A család miatt rinyálok

2016.06.14. 10:55 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás - komment

Én nem értem ezt a nagymamák / kényeztetés dolgot. És régebben azt hittem, majd nem fog zavarni, dehát nem így lett. 

Például a nagymamánál vagyunk. A Lány kidobálja a tányérjából az asztalterítőre a rántottcsirke-falatkákat, mert valamin felmérgesedett. Rászólok, hogy ezt ne tegye, mire szívettépő zokogásba kezd - ami részben műsor a nagymamának, részben meg szerintem tényleg azt hitte, hogy ezt itt lehet, mert itt mindent lehet, csak nem számított rá, hogy ha itt van szigorú Anya is, akkor más a szabály. Azért hitte azt, hogy ezt itt lehet, mert amikor egyévesen a padlószőnyegre dobálta a főtt répát és rászóltam, hogy ne tegye, akkor a nagymama rám szólt, hogy hagyjam, hadd csinálja nyugodtan. Nagyjából bármiért rászólok, helytelenítik, legjobb esetben csendben eltűrik, de még kb. sohasem támogattak meg (azzal, hogy a nagymama is azt mondja, hogy azt tényleg nem szabad).

Az ebéd utáni játéknál a Lány talál egy színezőt és egy doboz krétát és körülnéz, hol lehetne színezni. Nálunk otthon a földön szoktunk, de itt az most egyéb játékokkal van borítva. Nagymama egyből szalad és behoz a másik szobából egy kisasztalt, a Lány odahoz egy piros, műanyag gyerekszéket. Leül. Nagymama átszalad a másik szobába a kisasztalhoz tartozó székért, mert az kényelmesebb és nézd, még nyuszik is vannak rajta. Lány engedelmesen átül arra. Kiderül, hogy ez egy picit alacsony, de pont elérné róla a színezőt, kezdene színezni, de nagymama átülteti mégis a piros székre, mert onnan kényelmesebben eléri a színezőt. Jó. Lány elkezdi kiszedni a dobozból egyenként a zsírkrétákat. Nagymama kitalálja, hogy jaj, ebből a dobozból olyan nehéz kiszedni, de majd ő hoz egy másik dobozt, amiből ki lehet szedni könnyen. Kimegy a konyhába, kisvártatva egy korábban bonbont tartalmazó fadobozt hoz, abba átömleszti a zsírkrétákat. A Lány, aki amúgy évek óta ismeri a színeket,  továbbra is válogat köztük. Nagymama sorra megnevezi, ami épp a kezében van, nézd, ez zöld, nézd, ez kék. Lány elkezd random fickálni a színezőre kékkel (ebben az életkorban ez a szint). Nagymama elkezdi instruálni, hogy nézd, színezzük ki a nyuszi fülét szürkére, az autót meg pirosra. Lány ezen a ponton megunja a dolgot (ennyire türelmes, én már 5 sorral feljebb visítanék, hogy bazmeg hagyjatok már nyugodtan színezni), otthagyja a színezőt és megfog két játéknyulat, hogy azokkal játsszon. Nagymama előkap egy puzzle-t és elkezdi ajánlgatni, hogy inkább rakják ki azt. Satöbbi. Folyamatosan a Lány kényelmét szolgálják az események, a kisasztal, a jobb szék, a jobb doboz.

Mégis, nekem ez egyszerűen nem áll össze a fejemben. Hogy mindent szabad, kiöntheti a földre a vizet, letekerhet tizenöt méter vécépapírt, ledobhatja az ennivalót, letépheti az összes virágot a kertben, mittudomén. Másfél órára tettem ki a lábamat otthonról, már szegfűt szedtek a balkonládámból. De játék közben meg vegzálják. Van egy játékbabája, amiről mindig leveszi a pulóvert, azért rászólnak, hogy ne vegye le a babáról a pulóvert. Miért? Nálam nem dobálhat kaját, de bevallom, magasról teszek rá, hogy van-e a játékbabán pulóver.

A másik, amikor nem engedik, hogy erőfeszítést tegyen. Például fel tud menni a magas lépcsősoron az emeletre. Velem fel is kell, hathónapos terhes vagyok, nem cipelem fel, különben is, mi lenne akkor a mozgásfejlődésével. Lassan megyek vele és megdicsérem, amikor felér. A nagymama kérdés nélkül felveszi és fölviszi ölben. Amikor kismotorral a járdaszegélyhez ér, felteszi a kismotorral együtt a járdára. De különben fel tud menni vele, csak a nagymama ezt nem várja meg, már előbb felteszi. Nemrég ingerülten rászóltam a játszótéren nagymamára, mert mindegyik rugósállatra kérdés nélkül feltette a Lányt, pedig azokra fel tud mászni, csak meg kell várni, míg felmászik. Mondtam neki, hogy mielőtt felteszi, várja meg, fel tud-e menni maga. Utána megvárta. Azt már nem várta meg, hogy le is tud-e jönni, hanem mindig levette a gyereket. Arról a játékról, amire ő maga mászott fel. Dehát az egy sikerélmény, hogy nehéz valamire felmászni, de nézd, anya, mégis egyedül fel tudok mászni! Ha mindenre felteszik, azzal megfosztják a sikerélménytől. Az tök jó érzés, hogy valamiért erőfeszítést teszel és aztán sikerül. Nem?

Aztán van még az, hogy nem lehet sírni vagy félni. Ha sír, mert mondjuk beütötte a térdét vagy készülünk kimenni, felöltöztünk és melege van a kabátban, vagy olyasmit akar enni, ami épp nincs itthon, akkor egyből elkezdik elterelni a figyelmét. Nézd ott egy cica, nézd, itt a nyuszi. Nem is félsz! Nem is fáj! Szaknyelvben érzelmi érvénytelenítésnek hívjuk.

Én ezektől általában idegbeteg leszek, ha fél óránál tovább kell néznem. Nem szakmailag, hanem emberileg leszek idegbeteg. Persze, nyilván az sem segít, hogy felnőtt pszichoterapeutaként ismerem a dolgok szakmai oldalát, tudom, hogy a gyereknek öt alapvető érzelmi igénye van, ezek közül az egyik a jól felismerhető határok és keretek (hogy legyen olyan, amit nem szabad), az autonómia (hogy bátorítsák az önállóságát), és az érzelmek szabad kifejezése (hogy ha szomorú vagy, akkor lehessél szomorú, ha félsz, akkor félhess). Ez a három sérül a fenti szituációkban. A határok nélküli nevelés, a behatoló nevelés (amikor nem hagyod békén, hanem folyton vegzálod), és az érzelmi érvénytelenítés (amikor a gyermek érzelmeit kétségbe vonod vagy megkérdőjelezed) mind hátrányos hatással vannak a személyiségfejlődésre.

Az alapvető érzelmi igények ezek:
1. Biztonságos kötődés (biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény).
2. Autonómia és kompetencia
3. A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága
4. Spontaenitás és játék
5. Reális keretek és önkontroll
Itt pl. a 15. dián összefoglalja a szerző, melyik alapvető érzelmi igény sérülése milyen maladaptív sémához vezet.

Mindez messze nem ok arra, hogy idegbeteg legyek, mert ezek akkor vannak káros hatással, ha minden évben minden nap ez történik. Ha amúgy otthon nem csináljuk, a nagymama meg néha pár napig csinálja, attól az égegyadta világon semmi baja nem lesz a gyereknek. Nem lesznek tőle maladaptív sémái meg semmilyen pszichés zavara. Ugyanúgy, ahogy attól sem lesz kövér cukorbeteg, hogy rövid vidéki tartózkodásaink során több édességet eszik a megszokottnál. Semmi baja nem lesz. Sőt, legalább többféle embert és nevelési stílust megismer, valószínűleg rugalmasabb lesz, mintha tök egyforma emberek nevelnék, direkt jó.

Az is tök érdekes, hogy bár változó arányban, de mindkét nagymama hasonló stílusban nevel, vagyis ha alapvető érzelmi igények, akkor a kötődés és a spontaenitás terén jól teljesítenek és a másik három a gond inkább. A fenti példák egy része anyámmal, másik része anyósommal való interakció. Nem tudom, ez valami generációs dolog-e, vagy pont ezért passzolunk össze a férjemmel, mert hasonló nevelési hibák közt nőttünk fel. És egyébként igen, viszonylag normális emberek lettünk, jó, én eljártam százezer év pszichoterápiára, ő meg okos és az IQ egy kicsit segít a hülyeségek túlélésében, de lehetne azzal is érvelni, hogy minket is szépen felneveltek, mit sírok. 

Szóval én tudom, hogy nem lesz tőle semmi baja, mégis ideges vagyok, ha látom. Milyen közhelyes ez is, a tipikus szülő-nagyszülő ellentét, tele van vele az internet meg a szakkönyvek. Hát nem tudom, talán elkezdhetnék meditálni. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása