Az asszertív tréningről fogok mesélni, szombaton volt. Járok ugye a pszichoterapeuta-képzésre, hat félév, most járom a hatodikat. A hat félév alatt legalább egyszer el kell menni egy kétnapos, kötelezően választható tanfolyamra, ezek speciális részterületekről szólnak, és rájöttem, hogy mindjárt elvégzem ezt a képzést és még egyen se voltam. Jelentkeztem hát erre az asszertív tréningre, mert még ez tűnt a legértelmesebbnek. Két külön szombaton van, egész nap, múlt szombaton volt az első. Én pénteken ügyeltem, azaz péntek reggel bejöttem nyolcra, és normális körülmények között hazamehettem volna szombat reggel nyolckor, csakhogy akkor asszertív tréningre kellett mennem, estig. Ráadásul alig aludtam ügyeletben, hanem agressziókezelő technikáimat alkalmaztam konzílium keretében az éjszaka folyamán. Szóval reggel valahol ott tartottam, hogy mindenkit gyűlölök, amiért nem mehetek haza, valamint ebből is látszik, hogy nem vagyok elég asszertív (=önérvényesítő), mert ha az lennék, akkor biztosan meg tudtam volna dumálni valahogy, hogy ne kelljen itt lennem.
Aztán meglepően jó lett hamar. Délelőtt előadás volt az asszertív viselkedésről, ti. hogy mi az, ezt már tudtam. Az ember a szociális kapcsolataiban lehet passzív (akkor az történik, amit a másik akar, az egyik pedig frusztrált lesz), vagy agresszív (akkor az történik, amit akar, de a másik igényei sérülnek), vagy asszertív, ami a békés önérvényesítést jelenti, tehát úgy érem el a célomat, hogy másnak se okozzak kárt. A fogalom kiötlői egyúttal meghatározták az asszertív jogokat is egy hosszú listán, amik a normál emberi együttéléshez betartandó/kikövetelendő jogaink. (Tudok fogalmazni azért.) Ezek többnyire evidenciák, de azért nem mindegyiket tudjuk mindennap lazán betartani. Például ilyesmi:
Jogod van arra, hogy döntésed logikátlan legyen.
Másoknak joga van ugyanerre, és nincs jogod saját logikádat számonkérni rajtuk.
Jogod van ahhoz, hogy nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.
Nem várhatod el a másiktól, hogy bűntudatot érezzen, ha nemet mond a kérésedre.
Jogod van eldönteni, hogy vállalod-e vagy sem a felelősséget mások problémájának megoldásáért. Ha segítségedet visszautasítják, nincs jogod megsértődni.
Nem igényelhetjük másoktól, hogy problémáink megoldásáért felelősséget vállaljanak. Ha mégis ezt akarják, jogunk van visszautasítani a segítségüket.
Jogod van az egyedüllétre.
Nincs jogod másoktól zokon venni, ha időről időre magányba akarnak vonulni.
Szóval ebből 17. Igazából, ha jobban belegondolok, az ember magától is tudja, hogy valahol ezek valóban íratlan szabályok/elérendő célok, de azért jó így leírva látni őket néha.
Délután pedig gyakorlat volt, azaz egy csomó nonverbális és verbális helyzetgyakorlatot csináltunk, érzelmeket vagy szituációkat játszottunk el, megbeszéltük, és aztán pedig videón visszanéztük magunkat. Egy csomót olvastam már a videofeedbackről, de basszus, ez iszonyú jó. Így nézek ki, amikor dühös vagyok. Így nézek ki, amikor azt hiszem, hogy magabiztosnak látszom, közben nem. Ekkora orrom van (esküszöm, hogy videón kétszer akkora orrom van, mint a valóságban). Minden egyes alkalommal, amikor elbizonytalanodom, a bal kezemmel a nyakamat kezdem vakargatni. A nonverbális szituációból úgy tűnik, klasszul kezelem az agressziót, amit nem tudtam magamról eddig. Azt hittem, szociális fóbiás vagyok, és utálni fogom visszanézni a szerencsétlenkedésemet videón, de egyáltalán nem volt rossz, hanem izgi. Megbeszéltük, miket lehetett volna máshogy csinálni az adott helyzetekben. Klassz volt. Videofeedback-et mindenkinek.
Amúgy azt is gondolom, hogy önképzavaros tinédzserkoromban egyrészt lehet, hogy jól jött volna egy ilyen, másrészt kiborultam volna, amiért idióta hangom van és idiótán nézek ki és mekkora orrom van, és lehet, hogy túlságosan lefoglalt volna az ezek feletti aggodalom ahhoz, hogy valóban profitáljak a tréningből. Nem tudom. Valódi szociális fóbiások vajon hogyan viselik az ilyesmit. Bár állítólag nekik a leghasznosabb. Én mindenesetre elpróbáltam azt a szituációt, amikor nemet mondok a főnökömnek egy feladatra, és többé-kevésbé sikerült, igaz, hogy egy fiatal, nagyon aranyos, cseppet sem félelmetes pszichológuslány játszotta a főnökömet.