Mindenféle szociális eseményen vettem részt, pénteken elmentünk a kocsmába, ahol eleinte kicsit unatkoztam, mert a férjem meg Charles megbabonázva nézték a tévében a Repülő tőrök klánját, a társaságunkban lévő két pszichiáter pedig éhes zombik módjára a pizzám maradékát marcangolta, de aztán minden jóra fordult. Legjobban szeretem az élet nagy kérdéseit vitatni sör mellett, ezúttal felbukkant a Lány, Aki Megkérdezte, Milyen Zenét Szeretek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy azon vitatkozunk, vajon mindig ugyanaz vagy-e, vagy a környezet formál, én a környezetnek vagyok a híve, az leszel, ahová tesznek, és az emberek, akikkel találkozol, megváltoztatnak, őszerinte pedig az ember mindig ugyanaz, csak a helyzetek változnak. Végül úgy nagyjából kiegyeztünk abban, hogy gén-környezet interakció, és elmentünk táncolni az új Cha-cha-chába, ami rossz volt, és különféle elméletek születtek arról, hogy miért is rossz. Én arra esküszöm, hogy egyszerűen rossz a csí, Charles szerint "it doesn't have a good vibe", Niké ragaszkodott hozzá, hogy csupán a zene rossz, Kolléga szerint meg tök jó a hely és csak az a bajunk, hogy túl sok nő van és kevés pasi és azok is buta arcot vágnak. Oké, öreg vagyok és rugalmatlan, de nem úgy képzelek el egy szórakozóhelyet, hogy rossz zenére, buta arcú pasik és unatkozó nők között ugrálok lehangoló retró-szocialista környezetben a Déli pályaudvaron.
Szombaton délelőtt beöltöztem dark kutatónőnek (vörös ékkő, fekete körömlakk, fekete gyöngyékszerek, szürke nardágkosztüm), és elmentem az Egyetemre, ahol ünnepélyes kézfogást követően ideadtak egy bordó bársonyba kötött, archaikus betűtípussal készült iratot (PhD) és azt mondta a doktori iskola elnöke, hogy mostantól használhatjuk "a szellem fegyverét". Úgyhogy rettegjetek, bármit is értett ezalatt. Hangulatos volt különben, nagy zászlók, sötétkék bársonyköpönyegbe öltözött, szakállas professzorok tányérnyi aranyláncokkal nyakukban, köztársasági elnök, meg fotósnak öltözött biztonsági személyzet, régen láttam ennyi fényképészt diszkréten a zakójuk hajtókájába beszélni.
Maradva a jelmezes vonulatnál, este beöltöztem dark varázslónőnek (vörös ékkő, fekete körömlakk, fekete gyöngyékszerek, fekete hosszú szexi ruha ezüst pókokkal, loboncos vörös paróka), és elmentem a Luciáékhoz, ahol ünnepélyes köszöntést követően ideadtak egy pohár véres agyat, és azt mondta a Pratchett-féle patkányhalálnak öltözött fiatalember, hogy "nyí". Úgyhogy rettegjetek, bármit is értett ezalatt. Hangulatos volt különben, koponyák, fekete kartonból kivágott okkult és fallikus (?) jelképek, természeti katasztrófának öltözött hölgyek döglött rókával nyakukban, meg Lady Gaga, meg a stricim férjem neonzöld pimp daddy-cuccban, régen láttam ennyi dögös boszorkát, vámpírt, pillangót és egyéb éjjeli teremtményt egy rakáson.
És régen hallottam ennyi kilencvenes évek-popslágert, talán még magukban a kilencvenes években sem, thx to alie. Képzeljük el akkor az éjszaka fent említett sötét teremtményeit, ahogy lelkesen nyomják a Macarena-dance-t. Igen, ezt. Igen, tudom.
Nekem tulajdonképpen már egészen szükségtelen a saját érzelmi állapotomat monitoroznom, ma reggel például csendben ültem a kezelőben és békésen majszoltam egy túróspitét, míg egy pszichiátriai nővér és két pszichoterápiás szemléletű pszichiáter vitázott azon a differenciáldignosztikai problémán, hogy az utóbbi heteket tekintve én vajon teljesen jól vagyok, depressziós vagyok, vagy disztímiás.
Én nem tudom, hogy vagyok, viszont tegnap végre felpróbálgathattam ruhákat a jelmezkölcsönzőben, és az már majdnem olyan, mint a vásárlás. Megjegyzem, egész jól nézek ki elképzelhetetlenül mini, bőr és tüll, dögös vámpírnő-ruciban és loboncos vörös parókával.
Tudomtudom, tumblr-re való az ilyesmi, meg régi is, de ezen nevettem fél éjszaka. "In reply to GOD". Innen.
Hiányoznak a kis barátaim az előző osztályról, ahol dolgoztam, velük ebédeltem ma a megújult menzán, és nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre. De tulajdonképpen ilyen esős novemberi neurotikus napokon gyakorlatilag minden lehetséges dologra nosztalgiával gondolok, kivétel ez alól talán a rántott hal.
Szerintük én az elmúlt évek alatt kivirágoztam, felnőttem, az történt velem, "mint ami Kollégával, csak lányban", és ez végülis jó, bár ilyen novemberi esős neurotikus napokon én inkább azt gondolom, hogy megtörtem, megöregedtem, elszíntelenedtem, megráncosodtam, túlmentem Lébénynél. Szerencsére hoztak csokit is.
isolde: - Rájöttem, hogy ebben az évben semmit sem csináltam, csak dolgoztam. Voltam három napot Nápolyban, de akkor is esett az eső, és ennyi. Szabim alatt a PhD-mat írtam, vagy azon szorongtam, vagy a szememet műtötték. Azelőtt, régen én bulizni jártam, koncertekre, moziba, kiállításra, régen nekem hobbijaim voltak, regényt fordítottam, novelláim jelentek meg nyomtatásban, érdekelt a bányászat története... Idén meg semmit sem csináltam, sehol sem voltam, csak dolgoztam.
S: - Nem igaz, hogy semmit, voltál Suzanne Vega koncerten.
E: - És el szoktál járni a barátaiddal.
Ez a probléma a kognitív pszichoterapeutákkal, nem lehet nekik rendesen rinyálni, állandóan a valósággal vannak elfoglalva.
Véletlenül visszaaludtam az óracsörgést követően, és azt álmodtam, hogy egy antikváriumban találtam egy meglehetősen rongyos és régi regényt, ami a munkahelyemen folyó életről szólt, rólam meg a különféle kollégáimról. Ez nem volt különösebben érdekes, annál inkább az Epilógus, amelyben az ismeretlen szerző röviden közölte, hogy húsz év múlva hol látjuk az említett szereplőket.
Majd húsz év múlva megmondom, így lett-e.