A legdurvább különben az volt a CEU-s kongresszuson, hogy értelmes, okos, követhető előadások voltak, amelyeket az értelemtől csillog szemű közönség figyelemmel hallgatott (nem aludtak és nem kellett rájuk szólnom, hogy kussoljanak már mögöttem), az előadások utáni hozzászólók az előadás témájához érdemben szóltak hozzá és szemmel láthatóan értették azt, néha nem értettek egyet az előadóval, amit okosan megvitattak, a poszterszekcióban fiatal, lelkes PhD-hallgatók magyarázták a témájukat okosan, az emberek ezalatt nem a büfében voltak, hanem a posztereknél, a szünetben pedig lazán és mindenfajta arcoskodás nélkül lehetett dumálni brit kutatókkal. Totál készen voltam attól, hogy ilyen van. Én nem a megfelelő egyetemre jártam, igaz? Vagy nem a megfelelő országban? Nem a megfelelő szakmában? Oh, well.
Különben ma van az, hogy mégis inkább ott kellett volna maradni Ko Phanghanon, a férjem elmehetne búvároktatónak, én meg fűzhetnék nyakláncot a turistáknak kagylóhéjból, vagy valami. És kivételesen nem is a fizetésemmel vagy a munkamennyiséggel van a problémám, hanem hogy kb. úgy érzem magam, mint Lacey Thornfield az utolsó leforgatott Middleman-részben, és ez hiába erős túlzás, azért még szomorú vagyok ettől.