Amelyben a kismama sportos életre vágyik

Távlati terveim között szerepel, de naponta sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lesz majd végre megint formában lenni. Ami alatt azt értem, hogy fizikailag formában, vagyis hogy le tudok ülni a homokozó szélére, fel is tudok onnan állni, fel bírok menni a lépcsőn, nem fáj a hátam mindentől, képes vagyok vásárolni az intersparban 10 liter tejet, egy öblítőt meg egy mosóport (nincs autónk, eladtam), tudok a gyerekemmel szaladgálni, és bármikor tudok gyalogolni 15-20 km-t a Sopron-környéki erdőben. 

Ez a terhesség ez azért eléggé korlátoz, persze, sportolhatnék többet terhesen is, de valahogy az az érzésem, hogy ehh, hagyjuk. Jó, megcsinálom a rubintrékát, húsz perc, és? Mondjuk a Muck-Brennbergbánya kört azért megtettem hathónapos terhesen, csak lassabban mentem, mint szoktam. De például földön ülni két percig bírok, mert sehogy se jó, alig bírtam átültetni tegnap a teraszon egy cserepesnövényt. 

Nem a szuperedzettségre gondolok, nekem aztán édesmindegy, mennyit bírok fekvenyomni meg szépen domborodik-e a tricepszem meg a testzsírszázalékom, mindez nem tartozik az érdeklődési körömbe. Csak tök jó érzés testileg egy fokkal erősebbnek lenni ennél, pont annyival erősebb hátizmokkal, amik megtartanak, és olyan combizmokkal, amik könnyen felmennek a dombra, vagy táncolni, de legalább végigugrálni egy stepaerobicot úgy, hogy ne haljak meg bele. Egy afféle hétköznapi jó formában lenni. 

Úgy tervezem, hogy mielőtt megöregszem és reumás nyanya leszek, még lesz egy tíz-húsz jó évem negyven és hatvan között, amikor már nem leszek terhes, de még nem leszek beteges sem, és akkor körbegyalogolom a Fertő-tavat. Van 24 órás túra is (százvalamennyi km egy nap alatt, télen), de szerintem az hülyeség, én nem rohangálni akarok, hanem sétálni. El Neusiedler, hogy a férjemet idézzem. És megcsináltatom a tetoválásomat, vásárolok egy házat Brennbergben és ottan kertészkedek, fát nevelek, kelő nappal sokáig alszom. Ilyesmi várható. 

Flylady visszavág

Ma leteszteltem, mennyi ideig tart nekem az, ami a cikkben szereplő asszonykának tíz perc, hát kicsit több volt, mint egy óra. És ebből csak huszonöt percet töltöttem azzal, hogy robotporszívó-teszteket olvastam a neten!

A család miatt rinyálok

Én nem értem ezt a nagymamák / kényeztetés dolgot. És régebben azt hittem, majd nem fog zavarni, dehát nem így lett. 

Például a nagymamánál vagyunk. A Lány kidobálja a tányérjából az asztalterítőre a rántottcsirke-falatkákat, mert valamin felmérgesedett. Rászólok, hogy ezt ne tegye, mire szívettépő zokogásba kezd - ami részben műsor a nagymamának, részben meg szerintem tényleg azt hitte, hogy ezt itt lehet, mert itt mindent lehet, csak nem számított rá, hogy ha itt van szigorú Anya is, akkor más a szabály. Azért hitte azt, hogy ezt itt lehet, mert amikor egyévesen a padlószőnyegre dobálta a főtt répát és rászóltam, hogy ne tegye, akkor a nagymama rám szólt, hogy hagyjam, hadd csinálja nyugodtan. Nagyjából bármiért rászólok, helytelenítik, legjobb esetben csendben eltűrik, de még kb. sohasem támogattak meg (azzal, hogy a nagymama is azt mondja, hogy azt tényleg nem szabad).

Az ebéd utáni játéknál a Lány talál egy színezőt és egy doboz krétát és körülnéz, hol lehetne színezni. Nálunk otthon a földön szoktunk, de itt az most egyéb játékokkal van borítva. Nagymama egyből szalad és behoz a másik szobából egy kisasztalt, a Lány odahoz egy piros, műanyag gyerekszéket. Leül. Nagymama átszalad a másik szobába a kisasztalhoz tartozó székért, mert az kényelmesebb és nézd, még nyuszik is vannak rajta. Lány engedelmesen átül arra. Kiderül, hogy ez egy picit alacsony, de pont elérné róla a színezőt, kezdene színezni, de nagymama átülteti mégis a piros székre, mert onnan kényelmesebben eléri a színezőt. Jó. Lány elkezdi kiszedni a dobozból egyenként a zsírkrétákat. Nagymama kitalálja, hogy jaj, ebből a dobozból olyan nehéz kiszedni, de majd ő hoz egy másik dobozt, amiből ki lehet szedni könnyen. Kimegy a konyhába, kisvártatva egy korábban bonbont tartalmazó fadobozt hoz, abba átömleszti a zsírkrétákat. A Lány, aki amúgy évek óta ismeri a színeket,  továbbra is válogat köztük. Nagymama sorra megnevezi, ami épp a kezében van, nézd, ez zöld, nézd, ez kék. Lány elkezd random fickálni a színezőre kékkel (ebben az életkorban ez a szint). Nagymama elkezdi instruálni, hogy nézd, színezzük ki a nyuszi fülét szürkére, az autót meg pirosra. Lány ezen a ponton megunja a dolgot (ennyire türelmes, én már 5 sorral feljebb visítanék, hogy bazmeg hagyjatok már nyugodtan színezni), otthagyja a színezőt és megfog két játéknyulat, hogy azokkal játsszon. Nagymama előkap egy puzzle-t és elkezdi ajánlgatni, hogy inkább rakják ki azt. Satöbbi. Folyamatosan a Lány kényelmét szolgálják az események, a kisasztal, a jobb szék, a jobb doboz.

Mégis, nekem ez egyszerűen nem áll össze a fejemben. Hogy mindent szabad, kiöntheti a földre a vizet, letekerhet tizenöt méter vécépapírt, ledobhatja az ennivalót, letépheti az összes virágot a kertben, mittudomén. Másfél órára tettem ki a lábamat otthonról, már szegfűt szedtek a balkonládámból. De játék közben meg vegzálják. Van egy játékbabája, amiről mindig leveszi a pulóvert, azért rászólnak, hogy ne vegye le a babáról a pulóvert. Miért? Nálam nem dobálhat kaját, de bevallom, magasról teszek rá, hogy van-e a játékbabán pulóver.

A másik, amikor nem engedik, hogy erőfeszítést tegyen. Például fel tud menni a magas lépcsősoron az emeletre. Velem fel is kell, hathónapos terhes vagyok, nem cipelem fel, különben is, mi lenne akkor a mozgásfejlődésével. Lassan megyek vele és megdicsérem, amikor felér. A nagymama kérdés nélkül felveszi és fölviszi ölben. Amikor kismotorral a járdaszegélyhez ér, felteszi a kismotorral együtt a járdára. De különben fel tud menni vele, csak a nagymama ezt nem várja meg, már előbb felteszi. Nemrég ingerülten rászóltam a játszótéren nagymamára, mert mindegyik rugósállatra kérdés nélkül feltette a Lányt, pedig azokra fel tud mászni, csak meg kell várni, míg felmászik. Mondtam neki, hogy mielőtt felteszi, várja meg, fel tud-e menni maga. Utána megvárta. Azt már nem várta meg, hogy le is tud-e jönni, hanem mindig levette a gyereket. Arról a játékról, amire ő maga mászott fel. Dehát az egy sikerélmény, hogy nehéz valamire felmászni, de nézd, anya, mégis egyedül fel tudok mászni! Ha mindenre felteszik, azzal megfosztják a sikerélménytől. Az tök jó érzés, hogy valamiért erőfeszítést teszel és aztán sikerül. Nem?

Aztán van még az, hogy nem lehet sírni vagy félni. Ha sír, mert mondjuk beütötte a térdét vagy készülünk kimenni, felöltöztünk és melege van a kabátban, vagy olyasmit akar enni, ami épp nincs itthon, akkor egyből elkezdik elterelni a figyelmét. Nézd ott egy cica, nézd, itt a nyuszi. Nem is félsz! Nem is fáj! Szaknyelvben érzelmi érvénytelenítésnek hívjuk.

Én ezektől általában idegbeteg leszek, ha fél óránál tovább kell néznem. Nem szakmailag, hanem emberileg leszek idegbeteg. Persze, nyilván az sem segít, hogy felnőtt pszichoterapeutaként ismerem a dolgok szakmai oldalát, tudom, hogy a gyereknek öt alapvető érzelmi igénye van, ezek közül az egyik a jól felismerhető határok és keretek (hogy legyen olyan, amit nem szabad), az autonómia (hogy bátorítsák az önállóságát), és az érzelmek szabad kifejezése (hogy ha szomorú vagy, akkor lehessél szomorú, ha félsz, akkor félhess). Ez a három sérül a fenti szituációkban. A határok nélküli nevelés, a behatoló nevelés (amikor nem hagyod békén, hanem folyton vegzálod), és az érzelmi érvénytelenítés (amikor a gyermek érzelmeit kétségbe vonod vagy megkérdőjelezed) mind hátrányos hatással vannak a személyiségfejlődésre.

Az alapvető érzelmi igények ezek:
1. Biztonságos kötődés (biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény).
2. Autonómia és kompetencia
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága
4. Spontaenitás és játék
5. Reális keretek és önkontroll
Itt pl. a 15. dián összefoglalja a szerző, melyik alapvető érzelmi igény sérülése milyen maladaptív sémához vezet.

Mindez messze nem ok arra, hogy idegbeteg legyek, mert ezek akkor vannak káros hatással, ha minden évben minden nap ez történik. Ha amúgy otthon nem csináljuk, a nagymama meg néha pár napig csinálja, attól az égegyadta világon semmi baja nem lesz a gyereknek. Nem lesznek tőle maladaptív sémái meg semmilyen pszichés zavara. Ugyanúgy, ahogy attól sem lesz kövér cukorbeteg, hogy rövid vidéki tartózkodásaink során több édességet eszik a megszokottnál. Semmi baja nem lesz. Sőt, legalább többféle embert és nevelési stílust megismer, valószínűleg rugalmasabb lesz, mintha tök egyforma emberek nevelnék, direkt jó.

Az is tök érdekes, hogy bár változó arányban, de mindkét nagymama hasonló stílusban nevel, vagyis ha alapvető érzelmi igények, akkor a kötődés és a spontaenitás terén jól teljesítenek és a másik három a gond inkább. A fenti példák egy része anyámmal, másik része anyósommal való interakció. Nem tudom, ez valami generációs dolog-e, vagy pont ezért passzolunk össze a férjemmel, mert hasonló nevelési hibák közt nőttünk fel. És egyébként igen, viszonylag normális emberek lettünk, jó, én eljártam százezer év pszichoterápiára, ő meg okos és az IQ egy kicsit segít a hülyeségek túlélésében, de lehetne azzal is érvelni, hogy minket is szépen felneveltek, mit sírok. 

Szóval én tudom, hogy nem lesz tőle semmi baja, mégis ideges vagyok, ha látom. Milyen közhelyes ez is, a tipikus szülő-nagyszülő ellentét, tele van vele az internet meg a szakkönyvek. Hát nem tudom, talán elkezdhetnék meditálni. 

A társas készségeim hiányáról nyafogok

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Főleg a húsrágásról, meg hogy régen minden jobb volt

Amikor írta Kalib, hogy majd interjúzni fog a Vekerdy-vel, egyből az jutott eszembe, hogy úristen, én sikítozni fogok, ha még egyszer elmondja, hogy:
1. a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat
2. régen ott volt a szoptatós dajka, pesztonka, madame, miss, fraulein, nevelőnő
3. meg a nagycsalád, amikor kézről kézre adták a gyereket a szeretetteljes nőrokonok, és
4. a széles úton csak néha zörgött keresztül egy szekér.

A szekeret végül is nem mondta, a többinél meg nem volt lehetőségem sikoltozni, mert a szobában jelen volt a hároméves kis vérszívó meg a fél idilli nagycsalád (anyám és anyóson).

Szomorú, mert sok dologban egyetértek Vekerdy-vel, ilyen például a technikai fejlődés elutasítása, amiről pontosan tudom, hogy reménytelen, és minket, ludditákat minden korban lenyomnak és túlhaladnak végül, de a felfogásomon akkor sem tudok változtatni. Azaz nincs a gyereknek tablet-e és nem is lesz, nem nyomkodja anya okostelefonját, mert anyának (nekem) nem okostelefonja van, hanem butatelefonja, nincs a családunknak egyáltalán autója, sem tévéelőfizetése, a Facebook-profilomról pedig majd máskor ejtünk szót. Ettől még persze százezer órát töltünk képernyők előtt. A Lány este fél nyolctól nyolcig nézhet mesét dvd-ről és kb. hetente egyszer nézheti a youtube-on a cuki nyuszikat, amíg levágom a körmét (ennek megfelelően míg korábban gyűlölte a körömvágást és visított, újabban meg kétnaponta közli, hogy nagy a körme, vágjuk le).

Dehát az egy hülyeség, hogy régen minden jobb volt.

Régen természetesen létezett arisztokrácia, nem tudom, ez a népesség mekkora részét tette ki, de talán inkább kevesebbet, szóval eleve fura normaként hivatkozni rájuk. De még ha ezen át is lendülünk, az újszülött csecsemő idegrendszeri fejlődésének mégiscsak az tesz inkább jót, ha anyja szoptatja, vagy legalább ölelgeti, miközben tápszerrel eteti. A szoptatós dajkákhoz kiadott párizsi babák anno nevetségesen magas halálozási aránnyal fogytak. Az van, hogy valamennyire ki lehet szignálni a baba nevelését idegeneknek, részemről nagy híve vagyok a családi napközinek, ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé lehet kiszignálni. Persze, párszor megetetheti más is cumisüvegből, nem kell konstans 24/7 anyamellen csüngeni, vannak végletek, de sajnos az a rossz hírünk van, hogy evolúciósan a babaállatnak élete első hónapjaiban a legideálisabb az anyaállat közelében lennie. Kibírja azt is, ha nem, de az igen a jobb.

És akkor ott van a népességnek az a többi része, akik nem az arisztokrácia. Két történetet szeretnék elmesélni az idilli nagycsalád - átzörgő szekér korszakából. Amikor B könyvéhez interjúztam, az egyik lány mesélte, hogy  az ő nagymamája (akkor fiatal anya) és a dédmamája (akkor friss nagymama) sok évig együtt laktak falun úgy, hogy ugyanazt a sparheltet használták, de szóba nem álltak egymással, ismétlem, évekig, mert összevesztek valami olyasmin, hogy az unokák leették a meggyet a nagymama meggyfájáról. Anyádnál lakni fárasztó, még akkor is, ha anyád véletlenül jófej, és minél több rokon él együtt, annál több a... dinamika. Az erőforrásokért való versengés és az alkalmazkodás kényszere. Kezdve onnan, hogy hánykor kelünk fel, kié a jobb ágy, kié a ház körüli jobb vagy szarabb feladat, kié a hátsó udvarban a meggyfa és arról ki vehet, ki szed előbb a fazékból és ha egész tyúkot sütünk, akkor melyik testrésze kié. Ki főz jól, ki mosogat szépen, ki tetszik jobban a legényeknek. Mivel tíz emberből kettő alkesz, így egy nagycsaládban nagy eséllyel van egy-két részeges, és csak reménykedni tudunk, hogy a gyermekmolesztálásról és - bántalmazásról szóló statisztikák mind eltúlzottak, mert különben az is van. Sok rokonnal együtt lakni általában az előnyök mellett hátrányokkal is jár, és akkor finoman fogalmaztunk.

A másik sztorit a nagypapám mesélte: amikor ő fiatal volt, akkor az asszonyok kijártak kapálni és ha kis babájuk volt, azt vitték magukkal, letették a fa árnyékába és két sor között megszoptatták néha, és neki (a nagypapámnak) máig felzaklató emléke, amikor az egyik ismerős asszony babáját megrágta a róka és meghalt. Nem tudom, hol volt épp a fraulein meg a miss meg a nagycsalád.

Szóval lehet, hogy a kötődő neveléssel, szoptatási- és fejlesztési kényszerrel a mai anyák egyszemélyben túl sokat vesznek magukra, és bevallom, kurvaszar volt másfél évig két-három óránként felkelni a Lányhoz és erősen reménykedem, hogy legalább egy kicsit jobb alvó lesz a Fiú, mert én ezt ki nem bírom még egyszer. Ugyanakkor melyiket bírom ki könnyebben: 1. a pszichotikus szintű kialvatlanságot, 2. ha életvitelszerűen együtt kéne élnem az anyámmal, az apámmal, az anyósommal, az anyósom élettársával, vagy a fentiek közül tetszőleges minimum két személlyel, 3. ha megenné a babámat a róka, amíg kapálok? Máris lényegesen vonzóbbnak tűnik a pszichotikus szintű kialvatlanság.

A vérszívós-húslerágós hasonlatot csak simán utálom, mert túl zombifilmes. A Lányom is iszonyú idegesítő és kimerítő tud lenni, de azért valahogy mégis túlzásnak tűnik az a kép, amikor a leszopogatott csontjaimon cuppog.

A dolgok állása

Nincs semmi bajom, csak nem volt kedvem blogot írni, meg időm se (- mentegetőzött). De komolyan, nagy terveim voltak ezzel a tavasszal, hogy majd mindenféle embereket fogok hozzánk meghívni és sok bulit rendezek és eperlekvárt főzök és megírom a könyvemet és kiszortírozom a ruhákat és epret meg paradicsomot meg mindenfélét termesztek a balkonon, meg eljárok a terhesjógára és ott építem a kapcsolatot az új magzattal és hangolódom lelkileg és testileg, aztán valahogy mindig túl sokat dolgoztam vagy ügyintéztem, dehát ez az élet rendje, gondolom. Egyébként eperlekvárt valóban főztem, és ültettem a balkonra is a fentieket, meg még rozmaringot meg szegfűt az illata végett, és hortenziát esztétikumnak.

Meg magánrendeltem, oktattam és cikkeket írtam pénzért, ami egyáltalán nem sok munka, de közben meg mégis. Meg előadtam a Pszinapszison - ó, igen, pár év és én fogom megmondani a tévében, hogyan kell élnetek, meg majd írok könyveket hogy A Férfi meg A Nő, meg mit egyél, mit főzzél és mit gondoljál, hogy ne legyél ennyire boldogtalan. Not.

És tanulok németül a Duolingo-n, teljesen berántott a dolog játékossága, tök jó. Persze, már rég tudnom kéne németül, 8 éves korom óta jártam (persze, megszakításokkal) mindenféle nyelvtanárokhoz, és van is középfokúm, és mégse tudok, hát ez van. Volt némettanárjaim biztosan mind sírnának, ha látnák, hogy ennyi év után ott tartok, hogy alle Katzen mögen Milch. Szóval napi 10 percet foglalkozom a nyelvvel, amit elvileg már tudok, de közben nem, és nagyon jó, érzem, hogy használ, a múltkor megértettem a mögöttem németül beszélőket a soproni helyijáratos buszon.

Terhesjógán nem voltam egyszer se.

Meg még azért nem volt kedvem blogot írni, mert tavaly elegem lett a hülyékből, de nem a trollokból, azokkal nincs bajom, mármint haragszom rájuk, de nem így (kezdő blogger koromban elég profi trollokon edződtem szerintem), hanem amikor mindig, mindent jobban tudnak és mindent félreértenek. Amikor valaki képes volt komolyan azt írni rólam, hogy szánalmasan hazudok, amikor azt állítom, hogy a Lány egyévesen Weöres Sándort szaval, dehát én azt írtam, hogy egy éves szülinapjára kapta a könyvet, amiből két éves korára egy csomó gyerekverset megtanult, és most halál komolyan ennyire szánalmasnak tűnök, aki a blogjában hazudik a gyereke képességeiről? Jézusom. Meg amikor panaszkodnak, hogy túl sokat / túl keveset írok a bányászatról / az anyaságról / az akármiről. Egy pár ilyen apró bosszúság miatt aztán rossz szájízem lett és inkább a sopronfotós tumblrt csináltam, azt nem nézi a kutya sem, és azok is csendben vannak.

A Lány meg három éves lett közben, a legújabb fejlesztése, hogy felismeri a betűket, és cukibb, mint valaha. A Fiúnak pedig még nincs neve, de végül is van még három hónapunk.   

Paved paradise, put up a parking lot

Szerintem inkább csináljunk egész Budapestből egyetlen, hatalmas parkolót. Vagy várjál, már az? 

Hírek

Végre betöltöttem a 12. hetet, így végre abbahagyhatom a végtelenül idegesítő titkolózást és elárulhatom, hogy terhes vagyok. Ráadásul Fiú, izgi! Most már csak a nyomorult, két hónapja tartó konstans hányingernek kellene elmúlnia. 

Dolgok, amiket jó tudni

Van itt ez a nagyon jó lista, hogy a tanácsadó pszichológus szerint milyen készségeket kellene a gyerekeknek tanítani az iskolában - egy időben a Filozófusnak voltak is ilyen tervei, hogy pályáz valami pénzt és elmegy általános iskolákba oktatni az empatikus visszajelzést, hát ez már akkor sem tűnt túl valószínűnek. Most is hangosan röhögök a listán, ja, majd pont az iskolában fognak tanulásmódszertant meg asszertív kommunikációt tanítani, bizonyára*. Asszertív kommunikációt tanítani különben is rém idegesítő, mi is mindig megtanítottuk a munkahelyemen a betegeknek, aztán egyből elkezdték rajtunk használni, hát nem kényelmesebb volt, amíg szót fogadtak? (Viccelek.) (De nem vagyok biztos benne, hogy a mai iskolarendszer szeretné, ha a diákok túl asszertívek lennének.)

Szóval ezeket a dolgokat otthon kell megtanítani szülőként, és ha nem tudjuk, akkor először el kell menni megtanulni vagy elolvasni legalább könyvben és utána megtanítani. Elmondjam, hogy állok a kétévessel? Kb. csecsemőkora óta tanítom, hogy ha nem bír megnyugodni, akkor "sóhajtunk", azaz veszünk pár mély levegőt nagyon lassan, néha már tudja. Emellett tudja, hogy akit szeretünk, nem bántjuk, és hogy őt csak simogatni és puszilgatni szabad, ütögetni és megharapni nem, ha valaki az utóbbiakat csinálja, akkor hangosan kell kiabálni. Majd idővel árnyalni kell nyilván ezt a kérdést, mármint hogy bárki nem simogathatja és puszilgathatja, de a bölcsis társadalomban egyelőre elégnek tűnik ennyi. 

Azért is kell nagyon vigyáznom magamra, mert meggyőződésem, hogy ha én nem tanítom meg neki ezeket, akkor más nem igazán fogja. Bár a tanulásmódszertanról fogalmam sincs, én egyféleképpen tanultam mindig, de majd utánanézek, ha kell. 

*Update: kiderült, hogy Hajnalkáék iskolájában, ami egy vidéki szakközép, tanítanak relaxációt és tanulásmódszertant, szóval mégsincs minden veszve. 

Vigyázat, erőszakos nyelvezetet tartalmaz

Akkor elmondom, kiket fogunk először legéppuskázni, jó, magas biztonságú börtönökben kényszermunkára fogni, ha hatalomra kerülök. Az ordítozó szomszédot, azt. 

Kezdjük azzal, amikor gyerek voltam és a szüleim persze feszt este meg éjszaka veszekedtek, és az mondjuk gyerekként nem jó érzés, hogy fekszel az ágyban és nem tudsz aludni, mert az apád a másik szobában ordít. Én azt értem, hogy minden házasságban vannak nézeteltérések, sőt, alkalmanként még a veszekedésnek sem vagyok feltétlenül ellenére, de: nem ordítunk, amikor alszik a gyerek.

Kamaszkoromra ők lehiggadtak, akkor éjszaka nem ordított senki, szerettem viszont délutánonként a kertünkben napozni vagy akár tanulni, ahol a szomszéd ordított a feleségével meg a gyerekével. Nem is feltétlenül ordított, csak a szükségesnél hangosabban szidalmazta őket folyamatosan és minden nap, a "kurva életbe teszed azt már megint oda, hogy dögölnél meg"-stílusban, szóbeli bántalmazás-oktatófilmet lehetett volna belőle forgatni. Akkor még nem tudtam, hogy az mi, sőt, bár időnként felmerült bennem, hogy tiszta hülye ez a nő, amiért ezt hagyja, valójában csak egy dolog érdekelt volna, hogy kussoljanak már el. Többnyire fülhallgatón hallgattam a walkmanem, rosszabb napokon azon is simán behallatszott. 

A koleszos éveket hagyjuk, persze, hogy időnként zaj volt meg részeg fiúk is rancsúroztak a folyosón, de az egy másik műfaj szerintem, most egy koleszban mit vársz. Egyszer hallottam a szobaszomszéd csajt sírva könyörögni, hogy rancsúrozzanak már egy másik folyosón, mert ő holnap nyelvvizsgázik, hát feszt ugyanott folytatták, de ez egy kirívó eset volt. Meg hát teljesen más vidám dajdajozást hallgatni, mint fröcsögő agressziót hasonló hangerőn, nekem elsősorban az agresszív magánjellegű ordítozással van problémám, nem a partival. 

Aztán a panelos éveink során lakott mellettünk a pszichopata szomszéd, akiről nagyon sokáig nem is tudtuk, hogy az, mivel egyedül élt, és így nem fogtuk gyanúba, mindig azt hittük, hogy valamelyik másik lakásból jön az este 9-12-ig tartó "kurva anyád rohadj meg a gecibe". Mígnem egyszer megkérdeztük az egyedül élő szomszédot, nem tudja-e, ki szokott itt torkaszakadtából trágárságokat üvölteni esténként, mire mondta, hogy hát például ő. Mert az alatta lévő lakásban direkt csapkodják az ajtót és ez őt zavarja és ezért hangosan kell ordítania, hogy ők is hallják. Remek volt hasfájós csecsemőt altatni meg szoptatni úgy, hogy közben full hangerőn ment a kurvaanyád.

Később elköltöztünk egy jó lakóközösségű, majdnem újépítésű társasházba a panellakás háromszorosáért, itt hatalmas mázlink van, mert a közvetlen szomszédaink nem ordítanak, jó, távolabb valaki ordít, egy férfi és néha egy válaszoló nő, ez a szellőzőn hallatszik fel és elég zavaró volt, úgyhogy végül is betömtük az amúgy teljesen funkciótlan szellőzőt, nem hiányzik, így is kapunk levegőt, és így nem hallani, hepiend. A felettünk lévő lakás még üres. 

Erre bazmeg eljövünk anyámék családi házába Sopronba, ez még csak nem is valódi ikerház: az egyik fala közös a szomszéd házéval, a tető nem. A szomszédék viszonylag normálisak voltak, de meghaltak, most a felnőtt fiuk él itt egyedül, néha nála alszik a barátnője, akivel ilyen alkalmakkor hajnali háromtól kb. ötig ordít, hogy rohadjon meg. Mármint ezt ordítja. Például tegnap. Miért alszik nála és miért a barátnője, merül fel a kérdés. 

Én ezekkel szemben teljesen eszköztelen vagyok, most mit csinálsz, szólsz, hogy légyszi ne ordítson? Ja, majd biztos nem fog. Egyébként a panelban a pszichopata szomszéd kb. egy hétig nem ordított, amikor szóltunk, tök rendes. Rendőrt hívsz? Szkeptikus vagyok, hogy egyáltalán komolyan vesznek-e, és ha igen, akkor mi van, kijönnek, azt mondják, ejnye, és minden megy tovább úgyis, csak még személyes ellenségem is lesz az ordító szomszéd. Menjek át és ordítsak vele? Amúgy a legtöbb kedvem ehhez lenne, csak kételkedem a hasznosságában meg gyáva is vagyok. Ahol nő is lakik, csöngessek be egy NaNé-s szórólappal? Én vagyok a társadalmilag érzéketlen, mert eleve nem ezt tettem? Vagy? Mit kell csinálni?

Szóval az a költői kérdésem, hogy halál komolyan akárhova költözik az ember, ott kell lennie egy lehetőleg éjszaka, hangosan kurvaanyázó szomszédnak? Költözzek egy kibaszott tanyára? Egyébként ez egy magyar sajátosság, vagy a svédek is ordítanak a nőikkel éjjelente? Elnézést a nemi sztereotípiáért, de az én tapasztalataim mind ordító férfiakhoz köthetőek, akik az esetek nagy részében nőkkel ordítoztak. A feminista hatalomátvétel megoldaná ezt a kérdést? Svájcban, ahol este kilenc után a turmixgépet sem kapcsolhatod be, hogy megy ez? 

Addig is

Olvassátok el IKL hosszú, de érdekes bejegyzését az egészségügyről. Azt hiszem, nem orvos-szemmel könnyű megsértődni azon, hogy csak az orvos szemszögéből láttatja a problémát, a betegekéből nem, de talán ha egy kicsit utánagondolunk, akkor be lehet látni, miért szar a betegeknek is pontosan ugyanez.

Főleg nyafog

Akartam írni évértékelő bejegyzést is, mert hát ez nagyon érdekes év volt. Csak aztán a karácsonyi rokonturnét követően elkaptuk a hányósvírust és a tavalyi év utolsó napjait nagyjából azzal töltöttük. És így, hogy gyakorlatilag nem pihentünk, mert vagy családlátogattunk (és az lehet, hogy van, akinek pihenés, de a mi családunk nem az a fajta), vagy betegen fetrengtünk, most a szokásosnál még kisebb lelkesedéssel igyekszem felvenni újra a munka fonalát. Meg különben is, téli depressziós vagyok, fázik a kezem, mindenki hülye és hagyjon békén, és rendet kéne rakni, de inkább csak ülök és nézem a pormacskát. 

Visszatérve a 2015-re, hát közben a kis babánkból igazi, copfos kislány lett, aki egyfolytában azt kérdezi, hogy miért? Anya, az mi? Autó. Miért? Nem tudom. Miért nem tudod? Emellett dolgoztunk egy csomót, voltak köztük érdekesek is. A táncterápiás csoportom tavasszal lezárult, abból nem indítottunk újat, magánrendelek sokat, szerveztük az európai táncterápiás egyesület közgyűlését, ami izgalmas volt, járok a nemzetközi sématerápiás képzésre, meg egy vagon cikket írok mindenfelé. És relatíve sokat foglalkoztam a könyvemmel, önkénteskedtem a központi bányászati múzeumban, olvastam a könyvtárukat meg jártam Brennbergbe, klassz volt és így visszanézve meglepően sokat tanultam. Meg keresem a sportomat, tavasszal jógázni jártam, de azt valahogy abbahagytam, meg túl drága is, aztán meg visszamentem pilatesre heti egyszer, most az megy. És sokat voltam Sopronban, néha erdőben is. Csináltam egy tumblr-t is a soproni fotóimból, itt van, régieket is teszek fel meg újakat is, szerintem eléggé lejön, hogy fotóművész nem vagyok, de a várost nagyon szeretem. És voltam Brugesben meg Rómában meg Szilvásváradon. 

Ja, és még az is 2015-ben volt, hogy véget ért a panelkorszak és új lakásba költöztünk, aminek nagy terasza van, tágas nappalja és ahol nem hal meg az orchidea sem. Most kezdenek virágozni az orchideáim, még a Dendrobium is, nagyon büszke vagyok rá. 

Szóval összességében jó dolgok történtek, csak így az évkezdő depresszióban nehezen tudom átadni mindezt a megfelelő lelkesedéssel, és még 54 nap van tavaszig, hát én annyit nem bírok ki. 

My normal approach is useless here

Próbálunk néha ellenállni annak, hogy a Lány csokis kekszen nőjön fel ötmillió tonna műanyag játék között, hát nem könnyű. Esetleg elköltözhetnénk egy tanyára. Én személy szerint gyakorlatilag nem veszek neki játékot, és édességet is próbálok ritkán (tudom, minek szül az olyan, aki egyáltalán vesz), de a játékok és az édességek megállíthatatlanul ömlenek be az ajtón. Egy ponton, valamikor szeptemberben karantént hirdettem, ami azt jelenti, hogy senki nem hozhat be játékokat az ajtón karácsonyig. Részleges sikerrel, mert na jó, a könyv az kivétel, meg na jó, húgom évente kétszer jön Londonból, hozhat egy nyuszit, meg hát ma jár le a 20 %-os nonfood sparos kupon és mire ragaszthatnám, ha nem duplóra, a mosóporra nem lehet, mert az eleve akciós, meg a Móni már korábban megígérte az alagutat és az különben is fejlesztőjáték. 

Most is mondtuk anyósomnak, hogy légyszi, ne hozzon semmit, na jó, max egy kis falusi tojást, mert épp faluról jött, úgyhogy hozott egy harminc centis kötött mackót, aminek a belsejében egy óriás kindertojás volt műanyag pónival, egy doboz cicás Playmobilt, egy plüss kutyát, egy műanyag nyulat, egy műanyag oroszlánt, egy üveg szilvalekvárt, egy üveg birslekvárt, egy tepsi birssajtot, egy doboz teafiltert, és harminc darab falusi tojást. 

Mi ez az egész a tárgyakkal? A Lány imádja anyósomat, iszonyúan örül, ha jön, tök felesleges előpakolnia még négy fröccsöntött állatkát. Tárgyak és csoki nélkül is örül. De a tárgyaknak is örül és játszik velük, azóta is a playmobilos cicákkal játszik el komplett sztorikat (én nem tudom, miket, de nagyon cuki, annyit hallok ki néha, hogy "miaú, jaj, de mély a víz!", meg a múltkor valamit Németországról dumáltak a cicák). És számon tartja a tárgyait, még az sem lehet, hogy fogok ötven állatot és elviszem a rászorulóknak, mert keresi, és mert az övé, nem érzem magam feljogosítva, hogy elvegyem tőle. Amikor még a keletiben dekkoltak a menekültek és szakadt az eső és pont arrafelé volt dolgom, elvittem a lila polifoamomat, amit utáltam, mert mindig feltekeredett, és amit a Lány néha óriástávcsőnek használt, és utána sírva kereste a lila távcsövet. Talán majd ha nagyobb lesz, könnyebb lesz rávenni az adakozásra. 

Én is szeretem és számon tartom a kis tárgyaimat, ebben nem különbözünk. Nem is vagyok szerintem nagyon szigorú ebben, nekem is sok legóm volt, nem ragaszkodom hozzá, hogy egész gyermekkorában egyetlen kukoricacsuhé babával mondókázzunk. De azért legyen már egy határ, nem akarom, hogy a dédunokáim fröccsöntött nyuszikból álló szeméthegyeken éljenek. Azt sem, hogy a Lány kizárólag játék- és édességforrásoknak tartsa az embereket. És mégis még rajtam is időről időre kitör a pszichózis és dolgokat akarok venni neki. Jó, egy kicsit drága, és semmi szükségünk rá, de milyen cuki már! Az Yves Rocher-nál meg bármilyen vásárlásnál adnak a törzsvásárlóknak egy plüssbárányt, ingyen, és úgyis kell tusfürdő! Mi van az agyunkban, ami azt hiszi, hogy mindent meg kell vásárolni az utódainknak? Rémes. 

I say it's all right

Kitettem oldalra a számlálót. Még 100 nap van tavaszig. 

We don't need no thought control

Voltam a munkahelyemen apró-cseprő ügyintézés miatt. A munkahelyem egyik jelentéktelennek tűnő, mégis számomra fontos eleme az volt, hogy elég laza a dress code: nem igazán ajánlott nagyon dögösnek kinézni és kerülendőek az önkényuralmi jelképek, de ezt leszámítva mindenki tudja, hogy a pszichiáterek bolondok, tehát nem kellett nagyon adni a látszatra. Ez azt jelenti, hogy egyes osztályokon akármiben megjelenhettem, míg más osztályokon az akármi fölé felvettem egy fehér köpenyt. Erre most: összefutottam egy idős proffal, aki örömmel üdvözölt, végigmért és nagyon kedvesen azt mondta: " Maga hogyhogy nincs rendesen felöltözve?". Volt rajtam egy nagyon kopott orrú bordó Martens, egy konzervatív szürke Zara nadrág, egy bézs kasmírsál és a ruhacserén kapott Zara szövetkabát, amelynek elegáns, karcsúsított A-vonalú szabása van, de mintáját tekintve zöld, barna és bordó flaneling-kockás, azaz kifejezetten ELTE szociálpszichológiát hallgató húszéves leányoknak tervezték. Érdekes.  

Szóval visszajöttünk Budapestre, próbálom utolérni magam teendőimben, csináltam elképesztően finom, mustban főtt birssajtot a Sopronból hozott birsalmákból (szégyenszemre Budapesten, boltban vásároltam hozzá a mustot) meg dolgoztam meg ügyintéztem. Voltam Ikeában is, és továbbra sem értem, mit lehet ezen szeretni és miért megy bárki önként az Ikeába, egy borzalmas patkánycsapda, egy fekete lyuk, bemész 1 db rizslámpáért és kijössz hat órával később úgy, hogy vettél még két Tjörnbang tárolódobozt meg három Uppsele ágyneműgarnitúrát meg négy Dinkjörb virágkaspót, amire mind feltétlen szükséged volt, érthetetlen, hogyan élhettél eddig nélkülük. 

Megtudtam, ki lesz a munkahelyemen az intézményvezető januártól, olyasvalaki, akit kedvelek, úgyhogy írtam neki, hogy grat, mire visszaírt, hogy majd beszéljünk jövőbeli terveimről és számítanak rám mielőbb. Ez volt kb. délelőtt tízkor, persze egyből pánikrohamot kaptam, de az még csak hagyján, délután kettőkor még mindig kétszáz volt a pulzusom, enyhe hányingerem volt és kissé szédültem. És aznap a munkahelyemmel álmodtam. Álmomban igazgatóhelyettes voltam, de ezzel csak a cím járt és több munka, míg fizetésemelés vagy nagyobb hatalom nem, viszont szürke nadrágkosztümöt viseltem. Úristen, vissza kell mennem, vagy el kell döntenem, hogy visszamegyek-e vagy sem, jaj, a döntés, meg vannak számlálva a napjaim. Attól is félek, hogy visszamegyek és attól is, hogy nem. Ezt eddig is tudtam, nade azért mégiscsak nevetséges, hogy már a dolog említése is testi tüneteket okoz. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. 

Szóval ilyenek vannak. Ezek itt a maradék soproni fotók. Mennyire nem illenek ide, rémes. Csináltam fahéjas-gyömbéres birslekvárt is, de az nem lett jó, mert nem passzíroztam át, mert nem volt sem időm, sem kedvem, pedig a mi öreg, szemcsés birsünket át kell sajnos; és csináltam citromos birslekvárt, ahhoz passzíroztam százezer órát, és van még egy negyedik adag, abból még nem tudom, mi legyen és mikor. 

Persze, az egyes számú tervem az még egy gyermek, dehát tudjuk, hogy ez nem terv, hiszen vagy megfogan, vagy sem. A Lánynak is több évbe és utánajárásba került megfogannia, ráadásul azóta csak öregebb lettem, szóval nem lehet az az egyetlen tervem, hogy mindjárt terhes leszek. 

Mihez kezdjek az életemmel. Mit főzzek a maradék birsből. 

Igazából pszichiátriai betegnek lenni jobb a halálnál

Pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen régen írtam pszichiátriáról, és lám, máris kell. Szóval van ez a történet, hogy a zavart, idős bácsi bekerült a Merényi zárt osztályára, ahol valami vascsővel agyonverte őt egy másik zavart, idős bácsi. Ez nem az első eset a magyar pszichiátria történetében, amikor egy páciens megver vagy akár életveszélyesen megsebesít egy másikat, és sajnos nyilván nem is az utolsó, ugyanis ahhoz kritikátlan mennyiségű pénz és ma számomra elképzelhetetlen szemléletváltás kellene. 

Az index cikke viszont rémes ostobaságokat is tartalmaz. Az alábbi problémáim vannak vele: démonizálja és stigmatizálja a pszichés betegeket; démonizálja a pszichiátriai gyógyszereket; egyéb. Egyébként Sulemia is írt erről, olvassátok azt is. 

Kezdjük a stigmával. 

A cikk végig úgy fogalmaz, mintha a pszichiátriai betegek furcsa, veszélyes, de mindenekelőtt reménytelen esetek lennének és a zárt osztályos kezelés gyakorlatilag a halállal lenne egyenlő. Egészen konkrétan az is benne van, hogy "pszichiáterek szerint a zárt osztályra kerülő emberek általában olyan súlyos mentális problémákkal küzdenek, hogy onnan már nem nagyon van kiút." Szeretnék ettől közleményben elhatárolódni. Lehetséges, hogy tájékozatlan újságírók szerint a zárt osztályról már nem nagyon van kiút, de kétlem, hogy valamirevaló pszichiáter osztaná ezt a véleményt. 

A zárt osztályon olyan embereket kezelnek átmenetileg, akik betegségük miatt önmagukra vagy másra veszélyt jelenthetnek. Ezek az emberek az esetek jelentős többségében önmagukra jelentenek veszélyt: mert a hangok azt mondták nekik, hogy ne egyenek és ne igyanak többé, vagy üldöztetéses téveszméik miatt nem merik elhagyni a lakást, vagy annyira megijednek egy-egy hallucinációtól vagy téveszmétől, hogy pénz nélkül, éjszaka menekülni kezdenek világgá, vagy megpróbálnak kárt tenni magukban. A zárt osztályon kezelt páciensek egy része akut pszichotikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy hallucinációik, téveszméik vannak. Más részük nagyon súlyos depressziós és öngyilkos akar lenni. Harmadik csoportjuk olyan testi betegségben szenved, amitől zavarttá válik, nem tudja, hol van, kik vannak körülötte, ettől esetleg agresszív. Egy csomó testi betegség okozhat átmenetileg ilyesmit, a cukorbetegségen keresztül vesebajokon át agyhártyagyulladásig és még ezer és egy. 

A zárt osztályon való kezelést diagnózisól függően egy-három hétig fizeti a TB. Ez a gyakorlatban azt jeleni, hogy akkor se zárhatnánk be senkit a zárt osztályra ennél sokkal több időre, ha ő is és családja is és mi is azt szeretnénk. Ez nem is baj: a zártosztályos kezelést igénylő, fent felsorolt állapotok többségét ez alatt az idő alatt meg lehet gyógyítani annyira, hogy az illető nyílt osztályra kerülhessen. Vagy haza, vagy a belgyógyászatra. 

A pszichotikus állapotok egy része egy-egy krónikus, hosszan fennálló pszichiátriai betegség, például szkizofrénia vagy szkizoaffektív zavar, esetleg súlyosabb bipoláris zavar részjelensége. Ezek a páciensek az életük során többször is pszichotikus állapotba kerülnek. Ha minden jól megy, akkor az első pár alkalom után rájönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha szednek valamennyi gyógyszert fenntartó kezelésnek, de főleg, ha megtanulják felismerni a tüneteiket időben, és gyorsan elmennek az orvosukhoz, mielőtt még zárt osztályos súlyosságig megkattannának. Amikor tünetmentesek - és ez évekig, évtizedekig is lehetséges - akkor ezek sokszor nagyon jó fej, "normális" emberek. De sokszor a zárt osztályos kezelést igénylő állapot tényleg egy egyszeri valami, pl. gyermekágyi pszichózis vagy drog-indukálta pszichózis. Valójában bárki bármikor lehet pszichotikus. Igen, te is. Én is. Bárki bármikor bekerülhet zárt osztályra. Te is, én is. Felsorolhatnék pár példát a saját betegeim közül, akik egy vagy két zárt osztályos kezelést követően tünetmentesen éltek a nyugdíjig, dolgoztak és családjuk van, de ott van mindjárt Kiss Tibor (Quimby), aki ifjúkorában nem egyszer feküdt zárton és szemlátomást kijött onnan. 

Az az alapgondolat, hogy vannak a normálisak meg annak a tőlük alapjaiban különböző elmebetegek, sajnos egy tévedés. A pszichés zavarok spektrum. Lehetsz a normálisabbik végén meg lehetsz az őrültebbik végén meg valahol közben. Ezt nem én találtam ki, hanem Foucault, meg egy pár modern kutató. Tessék, itt egy remek tudományos cikk a témában, csak úgy példaképpen. Vagyis zárt ajtó ide vagy oda, a normálisak is bármikor megkattanhatnak, az őrültek pedig képesek néha meggyógyulni, vagy legalábbis normálisan funkcionálni. 

A másik, ami a cikkben rémesen bosszantott, a "begyógyszerezés". Valamiért ez egy ilyen közkeletű tévhit, máshol is hallottam már, hogy a pszichiátrián a betegek azért viselkednek zavartan, mert le vannak gyógyszerelve. Szerintem egy nagyon pici gondolkodással rá lehet jönni arra, ami a valóság. A pszichiátriai betegek tüneteikből, betegségükből adódóan viselkednek zavartan: mert pszichotikusak és a hangokra figyelnek, a téveszméikkel vannak elfoglalva vagy csak nem tudják, hol vannak és kik a többiek. Ezekre a tünetekre gyógyszereket adunk. Az antipszichotikus gyógyszerek egy része mellékhatásképpen valóban álmosít, de nem ezért adjuk őket, hanem azért, mert a dopaminrendszerre hatva csökkentik a hallucinációkat és a téveszméket. Vagyis a gyógyszereket azért adjuk, hogy NE viselkedjen zavartan az illető, és ha szépen beszedi és jó gyógyszert választottunk és nincs gyógyíthatatlan baja (pl. demencia), akkor egy-két hét múlva már nem fog hallucinálni és nem fog zavartan viselkedni sem. Mert megjavulnak a tünetei. Amiktől zavart volt. És amik a gyógyszerektől elmúltak. 

Gondolom, azért lehet ez a köztudatban, mert az első hatékony antipszichotikumokat az 1950-es években találták fel és azelőtt tényleg max annyit lehetett tenni, hogy agyonnyugtatózták a népet (és akkor még mázlija volt, ha nem húzták ki az összes fogát és roncsolták el a homloklebenyét). Az ötvenes években az első antipszichotikumok már tök jól hatottak a hallucinációkra és téveszmékre, de sajnos mellékhatásként álmosságot és izommerevséget okoztak. Ezért a páciensek álmosan csoszogtak akkor is, ha épp nem hallucináltak. A mai antipszichotikumok sem világmegváltó szuperek: némelyik álmosít, másik hizlal, mindegyiknek van valami mellékhatása. Összességében mégis az a helyzet, hogy a zárt osztályon fekvő betegek nem a gyógyszerektől olyan furák, hanem azok ellenére. Az agresszív bácsi valószínűleg nem túl sok gyógyszert kapott, hanem pont, hogy nem kapott eleget (de nem voltam ott, nem akarok okoskodni). Mindenesetre kicsit öööö hatásvadász, hogy a kórteremben nyolc "durván begyógyszerezett férfi volt összezárva". 

További problémám a cikkel, és ezzel nem leszek népszerű, de szerintem itt semmi sem köthető a Lipót bezárásához. A Lipót ugyanolyan rémes kupleráj volt, mint a legtöbb mai pszichiátriai osztály, de inkább rosszabb. Bár a magyar pszichiáterek többsége hajlamos Trianonnal egy szinten beszélni a Lipót bezárásáról, szerintem egyáltalán nem baj, hogy bezárták, az egy múlt századi tébolyda volt. A baj az az, hogy nem csináltak helyette sehova sem egy jobbat, szebbet, modernebbet, se akkor, se azóta. De minek is csináltak volna, úgysem lehetne oda sem normális személyzetet találni havi nettó nyolcvanezerért. További probléma, hogy a biztonság kérdése egyik pszichiátrián sem igazán megoldott, nálunk az összes nővért és az orvosok többségét megverték már legalább egyszer (betegek, ritkábban hozzátartozók, utóbbiak többnyire ittasan). Engem csak fenyegettek, meg egyszer megtámadtak egy grafitceruzával, meg egyszer egy kutyával egy hozzátartozó, meg párszor ordították az arcomba drogok miatt pszichotikus fiatalok, hogy szopd le a faszomat a gecibe, dehát az ilyesmit mi fel sem vesszük. 

Amikor jó pár éve Hollandiában voltam ösztöndíjjal, ott láttam, hogy a zárt osztályon minden két betegre jut egy tök értelmes, tanult ápoló és hogy minden helyiségben van egy nagy piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor szalad a megmentésedre a biztonsági személyzet. Halál komolyan csak azért nem sírtam el magam ezen, mert nem akartam egy csapat holland pszichiáter előtt sírni. Tisztaság is volt meg működő műszerek meg ilyesmi, de azok nem zaklattak fel ennyire. 

Egyéb random kötekedés: nincs olyan, hogy "klinikai pszichiáter", így kétséges számomra, kiket is kérdezhettek meg "több klinikai pszichiátert is megkérdeztünk" címszó alatt. Klinikai pszichológust? Pszichiáter szakorvost? Azt sem értem, hogy "a klinikákon mindig van több, arra (ti. agressziókezelésre) felkészített férfi ápoló" - a klinikákon? Mármint a Klinikákon? A metrómegállóban? A sebészeten? Neadjisten a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján? Vagy ennek a zárt osztályán? Amúgy kétlem, de attól még fogalmazhatnánk helyesen. Mindenesetre ne legyenek illúzióink: lehet, hogy a Merényiben a legrosszabb a biztonsági szolgálat és a legpenészesebb a fal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar pszichiátriai osztály küzd hasonló problémákkal, amelyeknek végső soron azok isszák meg a levét, akik fizikailag ott töltik a napjaikat, vagyis az orvosok, az ápolók és a betegek. 

Napi bölcsesség

Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy míg régebben egy-egy ellazázott, halogatással, pótcselekvéssel és értelmetlen netezéssel töltött nap estéjén vettem észre, hogy úristen, mennyi elintézetlen teendőm és munkám maradt, addig manapság egy-egy rendkívül fókuszált, szinte folyamatos, hatékony munkával töltött nap estéjén veszem észre pontosan ugyanezt. 

Most egy kicsit csalódtam... és ha van valami, amit nem bírok... az az, ha csalódnom kell

És még azt akartam mondani, hogy a kis kampányomnak köszönhetően tudjátok, hányan adták az adójuk 1 %-át a Bányászati Múzeumnak? Összesen. Nem a blogolvasóim közül, vagy azon olvasóim közül, akiknek emailben tanácsot adtam, hanem összesen. 

Tizennyolcan. 

Namost ebből kb. tíz fő az ott dolgozók, én, a férjem, meg az a barátnőm, akiről tudom, hogy nekik adta. A több száz (?) blogolvasó közül becslésem szerint mintegy öt fő adta az 1%-át. A férjem szerint ez azért van, mert szeretetet és érdeklődést lehet kapni az emberektől, de a pénzüket nem adják. Csakhogy én nem kértem pénzt, az adó 1%-a az nem kiadás az illető részére. Ezt ugye mindenki érti? Fel lehet ajánlani civil szervezetnek, vagy megy a stadionokra. Jó, nem gondoltam, hogy túl sok ember fogja egy fura múzeumnak utalni az 1%-át csak azért, mert én azt mondtam, de az 5 főnél azért bevallom, többre számítottam.

Azok, akik küldtek, és különösen az, aki külföldön dolgozik és ezért 1% helyett igazi pénzt küldött nekik, nagyon jó fejek és tekintsék semmisnek a fentieket. Azok, akik most szégyellték el magukat és nyomban szeretnének egy kis pénzt küldeni: itt a blogjukon van Paypal adománygomb. 

Napom

Ma például eredménytelenül ügyintéztem az évszakhoz képest hideg időben, a húgom ugyanis vett egy lakást, csakhogy ő Londonban él, ezért én vagyok a meghatalmazottja mindenben. Tegnap birtokba vettem, ma meg gondoltam, reggel elugrok a Főgázt átíratni a Batthyány térre, azzal is előbbre vagyunk. Úgyhogy üldögéltem a nevetséges dugóban a BKV-n nagyon sokáig, majd odaérve ráébredtem, hogy a húgom lakása Főtávos, ez meg Főgáz, ahova én jöttem, nem jó, de ha már idejöttem reggeli nélkül, akkor megreszkírozok egy kávét és egy croissant az épületben lévő kis kávézóban, amely természetesen műszaki okok miatt zárva volt. 

Ezután nem adtam fel és némi telefonálgatással kiderítettem, hogy a Főtáv nagyon közel van, a Fő utcában, így odamentem és láttam, hogy zárva vannak, mert minden nap reggel 8-kor nyitnak, de ma 10-kor. Fél tíz volt, álltam a járdán, gondolkodtam, hogy ismerek-e a közelben olyan kávézót, ami nincs műszaki okok miatt zárva és ahol kivárhatnám a tíz órát. Nem ismerek. És akkor megláttam egy Breakfast all day-feliratot, optimistán kicsit közelebb merészkedtem, és kiderült, hogy egy egész helyes, nagyon kicsi kávézó van mögötte jófej barista csajjal és meglepően jó minőségű kávéval. Színes bögrék, frissen készült szendvicsek. A sütik egy részét máshonnan rendelik, más részüket ők maguk csinálják (két csaj és egy srác a teljes személyzet), úgyhogy ettem egy vegán, banános-avokádós csokitortát a sajátjaik közül, nagyon finom volt. Volt még kókuszos-datolyás, de én nem szeretem a kókuszt. Eddig a nap fénypontja, be is reklámozom őket, Kávéműhely. Ja és ki van téve kis vízszűrős kancsóban az ingyen csapvíz, ami külön pluszpont. 

A Főtávban persze nem tudtam elintézni, mert az adésvételi szerződés és a birtokba adási jegyzőkönyv és az előző tulaj nullás igazolása nem elég papír, kell még egy az ügyvédtől földhivatal által érkeztetve, 15 munkanapon belül. Úgyhogy hazabuszoztam. Annyi hasznos volt a dologban, hogy eközben mindvégig a Schema therapy for borderline disorder c. könyvet olvastam, ami a hétvégi workshop témája lesz. Life long learning, my ass. Egyébként jó kis könyv, a túlbonyolított túl elméleti analitikus és a leegyszerűsítő és gyakorlatias kognitív terápiás könyvek közül inkább az utóbbiakhoz áll közel, de legalább lényegretörő. Kifejezetten jól jött, hogy ezt olvastam, amikor odaértem a Főgáz elé és rájöttem a tévedésemre és épp elkezdtem volna szidalmazni magamat, mekkora egy fasz vagyok, hogy rossz hivatalba jövök, akkor egyből eszembe jutott, hogy leállítsam a fejemben a Büntető Szülőt (lásd 8-as pont) és inkább normálisan viszonyuljak esendő és olykor hibákat vétő kis önmagamhoz, úgy is mint "jól van, gyere, semmi baj, kiderítjük, hol a Főtáv, aztán kapsz egy kávét meg egy sütit a nagy ijedtségre". 

Most megyek, mert jön a húgom lakásához Kálmán, a lakásfelújítós ember, és megmondja, mi lesz. 

Egyébként a teraszról már be kell vajon hozni a növényeket a lépcsőházba? És ha igen, akkor melyikeket? A szomszéd Magdi néni már bevitte a muskátlijait és Magdi néni csak tudja, de nekem nem muskátlim van, hanem jázmin, levendula, majomkenyérfa és ciklámen, lehet, hogy ezekre más szabályok vonatkoznak. 

Ady rágója és egyebek

Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből. 

Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek. 

A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.

Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni. 

A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro). 

Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy. 

A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.