A legdurvább különben az volt a CEU-s kongresszuson, hogy értelmes, okos, követhető előadások voltak, amelyeket az értelemtől csillog szemű közönség figyelemmel hallgatott (nem aludtak és nem kellett rájuk szólnom, hogy kussoljanak már mögöttem), az előadások utáni hozzászólók az előadás témájához érdemben szóltak hozzá és szemmel láthatóan értették azt, néha nem értettek egyet az előadóval, amit okosan megvitattak, a poszterszekcióban fiatal, lelkes PhD-hallgatók magyarázták a témájukat okosan, az emberek ezalatt nem a büfében voltak, hanem a posztereknél, a szünetben pedig lazán és mindenfajta arcoskodás nélkül lehetett dumálni brit kutatókkal. Totál készen voltam attól, hogy ilyen van. Én nem a megfelelő egyetemre jártam, igaz? Vagy nem a megfelelő országban? Nem a megfelelő szakmában? Oh, well.
Különben ma van az, hogy mégis inkább ott kellett volna maradni Ko Phanghanon, a férjem elmehetne búvároktatónak, én meg fűzhetnék nyakláncot a turistáknak kagylóhéjból, vagy valami. És kivételesen nem is a fizetésemmel vagy a munkamennyiséggel van a problémám, hanem hogy kb. úgy érzem magam, mint Lacey Thornfield az utolsó leforgatott Middleman-részben, és ez hiába erős túlzás, azért még szomorú vagyok ettől.
Elárulom, milyen iskolán kívüli tevékenységekben kívánok fejlődni a 2010-es évben:
- leszokom a dohányzásról március 1-től. Ez menni fog, vagy havi 5 szálat fogok szívni, ez a két lehetséges kimenetel létezik. Ezt tudom, hogy kell, csináltam már máskor is, egyszerűen nem kell rágyújtani.
- megtanulok tűsarkú cipőben járni. Ez egy készség, amit meg lehet tanulni, procedurális memória kell hozzá, meg láb. Bár húgom szerint a titok csupán annyi, hogy be kell rúgni, és akkor nem fáj benne a lábad, és ha nem fáj, akkor tudsz járni, és mit gondolok, miért csak bulizni járnak az emberek tűsarkúban, azért, mert józanul senki sem bírja sokáig elviselni. Lehet, hogy az első néhány alkalommal majd berúgok, hogy könnyebben menjen a gyakorlás.
- megtanulom beosztani az időmet... na jó, ez nem iskolán kívüli tevékenység, mert a Való Életen kívül a munkahelyemen is aktuális, és fogalmam sincs, hogyan kell csinálni. Ahhoz mondjuk ragaszkodom, hogy több feladatom van, mint ami belefér 8 órába, de attól még lehetne jobban beosztani és én nem tudom. Onnan jutott eszembe ez az egész, hogy tavaly mondta Lam a részfeladatokat, ami rém egyszerű, tudhattam volna magamtól is, de nem tudtam, és hasznos; meg onnan, hogy Suematra beszélt arról szilveszterkor, hogy milyen rendszerben kezeli a munkahelyi teendőit (ez egy ilyen vad party volt, excel-táblákról dumáltunk vörösbor mellett). És arra gondoltam, biztos van egy csomó ilyen módszer, amiről én nem tudok, mert csak a projektmenedzsereknek tanítják meg a time-management tréningeken meg rávezet a coach. De Ti biztos tudtok egy csomó ilyen tippet és mindjárt elmondjátok kommentben és hátha lesz közte olyan, amit tudok használni. Mondjatok már valami okosat. De ne azt, hogy hagyjam abba a blogolást, szakítsak a barátaimmal és soha többé ne sportoljak és ne olvassak regényeket és akkor majd több időm lesz, mert már így is csak ide írok, a barátaimat alig látom, örülök, ha heti 1x tornázom otthon dvd-re és alig olvasok, mert nincs rá időm.
Elárulom, milyen iskolán kívüli tevékenységekben kívánok fejlődni a 2010-es évben:
- leszokom a dohányzásról március 1-től. Ez menni fog, vagy havi 5 szálat fogok szívni, ez a két lehetséges kimenetel létezik. Ezt tudom, hogy kell, csináltam már máskor is, egyszerűen nem kell rágyújtani.
- megtanulok tűsarkú cipőben járni. Ez egy készség, amit meg lehet tanulni, procedurális memória kell hozzá, meg láb. Bár húgom szerint a titok csupán annyi, hogy be kell rúgni, és akkor nem fáj benne a lábad, és ha nem fáj, akkor tudsz járni, és mit gondolok, miért csak bulizni járnak az emberek tűsarkúban, azért, mert józanul senki sem bírja sokáig elviselni. Lehet, hogy az első néhány alkalommal majd berúgok, hogy könnyebben menjen a gyakorlás.
- megtanulom beosztani az időmet... na jó, ez nem iskolán kívüli tevékenység, mert a Való Életen kívül a munkahelyemen is aktuális, és fogalmam sincs, hogyan kell csinálni. Ahhoz mondjuk ragaszkodom, hogy több feladatom van, mint ami belefér 8 órába, de attól még lehetne jobban beosztani és én nem tudom. Onnan jutott eszembe ez az egész, hogy tavaly mondta Lam a részfeladatokat, ami rém egyszerű, tudhattam volna magamtól is, de nem tudtam, és hasznos; meg onnan, hogy Suematra beszélt arról szilveszterkor, hogy milyen rendszerben kezeli a munkahelyi teendőit (ez egy ilyen vad party volt, excel-táblákról dumáltunk vörösbor mellett). És arra gondoltam, biztos van egy csomó ilyen módszer, amiről én nem tudok, mert csak a projektmenedzsereknek tanítják meg a time-management tréningeken meg rávezet a coach. De Ti biztos tudtok egy csomó ilyen tippet és mindjárt elmondjátok kommentben és hátha lesz közte olyan, amit tudok használni. Mondjatok már valami okosat. De ne azt, hogy hagyjam abba a blogolást, szakítsak a barátaimmal és soha többé ne sportoljak és ne olvassak regényeket és akkor majd több időm lesz, mert már így is csak ide írok, a barátaimat alig látom, örülök, ha heti 1x tornázom otthon dvd-re és alig olvasok, mert nincs rá időm.
Ha már kooperációról beszélünk, hadd reklámozzam az alábbiakat, ahol kereshetünk magunknak fuvart meg fel is ajánlhatunk. Klassz, szeretem, amikor az emberek kooperálnak. Erre és főleg erre kell menni.
via dr. Morcz
Csomó mindent megtudtam ma az episztémikus vigilanciáról (például, hogy létezik), és a férjem azt énekelte reggel, hogy "nem akarok lavórt, csak egy barát kell" (lásd), valamint hogy "nem szól ránk a maszkmester". A nemzeti karakterhez pedig annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amióta piros kabátom van és nem nézek nagyon szomorúan, a szórólapos fiú és a hajléktalan is angolul szólít le. Ilyenek vannak, meg drukkolok a buszvezetőknek, bár én magam egy szimpla zsebhippi vagyok és egyetemi szintű kurzusokat tarthatnék konfliktuskerülésből*, szimpatizálok azokkal, akik képesek kiállni az őket ért igazságtalanságokkal szemben, még akkor is, ha így korábban kell kelnem és fél órákat fagyoskodni a megállóban.
* Ez nem egy piaci rés véletlenül? Anti-asszertivitás-tréning feudális és/vagy kizsákmányoló rendszerekben dolgozó beosztottak számára? Meghirdessem?
(Vajon én találtam ki a "zsebhippi" szót? Szeretek szavakat kitalálni, és a múltkor is offenzívnak találtátok a "pihenésnáci"-t és kiderült az "internettudatos"-ról, hogy csupán kriptomnézia.)
A szakvizsgáról meg eszembe jutott, amikor itthon tanultam rá all day every day és kikapcsolódásképpen táncoltam a konyhában a szembeszomszédok legnagyobb örömére. Kedvenc konyhábantáncolós számom alább, Texas featuring Method Man & The RZA. Mi van mostanában a Texas-szal, létezik még?
Az van, hogy amióta rájöttem, hogy a lelkem szabad és bármikor elmehetek erről a munkahelyről, munkamániás lettem, és mióta rájöttem, hogy pszichiátria nem létezik, elkezdett megint érdekelni. Fentieknek, meg még egyéb logisztikai és szociálpszichológiai tényezők együttes hatásának következtében a munkám éppenséggel a blogolás rovására megy, hát ez van, kíváncsi vagyok, meddig tart ez nálam. Ja, meg még az is van, hogy évekig tartó ínséges időszakot követően (de nem viccelek, tavaly kb. háromszor dicsértek meg és ebből kettő kedvenc Főnököm* volt) most hirtelen pozitív visszajelzéseket kapok a munkahelyemen, ami persze egy sokkal összetettebb dinamikának a része. Nem baj, korábban idézett horoszkópom szerint létezik józan ítélőképességem, ami klassz.
Inkább elmesélem, hogy voltam klassz kongresszuson, ahol többnyire különös témákról és cuki csecsemőkről volt szó. Például értesültem róla, hogy már a két napos csecsemők észreveszik, hogy őket ámulja-e egy arc vagy másfelé néz, és preferálják a bámuló arcot. Sőt, a csecsemők azt is tudják, hogy a rájuk irányított tekintet figyelemfelhívást jelent és ha ezután az anyuka (vagy egyéb bámuló) másfelé néz, akkor a néhány hónaposak már biztosan követik a tekintete irányát. Tehát ha azt szeretnénk elérni csecsemőnknél, hogy vegye észre a jobb oldalon lévő kutyust, akkor 1. szemébe nézünk, 2. esetleg plusz beszéddel vagy mutogatással ráerősítve jobbra nézünk a kutyusra. Ki hitte volna, igaz? Valamint megtudtam, hogy vélhetően hogyan fejlődik az arcfelismerő rendszerünk és hogy a csecsemőre irányított tekintet segíti az arcfelismerést (legalábbis erősíti az EEG-jeleit), kivéve autistáknál, ahol nem, és hogy ez esetleg alkalmas lehet autista vagy nagy kockázatú bébik szűrésére (tudniillik az, hogy EEG-t rakunk a fejükre és bámuljuk őket és nézzük a görbén az N170 hullámot).
De ez mind semmi, végre tudományos értékű magyarázatot kaptam arra a misztikus rejtélyre, hogy miért szeretek a férjemmel sorozatokat nézni és egyedül meg nem. Mindezidáig azt hittem, azért, mert mindketten lusták vagyunk és nem bírjuk felemelni a seggünket a kanapéról, de az igazság ennél sokkal összetettebb. Van ugyanis a joint attention, vagy magyar nevén közös figyelmi helyzet, ami elég béna, ezért sznob módon az angol kifejezést fogom használni. Azt jelenti, amikor két ember együtt néz/figyel egy harmadik valamit. A fogalommal már korábban is találkozhattunk ebben a blogbejegyzésben, amikor anyu a csecsemőre néz, majd mindketten a kutyusra, és együtt nézik a kutyust. Amikor felnőtteket vizsgálak fMRI-ben, és nézték, melyik agyterületük aktiválódik (jobban a többinél) a közös figyelmi helyzetben, azt találták, hogy a non-joint attention-től eltérő területekről van szó: vagyis ha ketten nézzük a kutyust, akkor egész más történik az agyunkban, mintha egyedül néznénk a kutyust. Bizonyos társas viselkedéssel kapcsolatos agyterületek aktiválódnak, plusz egy, a jutalom/örömérzéssel összefüggésbe hozható terület, és amikor a kísérlet végén kérdőívvel megkérdezték a résztvevőket, mennyire érezték jól vagy rosszul magukat a feladatok alatt, azzal is összefüggést találtak (magyarul a joint attention feladatokban érezték magukat jól, és ez összefüggött a ventrális striatum aktivációjukkal). A kutatók szerint ez azért van, mert ha egy másik emberrel együtt figyelünk valamire, akkor az már önmagában örömforrás/jutalom az agyunknak, és ezért szeretjük a mindenféle közös tevékenységeket, mint pl. együtt nézni a kutyust vagy a Middlemant (nem, a Middlemanről nem volt szó a kongresszuson, csak a kutyusról). Klassz, és majd nézzük meg a Sziget Nagyszínpad előtt közös figyelemben szinkronizálódó emberek agyát is, ha lesz rá megfelelő készülékünk.
Már az 5 hónapos csecsemők is tudják ezt, és nagyjából ugyanaz történik a fejükben, mint felnőttnél, amelyet NIRS-sel mutattak ki, ami Near Infrared Spectroscopy-t jelent és most hallottam róla először. Azt lehet vele mérni, hogy melyik agyterület működik éppen, de csak az agykéreg felső pár centijében, viszont cserébe nem kell betuszkolni a visító csecsemőt az fMRI-be, amit modjuk sose próbáltam, de úgy gondolom, némi logisztikai nehézséget okozhat. A NIRS csak egy bukósisak a fejre. Nem tudom, mennyire lehet megbízható.
Egyéb dolgok, amiket megtudtam a gyermeki lélekről: a modelltanulás, amikor valaki viselkedését utánozva tanul az ember, függ a helyzettől meg attól, hogy ki a modell (ki hitte volna). Meg hogy a csecsemők már 0-3 éves korukban máshogy reagálnak bizonyos hangrendű szavakra mint másokra (konkrétan azt szeretik, ha ismétlődés van a szóban, de nem mindegy, hogy az elején vagy a végén, de ezt nem fogtam fel teljes mélységben, mert egy nyelvészlány magyarázta obskurus nyelvésznyelven).
Lehet, hogy ezek triviális eredmények, és ki nem tudja, hogy a csecsemő a ritmikus gügyögést szereti és hogy jó érzés együtt nézni a kutyust, nekem ez tetszett a legjobban az egészben. Hogy végre túlléphetünk a sok életidegen hülyeségen, amit a csecsemőbe belemagyaráztak letűnt korok analitikusasszonyai, és nem vad elméletekről van szó meg a normál autizmus meg a paranoid skizoid pozíció szakaszáról**, hanem igazi csecsemők valódi viselkedéséről. Hála a jó istennek.
*Ja, igen, van itt némi nomenklatúrai zavar, mivel a korábban kedvenc Főnökömként emlegetett szereplő éppenséggel sajnos nem a főnököm, hanem egy másik néven emlegetett szereplő a főnököm. Nem baj, ez most így marad, legfeljebb majd amikor kiadom a blogomat Nobel-díjas mágikus realista regényben, akkor mellékelek egy szociometriai ábrát arról, hogy melyik José Arcadio Buendía melyik.
**Mert szakvizsgára nekünk még ezeket kellett tanulni, és pont, mire kezdtem felépülni a téma okozta poszttraumás stressz zavarból, beszélgettem Sulemiával a Presszóban, aki hamarosan szakvizsgázik és neki is ugyanúgy az eszement analitikusasszonyokat kell tanulnia 2010-ben, és ez ismét felzaklatott. És hamarosan pszichoterapeuta szakvizsgázni fogok, amire gondolom megint meg kell tanulni őket, és értem én, hogy akkor lehet kritizálni egy elméleti rendszert, ha már átláttad, de nekem ehhez semmi kedvem, én felszínes, kiragadott részletek alapján akarom kritizálni.
"Nem kívánt változásokra számíthat, mind a munkájában, mind a magánéletében. Egy rövid, fordulatokkal teli időszak után vissza fogja nyerni józanságát és ítélőképességét."
Tudok nemet mondani és van business smile-om. Felnőtt vagyok.
Ó, tudom már, mi kell nekem ide, szomorú női énekesek. Az Ain't No Sunshine eredetileg Bill Withers szerzeménye (és persze eredetileg "she's gone") és nagyjából mindenki feldolgozta már, de tényleg száznál többen. A 2PAC & DMX verzió is jó, de ez most Eva Cassidy.
Piros kabátban szaladgálok a jéghideg januári esőben és a bőröm alatt is D-vitamin van, és amikor az emberek azt mondják "milyen jól nézel ki", akkor megnyugtató hangon azt felelem, hogy "ne aggódj, majd elmúlik."
Van az az előítélet, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, én nem vagyok az, hanem iszonyú együttműködő és tekintélytisztelő vagyok betegszerepben, de azért énszerintem ha megkérdezem a nőgyógyásztól, mit gondol arról, hogy én heti egy doboz cigarettát szívok, ha majd egyszer teherbe esem, abbahagyom, de a fogamzás pillanata meg a terhesség felfedezése között van 1-4 hét, és ha akkor még dohányzom, az kockázatot jelent-e a képzeletbeli magzatomra, akkor nekem ne csak kedvesen humorizáljon a dohányzásról és anekdotikus bizonyítékokat soroljon fel, hanem az legkevesebb, hogy rántsa szépen elő a Cochrane adatbázist, idézzen olyan vizsgálatokat, ahol a terhesség első 1-4 hetében heti egy doboz cigarettát szívó nőket hasonlítottak össze szociális vagy valódi, de nemdohányzó ikerpárjaikkal, valamint fentiek metaanalíziseit, néhány minimum húszéves követéses vizsgálatot a felnövekvő utódok szomatikus betegségeiről, intellektusáról, esetleg kreativitásáról és életminőségéről, prezentálja nekem közérthető formában ezek eredményeit és limitációit, némi kitekintéssel a dohányzás magzatkárosító hatásának élettani és sejtbiológiai alapjaira, és ezek után hagyja rám a döntést.
metafizikai tréner
pszichoszomatikus tanácsadó
reinkarnációs és hipnomeditációs terapeuta
Egyrészt ez a hét ez egy érzelmi hullámvasút volt munkahelyileg, és minden történt benne, amit a kínai horoszkóp megjósolt és minden sarok mögül tigrisek ugrottak személyesen énrám, holott még el sem kezdődött a tigris éve*, és arra gondoltam péntek délután, hogy basszus, ha ez az egész év ilyen lesz, az azért kicsit durva, másrészt meg közben titkon azt gondolom, nem kell eltúlozni a dolgoknak a jelentőségét és valójában némi távolságtartással kezelve ezek csupán házimacskák. Nem könnyű, nem jelentéktelen időszak, de lépten-nyomon minden apróságba azért nem kell sorsfordító eseményeket belelátnom. Nagyon Zen vagyok. Volt már az életemben hullámvasút, na az nem ilyen volt, és most azon nosztalgiázom, hogy végeztem az egyetemen és hétfőig el kell döntenem, hogy pszichiáter legyek vagy infektológus, mert mindkét állásra felvettek és az egyiket illendő lenne már visszamondani, és próbálom felhívni a nálam idősebb és sok hónapja meglévő fiúmat, hátha ad valami tanácsot, és kiderül, hogy valójában a volt nőjével tölti a hétvégét a csaj szüleinél, és igazából az nem is a voltnője, hanem egészen jelenlegi, és nem is tud rólam, és kiderül, hogy én valójában csak a megcsalt szeretője vagyok valakinek, aki nem hajlandó két értelmes mondatot beszélni velem a döntésemről telefonon, mert a nője gyanakszik és figyeli. Azok voltak a szép idők. Azokat nem tudtam némi távolságtartással kezelni.
E percben mondjuk épp örülök, mert most beszélgettem egy kollégámmal, akiről a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy egészen hozzám hasonlóan érez/gondolkodik, és a legszívesebben a nyakába ugráltam volna emiatt.
Hogy mennyire érdekes ez az egész. Ki hogyan rendeződik tovább egy változásban és mit lát meg belőle.**
*Igen, sajna várhatóan egész évben ezzel fogok jönni, hogy a Tigris éve ígymegúgy, nincs mit tenni.
**Igen, ezek azok a bejegyzések, amiket magamnak írok, hogy később emlékezzek a dolgokra, én kérek elnézést, amiért ez így ködös és kevéssé olvasóbarát.
Komolyan mondom, nevetséges, hogy mennyire képtelen vagyok tartani a határaimat, az isten verje meg. Hol kellett volna ezt is megtanulnom. Elkeserítem magam.*
Nem, semmi dráma, csak néha nem szeretem ezt, ahogy reagálok dolgokra a magam konfliktuskerülő módján ( - fogalmazott ködösen.)
Hátha majd kinövöm ezt is, vagy valami.
*Update: vagy tulajdonképpen mégsem.
Minden bonyoldalom nélkül utazunk a buszon, egy hároméves-forma kisfiú anyukája kezébe kapaszkodva ácsorog, és anyu kezét ráncigálva a következő kérdé
A Szemész meg, akit imádok, azt mondta ma, hogy "ezt megúsztuk", mármint veszélyes retinaleválásomat necces műtétjével és lehetséges komplikációival együtt. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ne fussak, ha kedves az életem.
Legyen ennek az évnek most az a fő témája, hogy minden egy kicsit rendbejön.
Most kicsit meguntam itt a lelkizést önreflexiót, de még gyorsan leírom, mire jöttem rá Thaiföldön, mert el fogom felejteni, aztán várhatok megint éveket, mire megint eljutok Ázsiába és rájöhetek megint. A szokásos banális dolgok egyike, ami elmondva közhelyesen hangzik, de rájönni meg klassz.
Van az, amin ennek a blognak úgy nagyjából az első 3 évében rinyáltam mintegy folyamatosan, hogy nekem nem professzor az apukám, nincs lakásom és nem tudok síelni, és hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak, és hogy ez így milyen nehéz. Hogy én hátránnyal indulok. Bizonyos szempontból persze hátrány is, például nem szerepel az alap imprintemben a tudományos fokozat, mint örömforrás. A ruhavásárlás igen.
Meg hát egyáltalán ez az egész lelkizés, hogy akkor én most honnan jöttem és hova megyek és hova tartozom.
Phanghanon megtanultam snorkelezni, és a víz alatt korallmezők voltak korallokkal, és basszus pont úgy néztek ki, mint otthon a vitrinben a korallok. Ja, mert apukám tengerész, feltehetőleg ezért lettem egy bizonytalanul kötődő és ezért vannak otthon a vitrinben korallok. Gyerekkoromban előbb tudtam, hogy a korall szobadísz, a vitrinben van és nem szabad fogdozni, mert törékeny, mint hogy tudtam volna, hogy az egy tengeri állat váza. Meg azokkal a kis festett fa elefántokkal meg buddhaszobrocskákkal meg egymásba akasztható fa majmokkal játszottam, amit a Kao San Roadon dobnak utánad ötven meg száz bahtért. Én egy félénk kislány voltam és egy kisváros eldugott, poros mellékutcájában nőttem fel és személyesen soha nem értek multikulturális hatások, de sose tűnt furcsának vagy szokatlannak, hogy pekingi kacsa meg fried rice az ebéd.
Nekem ez csak most tűnt fel, hogy a szellemi örökségem nem csak a lúzerség meg a bizonytalanság, meg hogy nem tudunk bánni a pénzzel meg nem visszük semmire, meg hogy csomó mindent egyedül kellett kitalálnom az életemben, nem csak egy Szakadék van mögöttem, hanem korallok is. Meg az, hogy én azért vagyok itt, ahol most, mert én idejöttem. Saját döntésemből, én találtam ki. Ha akarok, el is mehetek, és itt is maradhatok. Hogy nem feltétlenül kell egész életemben azon szoronganom, hogy hová tartozom, mert ugyan olyan már nem lesz, hogy fixen ebbe a több évszázadon átívelő hagyományokban gyökerező családfába tartozom, ellenben én oda tartozom, ahová megyek.
Persze semmit sem változtat ez a jelen Valóságon vagy a jövőképemen vagy bármin, nem lettem se szebb, se okosabb, de attól még most ez tetszik.
Az év második munkanapján véletlenül iszonyú korán beérek, egy macska néz be az ablakon, visszautasítok egy osztályvezetői állást, kezet csókol nekem a Filozófus, valamint veszek egy piros kabátot.
Legyen zene is év elején, mégpedig ez, mert, csak.