Most kicsit meguntam itt a lelkizést önreflexiót, de még gyorsan leírom, mire jöttem rá Thaiföldön, mert el fogom felejteni, aztán várhatok megint éveket, mire megint eljutok Ázsiába és rájöhetek megint. A szokásos banális dolgok egyike, ami elmondva közhelyesen hangzik, de rájönni meg klassz.
Van az, amin ennek a blognak úgy nagyjából az első 3 évében rinyáltam mintegy folyamatosan, hogy nekem nem professzor az apukám, nincs lakásom és nem tudok síelni, és hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak, és hogy ez így milyen nehéz. Hogy én hátránnyal indulok. Bizonyos szempontból persze hátrány is, például nem szerepel az alap imprintemben a tudományos fokozat, mint örömforrás. A ruhavásárlás igen.
Meg hát egyáltalán ez az egész lelkizés, hogy akkor én most honnan jöttem és hova megyek és hova tartozom.
Phanghanon megtanultam snorkelezni, és a víz alatt korallmezők voltak korallokkal, és basszus pont úgy néztek ki, mint otthon a vitrinben a korallok. Ja, mert apukám tengerész, feltehetőleg ezért lettem egy bizonytalanul kötődő és ezért vannak otthon a vitrinben korallok. Gyerekkoromban előbb tudtam, hogy a korall szobadísz, a vitrinben van és nem szabad fogdozni, mert törékeny, mint hogy tudtam volna, hogy az egy tengeri állat váza. Meg azokkal a kis festett fa elefántokkal meg buddhaszobrocskákkal meg egymásba akasztható fa majmokkal játszottam, amit a Kao San Roadon dobnak utánad ötven meg száz bahtért. Én egy félénk kislány voltam és egy kisváros eldugott, poros mellékutcájában nőttem fel és személyesen soha nem értek multikulturális hatások, de sose tűnt furcsának vagy szokatlannak, hogy pekingi kacsa meg fried rice az ebéd.
Nekem ez csak most tűnt fel, hogy a szellemi örökségem nem csak a lúzerség meg a bizonytalanság, meg hogy nem tudunk bánni a pénzzel meg nem visszük semmire, meg hogy csomó mindent egyedül kellett kitalálnom az életemben, nem csak egy Szakadék van mögöttem, hanem korallok is. Meg az, hogy én azért vagyok itt, ahol most, mert én idejöttem. Saját döntésemből, én találtam ki. Ha akarok, el is mehetek, és itt is maradhatok. Hogy nem feltétlenül kell egész életemben azon szoronganom, hogy hová tartozom, mert ugyan olyan már nem lesz, hogy fixen ebbe a több évszázadon átívelő hagyományokban gyökerező családfába tartozom, ellenben én oda tartozom, ahová megyek.
Persze semmit sem változtat ez a jelen Valóságon vagy a jövőképemen vagy bármin, nem lettem se szebb, se okosabb, de attól még most ez tetszik.