Je ne regrette rien

Az amúgy miért van, hogy az anyaság elengedhetetlen velejárója a bűntudat? Nem mondom, hogy mindenkinél, mert ismerek olyan anyákat, akiknek vagy nincs bűntudatuk minden hülyeség miatt, vagy ha van is, nem hangoztatják. Én úgy döntöttem, a mindennapi életben inkább elhessegetem, és megtartom a komolyabb helyzetekre, ha esetleg tényleg valamit elcseszek és attól valami baja lesz a Lánynak (remélhetőleg soha). 

Bűntudatom van, amiért nem egyfolytában repdesek a várandósság alatt. Bűntudatom van, amiért terhesen megfáztam, köhögök és a köhögés zavarja a magzatot. Bűntudatom van, amiért császárral szültem. Bűntudatom van, amiért végül elfogadtam az epidurált. Bűntudatom van, amiért szülés után pár órára elvitték tőlem a babát megfigyelni. Bűntudatom van, amiért koraszülött lett a babám és még sokáig inkubátorban volt. Bűntudatom van, amiért nem tudok szoptatni, nem annyit tudok, amennyit szeretnék, tápszert is kell kapnia, csak tápszert kap, tudok szoptatni, de utálok. Bűntudatom van, amiért haragszom, amikor éjjel nem hagy aludni a baba. Bűntudatom van, amiért nem hordozok. Bűntudatom van, amiért hordozok ugyan, de titkon irigylem a babakocsis anyukákat. Bűntudatom van, amiért figyelmetlen voltam és véletlenül sajtot tartalmazó ételt ettem vélhetően tejallergiás baba szoptatása alatt. Bűntudatom van, amiért haragszom, hogy nem ehetek tejterméket. Bűntudatom van, amiért babot, csípős ételt, túl sok csokit ettem szoptatás alatt és talán ettől aludt rosszul a baba. Bűntudatom van, amiért egyéves gyerekemnek adtam egy kis csokitortát és utána rosszul aludt. Bűntudatom van, amiért sehova se megyünk a babával, csak itthon ülünk. Bűntudatom van, amiért egész nap programokat csinálok és viszem magammal a csecsemőt is. Bűntudatom van, amiért nem vettem észre időben, hogy tele a pelenkája. Bűntudatom van, amiért dackorszakba lépett, rohangál a múzeumben, pakol a boltban, hisztizik a játszótéren. Ilyenekre gondolok. Normál anyaviselkedés, normál gyerekviselkedés, apróságok miatti bűntudatra. 

Nagyon érdekes, hogy most, amikor végre nem kell a bányában dolgoznunk, miközben kenyeret sütünk és dagasztunk, vizet hordunk a kútról és eközben szülünk és nevelünk fel gyerekeket*, sőt, még csak pelenkát mosni sem kell, és van gőzsterilizáló meg százféle kenyeret kapni a boltban, de van kenyérsütő gép is, meg mosógép meg szárítógép meg Vanish Oxy Action Crystal White meg hiperszuper babakocsi meg hordozóskabát meg az Aventnek az a masinája, ami egy mozdulattal megpárolja és pürésíti is a zöldséget a babának, szóval minden adott lenne, hogy sokkal könnyebb legyen a babázós élet, és akkor ahelyett, hogy mi nők, örülnénk, hogy könnyebb, inkább megnehezítjük magunknak ilyen hülyeségekkel, irreális elvárásokkal, a szoptatásbajnoksággal, a kötődéssel kapcsolatos parázással, a komplett csecsemőkori pszichológiával, amiben ha valamit elcseszel, akkor máris egész életében terápiába fog járni a szerencsétlen. Miért? Evolúciósan belénk van kódolva, hogy a gyermekvállalás az szívás, és ha nem szívunk eléggé, akkor kitalálunk valamit, amivel megnehezíthetjük? Vagy nézzem feminista szemmel, arról van szó, hogy a nők túlságosan felszabadultak a rabszolgamunkából az eldobható pelenka meg az Avent-es párológép hatására, és gyorsan ki kellett találni nekik valami újabb nyomasztást, mielőtt még világuralomra törnének? És akkor a patriarchális pszichológia kitalálta, és mivel elég jól bevált, azóta is sulykolja, hogy az első két év létfontosságú és minden az anyán múlik és jó, oké, nem kell pelenkát mosnod, de akkor aztán kötődjön az a gyerek rendesen! Amiben van igazság, mármint valóban nem árt jól bánni a csecsemőkkel, ugyanakkor szerintem mondjuk nemet a bűntudatra, indokolatlan, káros, felesleges. 

A másik nagy témakör, hogy tudniillik nem csupán tökéletesen kell szeretned a kis lényt, de eközben még repdesned is kell, konstans jól kell érezni magadat, cukiskodni és sosem haragudhatsz meg rá vagy sírhatod vissza titkon a régi életedet, már terhesség alatt el kell kezdeni minden percét élvezni és utána is csak élvezni szabad, ebbe ugye bele sem kell kezdenem, mindenki magától látja, hogy egy hülyeség. 

*Az asszonyok többnyire a szénosztályozóban dolgoztak, ja, és csak egy kemence volt a faluban. Forrás.

Akkor mi a probléma

Közben visszajöttünk Budapestre, két nappal később a tervezettnél, mert a férjem beteg lett és hátha a Lány így kisebb eséllyel kapja el, de azért úgy, hogy találkozzanak, mielőtt a férjem holnap külföldre utazik dolgozni a szusi és a földrengés hazájába. Valamint vettem egy (használt, öreg) autót, és ma már vezettem is a környékünkön halált megvető bátorsággal, de a Lányt még nem mertem beletenni (régen, és Sopronban vezettem sokat, aztán idén nyáron vettem pár gyakorlóórát szintén Sopronban, de Pesten azért más). A Lány pár napja elkezdett beszélgetni és egyfolytában magyaráz, hihetetlenül cuki, valamint egy ideje már teljesen izgalomba jön, ha valaki átlátszó pohárból vagy üvegből iszik előtte, ezért vettem neki egy csőröspoharat, most az a kedvenc játéka, elsőre tudta, hogy melyik végét kell a szájába venni és szívogatni, mert egy zseni. 

Meg még az jutott eszembe, hogy szokás arról megindítóan vallani, hogy az emberen hány kg maradt szülés után, de én 3 kg-val vagyok kevesebb a teherbeesés előtti évekhez képest, a titkom pedig hordozás, szoptatás és szigorú tejmentes diéta. Komolyan, a forradalmi új módszer: kössön magára egy 7,5 kg-s babát Ön, sétáljon vele napi kétszer 2-4 km-t, és száműzze étrendjéből a fagylaltot, csokoládét, süteményt, sajtot, tejszínhabot. Azért néha tornázom kicsit has meg hátizomra, úgy tíz percet, hogy ne fájjon a hátam a hordozástól. 

Ja, és elfogadták a cikkünket, amit kb. három hónapos terhesen küldtem be, majd a jóslófájások alatt válaszolgattam a reviewereknek, majd pedig két szoptatás között írtam át egy újabb review-körben, szóval a nemzetközi tudományos publikálás ilyen tempóban működik, egy cikk beküldése és elfogadása között szültem egy gyereket, aki már pohárból iszik. 

I am a passenger

Egyébként meg igen kalandos úton jutottunk Sopronba, amennyiben Csornától vonatpótló autóbuszok járnak, de ezt tudtuk előre, mert rajta volt az interneten és ennek tudatában nekivágtam, majdcsak lesz valami. Már eleve az para, hogy mennyi idő kijutni a Keletibe, keresztül kell menni az egyes villamos felújítása miatt járhatatlanná vált Árpád-hídon és környékén, úgyhogy jó korán elindultunk, kinn is voltunk negyven perccel a vonat indulása előtt. Eddig mindig első osztályon utaztam a Lánnyal, azért, mert az első osztályú kocsiban mindig kevesen vannak és úgy könnyebb szoptatni, de most, gondolom, a vágányzár miatt első osztályú kocsit nem tartalmaz a vonat, úgyhogy másodosztállyal kell beérnünk. Szerencsére így sincsenek elviselhetetlenül sokan, egy hatalmas bőrönddel utazó nénit a férjem segít fel a vonatra, szemben sréhen ül egy másik néni, aki végig nem veszi le a sapkáját, a mellettünk lévő sorban egy vöröshajú csaj, és kicsit messzebb még két idősebb férfi. 

A kalauz alig valamivel indulás után, nagyjából az Aréna pláza magasságában végigjön, lekezeli a jegyeket és mindenkinek elmondja, hogy ugye tudjuk, hogy Csornától buszok vannak. Utastársaim számára ez új infó, egyből el is kezdenek morogni, a Bőröndös Néni ijed meg a legjobban, dehát neki a gyerekei direkt úgy vették meg a jegyet, hogy ne kelljen átszállni, most hogy fogja majd levenni a bőröndöt, amit feltett az a kedves fiatalember, meg is kér valakit Kelenföld környékén, hogy vegye le neki, az a biztos. Győrig bezárólag a MÁV-os kalauz még úgy nagyjából hatvanszor jön végig a vagonon, újra és újra tájékoztatva minket, hogy Csornától vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat. Az utasok a Keleti pályaudvartól Csornáig szinte egyfolytában erről beszélnek, azonnal kis közösségek kovácsolódtak, a két férfi elhatározza, hogy felháborodott levelet fog írni a MÁV-nak, a nénik rémüldöznek, hogyan fogjuk ott megtalálni azt a buszt, csak öt perc lesz az átszállásra, öt perc! és majd biztos késik is pár percet a vonat és a busz nem fogja bevárni, hanem elmegy nélkülünk, és egyébként sem fér fel ennyi ember egy buszra, fel sem fogunk férni, Csornán ragadunk. A narancssárga hordozókendős hippi (én) Győr magasságában megszoptatja a magával hozott cuki csecsemőt. A vöröshajú csaj kiterjedt telefonbeszélgetéseket folytat haverjaival és családtagjaival munkaügyi visszaélést (nem rúghatják ki az illetőt, amíg betegállományban van), valamint leárazott, osztrák kávéfőzőket illetően (csak ma jön le belőle 20%, így 62 euró, délig kellene visszaszólni Hans-nak, hogy vegyen-e). 

Győr után jön két fess fiatalember az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában, kezelik a jegyeket, mindenkinek egyenként elmagyarázzák, hogy Csornától buszok szállítanak, amelyek a csornai vasútállomás előtti térről fognak indulni, valamint kitartóan válaszolgatnak az utasok kérdéseire, október 22-ig tart a vágányzár, 11.18-ra fogunk Sopronba érkezni, az egyik busz megáll Kapuváron és Fertőszentmiklóson, a vissza irányban, Sopronból Budapest felé is ugyanúgy buszok járnak Csornáig, a buszokra a soproni vasútállomáson lehet felszállni, holnap délután ekkor és ekkor indulnak Sopronból, igen, Csornától Budapestig már vonat megy, ekkor és ekkor ér be a Keletibe, nem, a vonatpótló buszok nem a soproni buszpályaudvarra érkeznek, hanem a vasútállomáshoz, igen, megvárják a vonatot, lévén vonatpótló autóbuszok. A Sapkás Néniről kiderül, hogy Bánfalvára igyekszik, három unokája van, a legkisebb ugyanannyi idős, mint a Lány. A Bőröndös Néni a soproni szanatóriumba tart háromhetes rehabilitációs kezelésre. A Lány a magunkkal hozott autóshordozóban üldögélve nézelődik. A Sapkás Néni győzködi a Bőröndöst, hogy háromhetes tartózkodása idején látogasson ki Sopronbánfalvára is és nézze meg a Karmelita Kolostort, nagyon szép.  

Elvileg 10.57-re érünk Csornára, 52-kor házak között lassít a vonat, így mindenki felpattan és besorakozik az ülések közötti kis folyosóra. Én is beleteszem a Lányt a kendőbe és leszedem a cuccainkat. A nénik igen praktikusnak tartják a hordozókendőt. Kiderül, hogy ez még nem Csorna, csak Kóny. A vonat csigalassúsággal halad tovább, egy idő után leülök, még később kiveszem a Lányt a kendőből (melege van). A Telefonáló Csaj németül folytatja, felhívja Hans-ot, hogy akkor legyen szíves, vegye meg a kávéfőzőt ezüst színben és kapszulákat is vegyen hozzá. Lassan begördülünk Csornára, a Sapkás Néni ragaszkodik hozzá, hogy majd ő lehozza nekem a vonatról az autóshordozót, a Telefonáló Csaj pedig a gurulós kisbőröndömet. Leszállunk Csornán a második vágányon, anyukám idáig eljött elénk, így összeszedi utastársainktól a cuccainkat, a Telefonáló Csaj innentől a Bőröndös Néninek segít a lépcsőkön cipelni bőröndjét. A csornai vasútállomás mondjuk nem a Heathrow, viszonylag nehéz lenne eltévedni, plusz pár méterenként feliratok mutatják, merre van a pótlóbusz, ezenkívül a lépcső tetején csinos, fiatal hölgy áll az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában és mosolyogva mindenkinek elmondja, hogy arra lesznek a buszok, az első busz megáll Kapuvárott és Fertőszentmiklóson, a második megállás nélkül halad Sopronba. Felszállunk, a Lány kicsit nyekereg, majd elalszik a kendőben. 

Sopronban persze esik az eső, a Lány addigra pont felébred, rajtam elöl baba, hátul kishátizsák, kezemben esernyő, anyukám hozza az autóshordozót és a kisbőröndöt. Kitalálom, hogy menjünk busszal az állomásról hazáig, mert akkor nem kell levennem és autósülésbe áttenni a Lányt, amely utóbbit utálja és általában sír benne. A buszmegálló helyén felbontott út, és egy tábla, miszerint a buszok az Állomás utca és a Bartók Béla utca kereszteződésénél állnak meg. Ezt tősgyökeres soproniként nem találjuk, egy ponton úgy döntök, hogy akkor menjünk taxival. A Sapkás Néni a bánfalvi buszra vár, a Bőröndös Néni pedig rossz helyen áll az ellenkező irányba tartó buszmegállóban, így felajánlom neki, hogy jöjjön velünk taxival, mivel a szanatórium ugyanarra van, amerre mi lakunk. Elmegyünk taxival majdnem hazáig, csak az utcába nem tudunk bekanyarodni, mivel egyik oldalról útfelbontás, másik irányból pedig nagy, ételszállító autó zárja el az utat. Kiszállunk a sarkon és elgyalogolunk a házig, a Bőröndös Néni továbbtaxizik a szanatórium felé, a Lány, aki az egész úton kb. tíz percet nyűgösködött, vidáman nézeget a kendőből. Bár állítólag a csecsemők nem annyira szeretik az ingerelárasztást és a folyton változó környezetet, most mégis hajlok rá, hogy Húgomnak adjak igazat, aki szerint a Lány azért nyűgös gyakran otthon, mert unatkozik és utazgatni akar. 

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Hű, volt itt anyósom három napig, és miután elaludt a Lány, felvettem a szűk farmeromat és a csizmámat és átmentünk a férjemmel kettesben a tőlünk öt percnyire található étterembe és ettem egy mézes-kacsamelles-karamellizált-körtés salátát és ittam egy dl rozét, hát egészen csodálatos volt. Másnap pedig majdnem átmentünk a tőlünk öt percnyire található moziba, ám sajnos a Lány nem aludt el időben, így késve indultunk, majd félig felébredt és sírdogált, így visszafordultunk félútról, persze, mire visszaértünk, már édesdeden aludt, de azért még nem tettem le róla teljesen, hogy megnézem a Gravity-t moziban, csak másfél óra.

Update: a kommentekben spoilerek vannak, csak óvatosan. 

People always talk about the weather

Vannak napok, amikor a szokásosnál nyűgösebb a Lány*, sír egy nagyot délben minden látható ok nélkül, délután alig alszik, ezért este fáradt és azért sír, vagy csak nyugtalan, vagy én vagyok az, vagy fáj a fejem, ilyenkor elolvasom a met.hu-n a frontjelentést, és néha nagyon viccesen fogalmaznak. Ma például "akiknek a neuro-humorális rendszere nem működik olajozottan, azok hidegfront jellegű változásokat tapasztalhatnak". 

*A gyerekorvosunk egyszer igen találóan Borsószem királykisasszonynak nevezte. 

A level they reserve for child molesters and people who talk at the theater

Van ez a sztori a köztiszteletben álló apukáról, már többször belefutottam az interneten. Úgy tűnik, mintha mindenki tudná, kiről van szó, nekem halvány fogalmam sincsen. Mindegy, a történet kb. annyi, hogy befolyásos férj bántalmazza feleségét, készül látlelet is, válnak, közben felmerül, hogy az ötéves kislányt molesztálta apuka, ezt a kislányt vizsgáló pszichológusok megerősítik, anyuka nem engedi a láthatást, long story short, még mindig apuka oldalán áll az igazságszolgáltatás. Lehet, hogy őrült, pénzéhes anyuka találta ki az egészet. Lehet, hogy apu nem is bántalmazta anyut sem, max önvédelemből. Lehet. Amikor legutóbb olvastam a dologról, épp anyuka elmeállapotát tervezték vizsgálni. 

Egyébként a bántalmazott nők elég gyakran kötnek ki a pszichiátrián, mert hát ugye alázzák meg lelkileg terrorizálják meg néha megverik őket, és surprise, surprise, ettől depressziósak lesznek vagy pánikbetegek vagy alkalmazkodási zavaruk lesz vagy indulatkitöréseik vagy öngyilkossági kísérleteik vagy benzodiazepin függőségük. Elég furcsa is lenne, ha egy fentihez hasonló történet után az ember elmeállapota pszichésen egészségesnek bizonyulna. 

Nem tudjátok elképzelni, mennyi ilyet láttam a pszichiátrián és pszichoterápiában tíz év alatt. Egy időben megtanítottam a tanítványaimnak is, hogy a kötelező kérdések közé (hall-e hangokat, akar-e öngyilkos lenni) vegyék fel azt is, hogy bántalmazták-e fizikailag vagy szexuálisan gyermek- vagy felnőttkorában. Ha megkérdezzük, könnyen kialakulhat az embernek az a benyomása, hogy a pszichiátriára kerülő összes nőt bántalmazták. Ok-okozati kérdésekben lehetünk óvatosak, lehet, hogy valahogy már meglévő betegségük miatt lettek áldozatok, vagy mittudomén, annyira idegesítően szorongtak, hogy megérdemeltek pár fülest, de azért leggyakrabban az abúzus vezet a depresszióhoz és nem fordítva. Az esetek egy jelentős hányadában volt köztiszteletben álló, jómódú férfi az elkövető, ti. a férj, aki féltékenyen ordít és szétveri a lakást, ha öt perccel később értél haza és nyomkövetőt szerel a kocsidra, meg a nagybácsi, aki megerőszakolja betegünket kislánykorában. 

Nem tudom, hogy a sztoriban szereplő ötéves kislányt tényleg molesztálta-e a köztiszteletben álló apukája vagy sem, valamint anyuka részéről sem tűnik helyesnek a sztorit a Bors magazinban nyilvánossá tenni (amúgy nincs a gyerekeknek valami személyiségi joguk vagy ilyesmi, hogy ötéves koromban a molesztálásomról szóló pszichológusi jegyzőkönyvet egyik szülőm se adhassa oda bulvárlapnak?). De mindez az igazságszolgáltatásnak a feladata, szakértőkkel eldönteni és utána annak megfelelően cselekedni. Én mondjuk kissé szkeptikus vagyok az igazságszolgáltatással kapcsolatban, pláne Magyarországon, pláne családon belüli erőszak-ügyben, hasonló esetben (mármint ha befolyásos, bántalmazó exférjem molesztálja a lányomat) asszem vennék magamnak meg a gyereknek egy-egy repülőjegyet egy olyan országba, aminek nincs kiadatási kötelezettsége Magyarország felé, és a brazil tengerparton hűsölő nyugdíjas háborúsbűnösöknek szolgálnék fel koktélokat onnantól. De rám egyáltalán ne hallgassatok, mert én eleve azt képzelem, hogy az erőszakra csak viszont-erőszak lehet a válasz, és az összes bántalmazót igen alaposan bántalmaznám, kard által vesszen, ki kardot ragad, és ez helytelen vélekedés és a valódi változásokhoz nem ez vezet. 

Egyébként pedig kislányként átélni, hogy az ember szülei gyűlölködnek, időnként verekszenek otthon, csúnya válásuk médianyilvánosság előtt zajlik, oviból kiveszik, utcán rángatják, paprikasprével fújják le egymást a szeme láttára, ez a gáz, nem a Ferber-tréning. Bánjatok rendesen a kislányokkal. 

És még ez is

Én régebben nagyon szerettem a rozmaringot mint fűszert, az ízét és az illatát is, és ezért hosszú évek óta rendszeresen rozmaringos habfürdőt használok, és most már bármit eszem, amiben rozmaring van, azt undorítóan habfürdőízűnek érzem. 

I got the poison, I got the remedy

Szóval kipróbáltam magamon is az orrszívó porszívót (laikusok kedvéért: ez egy műanyag szerkezet, amit a porszívó csövére szerelünk és ezel szívjuk a náthás baba orrát, mert a baba még nem tudja kifújni. Az orrszívó a porszívó szívó hatását használja, de a szívóerőt átalakítja, nem a porszívó erejével szív. Ettől még a babák utálják.) Valóban fájdalommentes, ugyanakkor rendkívül kellemetlen érzés, nekem egész hamar hányingerem lett tőle. A fogorvosnál vannak hasonló beavatkozások, amik nem fájnak, csak annyira kellemetlenek, hogy az mégis utálatos. 

Előzőleg akartam írni arról, hogy rettenetesen elegem van, mármint a Lányt mindennél jobban szeretem, de elegem van abból, hogy minden éjszaka fel kell kelni, hogy állandóan szoptatni kell, hogy a szoptatás plusz tejallergia miatt nem ehetek sajtot, activiát meg csokit, hogy napközben 3x40 percet alszik és mindegyik előtt 20-30 percig kell "altatni", ágyában simogatni, kivenni-visszatenni, hurcolni, és hogy konstans mindig fáj a hátam. Nekem ezt nem mondták, engem erre nem figyelmeztettek. Egyébként nem tudom, mennyire "jogosan" rinyálok, tudom, hogy vannak babák, akik tizenötször ébrednek fel éjszaka, a miénk meg egyszer vagy kétszer, meg vannak, akik szoptatnak, fejnek és még tápszereznek is, meg vannak, akik egyszobás lakásban nevelnek ikreket, ellenben olyanok is vannak, akik lazán lepasszolják a csecsemőt férjnek, anyósnak, nagyinak, és a baba ezt engedi és ők ilyenkor nem kétségbeesetten zokogó babára jönnek haza, meg olyanok is, akiknek a gyereke este nyolctól reggel kilencig alszik.

Aztán átmentem szombat délelőtt az edzőterembe így sok hónap után először, és 35 percet a futógépen töltöttem a kis playlistemmel, lásd cím, és meglepően sokat javult tőle a hátfájásom, a kedélyállapotom pedig végképp egészen kicserélődött, a Lány és apukája is jól viselte kétórás távollétemet, és ó, istenem, annyira jó volt. Ezt követően pedig náthás lett a Lány, és most kis beteg gyámoltalan, és ilyenkor mindig más fénybe kerülnek a dolgok, vagyis gyógyuljon meg és legyen mindig egészséges és az legyen a legnagyobb problémám az életben, hogy napközben 3x40 percet alszik csak, és az legyen a gyerekemért meghozott legnagyobb áldozat, hogy nem eszem sajtot. 

Amiből továbbra is elegem van, és basszus, hiába, mert már megfertőzött és kimosta az agyamat, az ez a szoptatásbajnokság, hogy tudniillik a tudomány jelen állása szerint az anyatej a legjobb a csecsemőknek, hat hónapig kizárólag szoptatni kell, az ennél korábbi hozzátáplálás az ördögtől való, utána egy éves korig a gyermek fő táplálékforrása még mindig az anyatej, mellé néha elnyalogathat egy-egy főtt répát, és a szoptatást két éves korig javasolja a WHO. Most egyrészt én már megszerettem a szoptatást, mert tényleg egyszerű, nem kell főzni, a Lány pedig megnyugszik tőle és nagyon aranyos is közben, és amikor felmerült, hogy a tejallergia miatt esetleg elválasszam és és kapjon inkább tápszert, én tiltakoztam a legjobban. Másrészt biztos vagyok benne, hogy a WHO-nál az ajánlás kidolgozásakor Indiára gondoltak, meg egyéb más olyan helyekre, ahol nincs kaja, vagy ami van, abban férgek vannak, és a fejlett nyugati világban azért akkor is életképesek lesznek a gyerekek, ha neadjisten csak egyéves korig szoptat az ember. De hiába tudom ezeket ésszel, mégis halál komolyan büszke vagyok rá, hogy csak szoptatom, és mindig félek, hogy mi lesz, ha kevés lesz a tejem. Egyfolytában kérdezgetik is a rokonok, hogy van-e elég tejem, és jó érzés erre büszkén azt felelni egy jóltáplált csecsemővel a kezemben, hogy igen, van. A rokonok emellett folyton biztatnak is, hogy szoptassam, ameddig csak lehet, ezeknek a kisvárosi és falusi asszonyoknak az életéből szerintem kimaradt az az éra, amikor a tápszert egészségesebbnek tartották az anyatejnél, ők mindig is tudták, hogy minél tovább kell szoptatni és most is erre biztatnak. Egyikük (kb. 60 éves) még mindig bánja, hogy a védőnő tanácsára már nyolc hónaposan elválasztotta a fiát. Hát, ez van, mind a tudomány, mind a néphit a hosszú szoptatás mellett foglal állást, nem is ezzel van a problémám, hanem a dolog teljesítményaspektusával. Vagy nem is, inkább az ellentétes elvárásokkal, hogy ne csavarodj bele az anyaságba, járj el helyekre, ne hanyagold el a férjedet, a blogodat, a háztartást vagy az intellektusodat, hajadat lássa rendszeresen fodrász, közben szoptass igény szerint két évig, csak ne közterületen, mert az nem illik. Gondolom, mindenki megtalálja ebben a saját útját, ahol számára megvan az egyensúly, én is, de akkor sem tetszik ez. 

Szép, mint mindig, énnekem

Sopronban 10 fok van*, reggeli sétán látszott a leheletem a levegőben, most meg az a tipikus eső utáni soproni időjárás van, a fákról még kicsit csöpög a víz, nagyon tiszta a levegő, és ha kimész, akkor hideg lesz az orrod. Ilyenkor elgondolkodom a Sopronba költözésen, minden, továbbra is érvényes ellenérv ellenére. Vagy legalább ezt megvehetnénk nyaralónak. Küldjetek 10 és fél millió forintot. Ha már Brennbergnél tartunk, felmerült bennem, hogy ki kellene menni a Bányásznapra**, de sajnos túl sok és bonyolult logisztikát igényelt volna és/vagy egy kölcsönautót, úgyhogy idén nem jött össze, de majd jövőre.

Egyébként érdekes, hogy Sopronban nem esik nehezemre az elöl hordozott Lánnyal reggelente erdei ösvényeken 4-5 km-t gyalogolni, majd délután még a városba is begyalogolni, és helyi járatos buszokon összevissza buszozgatni, még az sem riaszt vissza, ha hideg van, vagy ha sír a baba, simán sétálok esernyővel az erdei tornapályán, Pesten meg vagy a lakásban, vagy a környékén vagyunk, és ha messzebbre kell menni, az gond és nyűg és idegeskedés. Pesten is sétálhatnék reggelente 4-5 km-t, csakhogy ott minden irányban hamar véget ér a sétára alkalmas terület és többsávos autóutak következnek, vagy esetleg el lehetne utazni BKV-val egy átszállással a Margitszigetre, ott sétálni, majd hazabékávézni, de így két szoptatás között kb. tizenöt perc jutna magára a sétára. Így aztán Pesten főként a közeli plázában és bababoltban kötünk ki. Én azt értem, hogy közel húsz éve élek a fővárosban, lassan ideje lenne akklimatizálódnom hozzá, de nem ez történik. Ebben vannak reális érvek is, hogy ti. a nagyváros _tényleg_ kevésbé biztonságos, mivel sokkal több emberrel találkozol és lehelik rád a bacikat és minden járvány jobban terjed, plusz a környékbeli hajléktalanok és alkeszek, és autók és szmog, valamint vannak irreális érvek is, Sopronban a sajátomnak érzem a teret, Pesten meg nem.

Főztünk be citromfűszörpöt, mivel az burjánzik itt a kertben, valamint olívaolajban eltett aszalt paradicsomot. Na jó, a szörpmunkálatok felét anyukám végezte, a paradicsomot pedig úgy kell csinálni, hogy az ember félbevágja a kisméretű paradicsomjait, beleteszi az aszalógépbe, majd 10 órával később kiveszi abból, átteszi egy üvegbe és ráönti az olajat. Én egy ilyen fake szuperháziasszony vagyok különben, aki mindenfélét befőz, meg otthon készíti a joghurtot meg otthon süti a finom házi kenyeret, de mindehhez joghurtkészítő gépem van, meg kenyérsütő gépem. Aszalógépem nincs, az az anyukámnak van. És a lekvárokba is többnyire rakok Dr. Oetker dzsemfixet, míg anyósom tényleg hat órán keresztül főzi a szilvalekvárt, ami aztán tartósítás nélkül is eláll majd évtizedekig.

Meg olvasok egy klassz könyvet az adaptív tudattalanról, de ez egy másik történet, most mennem kell, mert felébredt a Lány és egyre mérgesebben magyaráz a plüss csillagjának.

*Már 14, reggel volt 10.

**Szeptember első vasárnapja.

We'll always have bacon strips

Hol is tartottam. Volt itt anyukám, kiadtam a lakásomat, még mindig van vele csomó intéznivaló, akkor volt az, hogy megfájdult a mellem és elmentünk a Renáta nénihez BKV-val, aki ismét jó tanácsokat adott, meg voltunk a cukrászdában, meg gasztroenterológusnál, ahol vettek vért a babától, nincs-e felszívódási zavara vagy vashiánya, de nincs, így arra jutottak, hogy egészen biztosan tejallergiás, ha a szigorú tejmentes diéta mellett is van tünete, akkor hagyjam el a szóját, mogyorót és a halat is, szóval az olasz konyha után a thai konyhának is mondjak búcsút. Plusz a szoptatási tanácsadó küldött egy cikket a csecsemőkori allergiás bélgyulladások kezelési protokolljáról, magyarul arról, hogy melyik esetben hogyan kell diétázni, amiből rengeteg kérdésemre választ kaptam, és ebben azt javasolják, hogy olyat se együnk, ami nyomokban tejet tartalmazhat. A bolti kenyerekben mind van tejpor vagy ha az nem, akkor szója, vagy ha egyik sem, akkor nyomok, kivéve egy-két csomagolt toastkenyeret, long story short, vettem egy kenyérsütő gépet, ezzel (meg egy kis szalonnával) valahogy kihúzom egy évig. Egy év után a legtöbb gyerek kinövi ezt a hülyeséget, és minél ügyesebben tartja az ember a diétát, annál valószínűbb, hogy kinövi, márpedig ha nem növi ki, az elég nagy szívás neki is, de nekem is, mert nekem kell még 18 évig tejmentesen főznöm. 

Egyébként van az az iskola, akik a tehéntejet tartják az ősellenségnek (pl. a paleosok is), és többen is mondták nekem, hogy ha majd nem eszem tejet, akkor észre fogom venni, hogy sokkal jobban leszek én is, úgyhogy szeretném elmondani, hogy amióta nem eszem tejet, rossz a gyomrom, pattanásos lettem és hullik a hajam, pedig szedek multivitamint, kálciumot és omega-3 zsírsavat, a kávé pedig kókusztejjel, rizstejjel és zabtejjel is undorító, mandulatejjel egy fokkal ihatóbb, de a tehéntejnek semmi sem ér a nyomába.

Everyone is annoying

Szóval nagyon érdekes, ahogyan reagálnak az emberek a gyermekszületésre. Egyrészt van az, hogy a gyerekvállalás valójában közügy. Nincs mese, az, lehet azt képzelni, hogy a magánügyem, de nem. Már a terhesség alatt elkezdődik a jelenség, hamarosan új kismajommal bővül a létszám, és ehhez az egész majomhordának köze van. Többnyire szeretnék, hogy egészséges utód jöjjön a világra, így aztán érdeklődnek, faggatnak, tanácsokat osztanak, kollégák, ismerősök, szomszédok, vadidegenek az utcán, akikkel csupán annyi köt össze, hogy ő is az emberi fajhoz tartozik meg én is meg a leendő utód is. Hozzászólhat a terhességemhez a wc-s néni a mekiben, az összes pénztáros az intersparban, és az összes pultos a kávézóban megkérdezheti, hogy biztos nem koffeinmentesre gondoltam-e? Valójában, ha belegondolunk, tényleg érdekük, hogy egészséges babát szüljek, hiszen jó esetben az általuk befizetett TB-t nem költöm el a babám drága betegségeire, felnőve meg fizeti a nyugdíjukat. Nem hiszem, hogy ezt az emberek átgondolják, inkább csak kíváncsiak és/vagy jószándékúak, én a terhességem egy pontján rájöttem, hogy ez ellen hiába is tiltakozom, közügy, a horda új taggal bővül, az összes majomnak köze van hozzá, ennyi.

A gyermek születése után, mint minden*, ez is csak fokozódik, babakocsival is leszólítanak, kendővel meg aztán egészen biztos. Nem tudom, mi az a kendős hordozásban, ami még közvetlenebbé teszi az embereket, talán csak annyi, hogy cukibb és jobban látszik a baba, mindenesetre lényegesen többen elegyednek szóba velem ilyenkor, de nem csak a nénik, hanem mindenféle népek, fülhallgatós futószerkós fiú a liftben, kiscsajok a plázában, bácsi a kórház előtt**. Általában azt kell tudniuk, hogy mennyi idős a baba, fiú-e vagy lány, és hogy képes vagyok-e megfelelően táplálni. Mindenkinek tudnia kell, képes vagyok-e megfelelően táplálni az utódot (hogy ti. "van elég tejed?"). A másik, amit szintén sok embernek kell tudnia, hogy vajon alszik-e éjszaka a baba, azaz tud-e az anyaállat elegendőt pihenni, vagy ki fog purcanni mindjárt. Proaktívabb fajtársak esetleg megjegyzik, hogy melege van, vagy éhes, vagy nem vágja-e ott a kendő a kis lábát. A járókelők érdeklődése ebben nagyjából ki is merül, a barátok, kollégák és távolabbi ismerősök viszont még segítenek is, úgy értem, mindenféle segítséget ajánlanak fel, meghívnak magukhoz, főznek nekem, dolgokat adnak kölcsön, ruhákat, takarót, sterilizálót, babamonitort, hordozókendőt, másik fajta hordozókendőt, hoznak csokit, szoptatós teát, szójatejet, pelenkát, játékokat, könyveket, felajánlanak bébiszittelést. Sosem látott emberek postán küldenek dolgokat. Ez mondjuk elég jó, én az elmúlt tíz évben sokat segítettem sok embernek, és most ezt meglepően jól visszakapom, nem feltétlenül ugyanazoktól az emberektől, de a karmikus egyensúly simán megvan, mondom, meg is vagyok lepődve. A múltkor négy ember, vagyis az egész sor nógatott a gyógyszertárban, hogy álljak eléjük, én szabadkoztam, ők meg erősködtek, egy negyvenes nő, egy rozoga bácsi, egy jól öltözött fickó meg egy teltkarcsú cigányasszony kórusban erősködtek, hogy álljak csak eléjük a babával. Az okmányirodába be se kellett mennem az elkészült jogsimat átvenni, a biztonsági őr elkérte a személyimet a recepción és másfél perc múlva kihozta. Ügyintézzetek rugalmas kendőben hordozott cuki babával.  

A másik oldala a dolognak, amikor az embereket idegesíti, megijeszti vagy felzaklatja a kis jövevény. Természetesen a gyerekek hangosak és idegesítőek, az enyém is, más gyereke meg még inkább. Annyira rémisztőek, hogy sok horrorfilmben gyerek a főszereplő, tudjátok, a furcsa kislány, akinek a szemébe lóg a haja és megszállta az ördög vagy démonok, esetleg ő maga a Megtestesült Gonosz. A gyerekek azért rémisztőek, mert az ellenségeink, hiszen ők fogják örökölni a Földet, amikor belőlünk már kukacok lakmároznak. Most még csak hangosan sírnak a szomszédban, aztán meg majd semmibe veszik a véleményünket, kinevetik a demenciánkat, földöntik a járókeretünket, megrongálják a sírkövünket. Minden okunk megvan rá, hogy tartsunk tőlük. Emellett még az is idegesíti az embereket, amikor egy nő anyává válik és ettől megváltozik, konkrétan a legtöbb pszichológiai iskola egyetért abban, hogy egy időre kialakul egyfajta anya-gyerek egység, a haverjaim meg nem anyagyerekegységgel akarnak haverkodni, hanem velem. Az anya-gyerek egység a különböző elméletek, illetve a különféle anyák és gyermekek esetében igen változatos ideig tart, visszamehet az ember hathetesen is dolgozni meg szoptathat nyolcéves korig is, mindenféle szélsőség létezik. De nincs mit tenni, a gyermektelen haverjaink számára egy ideig mindenképpen idegesítőek leszünk azzal, hogy az agyunk egy jelentős része felett átvette az uralmat a gyermek nevű szimbióta és az befolyásolja a gondolatainkat, valamint minden beszélgetés alatt fél szemünket rajta tartjuk és minden harmadik mondatot a beszélgetőpartnerünk helyett a gyerekhez intézünk. Erről gyermektelen koromban azt gondoltam, hogy iszonyú idegesítő, jelenleg meg azt gondolom, hogy well, én egy babát geggyülgetek***, mindenki más meg egyfolytában az okostelefonját basztatja, miközben velem beszél, deal with it. Különben kíváncsi leszek, meddig leszek még anya-gyerek egység, a Margaret Mahler**** szerint úgy kb. fél éves korig tart a normál szimbiózis szakasza, utána kezdődik a szeparáció. Meglátjuk. 

*Ami még fokozódik: az irreális aggódás, a kis lény szeretete, és az, hogy semmilyen kérdésre nincs válasz és mindenki ellentmondó tanácsokat ad. 
** Mármint Budapesten. Mert Sopronban, a zord alpokaljai időjárás edzette kérges szívű maguknak való népek hazájában egy hét alatt egyetlen ismeretlen néni szólított meg, az is turista volt. 
*** Győr-Sopron megyei tájszó. 
**** Aki amúgy szintén soproni és eredetileg Schönberger Margitnak hívták. 

Babablog

Amire nem számítottam, amikor gyereket vállaltam: hogy tejallergiás (vagy mi) lesz és tejfehérjementes diétán kell tengődnöm legalább egy évig; hogy már csecsemőkorában lesz olyan, hogy beteg lesz és halálra fogom aggódni magam; hogy annyira gyorsan nő, hogy pilates ide vagy oda, nem tudnak vele lépést tartani a gyermekcipelő izmaim és egyfolytában fájni fog a hátam; valamint hogy háromhónapos korától felveszi azt a szokást, hogy csak nálam nyugszik meg. Azt sem gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni, és hogy viszonylag hamar beletörődöm a tejmentes diétába, sőt, annak fogok drukkolni, hogy "csak" tejallergiás legyen, ne igazából beteg, és azt főképp nem gondoltam, hogy amikor meghallom a telefonban, hogy mennyire kétségbeesetten zokog, akkor otthagyok az asztalon a hat darab, kiváló* avokádós makiból négyet, mert azt sem bírom megvárni, amíg becsomagolnák, és fejvesztve rohanok haza. Egyrészt nagyon cuki és megható és igazán megtisztelő, amikor a fél órája kétségbeesetten zokogó babát megölelem és két hüppögés után már vigyorog, másrészt azért ez elég nagy teher. Ettől még néha elmegyek nélküle, voltam már masszőrnél is egyszer, dehát úgy azért nem lehet igazán önfeledten kikapcsolódni, hogy közben szegény baba a szegény férjem kezében zokog. Az ismeretségi körömben a tápszeres babák, akiket nem mindig kizárólag anyukájuk etet, hanem mások is, sokkal könnyebben elvannak más családtagokkal, szóval gyanítom, hogy a Lány megható ragaszkodása jelenleg még nem az utánozhatatlan kedvességemnek, humoromnak vagy intellektusomnak szól, mint inkább a tejmirigyeimnek. Ja igen, azt se gondoltam, hogy lány lesz, és azt se, hogy ekkora cukiság lesz belőle. 

*Az ember azt hinné, hogy avokádós maki és avokádós maki között azért nincs akkora különbség, mit lehet azon variálni, nagyjából hasonló lehet a jó szusihelyen meg az intersparban, de ég és föld. 

Akkor mi a probléma

A gmap-pedometer szerint Sopronban 3,7 km-t sétálok reggelente a babával. Mostohaapósom szerint a Lány fülformájából megállapítható, hogy abszolút hallása van. 

Mint nagy kalap borult reám a kék ég

Majdnem minden reggel egy órát sétáltunk az erdőben (a Lány meg én), esténként kiültünk a kertbe sörözni (a férjem meg én), és egyszer lesétáltunk este a Dömötöribe (mindhárman), ahol kritikátlanul hatalmas választék van a jobbnál jobb helyben készült fagyikból, bár csak a sárgadinnye volt tejmentes. Bicikliztem is, meg sétáltunk Fertőrákoson is röviden, meg találkoztunk az összes soproni kisgyerekes barátnőmmel és kisgyerekeikkel. A rokonokat közepes mértékben sikerült csupán kordában tartanom, hát, ez sajnos nagyon nehéz. Hogy Sopronban lenni csodálatos, az erdőben sétálni ahelyett, hogy a lakótelepen rónám a köröket a tömb körül, csodálatos, de a családi dinamika az itt van helyileg és ha itt vagyunk, akkor képtelenség kimaradni belőle. Sóhaj. 

Valamint megpróbáltam megértetni a férjemmel, hogy ha idén vagy jövő télen elmegyünk a Maldív-szigetekre, azzal valójában rengeteget spórolnánk, mivel a Lánynak még nem kell a repjegyért és a szállásért fizetnie, de nem igazán volt vevő a gondolatmenetemre sajnos. 

Babás dolgok

Sopronban vagyunk, ahol azt az új szabályt hoztam, hogy este hat után nincs látogatás, és ez vonatkozik az itt lakó nagymamámra is, fürdetésen sincs közönség, rajtam és a babán kívül még egy segítőtárs (jellemzően a férjem vagy az anyukám) lehet jelen. Eddig ketten sértődtek meg kicsit. A Lány egyébként viszonylag jól viseli a strapát, tegnap voltunk nagyszülőknél, ma voltunk Hajnalkáéknál*, ahol többnyire hozzám bújva nyűgösködött, majd miután hazajöttünk, egy csomót dumált, gondolom, elmesélte a látottakat. Különben egyre többféle hangja van, elvileg ilyenkor a babák még bármilyen hangzót ki tudnak ejteni és ezáltal bármilyen nyelv akcentus nélküli megtanulására képesek, aztán később már csak az anyanyelv hangjai maradnak meg. A Lány szerintem azt hiszi, hogy valami afrikai törzsben élünk, gondolom a hőség meg a kendőben hordozás miatt lehet, mindenesetre azokat a furcsa berregő, kattogó hangokat és dz-betűket erőlteti, ahogy a busmanok beszéltek az Istenek a fejükre estek-ben. 

Ami az anyaságot illeti, hát eléggé elfáradtam így a három és feledik hónapra, részben a hőség miatt, hogy napokig nem lehetett kimenni, és a Lány is nyűgösebb volt, csak vállon aludt el (a kendőt is utálta, mert melege volt benne), és mivel napi 4x40 percet alszik, és előtte 20-30 percet sírdogál, és több, mint 6 kg, ezt eléggé megsínyli a derekam. Aztán mindig volt valami para is, a második DPT oltás után nyugtathatatlanul, magas hangon sírt, már a gyerekorvos, akit felhívtunk, is azt mondta egy ponton, hogy ha nem nyugszik, vigyük kórházba, mivel enni sem volt hajlandó és épp negyven fok volt, de aztán pont addigra megnyugodott. Utána meg ismétlődött a véres széklete, amiről eddig azok az elméletek születtek, hogy tejallergia, más ételallergia, a DPT-oltás mellékhatása, vírusfertőzés, egyéb nem tudjuk mi, vigyem gasztroenterológushoz. Most pont elmúlt. Gyanúsan mindkétszer az oltás után jelentkezett, bár a lehetséges mellékhatások között nem szerepel, de attól még simán belefér. Meg van az, amikor evés után elégedetlen és sírós, és akkor aktiválódik a téveszmém, hogy nincs elég tejem, ez is elég érdekes, számos kisgyerekes barátnőmnek van hasonló pszichózisa, jól táplált, szemlátomást makkegészséges, jóllakott csecsemők mellett, kívülálló számára teljesen indokolatlanul, és nekem is. Mondjuk azt nem tudom, miért kérdezi meg minden alkalommal minden rokon, plusz minden alkalommal a védőnő is, hogy "van elég tejed?", de azt még kevésbé értem, hogy miért idegesít rettenetesen ez a kérdés. Minden kismamát idegesít, nem csak engem. Úristen, leírtam a "kismama" szót, mi jöhet még. 

*Mint kiderült, a nagymamám arra a következtetésre jutott, hogy nagyon beteg a baba, ezért nem lehet zavarni és ezért viszem el valahova minden nap taxival, nyilván a kórházba. Ezekben nem lehet megingatni, sosem engedi, hogy az ún. tények összezavarják. 

Még több mesebeli dolgok

Pókhálóhártya, érgurdély, kisagysátor, kamraszarvak, tarajszerűen felemelkedő velőlemez, beékelődési barázda, kisagymandulák, farkosmag, kérgestest, piazsák, enyhe ívben felfelé domborodó velőcsíkok. (Folytatás innen.) 

People just ain't no good

Voltam Szigeten, klassz volt, mármint klassz volt kimozdulni, csak néztem, hogy úristen, külvilág. Nagyon rossz, hogy így be vagyunk zárva, alapból is nehéz kimozdulni egy babával, de a hőség miatt most meg még annál is lehetetlenebb. Este kilenckor elaludt a Lány, akkor mentem ki, és éjfélkor már lezuhanyozva mentem aludni, így pont az a része maradt ki a Sziget-élménynek, amikor az ember a barátaival ökörködik a Hilltopnál, meg persze az alkoholfogyasztás. Viszont egy komplett Nick Cave-koncertet végignéztem, ami klassz volt és lendületes és profi, tessék, így kell rocksztárnak lenni. Utána pedig őszintén szólva szívesen hazajöttem, mivel a Szigeten kb. ötven fok volt, iszonyatos porfelhő, elviselhetetlen tömeg, valamint szúnyogok. Meg egyébként is úgy néz ki az egész, mint valami vurstli, már óriáskerék is van, egy csomó dolog nem a szokott helyén található, meg az a sok külföldi, hogy néznek már ki, dárenbézre dudorogni, meg mi ez a baromság, hogy "island of freedom", régen minden jobb volt. 

Az ösztönöm az meg továbbra is nagyon szórakoztató, hogy ugyanis az az érzésem, hogy nem szabad túl nagy fizikai távolságra eltávolodnom a babától. Hiszen én vagyok a kajája, és ha hirtelen mittudomén, megszűnik az adott helyszín és az otthonom között az autó- és buszforgalom, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy akármi, akkor éhen hal. Ami persze a fejlett világban egyáltalán nincs így, egyrészt van a hűtőben fagyasztott anyatej, és van itthon egy doboz tápszer is még régről, és venni is lehet tápszert, és sokan ilyenkor már visszamennek dolgozni, és nem valószínű, hogy épp aznap zombiapokalipszis lesz, én ezt így ésszel pontosan tudom, de ettől még bennem van ez az érzés, nem is mentem volna ki a Szigetre, ha nem laknánk közel. Nagyon érdekes.  

Szegény Regina Spektort meg nem irigylem, negyven fokban délután a Nagyszínpadon. 

Cruel, cruel, cruel summer

Megőrülök, komolyan: akárhányszor megnézem az időképet, tovább tart a hőség és magasabb napi hőmérsékletekkel jár, mint az előző alkalommal.

A nevelésről kissé csapongóan

Szóval olvasom ezt a sok gyereknevelős könyvet, csomó hasznos dolog van bennük, de egyvalami az agyamra megy. Van a pszichológiának ez a sötét árnyoldala, a normalitáskultusz, hogy mindenkinek egyformának, kedvesnek, szociálisnak, extrovertáltnak, boldognak, magabiztosnak, sikeresnek és biztonságosan kötődőnek kell lennie megfelelő méretű orbitofrontális kéreggel, megfelelő érzékenységű amygdalával, és neked ilyen gyereket kell nevelned, és ha nem ilyen lesz, akkor bizony súlyos hibát követtél el. Ha túl sokat vársz tőle, akkor azért lesz boldogtalan, ha túl keveset vársz tőle, azért lesz boldogtalan. Ha túl szigorú kereteket tartasz, akkor megölöd a bizalmat és a spontaneitást, ha túl laza kereteket tartasz, akkor összezavarodik, szorongani fog és felnőve nem tud alkalmazkodni a társadalomhoz. Röviden: akármit csinálsz, mindenféleképpen súlyos hibát követsz el. Tessék, itt van két idézet, mutatom. 

"A versenyszemléletű nevelés mellett egyre inkább kialakult az a vélekedés, hogy a gyerekek pszichésen sérülékenyek. A mai fiatal szülők a legtöbbet pszichoanalizált generációhoz tartoznak, és alaposan magukba szívták azt az elképzelést, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek." Spenótos könyv Ugye? 

"A tét pedig nagy, mert akitől túl sokat várnak, szorongani fog, vagy ami még rosszabb, elhiszi, hogy nem elég jó, és depresszió alakul ki nála, akitől pedig keveset, annak életéből kimarad a sikerélmény, és idővel egyre csökken a motivációja." Dívány. (most épp ott találtam egy ilyet, de bárhol lehetne)

Mi ez a baromság, most komolyan? Mármint az, hogy minden döntésünkkel árthatunk a gyermekünknek, a tét pedig nagy. Elég elolvasni egynél több babás-gyereknevelős könyvet, és kiderül, hogy a gyerekek valóban rendkívül sérülékenyek, főleg pszichésen (persze fizikailag is, tilos a rácsvédő a kiságyra, mert alámegy és megfullad / muszáj a rácsvédő, mert beüti a fejét, ebbe bele sem kezdek, több külön bejegyzést megérne). Tuti, hogy ha véletlenül életben marad a rácsvédő segítségével/ellenére, akkor is érzelmileg sérült pszichopata lesz felnőve, vagy azért, mert amikor nyekeg, azonnal kivetted az ágyból, vagy azért, mert amikor nyekeg, nem vetted ki azonnal. (Igen, mind az azonnali válasz, mind a késleltetés mellett szólnak tudományos érvek.)

És nem, nem arra gondolok, hogy hö, bezzeg, száz éve is felnőttek az emberek, pedig verték őket nádpálcával, hanem arra, hogy az emberek sokfélék. Talán van valami ideális psziché, amivel az ember ma, a nyugati társadalomban a legkevésbé sérülékeny, és ha van, akkor ez talán a kicsit nárcisztikus, biztonságosan kötődő, inkább extrovertált személy, de én ebben sem vagyok biztos. Az extrovertált ismerőseim, ha egyedül vannak, többnyire szenvednek vagy legalábbis unatkoznak. Én soha életemben nem unatkoztam és szeretek egyedül lenni. Kevéssé ér el hozzám a külvilág, mert megszoktam, hogy a Világ a fejemben van. Nem fényezni akarom magamat, ez csak egy példa, számtalan példát tudnék az ismeretségi körömből is arra, amikor egy klasszikusan nem ideálisnak ítélt tulajdonság bizonyos helyzetekben adaptívabbnak bizonyul. Vagy amikor valamilyen képesség hiányát kompenzálva új képességek, vagy csak nagyon érdekes emberek alakulnak ki. 

Persze, én sem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen, de szerintünk erre az a garancia, ha mindenáron kicsit nárcisztikus, extrovertált, ugyanakkor biztonságosan kötődő személyt igyekszem nevelni belőle? És ennek a sikere tuti azon múlik, hogy pontosan mikor veszem ki a kiságyból, mennyit várok tőle, és a kritika, a tiltás és a dicséret rendkívül kényes egyensúlyát tudom-e megfelelően igazítani a gyermek alaptermészetéhez? És ha introvertált vagy szerény vagy perfekcionista vagy bizonytalanul kötődő lesz, akkor borítékolhatom neki a boldogtalanságot? 

De tegyük fel, most csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy létezik a tökéletes, úgynevezett "egészséges psziché". Biztos vagyok benne, hogy az anyákban keltett szorongás, bizonytalanság és bűntudat nem afelé visz. Azzal, hogy a gyerekeket pszichésen ennyire sérülékenynek állítjuk be, túl nagy terhet rovunk az anyákra, és az a gyereknek se jó. A kisgyerekes ismerőseim 90%-a azzal jön folyton, hogy "mit rontott el???", amiért a gyerek eleven vagy hisztis vagy félénk. Szerintetek ez így rendben van? 

Node a többi magvas gondolatot majd később, mert nyekeg a gyerek, és ki kell vennem az ágyából, mert a végén még bizonytalanul kötődő lesz. Úristen, remélem, attól még nem lesz az, hogy még befejeztem ezt a mondatot. Meg ezt. 

Az egészségügyről

Van ez a cikksorozat az indexen a János-kórházról, hát ebben nem fogok elmélyülni, szerintem az egészségügyről már minden el van mondva, és mindenkinek a könyökén jön ki a kevés pénz, túlterhelt orvos, köcsög orvos, türelmetlen beteg, köcsög beteg, hálapénz és hasonló kulcsszavak, ugyanakkor egy dolog van, amit nem állok meg szó nélkül. Számtalan olvasói levélben, és több más cikkben is szerepel az a fordulat, hogy "csak egy rezidens" volt ott, "csak a rezidens" vizitelt, nem is látta orvos, csak rezidens, elég lenne a recepciós pultba egy rezidens is. 

Akkor ismételjük át még egyszer. 

A rezidens az egy orvos. 

Az ember elvégzi az orvosi egyetemet, öt év elmélet, egy év gyakorlat (a hatodik évben úgynevezett szigorlónak hívják az embert, az nem rezidens), és utána kap egy orvosi diplomát és onnantól orvos lesz. Ezeket az orvosokat néhány évtizeddel ezelőtt kb. másnap levezényelték vidékre háziorvosnak, ahol fogat húztak és szülést vezettek (a sikerrátát persze nem ismerem). Az orvoslás első pár évében újabban rezidens orvosnak hívják az embert, de attól még onnantól, hogy kijössz az egyetemről, orvos vagy. Természetesen az első pár hónapban az ember kezdő, rutintalan, bizonytalan. Ilyenkor vérmérséklettől függően a fiatal orvosok szétszorongják magukat, tanácsért üldözik a szakorvost, arcoskodnak és lógnak, amennyit csak lehet, vagy előveszik otthon a belgyógyászat könyvet. De attól, hogy kezdők, még nem hülyék, illetve nem attól hülyék. Vannak lelkiismeretlen, ostoba, vagy lógós rezidensek, vannak ügyesebbek, vannak szuperek, és vannak olyanok, akik már akkor lelkiismeretesebbek vagy okosabbak voltak nálam, amikor ők rezidensek voltak, én meg szakorvos. Attól, hogy valaki rezidens, adott esetben lehet jobb is, mint a szakorvos. Az idősebb orvosok ugyan tapasztaltabbak, de előfordul, hogy kiégettek vagy nem követik annyira, khm, naprakészen a tudomány adott állását, esetleg jobban megtanultak már nyájaskodni, és ha valamit elcsesznek, ügyesebben leplezik. A rezidens lehet, hogy még lelkes, együttérző és naprakész. Természetesen lehet a rezidens is kiégett, bunkó vagy ostoba, és egy csomó szakorvos is értelmes, naprakész és őszinte. De hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, amikor a betegek azon rugóznak, hogy az őket kezelő orvos túl fiatal. Ez egy felháborító ostobaság. Ha az embert egyből felveszik az egyetemre, akkor 24 évesen orvosi diplomát kaphat. Így, ha a tisztelt páciens bemegy egy egészségügyi intézménybe, és ott egy 24, 25, 26, 27 vagy 28 éves csajjal találkozik, és az hallgatja meg a hátát a kis fonendoszkópjával, akkor próbálja meg felfogni, hogy az egy orvos. Attól, hogy fiatal, pláne nő, és esetleg rózsaszín csillámos bojtban végződik a toll, amivel ír (true story), attól még orvos. Világos? Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy jobban jársz a bojtos tollú kiscsajjal, mintha az ősz halántékú docens úr kezelne. 

Én nem tudom, volt-e valami előnye a rezidensképzés bevezetésének (képzés nem tartozik hozzá igazán, ne értsük félre, ez csak egy szó), mindenesetre kifejezett hátránya, hogy sem a betegek, sem a hozzátartozók, sem a kollégák, és sajnos adott esetben maguk a fiatal orvosok sem veszik elég komolyan a fiatal orvost. Tessék komolyan venni.