Főleg cicák

A szabim során nincs időm Sopronba utazni, mert minden napra van valami program, intéznivaló vagy mozi, a rég kinézett panzióba hétvégére nincs hely, hétköznap a férjem nem ér rá jönni, meg ilyenek, úgyhogy egy napon úgy döntök, na jó, engem nem érdekel, lemegyek egyedül másfél napra holnap és kész. Felhívom a Muck Erdei Panziót kedden, foglalok egy főre egy napra szállást szerdára, bepakolok kullancsriasztót, térképet, két szendvicset és a Pszichoanalitikus gondolkodás történetét, a 10.10-es vonattal elmegyek Sopronba, és kigyalogolok a Muckra. Azért, valljuk be, 5 km gyaloglás egy enyhén emelkedő betonúton nem egy durva távolság még azoknak sem, akik nem túráznak. A soproniak (beleértve az anyukámat, a panzió pincérét és a másnap reggel érkező villanyszerelőket is) félelemmel vegyes tisztelettel, döbbenten méregetnek, amikor kiderül, hogy gyalog megyek. Ennek az az oka, hogy az ember nem megy ki a Muckra: a Muck hegy és a rajta lévő kilátó egészen a rendszerváltásig, azaz 1989-ig a határzár Ausztria felé eső részén helyezkedett el: magyarul olyan közel van a határhoz, hogy tilos volt civileknek ott tartózkodni. Emellett a Muckon katonai támaszpont is volt, ez három házat jelent, ahol a mucki örs állomásozott. Ők járőröztek a vasfüggöny mentén és vésték bele az út menti fákba a csajuk nevét, meg hogy hány nap van még hátra a szolgálatból.

Amikor megérkezem, a parkoló üres, bent az étteremben pedig egy pincérruhás srác egyedül eszik egy asztalnál. Mellette nagyon aranyos, foltos kis korcskutya szájában egy teniszlabdával téblábol és vágyakozva nézeget a hasábburgonya és fasírt felé. Amikor belépek, a srác megtörli a száját, és azt mondta:
- A szoba miatt, ugye?
Ad egy bejelentőlapot, amíg kitöltöm, befejezi az ebédjét (rettenetes a rohanás), aztán beírja a nevemet egy könyvbe egy táblázatba. Látom, hogy az oldalon lévő összes többi rubrika üres. Megkérdezi, mivel jöttem, hüledezik egy sort, megkérdezi, kérek-e vacsorát, hánykor kérem a reggelit, majd megmutatja a szobámat. Nagyon egyszerűen berendezett (ágy, asztal, tévé), nemrég felújított, szép kis szoba, erkéllyel. Kicsomagolok (kiveszem a hátizsákomból a tusfürdőt, a pizsamát meg a Pszichoanalitikus gondolkodás történetét), és lemegyek az étterembe egy kávéért. Meg egy palacsintáért. Meggyes-mákos. A teraszon ülök le, még mindig sehol egy lélek, leszámítva a szomszédos asztalon összegömbölyödve alvó cicát. A pincér srác gyengéden leveszi onnan a cicát, talán még nem biztos benne, mennyire leszek kötekedő vendég vagy ántsz-ellenőr. Később konzultál velem a délutáni sétautamat illetően, szemlátomást túl sokat tudok a környék turistaútjairól, úgyhogy gyanakodva megkérdezi, soproni vagyok-e. Megnyugtatom, hogy régen soproni voltam, de már 16 éve Pesten élek. "Ja, jó" - mondja. "Soproniak nem szoktak ide kijönni aludni."

Sétálok még egy 8-10 km-es kört, először elmegyek keleti irányba, mert ott még nem voltam, és tényleg ott vannak az izgalmas helyek, olyan magas és sűrű fenyves, ahol csak a fák legteteje zöld, a szemmagasságban lévő erdő vékony, csontvázszerű, barna ágakból és ugyanilyen tűlevélszőnyegből áll, amin tényleg hangtalanul lehet lépkedni. Van egy forrás is, meg egy csomó magasles, meg vaddisznó-élőhelynek alkalmas susnyások. A vaddisznóktól félek egy kicsit, de nem jönnek elő. Azután felmegyek a Várhelyre, mert ott jó a csí. Néhány biciklissel találkozom, általában drága ruhákban tekernek felfele, az egyik szalonnasütő helyen egy negyven-ötven év körüli párocska vadul csókolózik, egyébként pedig mindenhol virágzik a hárs, jó illatot lehel, oly édes a lég, hogy pillád le-lezárod. A mucki örs elhagyatott katonaépületei pont úgy néznek ki, mint valami kísértethorror-díszlet, fel is merül bennem, hogy basszus, egyedül leszek az egész házban itt az erdő legközepén (legközelebbi lakott területek: Sopron 5 km, Brennbergbánya 4 km), mi van, ha jönnek a zombik, fegyverem sincs, de aztán kiderül, hogy nyáron kint lakik a tulaj (egy velem egykorú fickó, az egyik barátnőm volt pasija haverjának a barátnőjének a volt barátja), a kis korcs kutya, egy hatalmas, nyugodt, és szemlátomást a légynek sem ártó bulldog, valamint négy cica. Két család vacsorázik az étteremben, a soproniak ugyanis ebédelni meg vacsorázni autóval ki tudnak jönni az idevezető, egy nyomsávos, kissé repedezett betonúton. Olvasok egy kicsit az erkélyen, néhány macska óvatosan megközelít, megeszem a szendvicseimet, alszom. Olyan csend van, hogy lehet hallani az ablakon keresztül az odakint zümmögő bogarak zümmögését.

Reggel háromnegyed nyolckor szintén sehol egy lélek, leszámítva az asztalnál ülő fekete macskát. Később felbukkan egy srác, talán a tulaj. A lekvár + péksütemény nevű reggelit választom kávéval, figyelmeztet, hogy a péksütemény esetünkben kenyeret jelent, valamint hogy mindjárt el fog menni az áram, mert most telefonáltak, hogy valamit szerelni fognak és áramszünet lesz 8-15 óráig. Gyorsan kérek még egy tejeskávét, bemegy készíteni, két perccel később elmegy az áram. Pont meleg a kávém. Fú, nem sokon múlt. Figyelmen kívül hagyva a magyar kullancsszövetség elnökének ajánlását (délelőtt 10 előtt és délután 4 után ne tartózkodjunk a természetben) elindulok a városba. Mindjárt az elején villanyszerelőkkel találkozom, akik az út mentén pakolásznak. Köszönök neki, hogy "jó reggelt", az egyik megkérdezi: "reggeli séta?" Mondom, igen, mire ő gyanakodva: "de nem Sopronig?!!". Mondom, hogy de. Furán néznek.

A Muck-ot hegynek nevezzük, mint ahogy a Soproni-hegységet is hegységnek, ugyanakkor valójában egyrészt csupán 522 m magas, másrészt a hegyet eredetileg Nyíresnek hívják és csak a lebontott kilátót hívták Mucknak. Nevét Muck Endréről kapta, aki a századfordulón volt Sopronban főerdész, és sok erdőrendezési projektje volt a környéken. A kilátótorony már nem létezik, szóval arra ne számítsunk, hogy felmegyünk a Muckra és lenézünk. A helyén épült menedékház még a rendszerváltást követően is, egészen 2006-ig a határőrség pihenőházaként funkcionált, civilek nem látogathatták. Néhány éve nyílt meg a volt pihenőházban a Moha Muck vendégfogadó, amely panzió és étterem. Hétköznap eléggé üres, ellenben hétvégén asztalt kell foglalni ebédidőben és július végéig nincs már szabad szobájuk. A mucki örs kísértetházainak a helyére magánkórházat szeretne építtetni egy befektető, amely miatt évek óta harcban áll a Védegylet egyesülettel / a várossal. A magánkórházzal önmagában még talán nem is lenne baj, de akkor nyilván ki kellene szélesíteni a jelenleg másfél méter széles kopott kis betonutat, amin jelentős autósforgalom közlekedne onnantól, be az erdő legközepébe. Utolsó információim szerint a befektetők állnak vesztésre, reméljük, hogy ez így is marad.

Képek innen és innen. Nem találom sehol a kis fényképezőmet, a telefonommal meg elég ócska képeket lehet csinálni, a cicák is milyen homályosak lettek.

Barbie of the undead and other stories

Tegnap arról beszélgettek mellettem az uszodában a kb. hatévesnek kinéző kislányok, hogy van-e hulla Barbie és zombi Barbie, és kár, hogy nincs. (Természetesen van, rögtön az első a listán.)

A férjem meg azt mondta, milyen különös egybeesés, hogy Ray Bradbury pont azon a napon halt meg, amikor egy nagyjából százévente ismétlődő, ritka csillagászati jelenség zajlott. Gondolom, megvárta a csatlakozást.

További nyafogás

Voltam tegnap Rupa and the April Fishes koncerten a műpában, klassz volt. Én tudok képzeletben is ugrabugrálni, nem zavart, hogy ülni kellett. Volt mellettük néhány számnál egy helyi vonósnégyes is. De a legdurvább persze az, hogy a csaj mindemellett orvos.

Az Anikó jutott eszembe valamiért a koncertről (szerintem azért, mert a csajnak a mozgása és az öltözködési stílusa is hasonlított rá), és hogy fiatal korunkban bennünk is megvolt ez a fajta zenére ugrálós életöröm az összes nehézség meg dráma ellenére, és hogy 17-18 éves korunkban gyakorlatilag minden szombaton hajnalig táncoltunk (vagy ameddig a szüleink elengedtek plusz két óra), és zenészekkel lógtunk, és milyen jó volt. Hogy tetszett volna nekünk akkoriban ez a zene.

Azt mondta Rupa valamelyik felkonfban, hogy az amerikaiak nem isznak és énekelnek együtt, biztos azért ennyi ott a gyilkosság, ami persze vicc, de az én életminőségemen jelentősen javítana, ha rendszeresen lehetne inni, táncolni és énekelni együtt. És nem, nem arra gondolok, hogy felveszem a szép cipőmet, elmegyek taxival az ötkertbe, elszopogatok egy mojitót négyezer forintért és megnézem, milyen színű szemüvegkeret a divat ezen a héten.

Pokolbéli víg napjaim

Olyanok vannak, hogy ügyeltem, aztán hazafelé jöttem reggel, gondoltam, hogy gyalog jövök, de esett az eső, aztán egy cigányasszony akart nekem jósolni, de én nem akartam, akkor még üvöltözött velem jó darabig, aztán egy pasas a metrón megmutatta a faszát, akkor rezignáltan leszálltam és megvártam a következő szerelvényt, aztán napközben inkább aludtam, meg hallgattam, ahogy a szomszédainkkal kiabál a lépcsőházban az alattuk lakó, hogy hangosak voltak éjszaka, amit ők tagadtak, aztán kimentem húgom elé a Ferihegy 1-re, ahol teljes rendőri készültség volt, kutyákkal, nem derült ki, miért, meg sorbanállás közben egyházi műveket énekelt egy kórus, kaptam húgomtól egy kabátot meg hűthető alvómaszkot (az alvómaszkra vagyok rákattanva újabban), aztán hazajöttem és csináltam fagyikelyhet dió, vanília és csoki carted'or, tejszínhab és csokoládéöntet felhasználásával, és megnéztük a Trónok harcát, aminek a végén Matt énekli ezt a dalt.

Ma meg dolgoztam, párszor összezördültem a Filozófussal szokás szerint (mondjuk ahányszor találkoztunk, annyiszor), és mielőtt még mindenkit teljesen kikészítettem volna magamat is beleértve, megkezdődött tíz napos szabadságom, amelynek során majd ügyintézek, mellékállásomban dolgozom, a mozgásterápiás vizsgára tanulok, és legfőképpen a fentiek miatt rinyálok, sajnáltatom magam és értelmetlenül internetezek, de először még ittam egy grépfrútos sört, meg elmentünk a pedikűröshöz, majd pedig ettünk egy csomó szusit és szasimit és ittunk japán sört, ami ugyanolyan, mint a magyar, csak drágább.

Egy konkrét kollokviumi vizsgatétel az egyetemen a kiégés és prevenciója, mint például megelőzésképpen jöjjünk el a munkahelyünkről a munkaidő végeztével és mélyedjünk el örömszerző tevékenységekben nem-orvos barátainkkal, és szerintem az, hogy grépfrútos borsodit iszom a húgommal a hatos villamoson, majd jelentős anyagi ráfordítással türkizkékre lakkoztatom a lábkörmömet és nyers halat eszem algával, az végülis örömszerző tevékenység egytől egyig mind.

Nem vagyok jól, utálom ezt a várost, na. De talán majd a hajójárat felvidít.

Világok harca

Török élelmiszerbolt. Elég feltűnően török, ajvár, szőlőlevél, csicseriborsó, tahini, zselé, meg egy hatalmas hentespult, amiben elképesztő méretű birkalábak vannak, befűszerezett darált húsok csevapnak, illetve néhány csirkemell. Eladók: egy nagy bajszos, töröknek látszó férfi, egy magyar nő.

Nyugdíjasnak látszó magyar néni: - Jó napot, abból a disznóhúsból kérek húsz dekát.
Eladónő: - Az nem disznó, birka. Adjam azért?
Néni (kételkedve): - Az nem disznó? Biztos?!
Eladónő: - Igen, az birkahús.
Néni (gyanakvóan): - És az jó a töltött paprikába?
Eladónő: - Hát, nem tudom.
Néni: - Jó, és akkor melyik a disznó?
Eladónő: - Disznóhús nincsen.
Néni (döbbenten): - Nincsen??? És mikor lesz?
Eladónő: - Nem lesz, itt nem árulunk disznóhúst, ez egy török bolt.
Néni: - Mi az, hogy nem árulnak?
Eladónő: - Ez egy török bolt. A mohamedánok nem esznek disznóhúst.
Néni (hitetlenkedve a csirkemellekre mutat): - És csirkét meg esznek?!
Eladónő: - Igen, csirkét esznek.
Néni (fejcsóválva el).

Az értékekről jót vagy semmit

Ezt olvastam:

Már a pszichoterápia általános elméletei és fogalmai is értékelhetetlenek.

Ez volt odaírva:

Már a pszichoterápia általános elméletei és fogalmai is értékterheltek.

 

Z55.90 Az oktatással és mûvelõdéssel kapcsolatos k.m.n. problémák

Na, van harmadik szakvizsgám is, jéj. Pszichiátriai rehabilitációból. Nem azért nem ujjongok, mert nem örülök vagy valami, csak ez nem volt valami különösebben nehéz vagy téttel járó vizsga. Legizgalmasabb része az volt, amikor Pomázon, mert ott volt a vizsga, rossz címre mentünk, mert a minisztérium által küldött levélben rossz címet írtak meg (egy máshol lévő, másik utcát és házszámot), és ott mondták, hogy itt semmi ilyesmi nem lesz, és szakadt az eső is, de aztán odaértünk persze időben a jó helyre.

Z72.80 Életstílussal kapcsolatos egyéb gondok

Mondjuk tanulnom kellene a holnapi vizsgámra, ehelyett netezek. Sajnálom, nem tudok tenni ellene, kiégtem. Ó, azok a régi szép idők, amikor az embernek még összeszorult a gyomra és felment a pulzusa vizsga előtt, meg nem tudott aludni meg rettegett.

Azután pedig majd júniusban levizsgázom a mozgásterapeuta képzésből, és ha azon átmegyek, akkor itt megállunk így 34 év után és befejezem intellektusom pallérozását és kizárólag a testem edzésével fogok foglalkozni. Vagy pénz keresésével. Vagy jó, akkor mostantól csak olyan dolgokat fogok megtanulni, mint jógapózok, hastánckoreográfiák, taichi gyakorlatsorok, túraútvonalak, szörpreceptek. De komolyan, semmi egyéb tanfolyam vagy vizsga vagy tudományos fokozat az életemben nincs betervezve.

Valamint nagyon izgulok, hogy tényleg jó legyen a BKV-s hajójárat a Dunán és lehessen bérlettel használni és legyen gyors és ne legyenek rajta sokan, és reggel járhassak hajóval iskolába dolgozni. Mennyire klassz lenne.

Dearest the shadows I live with are numberless

Basszus, most kellett megtudnom pilatesen, hogy Björk nem jön a Balaton Soundra. Pedig olvastam pár hete, hogy lemondta koncertjét hangszálbetegsége miatt, de azt hittem, az valami aktuális koncertje volt és júliusra biztos meggyógyul. Szomorú vagyok.

Azt írják a youtube-on, hogy ez a Hungarian suicide song, és hundreds of Hungarian people commit suicide while listening to this song. Hát nem tudom, én tíz éve pszichiátrián dolgozom, sok öngyilkost láttam, de egyik se említette a dalt. Mondjuk, igaz, hogy én sem kérdeztem meg, milyen zenét hallgattak, miközben nyomogatták ki a tartójából a harminc levél Xanaxot.

További trivia: angolul először Billie Holiday dolgozta fel a dalt, de a szegény amerikaiaknak túl pesszimista volt a szöveg (spoiler: magyarban az a vége, hogy meghal a csávó), ezért ugyan meghagyták az eredetit, de hozzáírtak még egy versszakot, amiben - nem fogjátok kitalálni - az illető felébred és kiderül, hogy csak álmodta a halálos befejezést.

Nagy előnye a munkahelyemnek, hogy gyakorlatilag nincs dress code, azaz a nagyon szexi cuccokon kívül bármit felvehetek. A kirakott mell és átlátszó csipke mondjuk szerintem nem helyénvaló egy kórházban, de ilyet is láttunk már. Igazából nem tudom, hol van a határ. Amikor a húgom kötött Ugg-jában mentem, akkor mindenki a lábfejemet bámulta megütközve a reggeli referál

Z58.8 A fizikai környezettel kapcsolatos egyéb problémák

My whole life, I saw nothing but roofs and steeples and the cellar door.

Red hot

Készítettem magamnak kimchit az alábbi videó alapján, és annyira brutálisan csípős lett, hogy nem bírom megenni. Vagyis, három-öt falatot bírok, aztán sírva fetrengek a földön, aztán elszántam eszem még három-öt falatot, majd tovább sírok.

Öregszem.

Jó ügy

Hát, nem hiszem, hogy a WWF-es übercuki hiúzkölykökkel tudnék versenyezni, de azért elmondom, hogy küldjétek az adó 1%-át a soproni Központi Bányászati Múzeumnak. Tavaly is majdnem be kellett zárni, mert nem volt pénz, ez így nem mehet tovább.

Nem az a kérdés, hogy mi a kérdés

Jól van, nem bírom tovább, válaszolnom kell a keresőkifejezések között felbukkanó kérdésekre, nem bírom tudatlanságban hagyni a népeket, meg néha annyira jó kérdések vannak. Az utóbbi néhány (kb. 2) hétben ezekkel találtatok az oldalamra.

1. Tudomány-e a pszichiátria?

Nem, ezt így nem mondanám. A pszichiátria az egészségügynek egy ága, amelynek a tudományos hátterét az idegtudományok, a pszichológia, az antropológia és a szociológia, valamint a farmakológia és neurobiológia nyújtják. Hangsúlyoznám, hogy ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy a pszichiátria tudománytalan, hanem hogy több tudományterület eredményeit integrálja a rászorulók érdekében. (Ööö, egy ideális világban.) Természetesen ettől eltérő nézetekkel is találkozhatunk, de az csak egy érdekes elméleti vita, hogy akkor most önálló tudományterület-e a pszichiátria, vagy sem. Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy úgy általánosságban van-e némi tudományos megalapozottsága, akkor igen, van valamennyi.

2. Van-e még szén Brennbergben?

Van. A brennbergi feketekőszén-kitermelésből először azért vettek vissza, mert a bánya "átlóg" Ausztriába. Egyébként "papíron" emiatt nem kellett volna leállítani, mert egy 1928-as államközi szerződés 1967-ig engedélyezte a brennbergi bányaigazgatóságnak az osztrák területen folyó szénkitermelést. Mondjuk, nem tudom elképzelni, hogyan lett volna kivitelezhető ez a gyakorlatban, 1956-tól 1989-ig a vasfüggöny kellős közepén azért nehéz lett volna nyugodtan melózni. A hidegháború idején túl kockázatos lehetett egy virágzó, forgalmas település 1 méterre a nyugati határtól.
A másik lehetséges ok, hogy az ötvenes évek óta már nem éri meg feketeszénből nyerni az energiát, mert ugyanannyi befektetéssel sokkal több energiát lehet nyerni pl. kőolajból, ezért a szénkitermelés már nem volt gazdaságos.
A bányát 1952-ben zárták be, azzal az indokkal, hogy veszteséges, nem tud naponta annyi szenet kitermelni, hogy az gazdaságos legyen. A brennbergi bánya vezetősége azon az állásponton volt, hogy ez mondvacsinált indok, de hiába. 1956-ban egy rövid időre ismét megpróbálták beindítani a bányát, de egy ponton mélyíteni kellett volna és nem volt meg a bányamélyítéshez megfelelő felszerelésük. 1959-ben végleg bezárták.
A brennbergiek egyértelműen politikai okokat feltételeznek a bánya bezárásának hátterében, amivel hajlamos vagyok egyetérteni, habár halvány fogalmam sincs, anyagilag mennyire éri meg szenet bányászni manapság.
Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy lehet-e zuzmólenyomatos széndarabkákat találni a felszínen, vagy hogy ha tüzet raksz, kigyullad-e a hegy, akkor a válasz nem. A szén a föld alatt van. Gyanítom, hogy azt a szenet már senki sem fogja kibányászni, mivel ma már természetvédelmi terület és az első munkagépek érkezésekor már greenpeace-esek láncolnák magukat a fákhoz. Akkor már sokkal jobban megéri aszteroidákon bányászni.

3. Hogyan írjunk tudományos cikket?

Elmondom, természettudományos cikket saját kutatásból hogyan kell írni, más tudományhoz nem értek. Először is kitaláljuk, melyik lapba küldjük, és megnézzük a szerzői útmutatót: sok lap korlátozza pl. a szavak számát, valamint az ábrák, táblázatok számát, és nehogy túl sokat írjunk, amiből utólag kell kihúzni, az rettenetes lenne. Ezután megnyitsz egy Word dokumentumot és elnevezed a file-t. Kétféle iskola létezik, akik írnak előtte vázlatot, és akik nem. Akármelyiket is választod, négy részt kell megírni az alábbi sorrendben.
1. Először megírod a Methods (Módszerek) részt, mert az a legkönnyebb és máris sikerélményed van.
2. Ezután megcsinálod az adatokból a táblázatokat és ábrákat, és segítségükkel megírod a Results (Eredmények) részt.
3. Ezután megírod az Introductiont (Bevezetés). Ehhez már ismerni kell a téma irodalmát, de adottnak vettem, hogy azt már előzőleg áttekintettük. Az Introduction a következő részekből áll. Ismertetjük a téma irodalmát: miért fontos ez a téma (hányan halnak meg adott betegségben évente és hány dollárt költünk a kezelésére hasztalanul stb.). Az eddigi kutatások, például Isolde és mtsai miket találtak eddig a probléma megoldására. A fentieket áttekintve mi az, ami még rettenetesen hiányzik a megnyugtató megoldáshoz, de nem baj, mert mi pont ezt kutatjuk. A Bevezetés utolsó bekezdése a hipotézis, amiben összefoglaljuk, milyen kérdést tettünk és és milyen eredményeket várunk.
4. Ha már ezt is megírtuk, akkor jön a legnehezebb rész, a Discussion (Megbeszélés), amelyben leírjuk a fő eredményeinket (ide már nem írunk számokat, az a Results-ba kerül, csak a lényeget), levonjuk belőle a következtetéseket, valamint összehasonlítjuk eredményeinket az eddigi szakirodalommal (amit már ismerünk). Ha nagyon más jött ki, el kell magyaráznunk, mi lehet ennek az oka. A legvégén összefoglaljuk a vizsgálatunk limitációit, a következtetéseinket, és esetleg jövőbeli kutatási irányokat fogalmazhatunk meg.

Körülbelül 500 természettudományos cikk elolvasása után lesz az ember képes maga is megírni egyet, viszont akkor már tutira, úgyhogy ehhez mérten tervezzünk. Tudományos cikket kizárólag dupla sorközzel, 12-es Times New Roman, ritkábban Arial betűmérettel lehetséges írni, másképp nem működik. Természetesen léteznek review- (összefoglaló) cikkek és bölcsészettudományi értekezések is, de ezzel terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozunk. A témában megkerülhetetlen szakirodalom, melynek ismerte enélkül gyakorlatilag lehetetlen tudományos igényű munkát végezni, Ezésez Géza kézikönyve, melynek Cikkírás alfejezete elérhető itt.

4. Mit rajzoljak a fogorvosomnak?

Egy nagyon élethű húszezrest? Amúgy attól függően, hogy hány éves vagy és mennyire tudsz rajzolni, szerintem fogtündért vagy valami dark és bizarr sokfogú szörnyet. Esetleg dark és bizarr sokfogú fogtündért. Na jó, virágot.

5. Joan Madou prosti?

Nem, legalábbis a szó klasszikus értelmében semmiképp. Joan Madou, aki egyébként A Diadalív árnyékában című Remarque-regény főszereplőnője, foglalkozására nézve színésznő és énekesnő. Részben ebből adódóan azért feltehetőleg van egy csomó pasija, bár többnyire (de nem mindig) egyszerre csak egy. Ezek közül van olyan, amelyikbe szerelmes, tényleg, igazából, és van olyan, akibe valószínűleg annyira nem szerelmes, viszont pénzes pasas, aki ékszereket vesz neki és autón furikázza és jól tartja. Joan Madou inkább az a fajta nő, akit az érzelmei vezérelnek, és ettől kiszámíthatatlan és csodálatos, és néha hazudik, máskor meg saját magának hazudik, és mindezt a II. világháború előtti Párizsban. Az a nő, akit nem tudsz megtartani, mert szabadnak született és akinek azért lekevernél két kurva nagy pofont, ha nem lenne olyan gyönyörű. A Diadalív árnyékában egy romantikus regény, a szerelemről szól, meg a háborúról, nácikról, emigránsokról, pénzről és a bosszúról, de legfőképpen mégiscsak a szerelemről, valamint egyfolytában calvadost isznak benne. Huszonéves koromban a kedvenc könyvem volt, nem tudom, ma olvasva milyen lenne.

6. Isolde hol pszichiáter?

Sosem kaptok el élve.

7. Miért beszélek túl sokat?

Hát nem tudom. Nincs blogod? Hadd idézzek akkor egy klasszikust.
"Már nem bírod elnyomni a fejedben beszélő narrátor(oka)t? Bizsereg az ujjad, ha billentyűzetet látsz? Boldog-boldogtalannak meséled félórákon át, hogy a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra? Nosza, nyomd meg a gombot és öntsd bele az éterbe."

8. Mikor nyílik a hárs?

"Júniusest, a hárs jó illatot lehel / oly édes a lég, hogy pillád le-le zárod /zajjal rebben a szél, hisz a város közel / kocsmaszagot sodor és venyigevirágot." Rimbaud szerint tehát júniusban nyílik. A valóság is közel áll ehhez: míg a nagylevelű hárs május végén-június elején, addig a kislevelű hárs június közepén-végén nyílik. Mindkettő gyógyhatású és finom, teához, szörphöz a szezon elején kell gyűjteni, mert akkor a jó. Eszter már tavaly főzött szörpöt (május végén-június elején), és én is fogok idén, ha találok valami rendes helyen lévő hársfát.

Így kezdődik

Nyami!!! Amúgy fogalmam sincs, milyen lesz, még sose csináltam, de egyszer ittam fenyőszörpöt a Ráspiban és az jó volt, és amúgy is szoktam néha elrágcsálni fenyőtűt, és annak az ízét is szeretem, szóval meglátjuk.

I wandered lonely as a cloud that floats on high o'er vales and hills

12 km, de százezer óra volt, mert közben fenyőt szedtem a szörphöz, meg kávéztam a Muckon. Új útvonalon mentem le, amerre még sosem jártam*, klassz volt és gyönyörű, kilátással és tisztáson magányosan álló nagy fával és hegyoldallal és lepkékkel és csipkés szélű paplanra emlékeztető felhőkkel és napfénnyel. Csináljak majd fenyődzsemet is? Az lehet, hogy túl durva.

Amikor visszaértem Brennbergbe, pont lekéstem a buszt, és fenn ültem a haranglábnál, napoztam, néztem a repülőket (minden irányba mennek, mert ott a légifolyosó), és vihorászást hallottam. Ott volt három 5-6 év körüli gyerek, akik azzal szórakoztak, hogy elbújtak a harangláb mögé, és kilestek, és ha észrevettem őket, vihogtak, úgyhogy néha odanéztem hirtelen, néha lassan, és ezzel szórakoztunk. A negyedik, nagyobb, 7 év körüli kislány eleinte részt vett a játékban, aztán egyszer megunta, odajött, és megszólított:
Kislány (lemondó sóhajjal): - Az unokatesóim. Vagyis az egyik a tesóm, a másik kettő az unokatesóm.
isolde: - Cukik.
Kislány (fejcsóválva): - Ja. Tegnap is azok ketten eltévedtek az erdőben, vagyis azt hittük, hogy eltévedtek, és mindenhol kerestük őket, erre egyszer csak jöttek onnan. (az erdővel ellentétes irányba mutat) (a gyerekek közben folytatják a hülyéskedést, és mivel nem figyelek rájuk, hanem a tesójukkal beszélgetek, néha odakiabálnak nekem, hogy "Bácsi!!!")
Kislány (a gyerekeknek, rendreutasítólag): - Ez nem bácsi, ez néni! (hozzám fordul) Most meg megyünk a temetőbe, mert a Marcinak meghalt az anyukája és Anyák napjára odavisszük a virágot.
isolde: - Ó, szegény.
Kislány: - Á, már nagyon régen. Téged hogy hívnak?
isolde (megmondja a nevét)
Kislány (ő is megmondja)
isolde (színtiszta irigykedéssel): - És ti itt laktok?
Kislány: - Igen, ott, ahol az orgonabokor van, az melletti ház. (Anyukaszerű nő kiabálja az utca végéből a gyerekek nevét) Most mennem kell, szia!

*Jó, én nem Maminti vagyok, aki tetszőleges helyen száz km-eket gyalogol térkép nélkül éjszaka, nekem az a kaland, ha a piros helyett a kék turistajelzésen jutok el Brennbergbányáig.

Je ne regrette rien

Nos, itt a terv, hogy amikor majd fizetésemelést fogunk kapni a távoli jövőben, de leghamarabb augusztusban, akkor hogyan lesz megoldva, hogy ugyan valóban fizetésemelést kapjunk, de a végén mégse keressünk többet, bár azt legalább több munkával. Igazán nem vártam mást. Meg amúgy most ha megemelnék a fizetésemet, mittudomén, húszezer forinttal, az sem oldaná meg a személyes problémáimat. Persze, lehet, hogy ezek csak rémhírek, biztosat csak akkor fogunk tudni, amikor már megkaptam azt a pénzt és haza is jöttünk a nyaralásból, amire elköltöttem.

Kijött ma a nyomdából és kezembe került az új pszichoterápiás tankönyv (cool, narancssárga), és abban van egy fejezet a burnoutról, gyorsan elolvastam ebédszünetben, hátha még nem késő!!! És basszus, az összes dolgot már csinálom, amiket burnout prevenciójára vagy kezelésére alkalmaznak. Sportolok, alszom, van hobbim, vannak klassz és mindenféle barátaim, akikkel eljárok ide-oda, olvasok regényeket, úszom tóban, vásárolok cipőket (nem eleget), sétálok erdőben (nem eleget). (Nem, nem tér ki a könyv külön a cipőkre, hanem: 1. sport, 2. elegendő alvás, 3. barátok, 4. örömszerző tevékenységek, 5. legyen humorod.) Ezenfelül javasolja még a könyv, hogy legyenek olyan időszakok, amikor nem elérhető az ember a munkahelye számára, azaz kikapcsolt email és telefon, ebben mondjuk nem annyira jeleskedem, de már sokat fejlődtem. Valamint legyenek jól körülhatárolt felelősségek és feladatkörök a munkahelyen, és jutalmazzák a teljesítést anyagilag és erkölcsileg is megfelelően (so-so), és legyen a munkahelyen változatos feladat és kihívás (ebben nincs hiány).

Ha már kialakult a kiégés, akkor ismételjük az 1-5. pontot, valamint dolgozzunk kevesebbet, kérjük át magunkat olyan munkakörbe, ahol kevesebb a teendő, és vállaljunk kevesebb ügyeletet. Hát, nem tudom. Őszintén szólva, így 10 éve az egészségügyben, nem láttam még olyan embert, aki a burnoutból visszajött volna élve. Hogy kiégett és utána ugyanabban a munkakörben dolgozott tovább, csak kevesebbet, és egyszer meg már nem volt kiégve. Két kivétel az egyik nővér, aki szülés után visszajött és akkor már nem volt kiégve és azóta sincs, valamint én, amikor már épp teljesen kiégtem, de nem csak a segítőszakmából, hanem totál mindenből, a burnout skálán kiakadt a pirosba a mutató, akkor egy hónap Thaiföld csodálatosan meggyógyított és lelkesebb lettem, mint valaha.

Még azt is írta a könyv, hogy a kiégett segítőfoglalkozásúaknak bűntudata van és hibáztatják magukat és leértékelik magukat, amiért kiégtek, pedig nem kellene, mert a kiégés pont annak a jele, hogy eddig túlzott lelkesedéssel vetetted magad a munkába és a segítésbe. Hát, nem tudom. Én a magam részéről egyáltalán nem hibáztatom magamat semennyire sem, és egyáltalán nem bánom, hogy lelkes voltam. Még azt sem mondhatom el magamról, hogy nem tettem meg mindent ellene, mert hiszen mindvégig sportoltam, aludtam, klassz munkahelyi és azonkívüli barátaim voltak, remek humorom, klassz koncertekre jártam és regényeket olvastam, utazgattam, amennyit csak lehetett, és az esetek többségében csak olyan mellékállásaim voltak, amik nem hasonlítanak a főállásomhoz. Látok olyan fiatal orvosokat, akik eszetlenül munkamániások, azokhoz képest én lusta lébecoló voltam, de legalább nem kell bűntudatot éreznem, hogy jaj, nem csináltam meg a kiégésprevenciót. Különben a tanulást, önképzést is szokták írni, de ebben a fejezetben nem volt róla szó. Lehet, hogy közben igazolták egy metaanalízissel, hogy totál ineffektív, vagy még ront is a helyzeten.

És valójában még mindig nem vagyok annyira kiégve, mint az általam ismert kiégett orvosok, akik aztán... na, hagyjuk. Simán tudok törődni egy-egy beteggel, vagy örülni sikernek. Csak tudom, hogy milyen voltam, hogy mondjuk fiatalkoromban a megvásárlás után azonnal kiolvastam volna a dialektikus viselkedésterápiás könyvet és kijegyzetelve írtam volna róla a blogomba, most meg hónapok óta a harmadik oldalon tartok (igen, az előszónál). Az is zavar, hogy a munkahelyemen basztatnak, amikor néha ingerült vagyok vagy fáradt vagy mogorva, mert hát gratulálok, kiváló hozzáállás, de leginkább nekem hiányzik a lelkesedésem. Klassz volt majdnem tíz évig olyan szakmát űzni, ami mind elméletben, mind gyakorlatban iszonyúan érdekel, aminek a sokrétűségéért és ellentmondásosságáért direkt lelkesedem, és amit még kritizálni is klassz, és mindezt a szakma nagyjai között, ahol olyanoktól tanulhattam, hogy csuda (komolyan), és bár pénzt nagyon nem adtak (vagy nekem sose elég), de azért elismerést igen.

Visszatérve a kiváló hozzáállásra, ez mondjuk valóban így van, ha ingerült vagy, mogorva vagy, nálunk nem kapsz együttérzést. Az egészségügyben eltöltött tíz évem során azokat, akik kiégtek, kizárólag megvető, de legalábbis elítélő hangnemben hallottam emlegetni. Úgy, hogy "áá, XY már totál ki van égve". Nulla együttérzéssel. Kizárólag ítélkezéssel. Ez miért van? Nem inkább ilyenkor kellene odafigyelni a megtört kollégára és pátyolgatni kicsit? Ahelyett, hogy hibáztatnánk és leértékelnénk? Költői kérdés, úgyis hibáztatni fogjuk. Még én is ítélkezően nyilatkozom a nálam kiégettebbekről. Szomorú.

A jelenlegi hosszabb távú tervem a helyzet megoldására természetesen a teherbeesés, mert igazából azt gondolom, hogy én nem is kiégtem, hanem egyszerűen most másra vágyom az életben, nem a karrierre, hanem a háziasszonykodásra, addig meg sportolok, alszom, röhögök a barátaimmal és örömszerző tevékenységek sorában mélyedek el, a rövid távú tervem pedig: fenyőszörp!!!

Egy mosókonyhában jól kitaláltam

A könyvfesztiválon meg rájöttem, hogy jaaa, már emlékszem, ki is vagyok én valójában. Kicsit összezavart engem ez a tíz év pszichiátria, karrier, Budapest, és mindig ez a magabiztos, talpraesett, sikeres nő vagyok, vagy úgy kell tennem. Ez egyáltalán nem rossz igazából. Szorongó tinédzserkoromban mindig is arra vágytam, hogy bárcsak egyszer magabiztos lehessek kicsit én is, és sétáltathassam az állataimat a fasorban, mint Nemes Nagy Ágnes. Így is lett. És akkor a szemműtétkor kiderült, hogy igazából gyenge, nyomi koraszülött vagyok, akinek a szeme titokban mínusz nyolcas szem alakú, bármelyik pillanatban elromolhatok és a széltől is óvni kell (konkrétan a műtét után azt mondták, óvni kell a széltől); és aki nem szeret idegen emberek közé menni és a fizetéséből megmaradt teljes összeget regényekre költi el. Annyira jó volt sérülékeny könyvmolynak lenni a magabiztos doktorasszony helyett, hogy azt nehéz elmondani. Nehéz elmagyarázni, mért volt jó. Nem nosztalgia, nem tizenhétéves akarok lenni, hanem jobban önmagam. Szeretek távolságtartó, álmodozó kis nyomi lenni, ez van.

Persze, aztán véget ért a betegszabim és bementem dolgozni és rögtön "rám nehezedett a hétköznapok valósága, mint valami túlságosan szűk és nehéz ruha".

Ezt a bejegyzést, az eddig részt meg egy hete írtam, aztán betettem inkább piszkozatba, mert nem volt kedvem az interneten lelkizni, és ma meg véletlenül ezt olvastam:

"Innentől minden egyszerűbb lesz. Elkezdesz rutinból élni, a helyzetekben sablonokat és kifejlesztett felnőtt mondatokat használsz, kevesebbet idegeskedsz, egy halom dolgot félgőzzel is megoldasz, alig odafigyelve. Kicsit szereppé is válsz, és ahogy szürkébben, olajozottabban beindulnak a dolgaid, elkezd az idő is gyorsulni. És mikor ezt már évek óta csinálod, akkor néha-néha egy csendes estén elkezd valami állatira hiányozni. Saját magad. Ki is voltál pontosan? Kicsit elfelejtetted, nem mentél magad után az élet egyre mélyebb erdejében. Kemény, szürke héjat növesztettél."

Na, hát épp erről beszélek én is. Vagyis, én nem érzem azt, hogy elkezdene valami hiányozni, én inkább mindig meglepetésszerűen megtalálom, hogy jéé, ja, én ez vagyok, már emlékszem. Klassz.

Írassák rám a házukat és haljanak meg

Még arra jöttem rá így a szemműtét kapcsán, hogy tulajdonképpen nekem nem lehet a kedvemre tenni. Mert rohadtul idegesített az a hozzáállás a munkahelyemen, hogy rám bíztak ezer feladatot, tudomásul sem véve, hogy dehát nekem szemműtétem lesz és az félelmetes, valamint nem jövök dolgozni 4 napig, és felhívogattak telefonon a 4 nap alatt is (mert beállítottam out of office autoreply-t az emailemre), és amikor visszajöttem, meg se kérdezték, hogy vagyok. Azonban az is idegesített, akik sajnálkozva faggatóztak, és igyekeztek minél több borzalmas részletet megtudni, és milyen volt, és fájt, és hogy alakult ki nálad ez egyáltalán, és tudják, hogy mitől volt? És elaltattak? És ha nem altattak el, akkor mindent láttál a műtét alatt? És injekciót adtak a szemedbe? És utána már rögtön láttál? És most már jól vagy, vagy még idő kell, hogy meggyógyuljon? És vissza kell menned varratszedésre? És ilyesmi.

Úgyhogy kénytelen voltam elgondolkodni, hogy ha nekem az se jó, ha nem kérdezik, és az se jó, ha kérdezik, és az se jó, ha tudomásul veszik, hogy valami bajom van, és az se jó, ha nem, akkor tulajdonképpen most tényleg mit várok a sorstól az emberektől, és rájöttem, hogy mit: azt szeretném, ha békén hagynának és nem faggatnának, hanem csak szimplán egy pár napig kíméletesen bánnának velem, de úgy, hogy nem nyomják az arcomba, hanem mintegy véletlenül. Nem mondják azt, hogy "ó, jaj, te szegény, ráérsz jövő héten is elküldeni a cikket, hiszen biztos fáj a szemed", de azt se mondják, hogy "mikor küldöd már a cikket", hanem csak azt mondják, hogy "jövő hét végéig ráér a cikk" vagy "befejeztem a cikket, szerintem neked már nincs vele dolgod". És diszkréten, észrevétlenül megcsinálják helyettem a feladataimat, mintha csak véletlen lenne, de nem az összeset, hanem csak annyit, hogy még ne érezzem magam túlzottan sajnálva vagy körülugrálva, és hoznak csokit is, de úgy tesznek, mintha véletlenül lenne náluk pont a kedvencem, mert le volt árazva és így vettek belőle kettő áráért hármat, és ha már épp arra jártam, nekem adják az egyiket.

Lásd még.

Különféle kihívások

Csináltam eperszörpöt, ami nyilván hülyeség, mert még nincs az epernek szezonja, és 500 Ft egy kiló görög eper a piacon, 1200 Ft egy kiló magyar, valamint számtalan határidős feladattal vagyok elmaradva (story of my life), de betegállományban vagyok még hétfőig és ki akartam próbálni az eperszörpöt, és egyébként sem takarékossági megfontolásokból főzök be, hanem ez a költséges hobbim. Megfelelő körültekintéssel és aprólékos gonddal azt a receptet választottam ki, amelyiket elsőre dobta ki a google. Felerészben magyar, felerészben görög epret használtam, plusz cukor, négy üveg szörp lett, így 500 Ft-ra jön ki egy üveg, és még ez is sokkal olcsóbb, mint egy jobbfajta bolti szörp. Még nem tudok beszámolni, milyen lett, most van dunsztban.

Most pedig megpróbálok hajat mosni úgy, hogy ne érje víz a szememet. Amúgy mondtam már, mennyire kurva jó két szemmel látni? Élvezzétek ti is.