.

Mindezzel meg csak azt akarom mondani, hogy pontosan most lenne szükségem a kiégésprevencióban ajánlott hétévenkén egy év fizetett szünetre, adjatok pénzt, meg még azt, hogy végülis ha még ma fullra totálba kiégek, akkor is volt nyolc jó évem, amikor minden nyafogás ellenére szerettem a szakmámat és megvolt hozzá a lelkesedésem, és ez azért még mindig viszonylag szerencsésnek mondható.

Egyéb akut és átmeneti nyafogás

Már megint különféle emberek neheztelnek rám, hogy nem foglalkozom velük eleget. Story of my life.

Főleg cicák

Igen, képes vagyok kétszer három órát vonatozni, hogy a kettő között négyet gyalogolhassak az erdőben, meg ehessek előtte meg utána Dömötöri gesztenyés kiflit. Brennbergben vannak cicák is, többnyire nagy beleéléssel egymással harcolnak, engedik magukat simogatni, fotózni már kevésbé, de azért: képünkön.

Ugyanazt a kört csinálom, mint a múltkor, mert végig akartam menni úgy is, hogy már nem minden lépésnél a jelzést kell nézni, hanem tudom az utat, meg amúgy is mások a színek. Brennbergbánya-Asztalfő-Fehér úti tó-Görbehalom, 15 km, négy óra, amiben benne van fél óra pihenő. Még a múltkor láttam egy eladó nyaralót a tónál, 5,5 millió forintért árulták, villany volt hozzá, víz nem volt, és azon gondolkodtam, hogy basszus, azért ez nem egy elérhetetlen álom, és nem igaz már, hogy soha az életben nem lesz nyamvadék öt millám egy fúrtkutas nyaralóra a fenyők alatt, és de igenis lesz. Nem ez, és nem most, mert ezt már eladták, már nincs kinn a tábla és felújítás kezdődött rajta, meg most épp nincs 5 millám, hanem valamikor az életem folyamán, lehetőleg vezetékes vízzel, valahol a Soproni-hegység területén. Figyeljetek csak.

Igen, részben azért járok az erdőbe sétálni, mert addig is csend van és nem szól hozzám senki. Bár csend éppen ezúttal nincs, mert nagyon hangosan fúj a szél, de, értitek.

Mert érzem, mindenféle gond van most a fejembe

Rengeteg hátránya van annak, ha az ember elmúlt harminc, a fogorvosom szerint például minden nap ajándék, a múltkor a sminkes csaj pedig huszonöt percen keresztül beszélt rettenetes ráncokról és vízhiányos bőrről, ami már csak rosszabb lesz és sminkkel sem lehet eltakarni stb, de vitathatatlan és nyilvánvaló előnye például, hogy nyugodtan lehet ökörködni. Persze, lehet, hogy nem általános szabály, mindenesetre én tizen- meg huszonéves koromban úgy mentem bulizni, hogy igyekeztem jól, esetleg dögösen kinézni és vicces, nőies, ám egyben cool benyomást keltően viselkedni, ennek szerencsére vége. Valami ilyesmin elmélkedtem bölcsen, miközben Sarah Connornak* öltözve a kilencvenes évek magyar slágereire (mint például Hip Hop Boyz, ld cím) táncoltam a halott floridai rendőrnek, vörösiszap-katasztrófának és Hoffmann Rózsának öltözött barátaimmal, meg Batmannel és a fogorvostól jött lánnyal adtuk elő az immár hagyománnyá vált Macarena dance-t.

Lucia csinált levágott ujjra hasonlító sütiket meg véres agyat, a fiúk hoztak egy csomó jégkrémet meg fura japán édességet, és volt a belül véresnek imponáló muffin is, azt nem tudom, ki hozta. A kedvenc részem az volt, amikor kint dohányoztunk Batmannel, a Fekete Özveggyel és a Kékhal Állú Herceggel  (aki néha érhetetlen módon fel-le vett egy sikolyálarcot), és arról beszéltünk, hogy vajon milyen zene, stílus vagy divat fémjelzi a 2000-2010-es évtizedet, amiről majd később is fel lehet ismerni, hogy ó, azok a '00-s évek. Eleinte a webkettőnullával, twitterrel meg multiplayer móddal jöttek, aztán előkerült a pápa, Fidel Castro meg a Ludditák, ekkor elkezdtem kiabálni, hogy stippistop, jövőre én öltözöm zombi Cseh Tamásnak, mire a férjem meg az L. nagyon hirtelen és nagyon röhögve improvizáltak valami kicsit követhetetlen freestyle rap-et arról, hogy a zombi, a Trabant kombi, a kombiné, Antigoné, anti-ganéj, és akkor azt mondtam nekik, hogy gyerekek, amit most csináltok, ahhoz a legtöbb embernek extasy-t kell szedni, ők pedig spontán azt felelték, hogy ami neked egy zacsi eki, az nekem az achie, öcsi.

Egyébként nagyon jó volt Sarah Connornak öltözni, pont úgy éreztem magam, mint pár évvel ezelőtt a hippi-jelmezben, hogy nem beöltözöm valaminek, csak felszabadítom az amúgy is bennem élő idegbeteg militarista akcióhősnőt, a többiek meg is dicsértek, hogy kongruens vagyok meg illik hozzám, csak azt a géppuskát tartom néha ügyetlenül. Olyannyira önmagamnak éreztem magam, hogy amikor odafelé útbaigazítást kértünk két csávótól, akkor pár másodpercig nem is értettem, miért röhögnek, és csak később esett le, hogy épp most lépett oda hozzájuk Batman meg Sarah Connor és kérdezték meg, hogy hol a Szezám utca.**

*Egy héttel ezelőtt, játékbolt.
isolde: - Jó napot, géppuskát szeretnék.
Néni: - Ott vannak.
isolde: - De itt csak fénykard van.
Néni: - Más fegyverünk nincsen.

**Az utcanevet személyiségi jogok miatt megváltoztattuk, de az eredeti is vicces.

Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy

Szombaton este meg (a férjem dolgozik) felhív Charles, hogy megyek-e Ludditák búcsúkoncertre, nem is tudtam, hogy feloszlanak, de persze, ha így, akkor megyek. Azon röhögök, amíg egyedül lófrálok a Gödörben és várok Charlesra, hogy á, kicsit sem vagyok a szokásaim rabja, basszus kezemben sörösüveggel sétálgatok és megnézegetem a ruhatár pultján meg a koncertteremben a fal mellett a földön üldögélő embereket, hogy kit ismerek közülük, és nem azért, mert mindenkit ismerek a pesti éjszakában, hanem mert Sopronban töltöttem a tinédzserkoromat, ahol lement az ember a Micsoda Buliba, ahová mindig ugyanazok az arcok jártak, tehát teljesen jogosan nézegetted végig a fal tövében boroskólázó népet.

A Ludditák Johnny Rotten-idézetekkel fűszerezve elmondják, hogy azért oszlanak fel, hogy jövőre újra összeállhassanak egy koncert erejéig tízmillió forintért, aztán lenyomják az ismert számokat, mindketten Marie Antoinette-nek öltözve. A mai fiatalok mellettem az első sorban végigfotózzák a telefonjukkal meg videózzák a fényképezőgépükkel, úgyhogy gondolom, minden pillanatot meg lehet majd találni a szokásos videómegosztó szájtokon. Nem annyira vidám és lendületes koncert, mint a fesztiválokon, de azért jó, lehet rá ugrálni, van benne Sinya is, meg Buppa, meg Britney Spears. Dumálunk kicsit Titanillával a ruhatárnál (volt egy időszak, amikor együtt dolgoztunk, és ma már nagyjából senki nem dolgozik ott a munkahelyemen abból a csapatból, ó, a boldog békeidők). Engem cédéről mindig rendkívül idegesített a Ludditák, koncerteken meg imádtam őket (például ekkor meg ekkor), szóval igen, én különösképpen sajnálom, hogy nem lesznek koncertek.

William Tell Me About

A mozgásterápiás csoportomban van egy lány, aki fonott kosárban hordja a dolgait egy ideje. Füzeteket, könyveket meg melegítőruhát kell hozni az órákra, és nekem nagyon tetszik, maga az, ahogyan szimbolizálja a Stern és Kohut-könyvekkel teli fonottkosár a modern női lét nezehen megragadható összetettségét, és igazából tök jól néz ki és hónapok óta szeretnék én is egyet. Ruhákat úgyse vehetek a fogadalmam miatt, de a fonottkosár az aztán végképp nem ruha.

Úgyhogy némi alvásmegvonással járó ügyeletet követően elmentem fonottkosarat meg kókusztejet venni a nagycsarnokba, meg bementem az ázsia shopba, és te jó ég, mennyit jártam én oda régebben. Egyetem alatt, amikor találkoztam Stockholmban a két vegán brit lánnyal, ők azt magyarázták, hogy a vega emberek másmilyen temperamentumúak, mint a húsevők, és ők tényleg másmilyenek is voltak, nyugisabbak, csendesebbek, aztán hazajöttem és úgy döntöttem, na, ezt kipróbálom. Két évig vegetariánus voltam kísérletképpen. Persze, placebo-kontroll hiányában így utólag elég nehezen meghatározható, hogy most vajon tényleg nyugisabb, derűsebb, hippibb voltam-e, mint steak nélkül, ki tudja, mindenesetre legalább szórakoztathattam magam az érdekes ételekkel, vörös lencsét ettem meg füstölt tofut meg mindenféle extra dolgokat az ázsia-shopból már akkor, amikor az még nem volt divat. A koleszostársaim néha idegenkedtek, néha kíváncsiskodtak, Göri meg általában kiborult a tejszínes rooibushtól meg a tofupástétomtól. Tényleg, lehetett kapni ilyen magyaros ízű tofupástétomot, meg tök jó hummuszt is olcsón, ezeket mostanában nem látom.

Amikor elkezdtem dolgozni, akkor egyúttal visszatértem a húsevésre, de azért volt egy időszak, amikor attól még sokat jártam a nagycsarnokba. Munkaidő után. Mert rezidenskoromban el tudtam jönni a munkahelyemről úgy, hogy az ötig nyitvatartó nagycsarnokba még bőven odaértem vásárolgatni, szőlőt, sütőtököt és női magazinokat venni, kettesvillamosozni, és női magazint lapozgatni őszi napfényben a kettes villamoson. A kettes villamost különben a Rönétől tanultam, aki a szobatársam volt és el szokott menni városnéző-villamosozni. A 19-es meg a 2-es azok, de nekem a 19-es nem jön be annyira.

Szóval vettem fonottkosarat, vettem bele kókusztejet, csilliport, csilliszószt, szójaszószt, rizstésztát, korianderlevelet meg forraltbor-fűszerkeveréket, aztán megkerestem a kettes villamos jelenlegi megállóhelyét (komoly nehézséget okozott), őszi napfény, Dunapart, sirályok, Gellérthegy, nézegettem az InStyle-ban a képeket, rájöttem, hogy már megint megfeledkeztem átmenetileg az életnek arról a részéről, ami örömet okoz, örültem. Az ősz az már csak ilyen, ősszel minden további nélkül átmegyek Myreille-be és az élet olyan apró örömeire vagyok hajlandó rácsodálkozni, mint folyón megcsillanó napfény meg a fahéjas kávé tetején tejhab. Meg hogy háromféle tört csillit lehet kapni, mag nélkülit, és magosat 1-3 mm-es, illetve 3-5 mm-es részecskemérettel.

Később elmentem a Bamboo Nail Spába, mert volt az InStyle-ban kedvezményes kupon, és ráébredtem, hogy a munkahely-karrier-önazonosság-krízisemet remekül orvosolja majd egy luxuskörnyezetben végzett manikűr-pedikűr távolkeleti illatú lábradírral és melegített törölközőkkel. Egyszerre két csaj csinálja, az egyik a lábadat, a másik a kezedet, persze, egy vagyonba kerül. A címben szereplő körömlakkárnyalatot választottam (igen, a körömlakk színének az a neve, hogy William Tell Me About, az OPI Swiss kollekciójából van) és azon gondolkodtam, nyilván a távolkelet-illatú lábradír meg az ázsiashop hatására, amikor tavaly Bangkokban manikűröztetem pont tizedennyi pénzért, mondjuk nem is volt ekkora körömlakk-színválaszték. Nekem az a szuperképességem, hogy kiválóan és nagyon valósághűen oda tudom magam képzelni bárhová, úgyhogy azzal szórakoztatom magam, amíg a csajok a körmömet polírozzák, hogy tavaly december 5 van és Bangkokban vagyok. A Kao Sanhoz közeli kis mellékutcában sétálok, a férjem fennmaradt a hotelban, mert ma érkeztünk és még nem heverte ki a jetlaget, de én nem vagyok álmos és basszus itt vagyuk, le kell mennem mászkálni. Nincs durván meleg, ilyen 30 fok körül, persze, kosz van, meg utcai árusok, használt könyv, használt hátizsák, pad thai, trikók, buggyosnadrágok, fülbevalók, narancslé. Simán benne van a top 10 dolog az életben-ben a Bangkokban utcánvásárolt félliteres nagyonvalódi kicsit mandarinízű hideg narancslé.

Ez egy ilyen masszázshely a kis utcában, ki van írva, hogy manikűr és pedikűr együtt 200 baht (1200 forint kb.), és én végülis ráérek. Le kell venni a papucsodat, mint minden thai házban, úgyhogy mezítláb közekedem odabent, piros szoknyában vagyok és pántos trikóban, a thai kicsaj egy amerikai nő lábát csinálja épp, addig adnak zöld teát. Pirosra lakkoztatom a lábkörmömet, kicsit kimegy a vonalból mindenütt, de a legkevésbé sem izgat. Utána flangálok tovább, bemegyek netkávézóba, megnézem a mailjeimet, elolvasom valahavolt kedvenc Főnököm emailjét, aki közli benne, hogy felmond és elmegy máshová, mérgemben veszek a Kao San Roadon egy ruhát meg hat pár fülbevalót. Nagy karikák, bordó, törtfehér műanyag, meg fa meg fém, a nyaralás alatt némelyiket felveszem, az egyik fém vizes lesz és be is rozsdásodik még Koh Phanghanon. Itthon aztán már soha többet nem veszem fel őket, később pedig mindet elajándékozom a bloggerlányoknak az évi rendes ruhacserén Zsuzsi Néninél. Az utazás végén, amikor Kanchanaburi, Koh PhiPhi és Phanghan után megint Bangkokban vagyunk, még elmegyek a manikűrös helyre egy utolsó thai masszázsra, az összes valahavolt masszázsom közül ez a legfájdalmasabb, agyonkínoz a csaj, persze, utána jó, este meg Anikóékkal vacsizunk, akik most érkeztek, Singha beert iszom a Ban Sabai előtt, van karácsonyfa is.

Szóval ezeket csinálom képzeletben, amíg a csajok a körmömet, aztán még egy csomót mászkálok meg ügyintézek a városban, többször túlmegyek véletlenül a villamossal meg leejtek dolgokat, de három óra alvás után tőlem nem lehet mást várni. Amúgy én komolyan nem értem ezeket a sebész csajokat, mert oké, engem felébresztenek éjszaka, simán átmegyek konzíliumba, beszélgetek a beteggel, írok véleményt, javasolok gyógyszert, visszafekszem, de ezek hajnali háromkor még nekiállnak hasi műtéteket operálni. Én nem tudnék hajnali háromkor operálni, az tutifix. Vagyis gondolom tudnék, csak sírás lenne a vége.

Ma meg dolgozom a remélhetőleg leendő mellékállásomba, meg green curryt főzök, tavaly vettük hozzá az MBK-ban a fűszerkeveréket. Az is egy jól elköltött 10 baht volt.

Ahol tud, segít

Szakmai kongresszus szervezésébe dumálok bele.
- Mert az lenne a jó, ha meg lehetne hívni a pszichológusokat, a betegszervezeteket, a nővéreket, a másképp gondolkodókat, és kialakulhatna végre párbeszéd.
isolde: - Jó, de akkor ki az ellenség?
- ??
- Ha összehaverkodunk a betegekkel, a nővérekkel, a pszichológusokkal meg a forradalmárokkal is, akkor ki marad, ki lesz az Ellenség?
- (kissé értetlenül) Senki, ez a cél.
- A világbéke?
- Igen.
- Akkor hívjuk meg mindezeket, és aztán nyomassunk extasyt az ivóvízbe.
- Jó.... de mi van, ha valaki pszichotikus lesz tőle?
- ... Antipszichotikumok?

Főleg Stockholm-szindróma

Az abúzív kapcsolatokra általában az a jellemző, hogy a bántalmazó (legtöbb esetben férfi) elhiteti a bántalmazottal (legtöbb esetben nő), hogy az valójában egy alkalmatlan nyomoronc, aki semmire sem elég jó, nem tudja ellátni a feladatait, és ő (a bántalmazó) az egyetlen, aki el bírja viselni, de a Külvilágban Egyedül nyilván semmi esélye nem lenne. Jellemző még ezenfelül az is, hogy a bántalmazott szereti, esetleg csodálja a bántalmazóját, hiszen tőle kapja a verést, de a kaját is, ez segít valamennyire elviselni a mostoha körülményeket. És akkor van még az a fajta ciklikusság, hogy amikor már elviselhetetlen a bántalmazás, és a szegény nő ott tart, hogy lesz, ami lesz, összepakol és szerencsét próbál a külvilágban, akkor a férfi hirtelen bűbáj kedves lesz, kicsit nem veri meg, esetleg még szereti, dédelgeti, fogadkozik is.

Azért jutott eszembe mindez, mert amint eljutottam odáig, hogy én bazmeg nem fogok hatvanévesen a vonat alá ugrani, hanem ha kell, az egészségügyet is itthagyom míg nem késő, erre bejöttem reggel a munkahelyemre és közölték, hogy adnak pénzt, meg egy feladatot, ami nagyon tetszik és majd még azért is adnak pénzt. Na persze. Esetleg még kéne egy kicsit fogadkozni is, hogy szívem, megváltozom, mostantól minden másképp lesz, csak, hogy teljes legyen a kép.

Főleg genetika

Van itt ez a jelenség, hogy fél-egy dl tömény égetett szesz (esetünkben Grey Goose vodka) fogyasztása után biztonsággal rájövök, hogy hiszen tulajdonképpen minden rendben lesz.

És még

isolde: - Ja, de ehhez az álláshoz feltétel egy év szakmai tapasztalat azon a területen, nekem az nincs.
Húgom: - Naaéés!!! Van magassarkúd.

És még

isolde: - Ja, de ehhez az álláshoz feltétel egy év szakmai tapasztalat azon a területen, nekem az nincs.
Húgom: - Naaéés!!! Van magassarkúd.

Fogadj örökbe biokémia jegyzetet

Ha kellenek valakinek ingyen elvihető Sotés jegyzetek, főleg biokémia, mikrobi, biofizika, közeg, meg valami egészségügyi adminisztráció c. bullshit, akkor írjon, emailben küldök részletes listát. Mindegyik alá van húzogatva és legalább 10 évesek, nem tudom, milyen gyakran adnak ki újakat ezekből. Ha sokáig nem jön senki, akkor megy a cicáknak. Ugyanitt tehetséges, kitartó, humanista, szakmáját szerető pszichiáternő jól fizető állást keres.*

Az egyik jegyzetben találtam egy fecnit, amin napocska volt, Ex rajzolta tanulás közben még a kilencvenes években, az van ráírva, hogy "Még egy picit na!! De azért ne vidd túlzásba, árt a szépségednek." Hát a szépségemnek tutira megártott.

*Igazából nem keresek még állást, csak viccelek, de ezt most nem tudtam kihagyni.

UPDATE: úgy tűnik, gazdára leltek a könyvek az egy Egészségügyi adminisztráció jegyzet kivételével, ha kell valakinek, írjon.

Nekem ebből elegem van

Minden egyes emailben újabb feladat van és csak olyanok hívnak fel, akik feladatot adnak. Egy másik országba akarok költözni. Álnéven.

Ezért tart itt ez az ország

Azért amikor interjúzom a következő mellékállásomra, és a (külföldi) csávó megkér, hogy mondjak pár szót a background-omról, és elmondom, hogy ja, hát van ez a kórházi munkám, meg néha ügyelek, meg van két szakvizsgám, meg a PhD-m, meg a magánrendelésem, és szeretnék azért még pluszban önöknél némi rabszolgamunkát végezni pénzért, akkor egy kicsit tartok tőle, hogy pofán röhög. Kíváncsi leszek, mi lesz ebből.

Too much I already told

És akkor azon gondolkodtam, minek öltözzek be lucia halloween-bulijára, vagyis mi olyannak, ami szexi és/vagy ijesztő és amihez nem gáz, ha karikás a szemem, ideges, fáradt, gondterhelt és nyúzott vagyok, aztán kitaláltam azt a jelmezt, amihez direkt előnyös.

Love makes the world go around

És amikor az előadó befejezte az előadást, akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy a hozzászólásoknál felszólalok és azt mondom, hogy köszönjük még egyszer az izgalmas és gondolatébresztő előadást, és mondott egy nagyon fontos dolgot, amit szeretnék külön kiemelni, nehogy elkerülje a kollégák figyelmét - itt a hallgatóság felé fordulok, szúrós, átható tekintettel rájuk nézek és szótagolva folytatom - hogy "ha utáljuk egymást, akkor nem tudunk másokon segíteni".

The darkest times

Húgom: - Ma úgy döntöttem, felmondok.
isolde: - Jé, én is pont ma gondoltam, hogy felmondok.
Húgom (röhögve): - Ja, persze, és mit fogsz csinálni, tujákat pakolsz?

Ugyanaz a nyafogás

Akárhogyan is nézzük, az elmúlt évek kutatásai többszörösen alátámasztották, hogy az általános közérzetem fordítottan arányos a munkahelyemtől való kilométerekben mért távolsággal. Függőlegesen is működik, attól is jobban vagyok, ha bemondják, hogy elértük a repülési magasságot.

Attól vagyok frusztrált, hogy ügyesen összeírtam a teendőimet (különben egyre szofisztikáltabb módszereim vannak, self-organized vagyok, mint az istennyila), és a jövő heti teendőim nem férnek bele a jövő hétbe. Nem a munkaidőbe, hanem úgy egyáltalán a hétbe. Az isten verje meg. Én annyira szeretek hatékony lenni, és már nem is emlékszem, mikor lehetett itt utoljára az az érzésem, hogy valamit rendesen megcsináltam. Hogy "na, ez készen van". (Amúgy de, konkrétan emlékszem arra az időszakra. Klassz volt.)

Kedvenc felnőtt hobbijaim: 1. gyaloglás (elindulsz A pontból, odaérsz B pontba, eléggé megadja a hatékonyság érzését), 2. sütés (először csak liszt van ott meg tojás, aztán sajttorta, szintén), 3. irigykedem az L.-re, mert egyszer egy évig az volt a munkája, hogy tujákat pakolt teherautóra.

Akármikor elmegyek szabadságra vagy bárhová máshová, azonnal rájövök, hogy hé, én nem is egy tehetetlen, idegbeteg, szétszórt liba vagyok, hanem egész használható.

Az ivóvízben lehet valami.

Főleg interdiszciplinaritás

Én nagyon szeretem a különböző tudományterületek és megközelítések kreatív keveredését, de azért amikor a Pszichiátriai genetika kongresszuson a "Pszichózis és nyelv - Crow kérdése* újrafogalmazva" című előadáson az előadó a második diától kezdve végig Lacanról beszél, a szimbolikus rendről meg a szubjektumról, nulla genetikáról, hanem arról, hogy a tudattalan úgy strukturálódik, mint a nyelv, akkor még én is meglepődöm.

*Hogy tudniillik a nyelv kialakulásához szükséges féltekei aszimmetria az agyban közös genetikai eredetű-e a skizofréniával, magyarul a skizofrénia az az ár, amit az emberiség a nyelv kialakulásáért fizetett.