Ami egyszer volt, újra nem jön el

Lassan megint új életet kezdek, ehhez keresnem kell új edzőtermet, mert a régi bezárt, és azt találtam ki, hogy arra a helyre fogok járni, ahová egyetemista koromban jártam. Ma elmentem felderíteni, hogy létezik-e még és milyen, és hű, nagyon durva időhurok.

Egészen pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt. Kb. nyolc évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és már rég elfelejtettem a pontos helyét is, de ugyanaz a bolt van mellette, ugyanazok a táskák vannak a kirakatban, ugyanazok az unott csajok ülnek a recepción, pontosan ugyanazok a kék műbőr kondigépek vannak, és ugyanaz a szőke visító hangú csaj tart aerobicórát, mint amikor harmadévben a kórélettan vizsgám előtt azt mondtam a többieknek igen lazán, hogy "én majd megyek elsőnek, mert oda akarok érni fél 11-es aerobicra", és ezt véletlenül meghallotta az akkor érkező vizsgáztató, és utána jól megszívatott igen szigorúan feleltetett. Majdnem kettest kaptam, amire én azt mondtam, hogy "jézusom, még sosem kaptam kettest!", és ezért végül hármast adott. Később egy másik tantárgyból ez a csaj lett a gyakorlatvezetőm, feminista kutatási témája volt, és nagyon kedveltem. Valamiért kedvelem a szigorú nőket.

Vagy amikor ellopták a táskámat benne a frissen vásárolt tízalkalmas aerobicbérlettel, amiről még egy alkalmat sem használtam el, és hiába mentem vissza sírva, nem adtak másikat. A táskámat, ami egy maci alakú hátizsák volt, a Café Verdi nevű puccos cukrászdában lopták el szombat délelőtt, ahol tejeskávé felett Barni csodálatoskék szemeiben gyönyörködtem ahelyett, hogy a holmimon tartottam volna a szemem. Benne volt az összes papírom meg pénzem meg koleszos belépőkártyám, a rendőrségen pedig egy Jakab nevű, igen kedves rendőr fiatalember vette fel az adataimat, akivel egy napon születtünk. Aztán járhattam szakadó esőben a népességnyilvántartóba, mert kiderült, hogy személyi számot igazoló igazolás nélkül nem lehet pótolni a papírjaimat (vagy valami hasonló kafkai fordulat, nem emlékszem pontosan). Éppenséggel Freud-ot olvastam akkoriban, azt írta, hogy ha egy tárgyat elveszítünk, annak tudattalan oka van, és én elvesztettem a fiúmtól kapott hátizsákot, miközben az exfiúmmal kávézgattam, úgyhogy rájöttem, hogy ennek biztos valami tudattalan oka van. Pedig tényleg csak kávéztunk.

Vagy amikor - évekkel később - azt mondtam a fiúmnak, hogy aerobicozni megyek, és el is indultam irányba, csak aztán mégse oda mentem, de ez egy másik történet, amelyet itt nem részleteznék, és amelyben többrendbeli megcsalás és megcsalatás, katedrálisok árkádjai alatt történő leánykérés, görények, virágcsokrok, a Ji King, valamint rengeteg százas csomag papírzsebkendő játssza a főszerepet.

Többnyire fiatal voltam és naiv és hosszú barna hajam volt és komolyabban vettem magam, mint manapság.

Szóval ide fogok járni újéletkezdésképpen jövő héttől.

Much more simply

Hogy tudjak esendő ember maradni, ezt most felírom ide, hogy el ne felejtsem.

Hová tűnt szőkesége, nem tudom

Még az is volt hétvégén, hogy lecsesztek a barátnőim, hogy egyáltalán nem lehet rájönni a blogomból, hogy akkor most jól vagyok-e vagy sem, és legyek szíves elárulni. Úgyhogy akkor ezúton elárulom, hogy tulajdonképpen jól vagyok, vagy ahogy szoktam rendes állapotomban lenni. Sokat dolgozom, nincs pénzem, meghíztam, az elmúlt héten két garbót és egy pszichoterápiás könyvet vásároltam, az idő jó, sokat nevetünk. Jó, kicsit elszomorodtam, amikor a nyaralási fotókat mutogattam, amelyeken gondtalan, kisimult, napbarnított leány kacag a tengerparton, és három hét alatt mi lett belőlem, rút szibarita váz, de szerencsére kaptam a barátnőimtől Estée Lauder Revelation Age Resisting Brightening Creme-et szülinapomra, meg amúgy is, már csak egy hónap és tavasz lesz, addig meg egészen mindegy. Ezek vannak.

Big damn heroes, sir

Big damn heroes, sir

Ha még mindig a munkahelyemen vagyok, akkor ugye már nem fogok odaérni az öt órai kezdetű aerobicra.

Had a dream that you were gone

Ez a szám jutott eszembe, egyszer nagyon régen Agnusnál hallottam és akkor megszerettem. Jó szomorú, dehát február van, mit lehet tenni.

Well you know I nearly fell down and cried

Mivel a feldolgozásokért változatlanul rajongok: Emily Elbert huszonéves folkénekes csitri Beatles-t játszik gitárján.

Beyond your tunnel vision reality fades

isolde: - Úgy hiányzik nekem a Valóság. Igazi dolgok, amik nem ilyen mentális konstruktumok, amiket nem ember talált ki önfejében, hanem léteznek. Ami miatt az L. elment egyszer egy évre tuját pakolni teherautóra, holott amúgy informatikus. Nem mentális folyamatoknak akarom tudni a nevét, hanem növényeknek akarom tudni a nevét (mint ahogy tudtam is, csak már sokat elfelejtettem). Tárgyakat akarok, mozdulatokat, időjárást. Létező dolgokat. Még a mozgásterápiás képzésen is olyan kézzelfogható dolgokról volt szó tegnap, hogy az Időt az archaikus társadalmak körként képzelték el, a nyugati társadalmak számegyenesként, mígnem Nietzsche javasolta a végtelen sugarú kört. Nagyon klassz, szeretek elvont lenni, szeretem a szelfszerveződést, a faktoranalízist, az interaktív memóriarendszereket, a szubjektív időélmény neuropszichológiáját, de... hiányzik a Világ.

Férj (megértően): - Aha, megértem... Menjél mosogatni, az konkrétum.

Babies, babies, babies

Már teljesen biztos, hogy nekem az agyamra ment a sok hülyeség, ma barátnőim csecsemőkorú gyermekein a joint attention-helyzetekkel kísérleteztem, Zs. (4 hónap) még nem csinálja, de M. (6 hónap) már tankönyvi szinten követi a tekintetet. És cukik is.

Igazgatók váratlan megjelenésének hatása fiatal előadók állapotszorongására

Bevezetés

Régóta képezi érdeklődési területemet az előadói szorongás(om), azonban a téma tudományos értékű megközelítése csupán az elmúlt hónapok eredménye. Korábbi vizsgálataink igazolták a szobanövények szorongáscsökkentő hatását, valamint egyéb tényezők mellett felvetették a hallgatóság összetételének szerepét is. Felmerül a kérdés, hogy hierarchikus munkahelyi struktúrák esetén, ahol a beosztottak alapból szoronganak főnökeiktől, milyen hatással van az előadói szorongásra magasabb beosztású vezető jelenléte a közönség soraiban. Jelen vizsgálat során arra kerestük a választ, vajon fokozza-e fiatal előadók szorongását intézményük igazgatójának váratlan felbukkanása. Megfigyeléseinket adott szakmai kongresszus véletlenszerűen kiválasztott szekciójában, két konszekutív eset kapcsán végeztük.

Módszerek

Annak érdekében, hogy elkerüljük az előadó és az intézményvezető interperszonális kapcsolatának egyedi sajátosságaiból eredő torzítást, két különböző intézményből származó fiatal előadó és a hozzá passzoló intézményvezető esetében végeztünk megfigyelést, vizsgálatunkban tehát 2 fő előadó és 2 fő vezető vett részt. Az intézményvezetők mindkét esetben előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen bukkantak fel közvetlenül az előadás előtt, illetve közben, így a vizsgálati személyeknek nem volt idejük adaptálódni a kialakult helyzethez.

Eredmények

Az első esetben a fiatal, női előadó (én) intézményvezetője az első dia felvetítésének időpontjában érkezett meglepetésszerűen a közönség soraiba. Ezt követően az előadó (én) az előadás megtartására ugyan képes volt, ám mindvégig a szorongás szubjektív és vegetatív tüneteit észlelte (szájszárazság, gyorsult szívverés). Beszédében a Mahl-féle zavarjelek aránya extrém módon megnőtt: az említett előadó általában úgy nagyjából azért képes nyelvtanilag helyes mondatok segítségével kommunikálni, jelen esetben azonban az értelmetlen vagy befejezetlen mondatok, a helytelenül kiejtett szavak és a hosszú szünetek aránya sokszorosan meghaladta a megszokott mértéket.

A második esetben fiatal férfi kutató megfigyelésére volt lehetőségünk, aki előadását szemmel láthatóan szorongásmentesen, mi több, lazán kezdte, mely mind beszédében, mind gesztikulációjában megfigyelhető volt. Előadásának közepén érkezett a terembe intézményvezetője, és az előző esethez hasonlóan, a terem első sorában foglalt helyet. A közönség összetételének ilyen irányú változása az előadó szorongását másodperceken belül szemmel látható mértékben fokozta: pszichomotoriuma, gesztusai, mimikája gátolttá váltak, hangszíne veszített korábbi mélységéből, hangja elhalkult, testtartása görnyedtté, arca sápadttá, tekintete rémültté vált.

Következtetések

Eredményeink szerint fiatal előadók állapotszorongását nagymértékben növeli intézményvezetőjük hirtelen megjelenése a közönség soraiban. Vizsgálatunk erőssége, hogy a jelenséget két konszekutív eset kapcsán is megfigyelhettük, két különböző intézményből származó előadó-igazgató páros vonatkozásában. Eredményeinket így kevésbé befolyásolja az adott interperszonális kapcsolat egyedi vonásaiból eredő torzítás.

Vizsgálatunk limitációi közé tartozik a kis elemszám, a placebo-kontroll hiánya, iletve az a tény, hogy a szorongásnak csupán pszichomotoros és szubjektív jeleit figyeltük meg. A továbbiakban érdekes lenne a fiatal előadó pulzusának és bőrellenállásának mérése hasonló helyzetekben. A jövőbeli kutatásokkal kapcsolatban azonban számos etikai aggály merül fel. Jelen vizsgálat során az előadók mindkét esetben képesek voltak előadásuk viszonylag értelmes prezentálására a fenti stresszkeltő körülmények között is. Anekdotikus értesüléseink szerint azonban a vizsgálatunkban szereplő kongresszus egy másik szekciójában egy fiatal előadó leány intézményvezetője érkezését követően állítólag majdnem elájult, és pohár víz elfogyasztása után, nagy nehézségek árán tudta csak befejezni előadását. A hasonló események a fiatal előadók életminőségét, várható élettartamát, tudományos karrierjét hátrányosan befolyásolhatják.

Már a 19. században születtek ajánlások, miszerint nem szabad emberen olyan kísérletet végezni, mely bármely mértékben káros lehet számára, még akkor sem, ha az eredmények a tudomány, vagyis mások számára jelentős előnnyel járnának. Emellett az emberen végzett kísérletek etikai és jogi szabályozásának két fő dokumentuma, a Nürnbergi Kódex és a Helsinki Deklaráció értelmében a vizsgálatot megelőzően a kísérleti személy tájékozott beleegyezése szükséges. A fent részletezett vizsglatban azonban a tájékozott beleegyezést követően már nem lett volna váratlan az intézményvezető megjelenése, amely eredményeink értékelését erősen behatárolta volna. A jövőbeli hasonló vizsgálatok során tehát a kísérleti protokoll és az etikai megfontolások gondos egyeztetésére lesz szükség.

RIP

Nem szeretek halálhíreket írni blogban. Salinger azt mondta, hogy a diétájával és életmódjával 120 évig fog élni, és én ezt teljesen komolyan elhittem neki, erre tessék.

Köszönjük a könyveket.

Főleg skálafüggetlen

Ismételten beigazolódni láttam a híres Melrose Place-elméletet, amelyet Zsuzsi Néni dolgozott ki az interperszonális világ jelenségeinek leírására, és valami olyasmit jelent, hogy ha valakit valahonnan ismersz, akkor azt valahonnan máshonnan is ismered, de inkább idézem szó szerint az elmélet megalkotóját:

"Az egy nagyon tudományos elmélet arról, hogy mindenki mindenkinek a mindenkije. Ugye bármely ember a világon átlag hat kézfogásra van a világon bármely másik embertől, hálózatelmélet, ilyenek. Mindig kiderül, hogy a rég nem látott unokatestvéred a kollégád szomszédjának a pasija."

Közben még mindig a diáimat csinálom, miközben Charlessal csetelek, aki Etiópiában van. Az internet csodálatos dolog.

Tegnap meg nem mentem el Barabási legújabb hálózatos-génes előadására, mert kozmetikushoz voltam bejelentve, úgyhogy most nem tudok tükörbe nézni. Mármint, csak eszmei szinten nem tudok, a szemöldököm igazából nagyon szép lett. Ilyenek történnek.

We are doomed

isolde: - Bezzeg a régi szép idők, szociális fóbiás koromban, mennyi időm volt naplót írni meg álmodozni meg regényeket olvasni...
Nővér: - De most mit csinálnál, ha szociális fóbiás lennél, miért lenne az neked jó?
isolde: - Akkor biztos nem tudománykodtam volna és nem lenne phd-m és már nem dolgoznék itt, hanem nyugis életem lenne.
Nővér: - Az nem lehetséges a sémád miatt.
isolde: - ????
Nővér: - Emlékszel, pár évvel ezelőtt kitöltöttél egy séma-kérdőívet?
isolde: - Tényleg? És melyik jött ki?
Nővér: - Az elismerésigény.
isolde (beletörődéssel vegyes döbbenettel): - ... ... Átok ül rajtam.

Túlságosan jól képzett személyzettel dolgozom.

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Alkalmazva a tanultakat, a mai napon elbújtam, kikapcsoltam, nemet mondtam, lenémítottam, eljöttem, visszautasítottam, és meg is írtam az előadásom úgy 60%-át. Mondjuk jelenleg mintegy tizenöt ember neheztel rám, amiért nem foglalkoztam velük, vannak viszont klassz diagramjaim.

Ez most nem hangzik valami lelkesen, pedig igazából örülök.

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Alkalmazva a tanultakat, a mai napon elbújtam, kikapcsoltam, nemet mondtam, lenémítottam, eljöttem, visszautasítottam, és meg is írtam az előadásom úgy 60%-át. Mondjuk jelenleg mintegy tizenöt ember neheztel rám, amiért nem foglalkoztam velük, vannak viszont klassz diagramjaim.

Ez most nem hangzik valami lelkesen, pedig igazából örülök.

They are here to take you

Én annyira szeretem az Univerzumnak a humorát. Például az olyat, amikor egy nehéz hetet megkoronázó alvásmegvonásos ügyeletet követően átmegyek a Plázába bevásárolni meg csekkeket fizetni, bambán közlekedem a posta irányába, és akkor egy csillogó szemű kardigános fickó leszólít szórólappal és valami kiállítást ajánlgatva gyengéden egy plazmatévé irányába fordít, ahol épp azt mondja a hang, hogy "Úgy gondolja, hogy a pszichiátriának semmi köze Önhöz?! Gondolja csak újra!! A pszichiátria már beférkőzött élete minden részébe!!". A szcientológus fiatalember mondjuk kissé értetlenkedve nézett, amikor percekig hangosan röhögtem.

Az élet nem egy munkahely

Különben meg basszus. (Mérges vagyok, mert alig aludtam munkából kifolyólag.) Abból is elegem van, hogy a blogomban nyígok a munkahelyem miatt, ezt is kikérem magamnak, nekem ez a blog a külön kis játszóterem volt, ahol komolytalankodhattam és írhattam a ruhákról meg az aerobicteremről meg Brennbergről meg a manikűröscsajról, nem pedig holmi nagy magyar orvosos frusztrálódás színtere, és ez is dühít. Elég ebből. Megoldom, vagy nem oldom meg, maradok vagy elmegyek, valahogy lesz. Vagy ahogy örökérvényű Húgom mondaná: gecijó minden. Itt van zene is januári hétfő reggelekhez.

Nyafogás vagy nem nyafogás

Komolyan úgy kezdtem ezt az évet, hogy rájöttem, hogy én magamtól jöttem ide, és érdekel, amit csinálok és szeretem, és akkor akár tölthetem ezzel is az időmet, és tulajdonképpen minek annyi pénz. Szeretek a betegekkel foglalkozni, érdekel, lelkes vagyok. Szeretek okosodni, érdekel, lelkes vagyok. Rájöttem valamikor az elmúlt hónapban arra is, hogy az, hogy nincs professzorcsaládfám és egy nyafogó vagyok, semmilyen szinten nem ürügy arra, hogy lustán vagy nem a képességeimhez mérten végezzem a munkámat, hagyjuk már ezt a hülyeséget, túlléptem ezen és ettől kedvem lett hozzá. Rájöttem, hogy az, hogy nem vagyok szuperokos, szintén nem kell, hogy izgasson, ilyen vagyok, ez van, attól még élvezhetem. Utánaolvastam, meghallgattam, szabadnapomon kongresszusra mentem, péntek délután este tízig járok egy képzésbe, nem láttam az Avatart, a Dr. Parnassust, a Moont, a Sherlock Holmest, és semennyire nem zavar, mert ha én képzésbe akarok járni mozi helyett, azzal sincs semmi baj. Próbáltam elmagyarázni apukámnak, aki most valami harcos keleti sportot tanul éppen újonnan, hogy én szeretnék taijizni, de nincs rá időm, amit szemmel láthatóan egy percig sem hitt el. Megint érdekelt a munkám, és élveztem, hogy tudok dolgokat, és élveztem, hogy nem tudok dolgokat és utánanézhetek és megtanulhatom, és most nem hatásvadász vagyok, hanem tényleg.

Úgy két hét után tűnt fel, hogy nem, nem nézhetek utána és tanulhatom meg, mert nincs rá időm, sohasem leszek elég alapos, mert nem fér bele, mert nem kedvez a rendszer. Akkor úgy döntöttem, hogy jó, rendben, nem kedvez, én márpedig győzni fogok és egész könyveket fogok elolvasni, angolul, mert érdekel, és rendesen fogom csinálni akkor is, mert szarul csinálni nem élvezet. Rám bíztak két rendszeres feladatot, mindkettőt hetente kell csinálni ugyanaznap délelőtt ugyanabban az időpontban, elővettem asszertivitásom csúcsát, elmagyaráztam az illetékesnek, hogy én egy darab beosztott vagyok és egyszerre nem tudok két helyen lenni és a fizika mai állása szerint irreális két, egyszerre, más emberekkel és helyszínen végzendő feladatot bízni egy emberre, és nem az én dolgom, hogy ezzel megküzdjek, hanem a munkáltatómé, mert ez nem stressz vagy pszichés terhelés vagy egyéb lelki dolog, hanem fizika. A legnagyobb meglepetésemre nem sikerült ezt az információt átvinnem, úgyhogy hosszas telefonálgatás és kollégákkal való cserélgetés árán megoldottam. Azért oldottam meg, mert kedvelem azt, aki rám bízta, és tudom, hogy neki is nehéz, és ugyanezért segítettek nekem megoldani a kollégák, mert kedvelnek, és tudják.

Oké, akkor a rendszer adott, nézzük meg, tudok-e benne változni, mert ezt akarom csinálni, amit most, mert érdekel, lelkesedem, rendesen akarom csinálni, fejlődni akarok benne, akkor majd coacholom magam, beosztom az időmet, ügyes vagyok, meg tudom csinálni, I'm a leaf on the wind, watch how I soar.

Úgy három hétbe telt, mire rájöttem, hogy nem biztos. Hogy itt vagyok basszameg lelkesen, kipihenten, érdekel, akarom, és nem ezen múlik, és korábban számtalanszor voltam én a hibás, rinyáltam, pótcselekedtem, bloggerkedtem, neurotikuskodtam, duzzogtam, de most, ebben a három hétben nem én vagyok a hibás, hanem ezt így nem lehet rendesen csinálni. Persze, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, átszervezem, csoportosítom, nemet mondok, elrejtőzöm, kikapcsolom, I'm a leaf on the wind, de egyrészt nem fog nagyon sokat segíteni, másrészt meg milyen már, hogy nekem kell itt passzív-agresszívkodni, trükközni, elbújni csupán azért, mert dolgozni szeretnék.

Vannak azok a filmek, amikről anyázva jövök ki, mert annyira jó lehetett volna, és miért kellett valami hülyeséggel elcseszni, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és fájdalmasan félresikerült, most ezt érzem a rendszerrel is, a téma klassz, a lelkesedésemet visszaszereztem, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és hülyeségekkel csesszük el. Persze, ki mondta, hogy az élet egy jó film, és ki mondta, hogy direkt élvezetet kellene okoznia a munkának, tegnap is láttam, ahogy az útépítő munkások a mínusz ezer fokban törték föl a betont, nekem meg nem kell ötkor kelnem és kátránygőzt belélegeznem, ami klassz. Vissza kellene mennem egy lépcsőfokot a Maslow-piramisban, van pénzem kajára, szeretem a férjemet, vannak barátaim, mindkét szememmel látok, mit foglalkozok ilyenekkel, hogy lelkesedem meg érdekel meg jól akarom csinálni, luxus, hübrisz, ki dumálta tele a fejemet ezzel a hülyeséggel, mikor. Direkt adaptív volt a szociális fóbiám meg a teljesítményszorongásom, szépen eléldegéltem volna azzal a titkos hittel, hogy én nem vagyok elég jó és kész, ennyi. Az a sok hülye önreflexió, meg pszichoterápia, meg a körülöttem lévő emberek, akik megtanítottak rá, hogy mire vagyok alkalmas. Ahelyett, hogy elmentem volna a soproni könyvtárba dolgozni, fonott copfom lenne festetlen ősz szálakkal, gyűjteném a különleges teákat meg a napraforgós képeket, titkon verseket írnék és azon rinyálnék a kolléganőknek naphosszat, hogy miért nem lettem orvos.

Mert megérdemlem

Manikűröscsaj: - És miket ettetek Thaiföldön?
isolde: - Helyi kajákat, sok sült rizst, sült tésztát, halakat, banános palacsintát, koktélokat... Jól meg is híztam.
Manikűröscsaj (megnyugtatólag): - Ó, nem is látszik. Dehát te eddig se voltál vékony.
isolde (levegőért kapkod).

So Called Chaos

Szóval (most az időről lesz szó egy darabig, ez is van olyan jó, mint bármi) arra jöttem rá, hogy amitől igazán elfáradok és idegbeteg leszek a mindennapi tevékenységeim során, az az állandó fókuszváltás. Mert sok dolgom van, oké, de annak a nagy része alapvetően még mindig olyan típusú feladat, ami érdekel, sőt, még olyan is van, amit direkt szeretek. A baj az, hogy vannak az elmélyülést igénylő feladatok (mint például pszichoterápia vagy tudományos cikkek olvasása), és emellett rengeteg hirtelen beeső és megoldást igénylő gyakorlati probléma, jönnek, kopognak, telefonálnak. Igazából szeretek gyakorlati problémákat megoldani, van abban is flow-élmény, és az elmélyülést igénylő nyugis feladatokat is szeretem, de ezt a kettőt nem tudom vegyíteni egymással. Nem tudom úgy írni most épp az előadásomat, hogy percenként benyit valaki, kihív, bekopog, aláírást kér, kérdez, utasít, telefonál, és fél óra múlva már amúgy is máshol kéne lennem, mert kezdődik ez vagy az. Na és akkor nagyjából az a rendszer, hogy próbálok elmélyülni, percenként kirántanak belőle, ettől idegbeteg leszek, dühös leszek azokra, akik megzavarnak, dühös leszek magamra, amiért nem vagyok képes elmélyülni, jobban elfáradok ettől, mintha egész nap hatékonyan csináltam volna egy, maximum két, na jó, maximum öt dolgot, majd pedig már eleve képtelen vagyok odafigyelni az elmélyülést igénylő feladatra, mert készenlétben vagyok, hiszen akárki akármikor megzavarhat és fél óra már múlva úgyis máshol kéne lennem. És aztán meg már mindegy, mindig készenlétben vagyok, a szó, amit keresünk, a stressz. Pedig régen én olyan ügyesen el tudtam merengeni problémákon meg könyveken meg embereken hosszasan, ha békén hagytak. Tragikus. Stimulusfüggetlen lány vagyok egy stimulusfüggő világban.