Meg azon gondolkodtam, olvasva itt (konkrétan itt meg itt) a pályakezdő orvosbloggerek burnout-járól, hogy én mondjuk ugyan valóban kissé depressziós voltam pályakezdéskor (egy olyan osztályon dolgoztunk, ahol szinte csak demens nénik voltak, fél évig nem láttuk a napot, mert minden nap este jöttünk el, egy csapodár menedzserrel jártam, aki folyamatosan csalt és elégedetlenkedett velem, és egy albérleti szobát béreltem az újpesti panelban, ó, azok a régi szép idők, meg hát a szerepváltás alapból depresszív), de kiégett az asszem nem voltam.
Vannak ilyen pillanataim, például tavaly novemberben használtam a Maslach burnout kérdőívet, és akkor én is kitöltöttem, hát kicsapta a mutatót a maximumon, de akkor is volt rá okom éppen (jutalomhiányos szindrómám volt és buborék volt a szememben), és mire hazajöttünk a nyaralásból, már nem voltam kiégett semennyire. Idén tavasszal történt az, hogy épp el akartam menni HR-esnek, mert valaki mesélte, hogy a valakije orvosból lett HR-es és havi 800 nettót keres, én meg tök jó HR-es lennék, közben elkezdtem olvasni Richard Bentall: Madness explained c. könyvét, ami valamelyest ráadásul épp antipszichiátria, utaztam a villamoson, és a kilencedik oldalon tartottam, amikor egyszer csak rádöbbentem, hogy áh, ugyan már, nem megyek én sehova, engem ez még mindig túlságosan érdekel. Otthagyni a pszichiátriát, who am I kidding. Semmi extra nincs amúgy a könyv kilencedik oldalán, a csávó visszaemlékezik, amikor fiatal pszichológus volt és valami skizofrén mamikat interjúzott egy elmeosztályon.
Mindezzel meg csak azt akarom mondani, hogy pontosan most lenne szükségem a kiégésprevencióban ajánlott hétévenkén egy év fizetett szünetre, adjatok pénzt, meg még azt, hogy végülis ha még ma fullra totálba kiégek, akkor is volt nyolc jó évem, amikor minden nyafogás ellenére szerettem a szakmámat és megvolt hozzá a lelkesedésem, és ez azért még mindig viszonylag szerencsésnek mondható.