Este fél hétkor elmegyek sétálni az esőben. Az a fajta, Sopronra általánosan jellemző szitáló eső van, ami nagyon friss, hűvös, picike cseppekben esik halkan és órák hosszat. Öt perc után átszalad előttem két őz. Lekanyarodom egy földútra, elég nagy a sár, de a bakancsom már úgyis elég sáros, mindegy. Megállok egy kis tisztáson. Innen egy ösvény vezet lefelé Brennberg felé, egy vissza a Muckra, egy a Béke-kilátóhoz (ahol még sohasem voltam!!! hogyan lehetséges ez?), a maradék két, nyílegyenes földút pedig "az egykori műszaki zár nyomvonala", mármint ezen a néven szerepel a térképen. A valóságban ugyanolyan út, mint bármelyik másik. Minden nagyon zöld és vizes, halk surrogással esik az eső a felhőkből és a falevelekről is. Lent a távolban a völgyben egy hatalmas ködpamacs és néhány brennbergi háztető látszik, felettük már tiszta az ég. Az egykori műszaki zár nyomvonalán néhány harangvirág szomszédságában egy nagy nyúl üldögél. Rendes városiként azonnal le akarom fényképezni, így "nyuszmuszmusz" suttogással, mobiltelefonomat ráirányítva lassan elindulok feléje. A nyúl szánakozó pillantást vet rám, majd tökéletesen rajzfilmbe illő nyúlugrásokkal balra eltűnik. Kicsit eláll az eső, nyugaton a völgy felett kibújik a nap, a fák teteje fénylik a vízcseppektől. Arra gondolok, hogy tényleg harapni lehet a levegőt, és arra, hogy vigyáznom kell, nehogy a könyvembe majd ilyen modorosságokat írjak, hogy "harapni lehet a levegőt". Ácsorgok egy magasles tövében, minden vizes, mindennek vizes fenyőtű-illata van, nagyon nehéz elképzelni, hogy létezik egy hétköznapi valóság BKV-val és panellakótelepekkel. A telefonom csak osztrák hálózatot talál, de azért felhívom a férjemet, hogy elállt az eső, jöjjön már ki sétálni.