Még az is volt, hogy felhívtak gyógyszercégtől, akarok-e nekik dolgozni, és nem is orvoslátogatónak akartak, hanem az eggyel magasabb beosztásba. Mondtam, hogy nem. Mondjuk éppenséggel ez sem az a munka, amit szívesen csinálnék, mert legszívesebben csak döglenék a tengerparton jazzénekesnő lennék pszichiáter és pszichoterapeuta lennék, de azért megörültem. Tudniillik annak, hogy ha esetleg végképp úgy érzem egyszer, hogy nem bírom ezt a terhelést és/vagy az anyagi helyzetemet, akkor elvileg lenne lehetőségem más irányokba menni, még ha az nem is a kedvenc irányom.
Azt gondolom, hogy akkor fog csak valóban felmerülni ez a kérdés, ha gyerekem lesz, mert addig végülis elvagyok én így, hogy sokáig dolgozom és nincs pénzem, de azt csinálom, amit szerettem volna. Akkor meg majd bejön az a szempont, hogy a gyerekre egy csomó pénzt kell költeni, és hogy találkozni is kéne vele néha, és akkor már nem dolgozhatok ilyen lazán estébe nyúlóan, pláne ügyelet. Igazából meg ki tudja, lehet, hogy ez nem is így van, csak én elképzelem valahogy a szülőséget, közben meg tök más.
Mindegy, ezt csak azért írtam le, mert azzal akartam villogni, hogy milyen hősies és elkötelezett vagyok még mindig, és versenyképes állásajánlatokat utasítok el csupán azért, hogy embereken segíthessek és ne kelljen kosztümben járnom dolgozni.