Ady rágója és egyebek

Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből. 

Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek. 

A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.

Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni. 

A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro). 

Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy. 

A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.

Fagyott tavi nádas húrján citerázni

"A túlkényelmesedett, szúnyogcsípéstől és a saját testnedveitől rettegő, erőfeszítést aggályosan kerülő, robotgéppel keverő, mindent lehűtő és amit meg nem, azt mikróba rakó, kétszáz méterre is kocsival menő, tengerparton is papucsban járó életmódot kártékonynak tartom. (...) A kitettség hőnek, hidegnek, napfénynek. Mezítláb lenni, nem félni, magasra menni, megsérülni, gyorsan futni, verítékezni, koszosnak és szőrös lábúnak lenni. És ehhez, az élet valóságához, tabutlansághoz szoktatni a gyerekeinket. Az életnek része a születés, a sérülés, a fájdalom, a hasmenés, a bánat, a konfliktus, a vér, a sár, a halál. Nem része ellenben a pittyegés, a tévé, a nyalóka és a matrica." Ez. 

Én ugyan semmire sem merek felmászni és nagyon fázós vagyok, de bevallom, minden szóval egyetértek. És persze, ironikusnak tartom, hogy írjuk mindezt egy laptopon az internetre. Van a másik kedvencem, a Summer for a Year blog, ezek bazmeg eladták a pesti házukat és elmentek belőle Ázsiába, mert fruitariánusok és ott lehet rendes gyümölcsöt enni. Nem is a blog szerzői a legfurábbak, hanem akikkel útjuk során találkoznak, volt valami német lány, aki csak meztélláb gyalogol a dzsungelben és eszik a fáról és nem fél, hogy megmérgezi magát, mert ami a szervezetének nem jó, azt úgyis automatikusan kiköpi, meg egy ausztrál csaj, aki folyamatosna úton van, oda megy, ahol épp szezonja van valami jó gyümölcsnek és közben távmunkában grafikus. 

Először azt gondoltam, hogy jó, hát ezek mindannyian őrültek, de legalább ha majd átveszi felettünk a hatalmat a google nevű mesterséges intelligencia, akkor a primal-ekből meg a fruitariánusokból meg a többiből lesznek a túlélők, akik a modern világ vívmányaitól mentesen majomkodnak az erdőben, aztán rájöttem, hogy ja, várjál, ezeket én egy blogon olvasom, a rendes fruitariánusoknak youtube-csatornájuk van és az ausztál csaj a laptopjáról grafikuskodik a maláj tengerpartról. Nem azt akarom mondani, hogy nem hiteles, mert nem tudom, mi lenne az, hanem csak hogy úristen, mennyire egy hülye világban élünk.

Mindenesetre én gyakorlatilag bárkivel szívesen osztozom abban a vágyban, hogy feküdjünk le az avarba és mosatlanul együk a bokorról a szedret. 

Különben meg az van, hogy nevetségesen túlvállaltam magam munkával, és nem találom az egyensúlyt, hiányzik a sport és az erdőben sétálgatás, azon gondolkodom, hogy kellene venni egy laptopot, mert ez már nagyon az utolsókat rúgja és hát számomra munkaeszköz, de most dolgozzak azért, hogy vegyek valamit, amivel aztán dolgozzak? Egy vagyonba kerül egy rendes laptop, én nem is értem, az embereknek hogyan van pénze kütyükre meg autóra, és nem, nem keres a férjem sem rosszul szerintem. Vagy inkább ne dolgozzak és akkor nem kell laptop és lesz időm olcsó és egészséges ételeket főzni és magam varrjam a ruháimat (nem mintha ruhákat vennék, like, ever). Valahogy ezek, az egyszerű, minimalista életmód és a túlhajszolt modern fogyasztóság között nem találom a helyemet éppenséggel.

Most is azt mondták a bölcsiben a szülőin, hogy télire a játszótérre vegyünk a gyereknek technikai ruházatot a Decathlonban, mert abban tud jól mozogni, Michelin-babának öltöztetve meg nem tud, és bevallom, számomra tökéletesen logikusnak hangzik ez az érvelés, ugyanakkor technikai ruházatot Budapest belkerületében a játszótérre a bölcsisnek? Vegyek magamnak új laptopot, hogy kurvasokat tudjak dolgozni, hogy vehessek a gyereknek technikai ruházatot a játszira, vagy hagyjam a francba, úgyis egész télen idebent fogok gyurmázni a taknyos gyerekkel és ha véletlenül kimegyünk, ráadom a Mónitól kapott (mellesleg Christian Dior márkájú) turkálós télikabátot? Dolgozzak kevesebbet és vegyek olcsó sajátmárkás kenyeret fehér lisztből és adalékanyagokból és margarint, vagy dolgozzak kurvasokat, hogy meg tudjam venni a bio-öko-fairtrade egyébként valóban finom rozskenyeret és a termizált tehéntejből hazai tanyán készült, papírba csomagolt vajat a közeli hipszterpékségben? 

Szombaton meg egy ilyen szelektív hulladékgyűjtést és egyéb módon környezettudatos életmódot népszerűsítő rendezvény volt a közelünkben, kimentünk a Lánnyal, volt cica, kutya és nyuszi is, valamint tíz pecsétért lehetett kapni egy facsemetét, úgyhogy kaptunk facsemetét, mondjuk nálunk még elvan a teraszon, de egy 90 százalékban panellal borított városrészben nem pontosan értem, hova teszik majd az emberek az ingyen facsemetét, ráadásul császárfa, ami állítólag kurvagyorsan nő. De nem erről akarok beszélni, hanem hogy az egyik sátorban megmérték a testzsírszázalékomat és a lehető legrosszabb kategóriába estem basszus, még csak nem is a kicsit rosszba, hanem mindjárt a nagyon rosszba. Hát mi lesz így, hogyan fogok így egészségesen élni, minden nap jógázni, természetben futni és száz évesen fitten a dédunokáim után szaladgálni tavaszi réteken. 

Just a perfect day

Szombaton Brennbergben bányásznap, és már pénteken kezdődnek a rendezvények, ezért ma kimentünk Kelenföldre a kis Lánnyal, hogy Sopronba utazzunk. Alig értünk ki a dugó miatt, aztán alig találtam meg, hol lehet kinyomtatni a neten rendelt jegyet (mert a Keletiben szoktunk amúgy felszállni, a Kelenföldi pályaudvaron kb. sose jártam), aztán alig találtam meg a bankautomatát, aztán kiderült, hogy nem jön a vonatunk, mert a Keletibe ma épp beengedték a menekülteket és azok fel is szálltak a vonatra, de velük együtt nem indul el. Aztán kiderült, hogy leszedik őket, aztán kiderült, hogy nem, aztán úgy egy óra után meguntam és hazajöttünk, jobb is, mert Bicskénél még egy órát álltak. 

Aztán a Lány itthon kiöntött egy fél üveg, az útra vásárolt jeges teát a padlóra, aztán láttam, hogy elfogyott a kávé, aztán kiöntött egy fél üveg almalét, aztán véletlenül kiöntöttem a földre a placebonak főzött koffeinmentes kávém mintegy felét. Kösz, Orbán. 

Menekültes

Néha akarok írni a menekültekről, aztán mindig elmegy a kedvem, mert egyrészt szemlátomást képtelenség erről a témáról értelmesen beszélni bárhol bárkivel, másrészt meg tökéletesen érdektelen, hogy én itt mit gondolok vagy írok vagy beszélgetek, úgyis az EU és/vagy nagyrabecsült kormányunk fog dönteni minden kérdésben.

Azt azért elmesélem, hogy én minden további nélkül el tudom képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerülök bármikor. A könyvem kapcsán épp a nyilas korszakról olvastam, konkrétan egy kétkötetes könyvet, amiben dokumentumok, levelezés és tanúvallomások vannak a korszakról. Nagyon ütős volt, egyből el is kezdtem tervezni, hogyan disszidálunk Kanadába. Megjegyzem, sokkal érthetőbb és tanulságosabb volt ilyeneket olvasni, mint bármi, amit történetelmórán valaha csináltunk, de lehet, hogy csak minket tanítottak rosszul. Szóval a nyilas uralom pár hónapjában, de különösen abban a részben, amikor a kormány már Kőszegre, Sopronba és Brennbergbe menekült, eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, például elmeséli a híres (volt) szerzetes pasas, amikor a haverjaival meg pár gépfegyverrel bementek a városmajor utcai érsebészeti klinikára és ott lelőttek egy csomó bentfekvő öreget meg kisgyereket, aztán átmentek a János kórházba és ott is lelőttek egy csomó öreget meg kisgyereket. Meg orvost meg ápolót persze. Nem a zsidókat, hanem csak úgy. Mert épp káosz volt és mert ezt épp meg lehetett csinálni és nekik volt kedvük. Ez rettenetes, de ne legyenek illúzióink, mindig lesz pár pszichopata állat, mármint honfitársaink, a magyarok között is, meg a szírek között is, meg akármilyen népcsoportban, akinek, ha épp úgy adódik, lesz kedve más emberekre lövöldözni. És ez nem százezer éve volt, ez most volt, a nagypapád emlékszik rá. 

Ha Budapesten épp háború folyna, vagy nem is háború, hanem csak a fenti agyatlan vérengzés, azaz matematikai esély lenne arra, hogy gépfegyveres arcok passzióból agyonlőnek pár gyereket, például az enyémet, akkor szerintetek nem kötném a hátamra a gyerekemet és bújnék át vele annyi kerítésen, amennyit a helyzet megkíván? És nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szírek mind jófej, kétségbeesett anyukák cuki kislányokkal, hanem azt, hogy most már komolyan kezdek aggódni a problémamegoldás teljes hiánya miatt. Szerintem Magyarországon vannak értelmes szociológusok, politikai elemzők, én nem hiszem el, hogy nem lehetne kidolgozni valami legalább egy kicsit előremutatóbb megoldást erre a helyzetre. Engem rettenetesen megijeszt, hogy nem látok ilyet.

Természetesen a keletiben nyomorgó szírek is megijesztenek, mert sokan vannak és idegenek. Van egy olyan kutatás, amiben cseppet sem rasszista fehérembereknek mutogatnak fotókat négerekről más mindenféle másszínűekről, és még a legtoleránsabb fehérnek is megemelkedik a bőrellenállása a másszínűek láttán. A bőrellenállás-emelkedés a stressz/ijedtség mérhető testi jele. Ez van, félünk az idegenektől, evolúciósan. Az erőforrások korlátozottak, mindig, és félünk, hogy a furcsa színekkel kifestett arcú lándzsás férfiak a folyó túloldaláról leveszik a frissen leölt mamutunkat meg a szüzeinket. A fenti kutatásban, ha ugyanazt az afroamerikait kosármezben mutatták, akkor már jóval kevésbé paráztak tőle a vizsgálati személyek, mert az már ismerős, beilleszkedett. 

Nemrég olvastam egy riportot az Ashanti törzsről, ezek Ghanából mentek ki az ottani polgárháborúkor az USÁ-ba. New Yorkban tízezer Ashanti élt a riport idején (kilencvenes évek), mikrobiológus, nyelvész professzor, jogász, taxisofőr, drogos senkiházi. Jelentős részük dolgozott vagy tanult, a régi isteneikhez imádkoztak (valami többistenhit van ott), és az Ashanti Klubban tömörültek, amelynek a vezetőjét kétévente választották újra és abban a két évben a klubvezető volt a királyuk. Konkrétan megkoronázták meg minden. És a vitás kérdésekben - amelyek között szép számmal voltak amúgy polgárjogi eljárást érdemlő szorik, ingatlan tulajdonviszonyok stb. - ő és a vének tanácsa döntött. Ez nem akadályozta meg az ashantikat abban, hogy normálisan éljenek New Yorkban. Ennek kapcsán az a kérdés merül fel bennem, hogy ők hogyhogy képesek voltak a hagyományaik és vallásuk megtartása mellett integrálódni, a muszlimok meg nem képesek Európába? Kisebb a különbség? De ezek a fekák fiatalkorukban mezítláb rohangáltak Ghanában az édesburgonyaföldön meg agyoncsapták a szomszédot, ha az elvette a kecskét, nem második generációsak voltak vagy ilyesmi. Szóval konkrétan a muszlim vallás és szemlélet meg Nyugat-Európa berendezkedése között van akkora szakadék, ami áthidalhatatlan, vagy valamit máshogy kellene csinálni, de mit?

Dehát nekem erről nem kell tudnom, mert nem értek hozzá, node ezeken a kérdéseken emberek évtizedek óta gondolkodnak meg ebből írják a doktorijukat meg minden, én biztos vagyok benne, hogy ebben a kérdésben - az integráció, a menekültek, a vallások és népcsoportok összeférhetősége stb. - mérhető mennyiségű tudás halmozódott fel az elmúlt évtizedekben. Hol van ilyenkor ez a tudás és miért nem használjuk? Én tök naiv vagyok, ha azt képzelem, hogy ilyen tudás egyáltalán létezik vagy hogy az használható vagy hogy a világ így működik? Nekem itt valóban nincs túl sok fogalmam, de esküszöm, abban a hitben éltem, hogy nem baj, mert azoknak, akik ezzel foglalkoznak, azoknak van. 

Hát szóval ez így rém aggasztó. Tessék, mégiscsak a menekültekről írtam. Másrészt meg csütörtökön Sopronba készülünk vonattal, és egyáltalán el fogunk tudni utazni, vagy órákat fognak késni a vonatok vagy mi lesz? 

Amelyben mégsem Meryl Streep játszik engem

Addig elmesélem, mi van a könyvemmel: rájöttem, hogy úristen, ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam, valamint, hogy úúúúú, sokkal érdekesebb, mint gondoltam*. Ez végtére is mindkettő borítékolható volt, szóval nagy meglepetés nem ért. 

Beszélgettem nem Brennbergben élő exbrennbergiekkel, akik részben elképesztően kedvesek és segítőkészek voltak, részben húzódozva ugyan, de segítőkészek voltak; és felkutattam Brennbergben élő idős brennbergieket, akik vagy pont a múlt hónapban hunytak el, vagy nem álltak velem szóba, mert ismeretlen vagyok. Egy ponton kezdtem úgy érezni, hogy inkább egy mexikói drogkartell elmúlt száz évének történetéről és jelenkori viszonyairól kellene könyvet írnom, mert ahhoz sokkal könnyebben találnék szép kort megélt és diktafon társaságában életükről szívesen mesélő riportalanyokat. Ezen a ponton arra is rájöttem, hogy csakúgy, mint a drogkartellek esetében, itt is a személyes ismeretségek révén juthatok dűlőre és elkezdtem a szociális hálómmal behálózni őket. Ennek tartunk az elején, és szerintem működni fog, csak rengeteg utánajárást és rohangálást követel meg, és nem tudom, hogyan szorítok rá időt a gyermeknevelés, a magánrendelés, a bérújságírás/bérbloggerkedés, a sématerápiás nemzetközi akkreditáció megszerzése, az európai mozgás- és táncterápiás egyesület budapesti közgyűlésének szervezése, a soproni bányászati múzeum blogjának és FB-oldalának szerkesztése, a hátralévő lakberendezési teendők, valamint húgom lakásának megvásárlása és felújítása mellett úgy, hogy egy másik városban élek.  

Az is volt, amikor rájöttem, hogy úristen, nem tudok ilyet csinálni, nem tudom, hogy kell, és akkor együtt ebédeltem a szerkesztőmmel**, és azt a tanácsot adta, amit azóta is követek, hogy tudniillik egyelőre a következő lépéssel foglalkozzak és ne a végső koncepcióval, mert amíg nincsenek interjúk, szöveg, tartalom, addig feleslegesen aggódok azon, hogy hogyan és mivé fogom majd formálni a még nemlétező tartalmat. Azaz ne azzal törődjek, hogy majd ki fog játszani engem a könyvből készült filmben***, hanem interjúzzak. Ezt követően megbeszéltük, hogy Summer Glau fog játszani engem a könyvből készült filmben, és ennek megfelelően a filmbéli főszereplőnek nálam jóval furábbnak és zaklatottabbnak kell lennie, mert ő abban jó, és amikor az amúgy klausztrofóbiás főhősnő beikszeli az űrlapon, hogy nem klausztrofóbiás, majd lemegy a Márkushegyi szénbányába (true story), akkor ott nem flangálhat hozzám hasonlóan rezzenéstelenül, hanem pánikrohamot kell kapnia, de legalábbis véresre harapdálnia az ajkát.  

*Akárcsak a gyereknevelés. Vagy maga az Élet. 

**Ezt le kellett írnom, mert jól hangzik - a valóságban ebédidőtájt meglátogattam D.-t és elképesztően cuki csecsemőkorú gyermekét, aki egyszer rábólintott, hogy jó, ha valaha írok valamit, akkor szerkeszti. Nem, nem, nem a gyerek, hanem D. Úristen, hogy akarok így könyvet írni? 

***Mert olyan könyvet akarok írni, mint Susan Orlean Orchideatolvaja, és az abból készült filmben Meryl Streep játssza Susant, csak hát ő már túl öreg meg nem is hasonlít rám. 

Kieg. a munkahely-témához

Még van az az érv is, ami az egészségügyön kívül dolgozó honfitársaink körében fel szokott időként merülni,hogy tudniillik én felesküdtem meg Hippokratesz meg ingyen tanított az állam és ezért kötelességem a népet szolgálni halálomig. Ez így érvelésszinten szerintem valamelyest érthető, végül is tényleg nem fizettem tandíjat, illetve de, volt egy év, amikor volt tandíj, emlékeztek? Nem volt lényeges összeg, kijött az ösztöndíjból. Na mindegy, arra akarok kilyukadni, hogy hat évig jártam egyetemre, majd 11 évig dolgoztam az állami egészségügyben, ezalatt már csak a saját pénzemből szabadidőmben tanultam, szóval szerintem legalábbis kvittek vagyunk. Az eskü meg arról szól, hogy ne árts, képezd magad, meg a titoktartásról. Illetve az eredeti verzióban benne van az is, hogy nem távolítasz el hólyagkövet, erre a borbélymaffia miatt volt szükség, a hólyagkő-eltávolítás ugyanis anno az ő kiváltságuk volt. Egyébként itt van az eredeti meg (kicsit lejjebb) a mai magyar orvosi eskü is, érdekes összehasonlítani a kettőt. 

Amúgy beszéltem az intézetvezetőnkkel (asszem - kissé kaotikusak manapság a hatalmi viszonyok), tisztáztam vele mindenféle esetleges félreértést a visszatérésemet illetően, és vettem az orchideámnak pajzstetű elleni spray-t a szomszédos kertészetben. A munkahelyem felé vezető úton összefutottam egy kolléganővel, akivel sosem voltunk szorosabb munkakapcsolatban és aki szinte mindig vidám, optimista és lendületes (vagy annak tűnik). Most megállított és nem kevésbé vidáman figyelmeztetett, hogy vissza ne jöjjek dolgozni, amíg nem muszáj. 

Át kell gondolnom az életemet

Kaptam némi, ööö, híreket a munkahelyemről, amelyeket anarchista hevületemmel hajlamos vagyok részben a kisstílű intrika, részben a nagystílű hatalmi harc kategóriájába sorolni, mindenesetre ennek kapcsán ismét el kellett gondolkodnom a visszatérésem kérdésén. Jelenleg épp ott tartok, hogy 1. elrohanok a gyógyszertárba ovulációs tesztért, bejelentkezem a meddőségi ambulanciára és/vagy örökbefogadok egy szekérderéknyi cigánypurdét, csak hogy elodázhassam a döntést, 2. felhívom a pszichoterapeutámat, hogy krízisintervenció keretében segítsen nekem gondolkodni. 

A csodálatosan cuki Lány 2016 április végén lesz hároméves, szóval addig kapok haladékot a sorstól / a magyar jogrendszertől. Mármint azzal kapcsolatban, hogy visszamenjek-e dolgozni az eredeti munkahelyemre. Mert dolgozni most is dolgozom, heti egy napon magánrendelek, néha cikkeket írok, és ezzel körülbelül annyit keresek, mint amennyit a munkahelyemen kerestem teljes munkaidőben, ügyeletekkel, életemmel és véremmel szolgálva a magyar egészségügyet. 

Nyilván lehetne írni listát pozitívumokról és negatívumokról, de nem tudom, van-e ennek bármi értelme. A döntéseinket úgyis érzelmi alapon hozzuk meg, és az idegtudósok szerint ez így van rendjén, felesleges ellene küzdeni. A szívem mélyén én mindig tudtam, hogy bár nagy a szám, a végén úgyis visszamegyek, nem volt kérdés. Meg tudom ideologizálni olyasmivel, hogy szeretek tanítani, hogy jó sok szabink van és hogy a közalkalmazotti lét nyújt egyfajta biztonságot. Nem kell istenigazából félteni az állásodat, nem rúgnak ki, ha a munkaidő végeztével tényleg hazajössz. Kicsit több lelkizéssel még hozzátehetjük azt is, hogy a munkahelyem végül is egyfajta presztízs, jól hangzik, én meg egy nárcisztikus vagyok, szeretem, ha valami jól hangzik. Meg hát: még mindig ott dolgoznak a barátaim. Szeretek a barátaimmal dolgozni. 

És a munkavégzés részleteiben elég nagy szabadságot kaptunk mindig, talán ezt is lehetne értékelni: úgy istenigazából senki nem szólt bele, kinek milyen gyógyszert adok, melyik órán mit tanítok, akkor tartottam táncterápiás csoportokat, amikor épp kedvem szottyant. Anno a Merényi Mártának évekbe telt kiharcolnia a Lipóton, hogy csoportokat tarthasson. Dániában csak protokoll szerint gyógyszerelhetsz és olanzapint kell adni a pánikbetegeknek és nem adhatsz litiumot bipoláris zavarban. Nonszensz. 

Csak most rájöttem, hogy ha visszamegyek, akkor ez az Utolsó Szabad Nyár. Nem "szabad", mert tök sokat dolgozom, de mégis lényegesen rugalmasabb, mint egy teljes munkaidős munka, ami, ne legyünk naivak, munkaidőn kívül is megeszi az agyamat. Nem olyan, hogy hatkor lelépsz és másnap este nyolcig nem gondolsz a munkádra. Meg ügyelni is kell, én világéletemben utáltam a munkahelyemen aludni, és néha csótányok is voltak. Az intrikát is utáltam, meg a hatékonyság ellentétét. Ezek nem fognak változni. Amit szerettem, az az, hogy nálam okosabb emberekkel voltam körülvéve, és nekem ez fontos, engem ez inspirál, én magamra hagyva intellektuálisan ellustulok. Vagy lehet, hogy nem is, de tartok tőle. Bár a nálam okosabb emberek száma kissé megcsappant az utóbbi időben, még mindig vannak annyian, hogy érdemes legyen velük számolni. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációból. Az okos fiatalokat is szeretem, meg lehet őket tanítani dolgokra, és valamiért kifejezetten örülök annak is, amikor túlszárnyalnak, ennyire jó arc vagyok. Semmilyen magánrendelésen nem lesz meg ez a nyomás az intellektuális teljesítmény irányába. De őszintén szólva, nem tudom, mennyire jön ez belőlem és mennyire van meg még egyáltalán a munkahelyemen. Lehet, hogy az egész egy illúzió. 

És a pénz. 

Szóval sajnos erre a kérdésre - hogy ott jobb nekem vagy máshol - nincs egyértelmű válasz, nem én nem tudom, hanem nem létezik. Ha visszamegyek, az is vezet valahová, ha nem, az is. Tök más ember leszek tíz év múlva, attól függően, hogy melyik utat választom. Nagyon para. 

Úgy különben jól vagyunk

Jó, hát kicsit túlvállaltam magam, és mindig egyszerre van az összes területen valami kudarc vagy bosszúság, aztán náthás lett a Lány (= nem alszik, nyűgös*), aztán elkaptam én is meg a férjem is (én nem tudom, ezek a bölcsis vírusok honnan jönnek, azt hittem, legenda, de esküszöm, rég fájt ennyire a torkom), aztán hőségriadó lett, aztán elromlott a sütő. De legalább nem a klíma romlott el. 

*Ez jelen pillanatban azt jelenti, hogy a legsötétebb dackorszaknál leírt félórás földönfetrengős hisztirohamot produkálja, ha valami épp nem a kedvére való módon történik, nagyon remélem, hogy a torokgyulladás lezajlásával a hangulat is javulni fog, mert én ezt nem bírom ki évekig, az tutifix. 

Név, telefon

Felhívtam a munkahelyemen a titkárságot, mert új telefonra van szükségem*, és az új titkárnőt ugyanúgy hívják, mint engem**. Durva. 

*A hat éves nyomógombos nemokos Nokiámat, amelynek leesik a hátlapja, szeretném kicserélni egy ugyanolyanra, mert a technika fejlődése ellen lázadó luddita vagyok és nincs kedvem most pénzt áldozni telefonra. De mivel flottás előfizetés, kell a munkahelyem engedélye a "vásárláshoz" (nulla forintba kerül a csomagunkhoz ez a típus). 

**Nem egy gyakori névösszetétel, még sose találkoztam vele másnál. Most kénytelen leszek bemenni a munkahelyemre megnézni. 

Hisztizek

Olyan mérges vagyok, hogy ennyi választ el tőle, hogy bezárjam a blogomat a pi csudába. Azért vagyok mérges, mert valószínűleg (bár nem biztos, nem teljesen értem) az előző posztomra való reakcióként kaptam egy levelet, hogy abban én valakivel (egy olvasóval) személyesen fölényeskedem.  

Tehát akkor tisztázzunk pár dolgot. 

A blogomban sosem írok valós történeteket. A két példa, amit beleírtam, tudniillik a bántalmazó kapcsolatban élő és az ezotériában vagy a pszichiátriai szerekben vigaszt kereső nő, valamint a hiányos problémamegoldó készségekkel rendelkező depressziós személy két olyan tipikus toposz, amiből körülbelül százat láttam az elmúlt 11 évben. De lehet, hogy több százat. Részben azért is velük példálóztam, mert annyira nem egyedi esetek. 

Az előző bejegyzést a pszichiátriai gyógyszerek hasznáról írtam, nem szántam fölényeskedésnek. Aki szerint fölényeskedés, az kérem, hogy soha többé ne olvasson engem, mert egészen biztosan más dolgokkal is akaratlanul meg fogom bántani vagy félre fog érteni, és azzal csak a baj van. 

Különben az is mélységesen felháborít - kis feminista kitérő - hogy a sok öreg fasznak a mérhetetlen fölényeskedését meg annyira kajálják a népek. Ha ugyanezt, csak sokkal durvábban leírja a Feldmár, a Csernus, a Szendi Gábor  vagy a Müller Péter (hogy ne a gyógyszert kapkodd, hanem igyekezz változtatni az életeden), akkor azokat áhítattal hallgatják és rajongótáboruk lesz. Ezt abból gondolom, hogy mindegyik több könyvet is írt már erről, és szemlátomást nagy sikerük van, és számomra érthetetlen módon senki se mondja azt, hogy "de mit fölényeskedik velem ez a nárcisztikus köcsög, hát kapja már be". Láttam pár olyan tenyérbemászóan nárcisztikus megmondóember férfi pszichoterapeutát, hogy azt hittem, ott fogja meglincselni a terápiás csoport, erre itták minden szavát. Az őszülő halánték, az. De azt hiszem, az őszülő férfi Mesterekről és a férfi pszichoterapeuták körében mintegy kötelező nárcizmusról majd írnom kell egy másik bejegyzést, mert ez egy nagy téma. Amúgy vannak erre kutatások is, ha ugyanazt a mondatot egy nő mondja, akkor kevésbé hiszed el, mint ha egy férfi mondja. Tök gáz. 

Harmadrészt, számomra nagyon fájdalmas probléma, hogy pszichiáterként, illetve pszichoterapeutaként ennyire lehetetlen blogot írni, a sok marketinges meg cipőbolti eladó meg szoláriumrecepciós meg azt ír, amit akar. Annyira behatárol ez, annyira kell vigyáznom, mit írok le, őrizni az inkognitómat, mert minden véleményem egyrészt "a pszichiáterek" véleményeként tükröződhet, másrészt ugye etikeileg kifogásolható és a gyakorlatban is nehézségeket vet fel, ha a páciensem olvassa a blogomat. Ehhez jön meg száz tanácskérő levél, amire mindig válaszolok, és amikhez még utána is szoktam olvasni dolgoknak, és amihez annyit kértem, hogy aki tanácsot szeretne kérni tőlem levélben, az adja az adója 1%-át a Múzeumnak, és még arra is írt valaki, hogy bocs, de ő nem fogja odaadni, de azért köszi a tanácsot. 

Nekem ez mind nagyon nehéz és dühít és rosszul esik és igazságtalanságnak tartom. Függöny. 

Dancing with myself

Szóval már a múltkor is gondolkodtam a kommentelés megszüntetésén, és akkor most jött el az ideje. Jobban szeretnék most egy kicsit úgy írni, hogy ne kelljen folyton tudomást vennem a közönségről. Egyébként igen, a korábban felsoroltakon túl még az is egy érv, hogy nagyon utálom az időmet a kommentek moderálgatásával meg a kommentelők "fegyelmezésével" tölteni, kényes témáknál fél perc alatt személyeskedés jön, és akkor egy ponton többnyire szólok, hogy abbahagyni, akkor azon néha megsértődik egyik vagy másik fél, lehet, hogy rosszkor szólok, előbb kellene beavatkozni, később kellene, nem kellene, valakinek az oldalára kellene állni, dehát na, ezeket a dilemmákat majd akkor szeretném megélni, ha két, veszekedő gyerekem lesz. Énnekem eszem ágában sincs fórummoderátornak lenni, én egy blogger vagyok kérem, nekem erre nincs időm. Most egy csendes időszak jön, én kérek elnézést.

Amelyben az élet = szenvedés

Az IKL egyszer (lehet, hogy többször is) kifejtette nekem, hogy milyen gáz nyugati emberként a buddhizmusban meg az ilyen keleti tanokban keresi az élet értelmét, hiszen egyrészt nálunk is van spirituális hagyomány és abban is vannak hasznos dolgok, másrészt a mi gyökereinktől, hagyományainktól nagyon idegenek azok, nem lehet instant átvenni. Vagy valami ilyesmit, elnézést, ha rosszul idézem. Ezzel részben egyetértek, vannak azok a haverjaim, akik buddhista elvonulásra mennek, és vannak azok, akik valami keresztény szellemiségű ugyanilyenre, mindegyiknek az a lényege, hogy napokig csendben vagy - vagyis a csendben levéshez például pont nem kell elutazni Indiáig, Európában is van hozzá hagyomány meg elméleti keret. 

Szerintem a szenvedéssel viszont gáz van és ahhoz nem találtam a nyugati hagyományban semmi jót. Most mindez a gyerekmentes cuccról jutott eszembe, de aztán mivel túl sokáig gondolkodtam rajta, ezért messzebbre rugaszkodtam. Én kérek elnézést. Szóval szenvedés. 

A modern, nyugati felfogás szerint a szenvedés kerülendő, a szenvedés rossz, és minden erőnkkel azon kell lenni, hogy az életben minél kevesebb szomorúság, félelem, gyász és hasonló érjen minket. Ezen lehet aktívan dolgozni: olyan munkát kell találni, ami nem jár lemondással, de mégis sokat fizet és élvezetes, ha nem élvezzük a munkánkat, váltani kell vagy átértékelni, olyan helyen kell pihenni, ahol kényelmesen s jól érzed magad, finomakat kell enni, olyasvalakivel kell együtt élni, akivel minden nap öröm, és egyáltalán, örülni kell az életnek és pozitívan kell gondolkodni és a pozitív gondolatok majd pozitív tettekre sarkallnak és a végén olyan lesz az élet, mint egy Cornetto-reklám, hátravetett hajjal nevetünk a napfényben örökké fiatalon. Ez a cél. A halállal, betegséggel foglalkozzon az, akinek ez a munkája, meg akinek feltétlenül muszáj. Ha véletlenül mégis elszomorodnánk vagy szoronganánk vagy álmatlan éjszakáink lennének, akkor gyorsan szedjünk antidepresszánst vagy szorongásoldót, vagy ha több pénzünk van és haladóbb gondolkodásunk, akkor addig járjunk pszichoterápiára, amíg jó nem lesz. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor az egész egyszerűen _nincs rendben_. A szomorúság betegség. A félelem betegség. Ha fél évnél tovább gyászolsz: betegség. 

A másik véglet: a korábbi, főként középkori keresztény felfogás szerint a szenvedés kifejezetten kurvajó, hiszen az élet siralomvölgy, és minél többet szenvedsz, annál több jutalmat kapsz a túlvilágon. A szenvedés nemesíti a lelket, a szenvedés erkölcsileg pozitív dolog, a mártírokat kifejezetten tiszteljük. Mindez a testi és a lelki szenvedésre is igaz, legjobb, ha árva vagy és Krisztus sebeit viseled magadon. A szenvedés magasztos. Érdemes látványosan csinálni, hátha szentté is avatnak a végén. 

Na, ez a kettő van manapság is a köztudatban, talán kicsit zavaró, hogy mind a kettő, de azért meg lehet találni az összhangot, mert hát kerüljük a szomorúságot és a szenvedést ezerrel, ha meg mégis beüt, akkor egyből magasztos mártírokká leszünk, szenvedésünket fennen hangoztatjuk mintegy dicsekedve vele. Szerintem ez így nagyon gáz és cseppet sem teszi élhetőbbé az életet. 

A buddhizmusban van egy olyan alapgondolat, hogy az élet = szenvedés. Ez elsőre rémesen hangzik a nyugati fejünkkel, a buddhistát mégis jellemzően kopaszra nyírt, derűs emberként képzeljük el. Mi a faszt vigyorognak akkor, ha az élet szenvedés? Azért, mert öröm is. A buddhisták alapállása ugyanis az, hogy az élet alapértelmezetten szenvedés, hiszen van benne egy csomó, elkerülhetetlen fájdalom. "Ím, szerzetesek, az arija igazság a szenvedésről. Szenvedésteli a születés (dzsáti) is, az öregség is, a betegség is és a halál is. Szenvedésteli a kellemetlennel együtt lenni és a kedvest nélkülözni. Szenvedésteli az is, ha a kívánság nem teljesül." Ugyanakkor, ha ezt elfogadjuk, akkor tudunk teljes életet élni, és ha ezt elfogadjuk és nem folyton hisztizünk, akkor tudunk örülni annak is, ha virágzik a barackfa. 

Van még az egzisztenciális analízis nevű analitikus irányzat, az egy kicsit átvett ebből és nyugatiasabb köntösbe rakta: ők azt mondják, hogy nem szabad letagadni magunk előtt, hogy félünk a haláltól meg a magánytól, hanem ezeket a nehéz érzéseket meg kell élni, és akkor lehet teljes életet élni. A teljes élethez ugyanis hozzátartozik az érzelmek teljes palettája: a fájdalom, a sírás, a gyász, a betegség, a szomorúság, a félelem. Egy Cornetto-reklámban élni bizonyára kellemes lenne, de akkor az életnek csak egy nagyon kis szeletét tapasztalnánk meg. A teljes élet ugyanis az, amiben nem csak nevetünk, hanem sírunk is. 

Vagyis a szenvedés mindenáron való elkerülése, a tökéletesen gondtalan életre való törekvés egyrészt unalmas, másrészt gyávaság, harmadrészt bocs, tuti nem fog összejönni, mert félelem létezik, szomorúság létezik, elhagynak, meghalnak, elhervad, megszúr. Ugyanakkor hülyeség a szenvedés felmagasztalása is, hasak nem vagy középkori keresztény, hiszen felesleges állatság lenne panaszkodással és direkte sírás-rívással meg önsanyargatással tölteni az életet, miközben örülni is lehetne neki, hiszen Isten nem csak hererákot teremtett, hanem csokigolyókat és Koh Phanghant is. Jó lenne valahogy helyén kezelni ezt az egészet: megérteni és megengedni, hogy a fájdalom a teljes élet része, ugyanakkor örülni az örömnek. Hát nem? 

Mindez meg úgy kötődik ide, hogy gyakran a gyerekvállalással kapcsolatos vitában is a két, szerintem nem igazán adaptív nyugati nézőpont ütközését látom: vannak az elkötelezett gyerekmentesek, akik azzal érvelnek, hogy dehát az szenvedéssel jár és szenvedni csak hülyék akarnak, és vannak az anyamártírok, akik felmagasztalják az önfeláldozást meg a másokért való szenvedést. Most nem lehetne egyszerűen csak belátni, hogy igen, a terhesség, a szülés, az éjszakázás, a gyerek egészségéért való (vérmérséklettől függő) aggodalom / folytonos rettegés, a harag, a sírás, a nehézségek nehezek? Igen, nehezek. Attól még nem mindenáron kerülendőek és aki nem kerüli el, az mártír: az élet nehéz. (Itt a szubjektív sértettségem: engem márpedig ne nevezzenek a childfree-k agymosott mártírnak, mert nem futok el egy kis vajúdás elől, már bocs.) De nem is mindenáron keresendőek vagy magasztosak: a szenvedés nem érték, nem kell direkt keresni, és nem kell valakit tisztelni azért, mert szenved. Nem az önfeláldozó szenvedés adja az anyaság értékét. (Hanem a cukiság meg a gyedextra, meg hogy végre megint legózhatsz! :)

Bevezetés, amelyben már előre elmondom, miért nekem van igazam

Nemrég egy kommentelő írt valamit arról, hogy mennyire rosszak a gyermekvállalást kifejezetten negatív színben feltüntető és a gyermektelen életmód mellett kiálló feminista cikkek, és akkor felháborodtam, mert szerintem meg igenis mindenkinek joga van tudni, hogy gyereket vállalni nehéz, nem szabad hagyni, hogy lenyomják a torkunkon a rózsaszín maszlagot bájosan szuszogó csecsemőkről, és igenis kell beszélni arról, hogy a terhesség kényelmetlen, a szülés fáj, a szoptatás macera, és mind a tested, mind a lelked, mind az anyagi helyzeted, mind a karriered, mind a párkapcsolatod bizony megsínyli a dolgot. Emellett nagy támogatója vagyok az úgynevezett childfree by choice mozgalomnak, ami azt jelenti, hogy aki nem akar gyereket, az ne szüljön. Mondjuk szerintem kurvajó dolog a gyerek, és aki nem szül, az nem tudja, mit hagy ki, dehát Koh Phanghanon nyaralni is kurvajó, és akit "nem vonz Ázsia", az nem tudja, mit hagy ki, és azok is totál hülyék, akik nem hajlandóak megkóstolni a nyers halat vagy akik nem olvasnak könyveket, és folytathatnám. De lássátok, milyen bölcs és liberális vagyok, felfogtam, hogy vannak emberek, akik nem szeretik a szusit, nem akarnak Koh Phanghanon nyaralni, nő létükre nőkkel akarnak smárolni, magas sarkú cipőben járnak, órákig sminkelnek, nem érdekli őket a bányászat, nem akarnak a lakásokhoz kertet, de még teraszt sem, szeretik a szalontüdőt, tetszik nekik a Maria Morevna, full katolikus hívő keresztények, nevetségesen fanatikus ateisták, menőnek tartják a bajszos férfiakat, neadjisten maguk is azok. A saját barátaim között nyüzsögnek mindezek, és már megszoktam, hogy rájuk hagyom. Hasonlóképpen vagyok a gyerekvállalással is, szerintem kár kihagyni, de ha valaki úgy dönt, hogy kihagyja, akkor ez szíve joga neki. 

Na, aztán nemrég elolvastam egy olyan cikket, amire az említett kommentelő gondolhatott, és ezúton kérek elnézést tőle. A cikk, amit elolvastam, régi, és véletlenül bukkantam rá, és aztán egy csomót gondolkodtam rajta, mielőtt eldöntöttem, hogy mit is gondolok, de sajnos hosszú és higgadt mérlegelést követően is arra jutottam, hogy rémisztő ostobaságok hatásvadász és kényszerítő köntösbe csomagolva. Arról van benne szó ugyanis, hogy gyereket csak agymosott zombik vállalnak, akik aztán ettől agymosott mártírrá válnak, és bár nyilvánvalóan szenvednek, ezt utólag megideologizálják. A gyermekvállaló nők ugyanis mindannyian Stockholm-szindrómások (ez az, amikor megtanulod szeretni a bántalmazódat, mert különben összeomlana a világképed). Nem merik bevallani maguknak, hogy a gyermekvállalással hibát követtek el, ezért utána már egész életükben hazudnak maguknak és másokat is igyekeznek rávenni erre a hülyeségre, hogy ha már ők szívnak, akkor szívjon más is. 

Még a Feldmárnál szokott lenni ez a fajta érvelés egyébként: hogy valami olyasmi mellett érvel, amiben alapvetően egyetértek (például az egyén szabadsága vagy egyes antipszichiátriai nézetek), az érvei faszságok, de beleszövi, hogy akik nem értenek vele egyet, azok gyáva, konformista, agymosott zombik. Az ilyesmivel nehéz szembenállni, hiszen akkor máris bevallom, hogy kifejezetten ellenzem az ember szabadságát, mindenkit telenyomnék Haloperidollal és egy gyáva konformista vagyok. Vagy jelen esetben az elnyomó patriarchális rendszert szolgáló, agymosott, Stockholm-szindrómás anyamártír. Most ki akar ennek látszani? Én semmiképp, én haladó, öntudatos, intelligens nőnek akarok látszani, de semmiképp nem agymosott mártírnak. Ez esetben kénytelen leszek bevállalni mégis. 

Ez a fajta érvelés ugyanolyan kényszerítő erejű és szándékú, mint az ellenoldal. Csak azért nem olyan feltűnő, mert a többség kényszerítő ereje mindig sokkal feltűnőbb, nyilvánvalóbb és nehezebb is neki ellenállni. De ne engedjétek, hogy bárki bármilyen eszmét, véleményt vagy elgondolást lenyomjon a torkotokon csupán azért, mert nonkonformista haladó forradalmár. Azt is ugyanúgy át kell gondolni, amit ők mondanak, lehet igazuk és tévedhetnek is. Lehet, hogy néha igazuk van, néha tévednek. Onnantól, hogy valaki szent igazságként hirdeti a véleményét, szerintem eleve érdemes gyanakodni, akkor is, ha kormánypárti politikus az illető, akkor is, ha ősz halántékú tanítómester és akkor is, ha feminista bloggercsaj. 

Ami a témánkat illeti, én azt az álláspontot érzem magamhoz közel állónak, hogy mindenki csináljon, amit akar. Ha akar, szüljön, ha akar, ne szüljön. Mindkettőt lehet, hogy megbánja később, és az is lehet, hogy nem. Abban is egyetértek, hogy van egy hatalmas társadalmi nyomás az előbbi irányba (hogy szüljön), miközben nevezett társadalom aztán nem bánik igazán kesztyűs kézzel az anyákkal (sem). De fogok még bővebben is írni a témáról (a gyermekvállalásról, és tágabban a nyugati társadalmak szenvedéshez való hülye viszonyáról), de vonaton vagyok és most mindjárt beérünk az állomásra és úgyse szeretik az emberek a hosszú bejegyzéseket. 

 

The times, they are a-changing

Amikor elmész a Pendragon Könyvesboltba és egy Apple Store van a helyén. 

Akkor most a halálról

Egy dolgot tudok mondani (az éjszakai alváson kívül), amit határozottan és valószínűleg mindörökre elrontott bennem a gyerekvállalás. Nem, nem a testem, az isteni szerencse és némi sportolás mellett számomra elfogadhatóan nézek ki, jó, nem a tizenhét éves kori alakom van, de nincs haskötényem, nincs rajtam plusz kiló, és nem lett több striám, mint amennyi a terhesség előtt is volt. Szóval nem ilyen hülyeségek, hanem a halál. 

A nagy- és dédszüleim között mindenféle viszonyulás előfordul, vannak nagyon kiegyensúlyozottan viszonyulók, vannak paranoiás hipochonderek és vannak, akik már meghaltak. Én valamiért már jó ideje úgy gondolkodtam, hogy bármikor meghalhatok és ez ugyan nem éppen örömhír, dehát ez van. Néha, egy-egy repülőút kapcsán, vagy amikor rajtam is kitört az öröklöt thipochondria, elképzeltem, hogy ha most meghalnék, az milyen lenne. Általában alapvetően sajnáltam volna, ugyanakkor az az igazság, hogy jó életem volt, nincs min siránkoznom. Azt csináltam, ami érdekelt, voltam szerelmes, talán kevesebbet sétáltam a soproni erdőben az ideálisnál, ugyanakkor megnéztem a napfelkeltét Angkor Watban és később hozzámentem az útitársamhoz. Ha muszáj, tudok találni olyasmit, amit jaj, még meg kellett volna csinálni, mielőtt meghalok - egy riportkönyv Brennbergbányáról, Transzkanada Express, és persz emég több erdei séta, tejeskávé és baráti kocsmázás. Ezeken így sajnálkoztam volna, meg sajnáltam volna a férjemet és a húgomat, hogy nélkülözniük kell ezentúl, de úgy istenigazából nem rázott meg a gondolat, hogy a kedves nagypapámhoz, a százéves dédmamámhoz és  a normális nagymamámhoz hasonlóan majd én is csak egy sírkő leszek meg pár fotó. Hát, ha így, akkor így. 

Na, amióta gyerekem van, azóta gondolni sem merek az egészre. Azóta félek a repüléstől és jövő héten megyek anyajegyszűrésre. Én nagyon szeretem a kis Lányomat, és az lehetetlen, hogy a kis Lánynak meghaljon az anyukája! akárki is az, dehát történetesen én vagyok. Anyukaként már nem halhatok meg nyugodtan. És persze most nyilván nem, hiszen csak kétéves, de valahog ynem tudok elképzelni olyan pontot, amikor azt mondanám, hogy jó, hát most már tud vigyázni magára, most már végül is meghalhatok, ha nagyon muszáj. Vagy lesz ilyen? Van egy pont, amikor az embernek felnőnek a gyerekei és már egyáltalán nincs szükségük az anyukájukra? Minden anyukánál így van ez, csak tabu róla beszélni, vagy megint én vagyok a furcsa? Csak azért kérdezem, mert nevetséges mennyiségű könyvet és egyebet elolvastam már anyaság-gyereknevelés témában, de erről sosem volt szó. Mondjuk nekem sincs sok kedvem erre még csak gondolni sem, az tény és való. 

Onnan jutott eszembe, hogy a férjem egyszer azt álmodta, hogy belehaltam a második gyerekem szülésébe és meg kellett mondania a Lánynak, hogy az anyukája nem jön haza többet. Hát én ilyen szörnyűséget még soha életemben nem hallottam. 

Megindítóan vall

Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán. 

Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.

Jobbára pozitív dolgok

Még decemberben azt mondta az L., hogy tök jó, hogy mindig pozitívan írok a gyereknevelésről, nemrég meg azt mondta a Human, hogy milyen érdekes, hogy mindig negatívan írok a gyermeknevelésről (mármint nyafogok). Jé... Nem gondoltam, hogy akár negatívan, akár pozitívan írnék. 

Whatever. 

És nem tudom, mondtam-e már, milyen kurvajó lakásunk van. De annyira, hogy az aktuálpolitika és a defetista néplélek ellenére idén nem hosszabbítottam meg a csupán biztonsági okból megtartott brit orvosi kamara regisztrációmat. Ennyivel csökkent az elvágyódás-szintem egy terasz miatt. Durva. Mondjuk az is egy tényező, hogy a passzív brit orvosi kamara regisztráció is 60 ezer Ft kb. évente, és kell a pénz könyvespolcra. 

Amelyben problémákat oldunk meg, vagy nem

Az van, hogy én többnyire szeretek problémákat megoldani. És értetlenül és bosszankodva szoktam nézni, amikor más meg nem. 

Kezdjük az alapokkal. Van az embernek az úgynevezett megküzdési stílusa, ez azt jelenti, hogy ha nehézséggel szembesül, akkor jellemzően hogyan reagál. A megküzdési stílust sokan kutatták, többféle osztályozása van, de számunka most elegendő annyit tudni, hogy létezik problémacentrikus - amikor az erőfeszítéseink a probléma megoldására irányulnak - , valamint nem problémafókuszú - amikor az erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy könnyebben elviseljük a probléma jelenlétét anélkül, hogy megoldódna az. Értelemszerűen azért mindegyiknek van létjogosultsága. az elsőt talán nem kell magyaráznom. Ugye, nem. A második meg akkor jön jól, ha olyan problémával szembesülünk, amit nem tudunk megoldani, például megdöglött a kutya vagy szakad az eső. Sem a kutyát nem tudjuk feltámasztani, sem az esőt elzárni a tudomány jelen állása szerint. A nem problémafókuszú megküzdési módok között is van adaptív (ilyen lehet a segítségkérés, társas támogatás kérése: az összes barátunk vállán sírunk egy sort az elvesztett Buksi miatt), és van kevésbé adaptív (jól berúgunk, addig is kevésbé fáj az esős, kegyetlen, kutyátlan Élet). 

Ez eddig oké. Erősebb nemzeti érzelmekkel rendelkező olvasóim esetleg átugorhatják a következő pár bekezdést. 

Nagyjából két hete annyira elegem volt már a.... magyarokból, hogy ha közel a lehetőség, esküszöm, disszidálok Kanadába. (Viszem a családot is, nyugi.) Az volt, hogy több fronton is, összesen három, egymástól teljesen különböző élethelyzetben szembesültem azzal a felállással, amikor én vagyok az optimista, hatékony hajtóerő, itt a probléma, oldjuk meg, és a Világ nem hajlandó velem lépést tartani. Vagyis nem a világ, hanem az abban szereplő emberek. Én itt hatékonykodom, megoldásokat keresek, ezek meg pesszimisták, nem akarják, sóhajtoznak, valamint egy ponton akár gyanakvóvá válnak irányomba is, hogy tudniillik egyáltalán mit ugrál ez itt, biztos az állásomra pályázik vagy a kormánynak kémkedik. (Elnézést, hogy nem fejtem ki a konkrét helyzeteket, sokkal izgibb lenne, dehát tudjátok, sokan olvasnak.) Egyszerűen nem csupán arról van szó, hogy a probléma megoldásával kapcsolatos optimizmus hiányzik, hanem még arról is, hogy az ilyen ember gyanús. Ja, és ezek közül egyik sem kapcsolatos a magánrendelésemmel, ezek nem páciensek - utóbbiak esetében persze, vannak hibás megküzdési módok, de azon nem szoktam meghökkenni. 

Pár éve voltam egy konferencián, ahol a kognitív viselkedésterápia hazai nagyasszonya előadásában arról számolt be, hogy intézetükben problémamegoldó csoportokat szerveznek. A csoportok két hétig tartanak, asszem minden nap van foglalkozás, maga a módszer pedig eredetileg amerikai, de számos európai országban használják már. Tehát egy standardizált módszer, ők lefordították a munkafüzetet, és elkezdték itthon. A csoportterápia célja, hogy a résztvevők elsajátítsák a problémamegoldás hatékony módjait. Ez különben nagyon könnyű, leírom két mondatban és tudni fogjátok. Úgy kell csinálni, hogy először leül az ember és brainstorming: összeír annyi megoldási módot az adott helyzetre, amennyi csak eszébe jut, ezek lehetnek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is, és szerepelhet benne mindenféle, tehát pl. az is, hogy "megkérdezem anyámat, mit kell ilyenkor csinálni". Ezután a listából kiválasztjuk azt, amire a leginkább jellemző, hogy 1. a probléma megoldásához vezet, 2. az adott körülmények között kivitelezhető, 3. lehetőleg senki nem sérül meg. Ezt követően pedig megcsináljuk azt a dolgot, és kész is vagyunk. Mondok példát is, a szomszéd kutyája állandóan átjön a kertünkbe - akkor  a listánkból majd valószínűleg ki kell húzni azokat a tételeket, hogy 1. jól berúgok, 2. veszek egy házat egy másik kerületben, 3. megölöm a szomszédot és a kutyáját is. Valószínűleg olyanok maradnak majd rajta, hogy beszélek vele még egyszer, illetve megerősítem a kerítést. 

Nyilván az élet nem ilyen egyszerű, de maga a hozzáállás azért hasznos. A magyar csoportokon az előadó beszámolója szerint elképesztően nehéz volt egyáltalán felvetni azt a szemléletet, hogy "a probléma megoldása". Nem hajlottak rá az emberek. A csoportokon a fenti séma szerint dolgoznak: felvetnek egy problémát, és utána dolgoznak közösen azon, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. A magyar résztvevőknek a "megoldani" szó gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. Minden mást ügyesen csináltak. A munkafüzet egyik példájában Marika elmegy a postára, a bankba és a boltba, és amikor hazaér, látja, hogy nincs meg a pénztárcája. Mit tehetnénk? A magyar csoportot a vezetők elképesztő erőfeszítései ellenére is szinte alig sikerült problémafókuszú megoldások felé terelni, ugyanis ehelyett két dolgot csináltak: sajnálták szegény Marikát, mivel nyilván örökre elveszett a tárcája, hiszen a mai világban olyanok az emberek, hogy azt már valaki biztos hazavitte. A csoportba persze rendes népek jártak, ezért igen együttérzően sajnálták a fiktív szereplőt. A másik reakció az volt, hogy hasonló történeteket meséltek a saját életükből: igen, egyszer én is / a férjem is / a szomszéd is elvesztette a tárcáját, nem is lett meg. Ez mind szép, a társas támogatás. Csakhogy egész egyszerűen nem merült fel, hogy megpróbálkozzunk a megoldással. 

És nem azt mondom, hogy tuti meglesz Marika tárcája, ne értsünk félre. Ugyanakkor mindig meg kell próbálni. Esetünkben olyasmiket, hogy Marika visszamegy a postára, bankba, boltba, és megkérdezi, nem hagyta-e ott. Dehát minek, azt úgyis hazavitte már valaki - hangozna most el a csoporton kórusban. Igen, ennek is van esélye. Mennyi, mondjuk 80%? Akkor 20% arra, hogy a pénztárban hagyta és a pénztárosnő a Sparban megőrizte neki. Egyszer otthagytam a vagyon térő rubinköves eljegyzési gyűrűmet a szoliban (igen, focistafeleség vagyok :), és amikor egy óra múlva visszamentem érte, megvolt és visszaadták. Emellett Marika felhívhatná az OTP-t, hogy tiltsák le a bankkártyáját, elmehetne a rendőrségre bejelenteni, hogy elveszett a személyije, nehogy visszaéljenek vele, vagy kiplakátolhatná a környéken, hogy ilyen és ilyen tárcája elveszett, a becsületes megtaláló hívja ezt a számot. Most bizonyára azt érezzük, hogy minden teljesen felesleges, és Marika jobban teszi, ha inkább zokog a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal mellett, bevesz egy fél Rivotrilt, és felkészül rá, hogy este majd még meg is veri ezért a Sanyi.

És ezzel persze az a baj, hogy a problémákra rinyálással, meneküléssel, pesszimizmussal, de semmiképpen sem megoldási javaslatokkal való reagálás sajnos igen mélyen gyökerezik a kultúránkban, és tuti meg fogják tanítani a gyerekemnek is, ha nem disszidálunk azonnal Kanadába. Mert ne legyenek illúzióink, tele vannak vele a kötelező olvasmányok, az irodalmunk, a Himnuszunk (ami amúgy szép, nem akarom szidni), és ezt fogja látni a tanáraitól és a barátaitól és a barátai szüleitől és mindenhonnan. Mert ahol lúzerkedés van, ott lúzerkedés van, az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, ésatöbbi. A problémamegoldás mindent átható hiánya. És persze, tudom, hogy túlzok és nem kell egyből nemzethalált vizionálnom, sem általánosítanom, hiszen itthon is vannak remek problémamegoldók és voltak is a történelem során. Mondjuk többnyire életük második felét depressziósan elvonulva töltötték vidéki birtokukon vagy fejbelőtték magukat Döblingben vagy ilyesmi, de ebbe most már tényleg ne menjünk bele. 

Jó, befejeztem, erősebb nemzeti érzelmű olvasóink ismét csatlakozhatnak. Tényleg, bocs, senki érzését sem akarom megsérteni. 

Még csak annyi, hogy valójában fogalmam sincs, honnan ered nálam ez a dolog, mármint a problémafókuszú megküzdés. A szüleim nem ilyenek. Tizenéves koromban, amikor nem tudtam megoldani az aktuális életproblémáimat (tudjátok, szülők, iskola, kortárscsoport, pattanások), akkor nagyon szerettem például az algebrát - ott tuti kijött valami megoldás a végén. Vagy a biológia OKTV tesztkönyvet, ott is. És egyébként nem vagyok egy profi, mert hisztizek, rinyálok, szorongok és dühösködöm, ha problémával szembesülök, mélységesen felháborít és pánikba ejt, amikor nem mennek olajozottan a dolgok, de közben, párhuzamosan, egy másik ablakban csinálom a problémafókuszút. És egészen sokáig, és még egy kicsit most is meg voltam / vagyok győződve arról, hogy nem vagyok túl jó problémamegoldó, mindig eszembe jut az összes elképzelhető kudarcos végkifejlet, szorongok és nyafogok is rengeteget, és az annyira szomorú, hogy még ezzel is hatékonyabb és optimistább vagyok időnként az átlagnál. 

Az összes dolog az életemben

Voltunk Sopronban tíz napot, ebből egyszer fel kellett jönnöm a mozgásterápiás szupervízióra, mert már elhasználtam az összes hiányzásomat a költözéskor. Ami cseppet sem volt nehéz, tekintve, hogy egyet lehet hiányozni. Ezért aztán felvonatoztam arra a pár órára, majd haza. Persze, az egyik csoporttársam, aki már egyszer hiányzott, most sem volt ott, mert beteg lett, szóval valószínűleg megtehettem volna én is, hogy hiányzom és valahogyan bepótolom majd - na mindegy. Igazából jó volt egyedül vonatozni, én nagyon szeretek (tudjátok, furcsa vagyok, essünk túl ezen), és gyermekem születése óta csak gyermekkel vonatoztam. 

Ezenkívül igen nehezen viseltem a nagymamákat, főleg amikor ott volt anyósom is nálunk (azaz minden nap), és a dédi is (azaz minden nap), és ezek hárman, jaj. A dédi csak gonosz és idegesítő és nem bírja elviselni, ha nem rá irányul a reflektorfény. A két nagymama meg simán csak túltolja, a Lány megnyikkan és már ugranak, zenét tesznek be, lehalkítják, felhangosítják, egy intésre fel-le hurcolják a lakásban az amúgy járóképes gyermeket, ha lusta lehajolni egy kavicsért, csak rá kell mutatnia, hogy "kavics", és máris többen ugranak felvenni és a kezébe nyomni. Túlféltik, túlkényeztetik. Oké, ez a dolguk, csak rossz volt, hogy nekem ebben nem maradt hely. Hogy én is szeretek a Lánnyal lenni, de a jelenlétükben csak a zavaró tényező vagyok, aki idegesítően rászól, amikor dobálja a kaját ("dehát hadd dobálja, jó, padlószőnyeg van, dehát nem nagy gond azt kimosni!") és kicseréli a pelenkát akkor is, ha a gyermek azt épp nem akarja. Szerintem amúgy eléggé elkényeztetjük a Lányt a férjemmel együtt, mindent megengedünk neki és egyfolytában ölelgetjük és puszilgatjuk, de a nagymamák jelenlétében kegyetlen diktátornak tűnök. 

A Lány iránti szerelmünk pedig töretlen, csak az már biztos unalmas, dehát imádjuk. Annyira okos, annyira szép. A gyönyörű kis haja, meg az arcocskája... és elképesztő szókincse van így 23 hónaposan, rengeteg dalt és mondókát tud, tízig számol (csak felsorolja a számokat, szerintem neki az is egy mondóka, nem szoroz fejben, nyugi), csomó növénynek és állatnak tudja a nevét, nyelvtanilag helyes mondatokban beszél. Nagyon aranyos hangja is van mindehhez. Imádom, amikor elújságol dolgokat, ma reggel például meglátta a pocsolyát, rámutatott és elújságolta, hogy "Elefánt beleesett a pocsolyába!" - ez valami mesében volt. Meg azt is elújságolta, hogy "Apa megsimogatta a barátságos kutyát!" Persze századszor, mert ez múlt héten történt, a férjem öccsének vidéki házában. 

Ja, és még az is volt, hogy két év után először kettesben töltöttünk egy éjszakát a férjemmel, a Lányt az anyukámnál hagyva kinn aludtunk a Muckon. Itt. Gyalog mentünk oda és vissza is, semmi extra, 5-8 km, dehát az erdőben van, szuper volt. A szállás maga pedig végtelenül olcsó. És vannak helyes cicák meg kutyák is. 

Hát ilyenek vannak, csak sose érek rá blogot írni, mert vagy dolgozom, vagy máshol dolgozom, vagy házimunka, vagy nyuszikat rajzolok. Továbbra is az az elrendezés, hogy heti három napot jár családi napközibe, én meg addig magánrendelek, cikkeket írok, ügyintézek, esetenként takarítok is. Egy hónap múlva lesz két éves, és ugye egy csomó ember akkor megy vissza dolgozni a gyereket bölcsibe adva - hát én nagyon sírnék, ha be kéne adnom egész hétre bölcsibe és vissza kellene mennem teljes munkaidőbe dolgozni. Ahol emlékeim szerint rengeteg munkával nagyon keveset kerestem. Szóval még egy évig tuti itthon maradok, és reménykedjünk, hogy addig sikerül összehozni még egy kislányt. 

Bah

De most komolyan, ez tényleg ennyire szokatlan / patológiás, hogy egy házasságban a két félnek saját pénze is van? Az egyetlen elfogadható verzió a mindenünk közös, persze drágám, használd nyugodtan a tusfürdőmet? Ha nem közös a bankszámlánk, akkor az nem is igazi kapcsolat? Azzal, hogy megfogadom isten és ember előtt, hogy egészségben, betegségben, azzal kapásból egy örök Nemet mondok a magántulajdonra is? Ne fárasszatok már. 

És fényévekkel jobb a kapcsolatom a férjemmel, mint oly sok, közös számlán élő, közös céget alapító, közös könyveket vásároló páré. Csak mondom. Igen, tudom, hogy a fényév nem a szerelem, barátság vagy a kölcsönös tisztelet mértékegysége, hanem a hosszúságé. 

Amúgy a házasság előtt szerzett javak szerintem nem válnak közössé, csak a házasság alatt szerzettek azok, de cáfoljon meg bátran erre járó jogász.