Az élet, az univerzum meg minden

Na, most van egy csomó félig megkezdett blogbejegyzésem, mind nagyon izgi, csak közben az volt, hogy múlt héten rengeteg dolgom volt és mindennel végeztem is és közben türelmetlen és idegbajos lettem. Egyáltalán miféle listákat irkálok én a céljaimról, amikor fogat mosni is alig van időm, aludni meg nincs is? 

Úgyhogy arra jutottam, hogy ezen a héten kicsit visszaveszek a lendületből és nem csinálok ezer dolgot a gyerekek mellett, hanem ha adódik rá lehetőség, játszom a Lánnyal a kisnyuszikkal meg hurcolászom a Fiút, utóbbi persze náthás és hőemelkedése van. Nem szabad a multitaskingot túlzásba vinni, mert csak ideges lesz az ember, hogy az egyik dolog miatt nem tudja rendesen megcsinálni a másikat. Szóval majd később megírom az érdekes bejegyzéseket a könyvekről, a pilatesről, a flakonokról, a csinosságról meg a mosásról. 

Az összes dolog vol. 2.

Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok dolgot csinálok, tehát majd megírom a listát róluk, és akkor kihúzzuk azt, ami nem kell / nem élvezem / nem visz közelebb a céljaimhoz. Gondoltam, hogy lehet, hogy ez az életmódmagazinos meló lesz, épp beszéltem is az ottani új főnökkel, akár fel is mondhattam volna, ehelyett elvállaltam belőle egy kicsit többet, egy kicsit több pénzért, ugyanakkor rendszerezettebb keretek között. Abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, és így két héttel később még mindig annak tűnik, szóval maradjunk annyiban, hogy intuitíven döntök és nem racionálisan. Utólag egyébként úgy érzem, az is volt a baj ezzel a melóval, hogy nem minden hónapban ugyanannyit dolgoztam ugyanannyi pénzért, kevésbé volt átlátható, de mostantól így lesz és ez így jobb lesz nekem. 

Különben egyrészt mindenki így dönt, a racionalitás csak illúzió (ezt nem én mondom, hanem az idegtudományok meg a gazdaságpszichológia nagyjai), másrészt az intuitív döntéseim mögött nyilván reális szempontok is vannak, nem csupán érzelmi szál meg spontaenitás. 

Ugyanitt rájöttem, hogy a listámból valójában nem szeretnék semmit sem kihúzni, mert csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, és egyáltalán nem is annyira sok. Persze, most soknak tűnik, amikor napi fél óra időm van (mert a Lány délig van oviban, a Fiú pedig fél órát alszik délelőtt), de hosszú távon nem sok darab. Ha valamitől meg kellene szabadulni, az természetesen az értelmetlen netezgetés, amikor az ember szkrolloz lefele a facebookon meg a tumbleren, hátha van valami vicces. Egyébként ritkán van, az utóbbi időben olyan szomorú hellyé változott az internet is, mindenki szarul van, kivágják a fákat, most kit érdekel, melyik politikus hogyan korrupt, és Trumpról is asszem, eleget hallottam, köszi. 

A többi dolgot meg gondoltam, hogy át lehetne gondolni, melyik visz közelebb a céljaimhoz, melyik nem, meg mennyire élvezem, mennyire nem, de arra jutottam, hogy egyrészt valamelyik célhoz mind közelebb visz, másrészt egyáltalán nem lehet tudni, mi hova visz. És mindegyiket szeretem csinálni / érdekel, azért kezdtem bele. 

Felmerül a kérdés, hogy mit szól mindehhez a férjem, úgyhogy meg kell említenem, hogy ésszerű keretek között mindenben támogat, könyvírástól némettanulásig és ingatlanvásárlásig, egy dolgot nem nagyon szeretne, hogy teljes állásba visszamenjek majd a régi munkahelyemre (állami egészségügy, mártíromság, csótányok, rockandroll), de ez még úgyis a jövő zenéje. 

A probléma inkább ott kezdődik, hogy a Céljaim nem egyfelé mutatnak, és egyszer az egyik, másszor a másik irányába mozdulok, aminek az a vége, hogy úgy érzem, ide-oda rohangálok két elágazó ösvény között, vagy keresztbe evezek ide-oda egy folyón, és nem jutok egyről a kettőre. Mert például, ha az egészségemet helyezzük előtérbe, akkor hívhatok bébiszittert és elmehetek jógázni délelőtt, ez együtt kb. 5000 Ft. Vagy hívhatok bébiszittert és foglalkozhatok a könyvemmel. Vagy fél szememet babán tartva írhatok cikket, amiért én kapok pénzt. Ha Sopron környéki kertes nyaralót akarok, ahhoz pénz kell. Ha olyan munkát akarok, amihez nem kell nyáron dolgozni, ahhoz tanulni kell. Ha azt akarom, hogy a kertes nyaralóm megvalósulásakor még képes legyek lehajolni kihúzni a gazt, ahhoz pilatesre kell járni. Mivel töltsem azt a pár órát, amit nem gyerekezéssel töltök? Olyannal, ami pénzt hoz? Olyannal, ami pénzt visz el, de hosszú távon talán hoz? Olyannal, ami hosszú távon se hoz pénzt, hanem más haszna van? Jól döntök ma délelőtt, hogy ezt írom porszívózás helyett, amikor mindjárt jön anyósom? A céljaim nem egyfelé mutatnak, ezért állandó konfliktusban vagyok magammal, ezért bármit is csinálok, egy kicsit stresszelek, hogy hátha nem ezt kéne. 

Nem, semelyik célról sem fogok lemondani, hanem meg akarok tanulni jobban sakkozni köztük. Erre varrjunk gombot. 

"Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék."

Addig nyekegtem az életemen meg olvastam az örömterv blogot, amíg elkezdtem azon gondolkodni, hátha el kéne mennem coach-hoz. Jó, hát jártam már analitikusan orientált egyéni önismeretre, meg táncterápiára, de ezek egyike sem pont azt célozta, ami most a problémám. Lehet, hogy épp a coach tudna olyat mondani, ami segítene. Bár kétlem. Meg pénzbe is kerül. Bár ki tudja. Mindenesetre ennek kapcsán aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miket kérdezne a coach, amikor felvázolom neki a problémát, és mindjárt azokra sem tudtam válaszolni, szóval elkezdtem átgondolni magamnak. 

A témám az, hogy úgy érzem, túl sok mindent csinálok, és a végén pont a fontos dolgokra nem jut idő, illetve, hogy nem haladok a céljaim felé. Nem írom a könyvemet. Eredetileg konkrétan a könyvem problematikájával kapcsolatban merült fel bennem, hogy megkérdezzek valakit, van-e ötlete, hogyan lehetne ezt jobban menedzselni-logisztikázni. Mert most persze nem érek rá a baba mellett, de a tavalyi évben, amikor még nem volt baba, akkor sem mentem el a német kisebbségi könyvtárba Budapesten, mert sose értem rá. Egy évig. Nem volt erre egy délelőttöm. Ugyanakkor nem lett egy vagon félretett pénzem sem év végére. És most is, a baba mellett, rengeteg betűt írok le munka keretében, meg ide is, akkor miért nem tudnám az ugyanennyi betűt oda írni? Szóval hátha van valami nyitja ennek. 

Ezen a ponton szerintem megkérdezné a coach, hogy mik a céljaim, úgyhogy gondolkodtam azon, mik a céljaim. A szakmai céljaim mellett persze magánéleti céljaim is vannak, és úgy érzem, hülyeség lenne külön kezelni ezeket, hiszen nem egy külön univerzumban léteznek, és amikor pilatesen vagyok vagy szoptatok a karrierem építése helyett, akkor a magánéletem befolyásolja azt. És persze könnyen lehet, hogy a céljaim túl nagyratörőek, vagyis hogy nem bennem / a szervezőkészségemben van a hiba, hanem a rendelkezésre álló erőforrásokkal ezeket nem lehet maradéktalanul elérni.

Célok

1. A családban legyünk egészségesek és szeressük egymást. (Tudom, hogy ez nem szokványos cél, de idő- és erőráfordítást igényel, el kell menni zöldségért a piacra, időt tölteni a férjemmel és a gyerekekkel külön-külön és együtt, és el kell járni sportolni, szóval nem hagyhatom ki.)(Vagy ez nem is egy cél, hanem több? Whatever.)

2. Olyan munka, amit szeretek, amiben jó vagyok és ami mellett - wait for it - nyáron két hónapig nem kell fizikailag jelen lennem egy munkahelyen. 

3. Sopron környéki kertes nyaraló, ahol azt a két hónapot töltöm a gyerekekkel és részben a férjemmel. Erre kell egy vagon pénz. 

4. Meg akarom írni a Brennbergről szóló könyvet készre a Fiú három éves kora előtt, azaz két és fél éven belül. 

Ezután elkezdek nyivákolni, hogy túl sok mindent csinálok - gondolom, akkor a coach megkérdezné, hogy mégis miket? Úgyhogy összeszedtem, miket. Gondolom, azt is megkérdezné, hogy ezek mennyi időt vesznek igénybe - erről fogalmam sincs és egyébként sem hiszek az időben. A létezésében. Lehet, hogy azt is megkérdezné, hogy melyiknek mi az előnye-hátránya, vagy hogy mit ad nekem az adott tevékenység és mit vesz el. Hát ezek vannak: 

Munka

Dolgok, amiket most gyed alatt is csinálok: 

1. Cikkeket írok egy ilyen, minekmondják, életmódmagazinba? Heti egy-kettőt. 
Előnye: nem nagyon gondolkodós, könnyű, gyorsan kész, rendszeres, pénzt adnak érte. Hátránya: időarányosan még mindig ez a legrosszabbul fizető munkám ever (jó, kivéve állami egészségügy). 

2. Cikkeket írok egy konkrét betegséggel foglalkozó orvosi portálra, havi egyet. 
Előnye: csak havi egy, tök jól fizet. Hátránya: nem tudok ilyet. 

3. Tartok egy kurzust egy egyetemen külföldi pszichológushallgatóknak.
Előnye: izgalmas, élvezem, jól fizet. Évente egyszer összesen 35 óra több részletre elosztva, a beosztásba beleszólhatok. Hátránya: készülni is kell rá, de ha minden évben lesz, akkor majd egyre kevesebbet kell.

4. Tartok egy előadást egy másik egyetemen magyar pszichológushallgatóknak.
Előnye: viszonylag jól fizet és csak egyszer van szemeszterenként. Hátránya: nem tudok. 

5. Szaklektorálás.
Erről nem tudok még nyilatkozni, mert most kezdtem. 

6. Házimunka: főzés, mosás, vásárlás, takarítás, rendrakás, ilyenek.
Ezt szerintem lehetetlen lenne tovább optimalizálni, takarítónőm nincs, de van mosógépem, robotporszívóm és gyakran rendelünk kaját, szóval nagyon sok házimunkát nem végzek. 

Dolgok, amiket most nem csinálok, de még gyed/gyes alatt valószínűleg fogok: 

1. Magánrendelés. Elsősorban sémafókuszú pszichoterápia, meg egy-egy gyógyszeres páciens is beesik néha.
Előnye: viszonylag jól fizet, szeretem csinálni. Hátránya: nagyon kötött életforma, minden hétfőn ott kell lenni, nem lehet másra bízni, érzelmileg megterhelő, és ha belevesszük, hogy az ember szupervízióra is jár meg a terápiás órán kívül is fogllakozik a páciensekkel (utánaolvas, receptet postáz, kríziskor telefonál-emailez velük stb), akkor máris nem fizet _annyira_ jól (de azért még mindig nem rémesen). 

2. Táncterápiás csoportok vezetése.
Előnye: szeretem csinálni. Hátránya: kb. mint az egyéni magánrendelésnél. 

Dolgok, amiket a gyed/gyes alatt nem csinálok, de azért nem ártana eldönteni, fogom-e majd:  

1. A főállásom, ami egy pszichiátria, kórházban. 
Előnye: fix fizetés, fizetett szabi, nyugdíj, kaland, izgalom, rock and roll. Hátránya: kevés pénzért kiszívja az emberből az életerőt és zombivá változtat. 

Tanulás

Gondolkodtam, hogy a munka vagy a hobbi alá betoljam-e ezt, de inkább csináltam neki külön kategóriát. 

1. Sématerápia. A sémafókuszú pszichoterápiát már megtanultam meg papírom is van róla, de elkezdtem csinálni hozzá a nemzetközi akkreditációt, ami tanfolyam és szupervízió, és tök jó, úgy értem, akkor is nagyon hasznos, ha nem kell a végén a papír. Pont az ilyesmi kell ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni a szakmai életében. 

2. Táncterápia. A táncterápiából is van 1. szintű papírom, a 2. szintű papír megszerzéséhez szupervízióba kell még járni, meg majd egy szakdolgozatot kell írni. Szupervízióba járni hasznos és a múltkor nagyon élveztem is. 

3. Mindfulness. A mindfulness az a módszer, ami még nagyon tetszik és nem tanultam, de meg akarom tanulni, és egyből trénernek akarok képződni benne. Egyrészt mert hiszek benne meg evidence based is, másrészt mert pont ez hiányzik a pszichoterápiás palettámról, harmadrészt mert időhatáros tanfolyamokat tudok majd tartani és ilyet szeretnék. Ezt még nem kezdtem el tanulni, mert még nincs képzés, ez csak egy terv. 

4. Német. A némettanulással az van, hogy mindig abbahagyom, aztán újrakezdem, most pont lejöttem a duolingo-ról is, mert a baba mellett nem fért bele, de tervezem majd újrakezdeni. Ha Sopronba költözünk, nem fog ártani.  

Hobbi

Hát ezt csak így felsorolom, ami eszembe jut, oké? 

- isolde blog írása
- sopronfotók tumblr írása
- önkénteskedés a bányászati múzeumban / nak
- Brennberg könyv!
- sport - ez most heti egy pilates vagy ugrálós stepóra
- befőzés, sütés
- filmek, sorozatok
- könyvolvasás - regények és szakmai könyvek is
- barátok online és IRL
- Sopron (sétálás benne és erdeiben)
- balkonnövények

Család

A családnak csak adok egy ilyen főcímet, mert úgyse lehet lemérni, kivel mennyi időt töltök, nem?

Van még mondanivalóm, de azt majd egy másik bejegyzésben. És igen, tudom, hogy a coachingnak az egyik eleme, hogy egy külső szemlélő néz rá a dolgaidra, nem gondolom, hogy DIY meg lehet csinálni. Ha valakinek eszébe jut még valami munkám vagy hobbim, amit kifelejtettem, szóljon bátran, simán el tudom képzelni, hogy kihagyok valamit. Update: á, a balkonnövények! gyorsan beírtam a hobbihoz. 

Fast fashion

A múltkor meghívtak egy díjátadó gálára - erről nem mondhatok többet - ami este volt, és közöltem is egyből, hogy én nem tudok menni, hiszen az esti altatás-szoptatás anyát igényel. Aztán mégis rábeszéltek, a szervező csaj és a férjem együttesen, hogy menjek el, de még mindig nem akartam, mert úgyse tudnék mit felvenni, és akkor találtam egy second hand szürke gyapjúruhát a szekrényben, ami tök jó és jól is áll, a terhességem előtt hozta a Móni, csak akkor már nem tudtam hordani terhesség miatt és elfelejtettem.

A ruha úgy döntött, hogy el akar menni a díjátadóra, így aztán odaugrottam egy órára két szoptatás között. 

Pontosan olyan volt, mint Hamupipőkének lenni: elkészültem úgy öt perc alatt nejlonharisnyával, sminkkel és mindennel együtt (cipő: Deichmann, ruha: Austin Reed / Háda, retikül: vintage, Jajcica), eltaxiztam a tetthelyre, ott ittam egy kis fehérbort, ettem néhány libamájas falatkát és minisütit, illedelmesen mosolyogtam, majd amikor az óra elütötte a nyolcat, elszaladtam, taxiba vágtam magam, és negyed kilenckor már a szívettépően zokogó csecsemő társaságában igyekeztem lehántani magamról a szettet, power dressben ugyanis nem lehet szoptatni. 

Erről azért eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire hiányzik az életemből az öltözködés, én, aki korábban még azt is kihívásnak tekintettem, hogy egy hónapig ne vegyek ruhát. Ennek csak egy része az anyaság, a másik része, hogy teljesen megváltozott a ruhákhoz való hozzáállásom és tizenöt ócska műszálas helyett (amit kambodzsai kislányok varrtak három műszakban), inkább veszek egy jót, és azt is használtan. Részben anyagi, részben környezetvédelmi, részben esztétikai szempontok vezérelnek: ez a ruha, ami rajtam volt, sokkal jobban állt és nézett ki, mint bármely H und M vagy C und A cucc. 

Tegnapelőtt meg a gyereksereget anyósomra bízva elugrottam Nikével kávézni délelőtt, hogy odaadjuk egymásnak karácsonyi ajándékainkat így január vége felé - ittam egy koffeinmentes lattét a jókávés helyen, és egy fekete teás-áfonyás sütit és egy csokis tarte-ot, esendő az ember, és kaptam tőle többek között egy Women's Secret pamut pizsamát. Gombos felsőrésszel, hogy a szoptatós anyára is gondoljunk, és annyira jó, és annyira tetszik, hogy úúú, új ruhám van, amiből én vágtam ki a címkét és még senki se hordta előttem, hogy hirtelen bekapcsolt az addikcióm: most azonnal el kell mennem a boltba és venni még öt ilyet, minden színben, ózonréteg és kambodzsai kislányok ide vagy oda! Durva ez a cucc, gyerekek. 

Amelyben a gyerekek cukik

Írok a gyerekekről, mert cukik. 

A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom. 

A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba. 

A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz. 

De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!". 

Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést. 

 

Only the wounded heal

A kis Fiú meg, aki eddig 1-4 alkalommal ébredt éjjelente, de majdnem mindig volt egy kb.ötórás alvós szakasza, három napja fél-egy óránként felébred, sír, és a hagyományos módszerekkel (cumi, popsipaskolgatás) nem is alszik vissza, mellen akar lógni. Néha eszik belőle, néha nem. Mi baja van neki és főleg: mitől múlik el? Nem tudom, mondtam-e már, hogy rettentő nehezen viselem a csecsemőkornak ezt a jellegzetességét, hogy a csecsemőt nem lehet megfejteni és nincsen megoldása neki. Persze, a sok gyereknevelős könyv mind azt sugallja, hogy van - csináld ezt vagy azt, és akkor jobban fog aludni - de lássuk be, az esetek többségében nem tudunk semmiféle ok-okozati összefüggést kimutatni. A Lány alvása akkor javult, amikor abbahagyta a szoptatást és kijöttek a fogai, de nem lehet tudni, mi okozta melyiket. A Fiú alvásromlását is próbálom persze megfejteni: fáj a hasa? Én ettem valamit és attól? Náthás és attól? Jön a foga? Semmi sem látszik az ínyén, de attól még bizsereghet neki. Fejlődési ugrásban van és éhes? Szimplán csak kitalálta, hogy ezentúl mellen akar aludni? Aggasztja a klímaváltozás? Sosem fog kiderülni, és közben vagy pár nap alatt elmúlik mindez, vagy sok hónapig fog tartani, én meg addig zombi vagyok, mert nehezen bírom az alvásmegvonást. 

A buddhisták szerint a nehéz időszakok azért jók, mert általuk együttérzőbbé válhatunk, és ez a gyereknevelésre teljesen igaz, én legalábbis azóta iszonyú együttérző vagyok mindenkivel, akinek gyereke van vagy más miatt nem alszik / szorong. Pont a kórházban gondolkodtam ezen, amikor bent voltunk a Fiú hörghurutja miatt öt napig: hogy biztos vannak, akik nálam együttérzőbbnek születtek már eleve, de nekem meg kellett tapasztalnom a másik oldalt ahhoz, hogy értsem, min mennek keresztül a betegek a kórházban. Hogy milyen a betegszerepben lenni. Mert orvosként én is csomószor vagyok türelmetlen, vagy épp nem magyarázok el dolgokat, mert azt képzelem, hogy az köztudott, vagy csak nem vagyok kedves. Ennek nagyon jót tett, hogy műtötték a szememet és ott megtapasztaltam, milyen, amikor az orvos és az asszisztensnők normálisan bánnak az emberrel, meg szültem és ott megtapasztaltam, milyen, amikor köcsögösködnek, aztán meg beteg gyerek anyukájaként megtapasztaltam, hogy ezekhez mind hozzáadódik egy ezres szorzó, ha a gyereked miatt parázol. Ezek az élmények segítettek abban, hogy jobb orvos legyek, vagy legalábbis akarjak lenni. 

A szorongásról még az jutott eszembe, hogy lehet, hogy néhányan azt gondolják, hogy a pszichiáter nem szoronghat, mert kötelessége neki egyfolytában jól lenni. Nekik üzenném, hogy kapják be ismerkedjenek meg a sebzett gyógyító fogalmával, amit Jung talált ki, de már a régi görögök is. Azt jelenti, hogy jobb gyógyító válik abból, aki maga is sérült, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyógyító egy gyógyult sérült legyen. Ezt azért könnyű megérteni: ha alkoholista, bántalmazó családból jössz és magad is alkoholista bántalmazó leszel, akkor, khm, nehéz jó pszichoterapeutának lenni, míg ha ilyen családból jössz, de sok önismeret, küzdelem, pszichoterápia, akármi árán fejlődsz és gyógyulsz, akkor adott esetben könnyebben tudsz segíteni azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, csak még hátrébb vannak. Nem állítjuk, hogy sérültnek kell lenni ahhoz, hogy jó pszichoterapeuta legyél, mert nem kell - de ha az vagy, abból is ki lehet hozni jó dolgokat, csak oda kell figyelni. Szóval ezen gondolkodtam, hogy vajon égő-e, ha a pszichiáter kicsit néha szorong, aztán szembejött a Petke Zsolt comingoutja, és azok után úgy éreztem, némi szorongást én is bevallhatok. Hogy esendő emberek vagyunk mindannyian, felesleges lenne titkolni. 

Tudni kell a határainkat is persze: én például tudom, hogy higgadtságom miatt jól tudok bánni borderline-okkal, és természetesen tudok mit kezdeni a szorongókkal is, ugyanakkor mivel türelmetlen vagyok, a kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy elviseljem a rugalmatlanságukat, a nárcisztikusokkal meg eleve nagyon nehezen tudok bánni, beleértve a nárcisztikus borderline-okat is. Ezeket lehet tanulni, én tudom, hogy ebben fejlődhetnék még, így tehetem azt, hogy sose vállalok nárcisztikust, és tehetem azt, hogy ha vállalok, akkor azt szupervízió mellett teszem. 

Visszatérve az alvásmegvonásra, úristen, én ezt nem bírom ki. Tegnap adtam neki próbaképp egy adag Nurofent, hátha fáj valamije és a fájdalomcsillapítóval jobban alszik, de különösebben nem hatotta meg. Igazából úgy viselkedik, mint egy szeparációs szorongó, anyán akar lógni konstans egyfolytában ébren és álmában is, csak hát ez a szakasz nyolchónaposan aktuális, négyhónaposan még nem jött rá, hogy különálló lény vagyunk. Szóval igyekszem találgatni, mi baja, meg közben mégis szem előtt tartani a buddhista gondolatot, hogy minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész, és ez is elmúlik majd és akkor milyen jó sztori lesz. Emlékszel, amikor óránként felkeltett a baba? Milyen régen volt! 

Valamint 40 nap van tavaszig. 

When life gets tough it’s time to do some weird shit to your hair

Csak levágattam rövidre, mert eddig hosszú volt, de a szoptatás miatt csomókban hullott. Persze, a La Leche Liga szerint nem a szoptatástól hullik a haj, hanem attól, hogy terhesség alatt nem hullik és ilyenkor hullik ki az is, aminek akkor kellett volna, de szerintem ez szemenszedett hazugság és csak azért terjesztik, hogy mindenki szoptasson. 

Ezt a képet vittem a fodrásznak, és tényleg hasonlít is a fazon, csak persze sötétbarnában, smink nélkül. A sminkelésről majd máskor írok. Egyébként nagyon szívesen tetettem volna bele egy kis kék és/vagy zöld satírt, dehát sajnos az etetések közötti háromórás intervallum erre nem ad lehetőséget, pedig most kellene, amíg nem dolgozom. 

Élj érdekes időkben!

Aztán elolvastam ezt a cikket, amelyben igen részletesen és életszerűen kifejtik, mi várható a Földön, ha atomháború lesz, és akkor átmenetileg egy kicsit röhejesnek tűnt a világmegváltó igyekezetem, hogy majd én itt kevesebb nejlonzacskót használok.

A fenti régi, kínai átokról (mármint, hogy "élj érdekes időkben") mindig az jut eszembe, hogy:
Wash: This landing is going to get very, very interesting.
Mal: Define interesting.
Wash: Oh God, oh God we're all gonna to die.

Mindenesetre ezidáig semmilyen megerőltetést nem okozott, hogy nem vehetek pet-palackot, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még van itthon Salvus-víz a Fiú párásítójába, és ha az elfogy, akkor majd némi találékonyságra lesz szükség.

Arról, hogy ki viszi át fogában tartva a szorongást

Ez egy ilyen képesség, hogy az embernek mindig eszébe tud jutni a legszörnyűbb kimenetel és az összes leselkedő veszély, nem igaz? Van, aki akkor sem tudná csinálni, ha szeretné. Biztos vagyok benne, hogy gén-környezet interakció eredménye, azaz kellett örökölnöm a megfelelő szerotonin-transzporter genotípust, valamint kellett huhogó nagymamám és pesszimista apukám nevelése. Akik, ha nem csörög a telefon, egyből arra gondolnak, hogy biztos azért nem hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt; és ha csörög a telefon, akkor egyből arra gondolnak, hogy biztos azért hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt. 

Egy ponton rájöttem, hogy bár sokat fejlődtem a pszichoterápiáim során és elég jól tudom kezelni a szorongásaimat, az a pillanat nem fog eljönni, amikor majd _nem_ jut eszembe a veszély. Én azt tudom csinálni, hogy eszembe jut, nyugtázom, hogy jó, eszembe jutott, és igyekszem nem pszichotikus állapotba kerülve a szekrény aljában bujkálni / a gyerekkel az ügyeletre rohanni, mert van rajta egy pötty / a szeretteimet hívogatni, mert pont eszembe jutott, hogy bajuk eshet. A veszély körülöttünk ólálkodik, bárkit elüthet az autó és bárki elkaphatja az agyhártyagyulladást (az is, aki be van oltva a C ellen, mert a B-t még elkaphatja). Szóval álltam egyszer a villamosmegállóban télen, hétköznap, du. öt körül, nagyon hideg volt és sötét, és nagyon veszélyesnek tűnt a világ (például ha nem jön a villamos, akkor vagy haza kell gyalogolnom sötétben és metsző szélben az Árpád-hídon át, vagy megvárni a pótlóbuszt, ami zombihorror), és rájöttem, hogy valakinek ezt is kell csinálni. Hogy az evolúciós pszichológusok nyilván azt mondanák, hogy a közösség szempontjából rettenetes lenne, ha mindenki rettegő hisztérika lenne, ugyanakkor egy-két fő huhogó az direkt előnyös, mert felhívják a horda figyelmét a lehetséges veszélyekre. A PTSD-sek hisztirohamot kapnak minden alkalommal, amikor kicsit nagyobbakat hullámzik a tenger / valami csíkos zörög a bokorban, így biztosan nem marad észrevétlenül egy következő cunami / kardfogú tigris. Szóval ez egy szar feladat, de ha én nem csinálom, akkor ki viszi át fogában tartva a szorongást a túlsó partra, ugye.

Most viszont becsavarodtam a gyerekbetegségekre teljesen. A Fiú hörghurutjával kezdődött, amiből ő meggyógyult, én meg úgy maradtam. Szorongani úgy kell, hogy idegbetegen nézegeted a gyereket, nem beteg-e, és ha egyet tüsszent és kicsit taknyos (mint jelen pillanatban), akkor 1. pánikba esel, hogy beteg, 2. elképzeled, milyen súlyosabb baja lehet, 3. racionálisan átgondolod, miért nincs súlyosabb baja (mosolyog, eszik, láztalan, enyhe náthán kívül nincs más tünete), 4. megnyugszol, 5. húsz perc múlva eszedbe jut, hogy "de biztos??!", 6. ugorj az 1. pontra. Valamint nem vittem ki a babát a lakásból sok napja, nehogy elkapjon valamit, dehát egész télen nem lehet bent, plusz a friss levegő még jót is tenne.

Úgyhogy egy ponton újraolvastam a buddhista anyás, egyébként remek könyvben az aggódásról szóló részt. Az volt benne, hogy "ez a helytelen figyelem nem szolgálja sem az én, sem szeretteim érdekét". Ezt mantrázom azóta. Emellett felhívtam Nikét, aki pszichiáter, hogy becsavarodtam és legyen szíves, pszichiáterkedjen rajtam. Azt mondta, hogy hagyjam abba, mert ezzel rosszat teszek magamnak is és a szegény, lakásban tárolt Fiúnak is. Azt is mondta, hogy szedjem össze, milyen tünetek esetén viszem orvoshoz, legyen egy ilyen listám és ha azon nincs rajta, akkor viselkedjek úgy, mint egészséges gyerek esetében, ha meg rajta van, akkor vigyem orvoshoz, ennyi. Akkor én jöttem a decemberben meghalt bölcsissel (este lázas lett, reggelre meghalt, lehet, hogy agyhártyagyulladásban, de a baci nem tenyészett ki belőle, szóval nem biztos), meg a többi, előjel nélkül vagy jelentéktelen tünetek után meghalt ismerős gyerekkel és felnőttel. Azt mondta, igen, bármikor bárki meghalhat, de efelett nincs kontrollom. Nem az én dolgom és nincs is rá lehetőségem, hogy ezt kontrolláljam - ez Isten vagy a Véletlen vagy az Univerzum feladata - nem csak a Fiú, hanem az összes többiek esetében, beleértve a férjemet és magamat is. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem, amibe az is beletartozik, hogy kivigyem a szobából és megmutassam neki a havat. Úgyhogy ez a másik, amit mantrázok. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem.

Tehát eljöttünk hétvégére Sopronba, ahol persze rettenetesen hideg van és metsző szél, úgyhogy eddig még nem vittem ki a szobából, de ez még talán változhat.

You're the barista and you're Hungarian

Elmesélem, mi volt a tavalyi kultúrsokkom. Külföldi pszichológushallgatókat oktattam az egyetem angol évfolyamán, zömében izraeliek és norvégok voltak a csoportomban. A kurzus egyik része egy asszertív tréning volt - ez egy gyakorlati kurzus, szóval nem (csak) elmagyaráztam nekik, mi az, hanem rendesen megcsináltam velük. 

Az asszertív kommunikáció tehát az, amikor úgy éred el a célodat, hogy közben nem bántasz másokat. Egyéb kommunikációs stílusok: agresszív (enyém az utolsó süti és kuss van), passzív (á, egyétek csak meg), passzív-agresszív (á, egyétek meg nyugodtan az utolsó sütit, én nem kérek, mondjuk a kedvencem a diós és meg se kóstoltam és mindjárt leesik a vércukrom és elvisz a mentő, dehát ez szóra sem érdemes). Az asszertív azért jó, mert ideális esetben a cél elérése mellett a többi emberrel sem mérgezzük meg a viszonyt, és hosszú távon ez előnyös lehet (ha akarunk még velük máskor is együttműködni.) Beteszem alább a táblázatot, csak az angolul van. 

A tréning elején átvesszük az egyes kommunikációs stílusok jellemzőit, majd rengeteg szerepjáték jön. Az egyik szerepjáték során csak az egyik szereplőnek adtam instrukciót, a másiknak azt mondtam, viselkedjen, ahogy akar, és a többiek feladata lesz beazonosítani, milyen kommunikációs stílust használ. Ez volt a feladat: 

"Egy kávézóban vagytok. Te vagy a vendég, egy lattét kértél, amit hidegen kaptál meg. Próbáld meg asszertívan elintézni, hogy legyen egy forró lattéd. Te pedig a barista vagy és magyar vagy." - ezt, hogy a barista magyar, csak poénból / kíváncsiságból, a saját szórakoztatásomra találtam ki. A külföldi, 3-4 éve hazánkban tanuló gyerekek az alábbi jelenetet adták elő (angolul, csak lefordítottam nektek). 

Vendég: - Elnézést! Ezt a lattét kaptam, de ez hideg. Kicserélhetnénk egy másikra? 
Pultos: - Nálunk ilyen a latte. 
V: - Ööö, értem, de én mégis jobban szeretném melegen, megoldható? 
P: - Direkt ilyen. Ha nem tetszik, menjen máshova. 
V: - Jó, de most itt vagyok, és szeretnék kérni egy meleg lattét. 
P: - Nem adhatok ki egy másik kávét ingyen. 
V: - Jó, akkor beszélhetnék az üzletvezetővel? 
P: - Jaj, kérem, ne, ha reklamál, akkor engem kirúghatnak, és nekem családom van, két kicsi gyerek, jelzálog, lakáshitel, ezt nem teheti velem...

Egy másik szerepjáték során a saját életemből ismerős szituációt adtam nekik, ezt: "Te egy kórház pszichoterápiás osztályának a vezetője vagy. Nemrég hallottál a mindfulness-tréningről és hasznosnak tűnik. Vedd rá az osztályon dolgozó pszichológust, hogy olvasson utána, menjen el a tréningre, tanulja meg, és utána csináljon a bentfekvő betegeknek heti egyszer mindfulness-csoportot. Te egy pszichoterápiás osztály pszichológusa vagy, itt egyéni terápiákat viszel, relaxációs és művészetterápiás csoportokat tartasz, emellett hallgatókat oktatsz és kutatsz is. A teljesítőképességed határán vagy, nem tudsz többet válllani." 

A novég csaj és az izraeli fiú pedig fogták és letárgyalták a fenti helyzetet öt perc alatt demokratikusan úgy, hogy a főnök nem élt vissza a hatalmával, a pszichológus nem siránkozott és mártírkodott, az egész beszélgetés kölcsönös tiszteletben és kompromisszumkész légkörben zajlott. Azt hittem, ott fakadok sírva, komolyan. Mármint azért, mert ezek a gyerekek ezt már tudják, ezek ehhez vannak szokva, ezeket általános iskolában valószínűleg nem szégyenítette meg a tanár, nem élt vissza a pozíciójával az úszóedző, és sorolhatnám. Annyira természetesen működtek, mint akik egészen idáig egészséges légkörben nevelkedtek. Nagyon szomorú lettem, amiért mi nem így nevelkedünk. 

Egyébként kétféle kompromisszum is felmerült, nem tudom, melyiket választották, az egyik az volt, hogy egy képzett nővér átveszi addig a relaxációs csoportot, a másik az, hogy a tanév végén, amikor szünetel az oktatás, térjünk vissza erre, és tervezzük úgy a pszichológus eljövendő heteit, hogy beleférjen a mindfulness-tréning. 

És nem arról akarok itt rinyálni, hogy a néplélek meg a nemzethalál, hanem hogy mit tanul az ember általános iskolában. Miben szocializálódik, milyen légkörben. A másik, amiben ezek a külföldi hallgatók rettentően különböztek a magyar, ugyanannyi idős pszichológushallgatóktól, hogy látszott, hogy kiskoruk óta gyakorolták, hogyan kell más gyerekek előtt beszélni. Még a szociális fóbiás, introvertált lány is egy teljesen érthető és koherens kiselőadást tartott (mindenki tartott, kb. öt percben), látszott, hogy nem a kedvence az ilyesmi, de hozzá van szokva. 

Mondjam a kávézós megfejtést? A vendég igyekezett asszertív lenni, a barista meg eleinte agresszív volt, majd a menedzser említésekor passzív-agresszívba váltott. 

Define interesting

"...a család nem egy tökéletes valami, hanem organikus életközösség. Ahol valaki biztosan éppen sz@rul van." Ezen nevetek, mert mennyire igaz már. Innen. 

 

 

Who says you can't have it all*

Elolvastam ezt az évet a blogomban, nem volt nehéz, mert alig írtam valamit. Így olvasva kb. a terhesség miatt rinyálok, meg mindig betegek vagyunk. 

Pont a jó dolgokról (mármint other than gyermekvállalás) meg az érdekes dolgokról alig írtam. A legjobb az volt az idei évben, hogy a lehetőségekhez képest sokat voltam Brennbergben, vagy beszélgettem odavalósiakkal, és ezek mind klassz élmények voltak, és érdekes és vicces emberekkel ismerkedtem meg, akik időnként még komolyan szemléletformálóak is voltak. Ezeket nem akartam leírni ide, mert majd a könyvbe szeretném őket leírni. További érdekes, esetenként nehéz dolog volt még a magánrendelésem és az azon folytatott pszichoterápiák, külön-külön mindegyik eset, a történetek és hogy hogyan hatottak rám, dehát ugye titoktartás van, így erről sem írtam. És volt még egy kurzusom az Eltén, amiről akartam mesélni, mert kultúrsokkolódtam, csak nem volt időm vagy elfelejtettem vagy nem tudom, még bepótolhatom. Ez a két dolog - a munka meg a hobbim - pedig eléggé meghatározta az évnek a szülésig tartó részét, szóval furcsa, hogy kimaradtak innen. Jó, hát a nyár az elég nyomi volt, már túl terhes voltam, alig voltunk valahol, meg egyfolytában betegek voltunk tényleg. 

Majd jövőre megpróbálok rendesen blogolni talán, vagy mittudomén.

*"I'm a PEZ dispenser and I'm in the Abnormal Psychology Textbook. Who says you can't have it all?" (Carrie Fisher)

 

Az élet arra való, hogy a jó dolgokat megízleld

Ma vagyok 39 éves, egyúttal mától hosszabbodnak a nappalok. Szeretek a téli napfordulón születni. Vettem magamnak juharszirupos mogyoróvajat a culinarisban, aztán kaptam a férjemtől csokis-tonkababos sütiket. Már csak 69 nap van tavaszig. 

Tudjátok, hány éves korom óta írom ezt a blogot? Huszonöt. Azóta sok jó szülinapom volt, de a kedvencem azért leginkább ez. 

Így vagyunk

Tegnap hazajöttünk a kórházból - hat napot voltunk benn úgy, hogy kb. minden nap úgy volt, hogy talán holnap hazajöhetünk, de a kisbaba tüdeje nem tisztult, míg végül vasárnapra lett valamivel jobban. Végül kétféle hörgőtágítót meg sós párát meg antibiotikumot is kapott. Szóval hazajöttünk hétfő délelőtt azzal, hogy ezeket itthon is tudom neki adni, és ez akár hetekbe fog telni, mire teljesen meggyógyul, addig meg egyrészt felesleges lenne kórházban lenni, másrészt a kórházban csak elkapnánk valamit a többiektől. 

Erre tegnap este 39 fokos láza lett, ami eddig nem volt, úgyhogy vissza is rohantam vele egyből, csináltak egy vérvételt, de nem tartottak benn éjszakára, hanem azzal engedett el az ügyeletes, hogy ma délelőtt menjek vele vissza az őt kezelő főorvosnőhöz. Közben reggel hányt egy nagyot, aztán visszamentünk, ahol a hetek óta fennálló hörgő lélegzését leszámítva ismét láztalan, jó állapotú csecsemő benyomását keltette. Így felajánlották, hogy inkább ne feküdjünk be, mert csak elkapunk még valamit, hanem ha bármi módon romlana, akkor hozzam vissza. Valószínűleg elkapott egy hányósvírust a bentfekvés során, bár azok a betegek az osztály másik végében voltak, csakhogy közben több orvos és nővér is elkapta, szóval nem volt menekvés. 

Közben elromlott az inhalátorunk is, amivel a sóspárát meg a Berodualt kell beadni, úgyhogy lezúztam a gyógyszertárba és vettem egy másikat baromi drágán, receptre olcsóbb lett volna, de akkor nem voltam a józan eszemnél éppen. Meg időközben a férjem is beteg lett, de ő már jobban van, és a szegény kis Lány is hősiesen viseli az izgalmakat. Nagyon szomorú volt, amikor múlt héten bementünk a kórházba, megijedt, amikor tegnap este én is megijedtem, és most is néha mérgelődik, dehát szerintem ez a minimum. 

Jelen pillanatban épp asszem jól van a kis Fiú, de most már nem nagyon merem kipakolni a kórházi táskát. 

Kéne biztos a karácsonyra is készülni meg azon stresszelni, ezt nem teszem, most nem mindegy? Fa lesz, díszek vannak, nagy sütés-főzés nem lesz idén, valami kaját mondjuk azért ki kéne találni arra a pár napra, az ajándékok nagy részét már kórház előtt megvettem. Meg nem is annyira izgat ez az egész, most nem mindegy, mit eszünk, csak egészség legyen :) de komolyan, én azzal nagyon boldog leszek, ha nem kórházban kell karácsonyoznunk vagy itthon méregetnem idegbajosan valamelyik gyerek lázát vagy folyadékbevitelét. 

 

Beteg

Be is kerültünk a kórházba, mármint baba meg én. Megjegyzem, nagyon büszke vagyok rá*, hogy kibírtam és nem én rohantam vele orvoshoz, amiatt, mert a saját szorongásomat nem bírom kezelni, hanem szépen először otthon kezeltük elhúzódó hörghurutját, aztán amikor nem javult meg rosszabb lett, visszavittem a háziorvoshoz, és akkor mentem kórházba, amikor ő beutalt. Kezdődő tüdőgyulladás gyanújával, de az hálistennek nincs neki, hanem asztmatikus hörghurutja van, amire, mint itt kiderült, a hozzá hasonló lágy kötőszövetekkel (ez kb. laza ízületeket, puha porcokat jelent) rendelkező babák hajlamosak. Ezt a hajlamot majd ki fogja nőni, csak addig fogunk szívni minden vírusfertőzésnél.

Amúgy el nem tudom mondani, mennyire szuper helyen vagyunk, ami nem egy protekciós magánklinika, hanem a területileg illetékes kórház csecsemőosztálya. Szépen felújított osztály, többnyire normális nővérek, értelmesnek és hozzáértőnek tűnő, kedves orvosok. De komolyan, még a kaja is jó. És nem tudom, hivatalos-e, de találtam wifit. Már ezért megérte a III. kerületbe költözni.

A Fiú állapota kb. napszakonként változó, ugyanakkor megnyugtató, hogy jók a laborleletei és a röntgenje, és hogy van neve, diagnózisa és terápiája a bajának. Reméljük, tényleg csak pár nap, és ezalatt nem kapunk el más betegségeket, de igen keveset érintkezünk más betegekkel, a személyzet sokszor szájmaszkot visel, kesztyűt húz és kezet mos, az egyszer használatos eszközöket látom, hogy tényleg egyszer használják, stb., szóval talán megúszhatjuk.

A kis Fiú meg annyira cuki, istenem, amikor alig kap levegőt, még akkor is visszamosolyog, ha rámosolyognak.

*Ez valójában a férjem érdeme, ő képviseli a józan észt a családban, amikor rajtam úrrá lesz a para.

Szokásos

Amúgy megvagyunk, csak azért nem írok semmit, mert a kis Fiúbabának több mint három hete hörghurutja van - először, sima, aztán a gyerekorvos helyettese szerint asztmatikus, kapott rá spray-t, de attól se lett jobb, úgyhogy ma kapott rá antibiotikumot. Reméljük, ettől már meggyógyul végre. Sajnos a gyerekorvosunk, akit kedvelek, épp szívműtétből lábadozik, a két helyettese közül az egyik egy nem túl jó hírű, közönyös asszony, aki Schüssler-sót javasolt, a másik meg a jó és lelkiismeretes néni, aki folyton és önhibáján kívül a frászt hozza rám. Mondjuk elmondja, hogy ha romlana a baba légzése az asztmaspray ellenére, akkor rögtön vigyem orvoshoz, de azonnal, este vagy hétvégén is - ami nálam azt eredményezi, hogy idegbetegen figyelem minden lélegzetvételét és összepakolom a táskámat arra az esetre, ha kórházba kellene menni. 

Én nem tudom, mi ez velem meg a csecsemőkori bronchitissel, komolyan. Jó, az összes gyerekbetegségtől szorongok, rendkívül irigylem azokat a szülőket, akiknek szemük se rebben, de nagyobb gyerek másfajta betegsége esetén kibírható vagyok azért. A pici baba légúti betegségétől viszont maximálisan beszorongok és rettegek és nagyon nehezen tudok másra gondolni, ami nem túl adaptív. De mondjuk babát a férjre hagyva lemegyek az öt percre lévő piacra és elmegy mellettünk egy szirénázó mentő, és egyből azon stresszelek, hogy úristen, mentőt kellett hívni a babához. Egy kórház mellett lakunk, napi húsz szirénázó mentő megy el az utcánkban. Szóval, értitek. 

Így aztán max arról tudnék hisztizni, hogy jaj, szegény baba így meg úgy, azt meg minek. Inkább igyekszem a buddhizmust / mindfulnesst gyakorolni. 

Akkor mi a probléma

Kiraktam oldalra a számlálót. Már csak 106 nap van tavaszig. 

The old hometown looks the same

Megmutattuk Sopront a kis Fiúnak is, ha már a Lánynál ez olyan jól sikerült, hogy sír, ha szóba jön a hazautazás Budapestre. Sétáltunk sokat erdőben, forraltboroztunk a Fő téren (egy deciliter forralt bort szavaztam meg a szoptatós anyának). A Lány forrócsokizott és a Harrerban is csak az alkoholmentes (kétféle) trüffelekből ehetett, mert az alkoholosak (kb. tízféle) a személyzet szerint _nagyon_ alkoholosak. Megkóstoltam az országtortát ugyanitt, összehasonlítási alapom semmi, máshol még nem ettem, dehát ez elképesztően finom és érdekes. A tonkababos forrócsokiról talán már beszéltem.

Megvettem a Margaret Mahler életéről szóló soproni könyvet a Cédrusban, el nem tudom mondani, mennyire fel vagyok háborodva basszus: ez egy romantikus szerelmi történet, amelyben valóság és fikció keveredik! Margaret (eredeti nevén Schönberger Margit) szerelmi szála mellett az életét kutató két fiatal újságíró is egymásba szeret. És tényleg vadul keveredik benne valóság és fikció, Margaret mindenféle párbeszédeket folytat édesapjával és már Sopronban Freud titkos tanait olvassa titokban, ami egy hülyeség, mert csak később találkozott a témával. Félre ne értsünk, nekem semmi bajom nincs a fikcióval, nekem is vannak fiktív barátaim, de csinálják otthon a négy fal között és ne vonuljanak az utcára, mit mondok a gyereknek ne keveredjen ész nélkül a tényekkel egy életrajzi kötetben. Aargh.

A rokonokat is meglepően jól bírtam most, szerintem ők is fejlődtek, meg én is, ráadásul a második gyereket szerencsére már nem övezte ugyanaz a tömeghisztéria, mint az elsőt. Eleve kevesebben özönlöttek ide megnézni, és senki sem nyígott, hogy hadd maradjon fürdetésre is. A Lány születésekor még itthon lakó nagymamám azóta mindenki legnagyobb megdöbbenésére önként beköltözött egy közeli idősotthonba, így elég volt ott meglátogatni, nem találkoztunk vele naponta kettőszázszor, így össze sem vesztünk.

Voltam a Bányászati Múzeumban is, most nem tudtam nekik dolgozni, lévén rám kötve egy bébi, csak megmutattam a babát és megbeszéltem igazgatóasszonnyal az élet dolgait, úgy is, mint magyar egészségügy, politika, testvérféltékenység; és voltunk Hajnalkáéknál, ahol rengeteg gyerek volt, és bár nagyon cukik voltak, továbbra is mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ilyen mennyiségű gyerekzsivajt és -mozgást huzamosabb ideig elvisel, én előbb lennék bányász, mint óvónő, pedig klausztrofóbiám is van.

Sétáltam párszor az erdőben az Élet Dolgain Merengve, azon az útvonalon, amin mondjuk tizenhétévesen is sétáltam, csak akkor mindenféle pasik miatt bőgtem meg verseket olvastam és nem volt rajtam hordozókendőbe kötött csecsemő, és arra gondoltam, hogy ja, hát egyébként ez hiányzik nekem magamból. A líra. Régen volt bennem líra, elsősorban rebbenő szempillák, hosszúszoknya, szorongások és napraforgók formájában, aztán mindennek a helyét átvette a gyakorlatias hatékonyság, a bosszankodás és a tanárnős szemüveg. Még csak nem is sima próza lett belőlem, hanem mindjárt egyből teendőlisták. Sóhaj. Najólvanakkor, majd veszek egy rúzst. 

Aztán főztem be birssajtot, meg a nagypapám echte fertőrákosi fügéjéből fügedzsemet, és vettem forrócsokiporokat elvitelre. Már csak az Ugg-okat kell majd otthon előszedni és készen állok a télre.

De mire gondoltak? Kimennek a hidegbe és akkor abbahagyjuk? Tényleg?

El kéne már mennem egyszer tüntetni, csak hát sajnos végtelenül szkeptikus vagyok az ilyesmik hatásfokával kapcsolatban. Mikor volt olyan, hogy az utcára vonult sok ember, és attól a fennálló rend megijedt és visszakozott? Nem tudom elképzelni, hogy odamegyek a kis táblámmal a valahova, és akkor majd rájön a kormány, hogy áá, igazatok van, a nép nem így akarja, hát akkor nem építjük be a városligetet / zárjuk be a népszabit / egyéb, tetszőleges bármilyen oldali ügy. Pedig pont a rendszerváltáskor voltam tizenéves, épp ellenkezően kéne gondolkodnom. Én kérek elnézést. Csak hát szerintem a rendszerváltás inkább nemzetközi politikai folyamatoknak volt köszönhető, mintsem a népakaratnak. Vagy hogy érvénytelenül népszavaz a nép, so what, akkor is ugyanaz lesz. Csak illúzió, hogy tettél valamit. 

Különben is azt gondolom, hogy van Magyarországon egy ilyen össznépi szindróma, hogy nem nagyon tudtunk mit kezdeni a demokráciával: mint amikor kijön az ember a börtönből, de a szabad világban már nem bír beilleszkedni, túl bonyolult, túl sok készség hiányzik, nem lehet tudni, ki az ellenség, és akkor elkövet inkább valami piti bűntényt, hogy visszakerülhessen a börtönbe, tudjátok, mint a Remény rabjaiban a Morgan Freeman. Legyen már egy rendes diktatúra és akkor végre megint tudni fogjuk, kitől kell félni és ki tehet mindenről. És vége lesz annak az idegesítő hülyeségnek is, hogy az egyik újság ezt írja, a másik meg a totál ellenkezőjét. 

Szóval végtelenül pesszimista vagyok ebben a tekintetben, csak azért gondolom, hogy el kellene menni, mert majd mit mondok, amikor az unokáim jönnek a kis diktafonjukkal és megkérdezik, hogy és nagyi, te mit csináltál, amikor a történelmi események zajlottak? Mondjuk amikor tankokkal megostromolták az akármit tőletek két utcányira? Otthon netezgettem, fiam, meg átültettem a cikláment. 

Egyébként, ha már itt tartunk, a világ megváltoztatását illetően a mikrokörnyezetben hiszek, hogy a saját kis életteremben tudok megváltoztatni kis dolgokat, a saját ismerőseimet tudom meggyőzni dolgokról, a saját fámat nem kivágni és a saját szemetemet szelektíven gyűjteni, de a nők állítólag ilyenek. 

Cím innen. 

Furcsa dolgok

Voltam hathetes kontrollon, minden jó, megint nem tudtam, hány kg vagyok, de megdicsértek, hogy jól nézek ki, és az ultrahangom, a méhszájam és a gátsebem is. Teljesen fel vagyok villanyozva, attól, hogy egyedül flangáltam a városban gyerekek nélkül, meg attól, hogy ott volt a rendelőben egy terhesnő CTG-n, ilyenkor kihallatszanak a paraván mögül a kis magzati szívhangok, és annyira boldog voltam, hogy nem én vagyok az. Nekem már nem kell szülni többet, beteljesítettem a princípiumot és megúsztam élve. 

Még a terhesség vége felé jöttem rá különben, hogy nem csak a kényelmetlenség miatt nincs kedvem szülni, hanem van egy másik része is, és elnézést, amikor majd mindjárt túl spirituális, egyben bizarr leszek. Az volt, hogy itt volt É. és elmesélte, hogy a barátnője problémamentes terhességet követően extrém kis súlyú koraszülött babát szült, és ez mennyire félelmetes és szomorú, én meg kapásból azzal reagáltam, hogy hát igen, a terhesség meg a szülés az olyan, hogy bármikor bármi történhet. A bármikor bármi alatt pedig azt értem, hogy Élet és Halál, hogy túl közel megyünk ehhez a témához, és sokkal jobban tudatosul az emberben, hogy milyen kis esendő izékék vagyunk. A szülés is egy életveszélyes üzem - tudom, hogy természetes meg minden, és ma csak évi néhány nő hal bele (17/100000 fő/év), de azt is tudom, hogy van lepényleválás meg méhatónia meg köldökzsinór-előreesés, amik potenciálisan életveszélyes dolgok részben baba, részben anya számára (a babahalálozás több, az 400/100000 kb). És van még persze egy csomó nem életveszélyes szövődmény is, a kórházban az összes szobatársamnak volt valami nyűgje. 

És az életveszélyen felül még az is van, hogy a szüléshez arra a pár órára át kell változni, bele kell menni a módosult tudatállapotba, ahol csak te vagy és a fájdalom, és átmenetileg a gondolkodó emberi lényből kiszolgáltatott, vérző, nyüszítő emlősállattá kell változni. És rájöttem, hogy tökre nincs kedvem életveszélyben lévő emlősállattá változni. 

És aztán ezek miatt elkezdtem úgy gondolni a szülésre, mint egy ilyen küldetésre az Odaátra. Hogy át kell változnom egy Valamivé, ami át tud menni az alvilági folyó túlpartjára és át tud onnan hozni egy Életet. Úgy képzelte el az agyam az Életet, mint ilyen kis világító gömböcskéket, amikben van egy kis pötty, mint a halikrák a Némó nyomában elején: le kell mennem a tenger mélyén lévő árok mélyére és onnan felhoznom egy ilyet. Ez veszélyes, rám nézve is, és a kis valami is igen törékeny, és egyedül kell mennem. A többiek - a férjem, az orvos, a szülésznő - csak fogják a biztosítókötelem végét és walkie-talkie-n beszélnek hozzám, de ők fent maradnak a csónakban. Nyilván rengeteget számít, hogy ott vannak-e és hogy jók-e, de lemenni attól még nekem kell. Néha meg úgy gondoltam rá, mint átmenni egy dimenziókapun, mint a Stranger Thingsben, amikor egy pasast biztosítókötélen átküldenek. 

Aztán velem maradt ez a gondolatmenet és a szülés közben, két fájás között is mindig arra gondoltam, hogy minden fájással lejjebb ereszkedünk a Tenger Alatti Árokba, ahol a kis izékék vannak, és ott vár rám egy kis izéke, hogy mikor megyek már érte. Mert már tudja, hogy ő az én kis világító gömböcském, így nincs visszaút, fel kell hoznom. Így aztán a fájásszünetekben mindig vettem egy nagy levegőt és azt mondtam magamban, "jól van, lemegyek érted", és elképzeltem, hogy minden fájással pár méternyit ereszkedünk lefele. Amihez rohadtul nincs kedvem, de muszáj. 

A sikeres Küldetés után aztán pár hétig még érzi az ember az utóhatásait - a nő vérzik, a gyereknek meg egy fura madzag lóg ki a hasfalán keresztül, amin Odaát a tápanyagot kapta (köldökcsonk). Ezek aztán lassan elmúlnak, és szép fokozatosan mindenki emberi formát nyer: én is visszanyerem az emberi formámat, kiesik a gátsebből a varrat, összemegy a hasam, a babának benő a köldöke és értelmes fejet vág. Ma már mosolygott is, és nem csak sír, hanem mondja, hogy "heö!", azaz végérvényesen az emberré válás útjára lépett. . 

Lucia meg azt kérdezte a múltkor, hogy előállhatna-e olyan élethelyzet, amikor nagyon szeretnék egy harmadik gyereket, és mondtam, hogy nem hiszem. Nem azért, mert szörnyű lett volna terheskedni meg szülni, mert egyáltalán nem volt szörnyű, hanem embert próbáló, ugyanakkor végtelenül izgalmas kaland. Csak hát úgy érzem, bennem két ilyen küldetés volt, nem megyek le többet. Persze, ha véletlenül becsúszik, bizonyára megtartjuk, de negyven fölött, két gyerekkel inkább majd a meglévőkkel szeretnék foglalkozni.