But it won’t change my mind
A szakvizsgáról meg eszembe jutott, amikor itthon tanultam rá all day every day és kikapcsolódásképpen táncoltam a konyhában a szembeszomszédok legnagyobb örömére. Kedvenc konyhábantáncolós számom alább, Texas featuring Method Man & The RZA. Mi van mostanában a Texas-szal, létezik még?
The moment I jumped off of it
Az van, hogy amióta rájöttem, hogy a lelkem szabad és bármikor elmehetek erről a munkahelyről, munkamániás lettem, és mióta rájöttem, hogy pszichiátria nem létezik, elkezdett megint érdekelni. Fentieknek, meg még egyéb logisztikai és szociálpszichológiai tényezők együttes hatásának következtében a munkám éppenséggel a blogolás rovására megy, hát ez van, kíváncsi vagyok, meddig tart ez nálam. Ja, meg még az is van, hogy évekig tartó ínséges időszakot követően (de nem viccelek, tavaly kb. háromszor dicsértek meg és ebből kettő kedvenc Főnököm* volt) most hirtelen pozitív visszajelzéseket kapok a munkahelyemen, ami persze egy sokkal összetettebb dinamikának a része. Nem baj, korábban idézett horoszkópom szerint létezik józan ítélőképességem, ami klassz.
Inkább elmesélem, hogy voltam klassz kongresszuson, ahol többnyire különös témákról és cuki csecsemőkről volt szó. Például értesültem róla, hogy már a két napos csecsemők észreveszik, hogy őket ámulja-e egy arc vagy másfelé néz, és preferálják a bámuló arcot. Sőt, a csecsemők azt is tudják, hogy a rájuk irányított tekintet figyelemfelhívást jelent és ha ezután az anyuka (vagy egyéb bámuló) másfelé néz, akkor a néhány hónaposak már biztosan követik a tekintete irányát. Tehát ha azt szeretnénk elérni csecsemőnknél, hogy vegye észre a jobb oldalon lévő kutyust, akkor 1. szemébe nézünk, 2. esetleg plusz beszéddel vagy mutogatással ráerősítve jobbra nézünk a kutyusra. Ki hitte volna, igaz? Valamint megtudtam, hogy vélhetően hogyan fejlődik az arcfelismerő rendszerünk és hogy a csecsemőre irányított tekintet segíti az arcfelismerést (legalábbis erősíti az EEG-jeleit), kivéve autistáknál, ahol nem, és hogy ez esetleg alkalmas lehet autista vagy nagy kockázatú bébik szűrésére (tudniillik az, hogy EEG-t rakunk a fejükre és bámuljuk őket és nézzük a görbén az N170 hullámot).
De ez mind semmi, végre tudományos értékű magyarázatot kaptam arra a misztikus rejtélyre, hogy miért szeretek a férjemmel sorozatokat nézni és egyedül meg nem. Mindezidáig azt hittem, azért, mert mindketten lusták vagyunk és nem bírjuk felemelni a seggünket a kanapéról, de az igazság ennél sokkal összetettebb. Van ugyanis a joint attention, vagy magyar nevén közös figyelmi helyzet, ami elég béna, ezért sznob módon az angol kifejezést fogom használni. Azt jelenti, amikor két ember együtt néz/figyel egy harmadik valamit. A fogalommal már korábban is találkozhattunk ebben a blogbejegyzésben, amikor anyu a csecsemőre néz, majd mindketten a kutyusra, és együtt nézik a kutyust. Amikor felnőtteket vizsgálak fMRI-ben, és nézték, melyik agyterületük aktiválódik (jobban a többinél) a közös figyelmi helyzetben, azt találták, hogy a non-joint attention-től eltérő területekről van szó: vagyis ha ketten nézzük a kutyust, akkor egész más történik az agyunkban, mintha egyedül néznénk a kutyust. Bizonyos társas viselkedéssel kapcsolatos agyterületek aktiválódnak, plusz egy, a jutalom/örömérzéssel összefüggésbe hozható terület, és amikor a kísérlet végén kérdőívvel megkérdezték a résztvevőket, mennyire érezték jól vagy rosszul magukat a feladatok alatt, azzal is összefüggést találtak (magyarul a joint attention feladatokban érezték magukat jól, és ez összefüggött a ventrális striatum aktivációjukkal). A kutatók szerint ez azért van, mert ha egy másik emberrel együtt figyelünk valamire, akkor az már önmagában örömforrás/jutalom az agyunknak, és ezért szeretjük a mindenféle közös tevékenységeket, mint pl. együtt nézni a kutyust vagy a Middlemant (nem, a Middlemanről nem volt szó a kongresszuson, csak a kutyusról). Klassz, és majd nézzük meg a Sziget Nagyszínpad előtt közös figyelemben szinkronizálódó emberek agyát is, ha lesz rá megfelelő készülékünk.
Már az 5 hónapos csecsemők is tudják ezt, és nagyjából ugyanaz történik a fejükben, mint felnőttnél, amelyet NIRS-sel mutattak ki, ami Near Infrared Spectroscopy-t jelent és most hallottam róla először. Azt lehet vele mérni, hogy melyik agyterület működik éppen, de csak az agykéreg felső pár centijében, viszont cserébe nem kell betuszkolni a visító csecsemőt az fMRI-be, amit modjuk sose próbáltam, de úgy gondolom, némi logisztikai nehézséget okozhat. A NIRS csak egy bukósisak a fejre. Nem tudom, mennyire lehet megbízható.
Egyéb dolgok, amiket megtudtam a gyermeki lélekről: a modelltanulás, amikor valaki viselkedését utánozva tanul az ember, függ a helyzettől meg attól, hogy ki a modell (ki hitte volna). Meg hogy a csecsemők már 0-3 éves korukban máshogy reagálnak bizonyos hangrendű szavakra mint másokra (konkrétan azt szeretik, ha ismétlődés van a szóban, de nem mindegy, hogy az elején vagy a végén, de ezt nem fogtam fel teljes mélységben, mert egy nyelvészlány magyarázta obskurus nyelvésznyelven).
Lehet, hogy ezek triviális eredmények, és ki nem tudja, hogy a csecsemő a ritmikus gügyögést szereti és hogy jó érzés együtt nézni a kutyust, nekem ez tetszett a legjobban az egészben. Hogy végre túlléphetünk a sok életidegen hülyeségen, amit a csecsemőbe belemagyaráztak letűnt korok analitikusasszonyai, és nem vad elméletekről van szó meg a normál autizmus meg a paranoid skizoid pozíció szakaszáról**, hanem igazi csecsemők valódi viselkedéséről. Hála a jó istennek.
*Ja, igen, van itt némi nomenklatúrai zavar, mivel a korábban kedvenc Főnökömként emlegetett szereplő éppenséggel sajnos nem a főnököm, hanem egy másik néven emlegetett szereplő a főnököm. Nem baj, ez most így marad, legfeljebb majd amikor kiadom a blogomat Nobel-díjas mágikus realista regényben, akkor mellékelek egy szociometriai ábrát arról, hogy melyik José Arcadio Buendía melyik.
**Mert szakvizsgára nekünk még ezeket kellett tanulni, és pont, mire kezdtem felépülni a téma okozta poszttraumás stressz zavarból, beszélgettem Sulemiával a Presszóban, aki hamarosan szakvizsgázik és neki is ugyanúgy az eszement analitikusasszonyokat kell tanulnia 2010-ben, és ez ismét felzaklatott. És hamarosan pszichoterapeuta szakvizsgázni fogok, amire gondolom megint meg kell tanulni őket, és értem én, hogy akkor lehet kritizálni egy elméleti rendszert, ha már átláttad, de nekem ehhez semmi kedvem, én felszínes, kiragadott részletek alapján akarom kritizálni.
Let's hope
"Nem kívánt változásokra számíthat, mind a munkájában, mind a magánéletében. Egy rövid, fordulatokkal teli időszak után vissza fogja nyerni józanságát és ítélőképességét."
Send your parents out of the room this is a kid's song
Tudok nemet mondani és van business smile-om. Felnőtt vagyok.
Ain't no sunshine when he's gone
Ó, tudom már, mi kell nekem ide, szomorú női énekesek. Az Ain't No Sunshine eredetileg Bill Withers szerzeménye (és persze eredetileg "she's gone") és nagyjából mindenki feldolgozta már, de tényleg száznál többen. A 2PAC & DMX verzió is jó, de ez most Eva Cassidy.
Take the weather with you
Piros kabátban szaladgálok a jéghideg januári esőben és a bőröm alatt is D-vitamin van, és amikor az emberek azt mondják "milyen jól nézel ki", akkor megnyugtató hangon azt felelem, hogy "ne aggódj, majd elmúlik."
Azt gondolom, és igazam is van
Van az az előítélet, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, én nem vagyok az, hanem iszonyú együttműködő és tekintélytisztelő vagyok betegszerepben, de azért énszerintem ha megkérdezem a nőgyógyásztól, mit gondol arról, hogy én heti egy doboz cigarettát szívok, ha majd egyszer teherbe esem, abbahagyom, de a fogamzás pillanata meg a terhesség felfedezése között van 1-4 hét, és ha akkor még dohányzom, az kockázatot jelent-e a képzeletbeli magzatomra, akkor nekem ne csak kedvesen humorizáljon a dohányzásról és anekdotikus bizonyítékokat soroljon fel, hanem az legkevesebb, hogy rántsa szépen elő a Cochrane adatbázist, idézzen olyan vizsgálatokat, ahol a terhesség első 1-4 hetében heti egy doboz cigarettát szívó nőket hasonlítottak össze szociális vagy valódi, de nemdohányzó ikerpárjaikkal, valamint fentiek metaanalíziseit, néhány minimum húszéves követéses vizsgálatot a felnövekvő utódok szomatikus betegségeiről, intellektusáról, esetleg kreativitásáról és életminőségéről, prezentálja nekem közérthető formában ezek eredményeit és limitációit, némi kitekintéssel a dohányzás magzatkárosító hatásának élettani és sejtbiológiai alapjaira, és ezek után hagyja rám a döntést.
metafizikai tréner
pszichoszomatikus tanácsadó
reinkarnációs és hipnomeditációs terapeuta
And well yeah life has a funny, funny way
Egyrészt ez a hét ez egy érzelmi hullámvasút volt munkahelyileg, és minden történt benne, amit a kínai horoszkóp megjósolt és minden sarok mögül tigrisek ugrottak személyesen énrám, holott még el sem kezdődött a tigris éve*, és arra gondoltam péntek délután, hogy basszus, ha ez az egész év ilyen lesz, az azért kicsit durva, másrészt meg közben titkon azt gondolom, nem kell eltúlozni a dolgoknak a jelentőségét és valójában némi távolságtartással kezelve ezek csupán házimacskák. Nem könnyű, nem jelentéktelen időszak, de lépten-nyomon minden apróságba azért nem kell sorsfordító eseményeket belelátnom. Nagyon Zen vagyok. Volt már az életemben hullámvasút, na az nem ilyen volt, és most azon nosztalgiázom, hogy végeztem az egyetemen és hétfőig el kell döntenem, hogy pszichiáter legyek vagy infektológus, mert mindkét állásra felvettek és az egyiket illendő lenne már visszamondani, és próbálom felhívni a nálam idősebb és sok hónapja meglévő fiúmat, hátha ad valami tanácsot, és kiderül, hogy valójában a volt nőjével tölti a hétvégét a csaj szüleinél, és igazából az nem is a voltnője, hanem egészen jelenlegi, és nem is tud rólam, és kiderül, hogy én valójában csak a megcsalt szeretője vagyok valakinek, aki nem hajlandó két értelmes mondatot beszélni velem a döntésemről telefonon, mert a nője gyanakszik és figyeli. Azok voltak a szép idők. Azokat nem tudtam némi távolságtartással kezelni.
E percben mondjuk épp örülök, mert most beszélgettem egy kollégámmal, akiről a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy egészen hozzám hasonlóan érez/gondolkodik, és a legszívesebben a nyakába ugráltam volna emiatt.
Hogy mennyire érdekes ez az egész. Ki hogyan rendeződik tovább egy változásban és mit lát meg belőle.**
*Igen, sajna várhatóan egész évben ezzel fogok jönni, hogy a Tigris éve ígymegúgy, nincs mit tenni.
**Igen, ezek azok a bejegyzések, amiket magamnak írok, hogy később emlékezzek a dolgokra, én kérek elnézést, amiért ez így ködös és kevéssé olvasóbarát.
Life has a funny way of sneaking up on you
Komolyan mondom, nevetséges, hogy mennyire képtelen vagyok tartani a határaimat, az isten verje meg. Hol kellett volna ezt is megtanulnom. Elkeserítem magam.*
Nem, semmi dráma, csak néha nem szeretem ezt, ahogy reagálok dolgokra a magam konfliktuskerülő módján ( - fogalmazott ködösen.)
Hátha majd kinövöm ezt is, vagy valami.
*Update: vagy tulajdonképpen mégsem.
Minden bonyoldalom nélkül utazunk a buszon, egy hároméves-forma kisfiú anyukája kezébe kapaszkodva ácsorog, és anyu kezét ráncigálva a következő kérdé
And the Zen master said: "We'll see"
A Szemész meg, akit imádok, azt mondta ma, hogy "ezt megúsztuk", mármint veszélyes retinaleválásomat necces műtétjével és lehetséges komplikációival együtt. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ne fussak, ha kedves az életem.
Legyen ennek az évnek most az a fő témája, hogy minden egy kicsit rendbejön.
Főleg korallok
Most kicsit meguntam itt a lelkizést önreflexiót, de még gyorsan leírom, mire jöttem rá Thaiföldön, mert el fogom felejteni, aztán várhatok megint éveket, mire megint eljutok Ázsiába és rájöhetek megint. A szokásos banális dolgok egyike, ami elmondva közhelyesen hangzik, de rájönni meg klassz.
Van az, amin ennek a blognak úgy nagyjából az első 3 évében rinyáltam mintegy folyamatosan, hogy nekem nem professzor az apukám, nincs lakásom és nem tudok síelni, és hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak, és hogy ez így milyen nehéz. Hogy én hátránnyal indulok. Bizonyos szempontból persze hátrány is, például nem szerepel az alap imprintemben a tudományos fokozat, mint örömforrás. A ruhavásárlás igen.
Meg hát egyáltalán ez az egész lelkizés, hogy akkor én most honnan jöttem és hova megyek és hova tartozom.
Phanghanon megtanultam snorkelezni, és a víz alatt korallmezők voltak korallokkal, és basszus pont úgy néztek ki, mint otthon a vitrinben a korallok. Ja, mert apukám tengerész, feltehetőleg ezért lettem egy bizonytalanul kötődő és ezért vannak otthon a vitrinben korallok. Gyerekkoromban előbb tudtam, hogy a korall szobadísz, a vitrinben van és nem szabad fogdozni, mert törékeny, mint hogy tudtam volna, hogy az egy tengeri állat váza. Meg azokkal a kis festett fa elefántokkal meg buddhaszobrocskákkal meg egymásba akasztható fa majmokkal játszottam, amit a Kao San Roadon dobnak utánad ötven meg száz bahtért. Én egy félénk kislány voltam és egy kisváros eldugott, poros mellékutcájában nőttem fel és személyesen soha nem értek multikulturális hatások, de sose tűnt furcsának vagy szokatlannak, hogy pekingi kacsa meg fried rice az ebéd.
Nekem ez csak most tűnt fel, hogy a szellemi örökségem nem csak a lúzerség meg a bizonytalanság, meg hogy nem tudunk bánni a pénzzel meg nem visszük semmire, meg hogy csomó mindent egyedül kellett kitalálnom az életemben, nem csak egy Szakadék van mögöttem, hanem korallok is. Meg az, hogy én azért vagyok itt, ahol most, mert én idejöttem. Saját döntésemből, én találtam ki. Ha akarok, el is mehetek, és itt is maradhatok. Hogy nem feltétlenül kell egész életemben azon szoronganom, hogy hová tartozom, mert ugyan olyan már nem lesz, hogy fixen ebbe a több évszázadon átívelő hagyományokban gyökerező családfába tartozom, ellenben én oda tartozom, ahová megyek.
Persze semmit sem változtat ez a jelen Valóságon vagy a jövőképemen vagy bármin, nem lettem se szebb, se okosabb, de attól még most ez tetszik.
And the weird world rolls on
Az év második munkanapján véletlenül iszonyú korán beérek, egy macska néz be az ablakon, visszautasítok egy osztályvezetői állást, kezet csókol nekem a Filozófus, valamint veszek egy piros kabátot.
I see the stars come out tonight
Legyen zene is év elején, mégpedig ez, mert, csak.
And darkness was upon the face of the deep
Hm, 2010-ben teljes holdfogyatkozás lesz a szülinapomon, 2012-ben meg ugye a Világvége. 2011-re még nem tudom, mit találjak ki.
Az emberek csak kölcsönben vannak nálunk
- a könyvek viszont az enyémek, úgyhogy legyen az olvasónaplómnak is évértékelése: 42 könyvet olvastam idén (3-ról még nem írtam, de mindjárt bepótolom), meg néhány könyvet félig, de félig olvasott könyvekről nem írhatok az Alapszabályzat szerint, úgyhogy azokról majd akkor, ha valamiképpen befejezem őket.
Ebből 26 regény, 12 szakmai témájú könyv (azért ezt lazán kell kezelni, mert a Pszich kategóriába Luriján keresztül Huxley-n át Szendiig mindenfélét besoroltam), 1 novelláskötet, 3 egyéb.
A legjobb újonnan olvasott regény kategóriában Daniel Kehlmann: A világ fölmérése és Niffenegger: Her Fearful Symmetry a győztesek. A kedvenc pszichoterápiás könyvem idén Judith Hermann: Trauma és gyógyulás; a legidegesítőbb pszichoterápiás könyv címért Raffai: Megfogantam, tehát vagyok, és Katya Bloom: The Embodied Self holtversenyeznek.
Az olvasónaplómat napi átlag 96 ember látogatja és a kutya sem kommentel, és bár az alapkoncepció az, hogy magamnak írom, de tudjátok, hogy van ez, biztosan sokkal motiváltabban írnám kizárólag magamnak, ha több ember nézne oda.
Based on solar cycles
Akkor elmondom, mi volt idén.
Először még szokásos január van, elkezdem írni a PhD dolgozatomat (tényleg, Lam?), véget ér a pszichoterápiám (3,5 év), télidepressziós nyomoronc vagyok és kedvenc pszichiáternőm úgy köszön szombat reggel ügyeletátadáskor, hogy "de rosszul nézel ki már bocs". Arra az álmomra gondolok, amikor egyszercsak elutazom az életemből és jó rá gondolni.
A február az szintúgy nyomasztó és lehangoló, amennyiben elkezdek új osztályon dolgozni, ahol szörnyen kevesen vagyunk és sok a munka és nehéz, és hiányoztak a kis barátaim az előző osztályról, valamint megkezdődik az átváltozásom. Kiderül, hogy a Bivaly éve lesz, amiben semmi más nem fog történni, mint rengeteg munka; visszadobják a Cikkemet, és megszeretem a futást.
Márciusban már ötven meg hatvan percet futok, és elkezd kaját küldeni a biochef, ami nagyon klassz és amelynek során medvehagyma, kecskesajt és tönkölylepény aranyozza be amúgy hasonlóan nyomasztó mindennapjaimat. Elkezdek vadul spórolni és dél-kelet-ázsiai utazásra gyűjteni.
Áprilisi kutatásaim során kifejlesztem az áfonyás kekszet (itt fejlesztem tovább), amely eredményeimet később független kutatócsoportok is megerősítik. Valamiért azt mondom, hogy "majd átgondolom az életemet", amit azóta is gondolok át. Egyfolytában. Komolyan. Különben eszem tovább a biochef-et és minden bejegyzésben azon sírok, hogy semmire nincs időm és semmit nem tudok normálisan megcsinálni.
Májusban kiderül, hogy mostazonnal be kell fejeznem a PhD-t és leszigorlatoznom és megvédenem házi védésen, különben kifutunk az Időből. Így aztán a rendes munka mellett megírom, meg(házi)védem, szigorlatozom, leadom. Sokat dolgozom vele és annál is többet idegeskedem, és valami ismeretlen oknál fogva azt képzelem, hogy ha ez kész lesz, akkor majd minden rendbe jön és könnyű utazás lesz onnantól az Élet.
Júniusban húgommal három napot Nápolyban töltünk, ahol végig szakad az eső, és kiderül, hogy pont olyan vagyok, mint anyám (a húgomhoz képest mondjuk tényleg). Hat éves a blogom, ennek megfelelően nosztalgiázom fiatal koromon, valamint rájövök, hogy nincs is különösebben semmi bajom. Pszichoterapeuta záróvizsgát csinálok, jelentkezem a mozgásterapeuta képzésbe, és jó kedvem van.
Júliusban van Volt-fesztivál, ami klassz, hallgatunk Ladytront meg Ludditákat, találkozom Titanillával, találkozunk bloggerekkel. Van Suzanne Vega-koncert is a Gödörben, aztán megkapom az opponensi véleményeket, nem is bántanak, hanem dicsérgetnek, végül kiderül, hogy retinaleválásom van.
Augusztusban vagyok egy napot Szigeten szakmailag és emberileg egyaránt, és bár nem ugrálhatok a szemem miatt, azért még klassz. Három éves házassági évfordulónk van, megvédem a PhD-mat szűk, családias körben, bár így is nagyon félek, de azért nem ájulok el és még meg is dicsérnek. Utána meg különös dolgokat művelnek velem szemészek, valamint meghal Cseh Tamás.
Szeptembertől elkezdem azt a projektet, hogy három hónapig nem veszek ruhákat (nem mintha annyira sok ruhát vettem volna különben azelőtt, havi 10 ezer forint körül, inkább arról van szó, hogy a ruhavásárlás problémamegoldó stratégiámmá vált, és ez helytelen, mivel a ruhavásárlás nem old meg semmilyen problémát. Kivéve persze azt, ha nincsenek ruháid.) Szeptembertől két és fél hónapig úgy dolgozom, hogy az egyik szememben egy mozgó buborék van és a szemész állandóan riogat, hogy bármikor leválhat a retinám és ne ugráljak és különösen ne sportoljak. (Én normális vagyok, hogy így dolgozom? Mi az istennek nem mentem el két hónap betegállományba? Buborék van a szememben és dolgozom és mosolygok? Arrghh.) Utálom a munkahelyemet és nyűgös vagyok és rosszkedvű és paranoid és csóró. Rájövök, hogy én - tényleg - azt hittem, hogy ha meglesz a PhD-m, akkor valami jobb lesz, de minden csak sokkal rosszabb lett és ezt fel kell dolgoznom. Fúratok még egy lyukat a fülembe mintegy a Rendszer elleni tiltakozás jelképeként (smiley), Húgom Londonba költözik, meghal az apósom. Elfogadják egy régi cikkünket, annak mondjuk örülök, de minden más szörnyű.
Októberben még mindig nem sportolhatok és nincs pénzem és buborék van a szememben és az Élet szenvedés. Olvasok Sullivant, ami tetszik, majd némiképp (picit, óvatosan) integrálom a szemléletembe az antipszichiátriát, izgi. Előadok továbbképzésen, ami több szinten is furcsa élmény, majdnem veszek magamnak bakancsot, de végül pszichoterapeuta szakvizsgajelentkezésre költöm az árát.
Novemberben tovább rinyálok, már nem történnek pluszban rossz dolgok, de megmondom, mi van: az van a fejemben, hogy nem érdemlem meg a gondtalan lazítást. A munkahelyemet hibáztatom ezért, hogy valahol, valamikor kimosták az agyamat, és beletették, hogy nem vagyok elég jó, sosem lehetek elég jó, és sosem fogom kiérdemelni azt az érzést, hogy nyugodtam és dolgavégezetten hátradőlhessek vagy elmehessek bulizni vagy hogy bűntudat nélkül foglalkozhassak magammal vagy a kis hobbijaimmal. Azért én küzdök magamért a végsőkig és beülök a barátaimmal a presszóba, néha még az edzőterembe is átmegyek vagy moziba, elolvasok egy-két könyvet, írom a kis blogomat, de végig azt mondja a fejemben a hang, hogy ezt nem lenne szabad, még nem készültél el mindennel, menjél hasznos dolgokat csinálni. Persze, lehet, hogy van valahol egy objektív mérce, el lehetne valahogy dönteni, hogy akkor tényleg mikor vagyok elég okos és hasznos és elkötelezett, de ez lényegtelen, mert ez mindenhogyan szomorú. Szomorú vagyok. Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz. Niké azt mondja, hogy rájött, hogy "az Élet az, hogy elmész a Kerekes koncertre a barátaiddal", és azt gondolom, ugyan dehogy fiam, az élet az a reggeli referáló meg a csütörtöki megbeszélés meg zárójelentések és reviewereknek szóló válaszok írása.
Decmberben elmegyünk Thaiföldre, ahol a biztonság kedvéért további rossz híreket kapok a munkahelyemről. Rájövök, hogy jogom van pihenni, megtalálom a gyökereimet, rájövök, hogy az Élet az, hogy sétálsz a tengerparton. Rájövök, hogy jogom van sétálni a tengerparton. Átgondolom az Életemet és Mindenfélére Rájövök (de ez egy másik történet, amiről majd máskor mesélek). Tudom, hogy a bölcs nyugalmam részben amiatt van, hogy a földrajzi távolság kontextusba helyezte a hétköznapjaimat, és hogy mindez el fog múlni, amint újra felveszem a fonalat, de még így is megnyugtató.
Képek is
Nem is csináltunk sok képet, de azok a linkre kattintva megtekinthetőek alaposabban.
Money can't buy me love
Na, megjöttek a csomagjaink. Amíg mosódnak a mosógépben, addig elmondom, mennyibe került ez. A repjegy 193 ezer forint volt/fő, Air France, párizsi átszállással, ez volt most a legolcsóbb, valamikor október végén-november elején vettük. Összesen 25 napot voltunk távol (dec 4-29), ezalatt pontosan negyvenezer thai baht-ot költöttem el (mindennel együtt, szállás, ottani utazás, kaja, szuvenírek, ruhák, koktélok, miegyéb), az 228 ezer forint. Bangkokban, Kanchanaburiban, Ko Phi Phi-n és Ko Phanghanon voltunk. Nagyjából külön kasszán vagyunk a férjemmel, szóval ez egy ember költsége. Párszor meghívott vacsizni vagy koktélokra, az nincs benne.
Részletesebben és helyszínekkel a Tovább után. Minden thai baht-ban lesz, manapság 5,7-tel kell nagyjából beszorozni és akkor kapjuk meg a forintban kifejezett értéket. Olcsó, egyszerű helyeken laktunk, amiket mi kerestünk magunknak és menetrend szerinti busszal utaztunk, viszont utazgattunk országon belül és nem spóroltunk kaján, mert az úgyis olcsó.