Szóval (most az időről lesz szó egy darabig, ez is van olyan jó, mint bármi) arra jöttem rá, hogy amitől igazán elfáradok és idegbeteg leszek a mindennapi tevékenységeim során, az az állandó fókuszváltás. Mert sok dolgom van, oké, de annak a nagy része alapvetően még mindig olyan típusú feladat, ami érdekel, sőt, még olyan is van, amit direkt szeretek. A baj az, hogy vannak az elmélyülést igénylő feladatok (mint például pszichoterápia vagy tudományos cikkek olvasása), és emellett rengeteg hirtelen beeső és megoldást igénylő gyakorlati probléma, jönnek, kopognak, telefonálnak. Igazából szeretek gyakorlati problémákat megoldani, van abban is flow-élmény, és az elmélyülést igénylő nyugis feladatokat is szeretem, de ezt a kettőt nem tudom vegyíteni egymással. Nem tudom úgy írni most épp az előadásomat, hogy percenként benyit valaki, kihív, bekopog, aláírást kér, kérdez, utasít, telefonál, és fél óra múlva már amúgy is máshol kéne lennem, mert kezdődik ez vagy az. Na és akkor nagyjából az a rendszer, hogy próbálok elmélyülni, percenként kirántanak belőle, ettől idegbeteg leszek, dühös leszek azokra, akik megzavarnak, dühös leszek magamra, amiért nem vagyok képes elmélyülni, jobban elfáradok ettől, mintha egész nap hatékonyan csináltam volna egy, maximum két, na jó, maximum öt dolgot, majd pedig már eleve képtelen vagyok odafigyelni az elmélyülést igénylő feladatra, mert készenlétben vagyok, hiszen akárki akármikor megzavarhat és fél óra már múlva úgyis máshol kéne lennem. És aztán meg már mindegy, mindig készenlétben vagyok, a szó, amit keresünk, a stressz. Pedig régen én olyan ügyesen el tudtam merengeni problémákon meg könyveken meg embereken hosszasan, ha békén hagytak. Tragikus. Stimulusfüggetlen lány vagyok egy stimulusfüggő világban.