Szóval meg akarok tanulni úgy felülni az ágyon, mint Karády Katalin a Halálos tavaszban. Szaténkombinét viselnék és harisnyatartót és számtalan vérvörös rúzsom lenne és kiszámíthatatlan hangulatváltozásaim. Sosem lehetne tudni, hogy mikor húzom be a rózsacsokorral érkező férfit a nyakkendőjénél fogva az ajtórésen és csókolom szájon és mikor pofozom fel és öntöm az arcába a kezemben tartott pohár pezsgőt. Vagy hogy milyen sorrendben. Otthon is tűsarkúban járnék és épphogy-áttetsző csipkeköntösökben és belehalnék a szerelembe, de legalábbis a kanapén elheverve zokognék vigasztalhatatlanul vagy az ablakmélyedésben ácsorognék álmodozva, esetleg karomon macskával, szipkából szívnám a cigarettát és szakadna az eső. Hosszú hajam lenne, ami állandóan az arcomba hullna és folyvást férfiak könyörögnének, hogy kibontsam, és halovány, vadító parfümillat lengene körül, amerre járok, és kezdő költők már a járásomról több versszakot írnának. Kevesebbet nevetnék, bár a mosolyomról további versszakokat írnának, inkább állandóan sarkon fordulnék és elrohannék és úgy tennék, mintha meg sem hallanám, amikor kétségbeesetten kiáltozzák utánam a nevemet. Senkit sem ölelnék meg, hanem magamhoz rántanám őket meg ellökném meg a karjaikba zuhannék, meg hagynám, hogy vezessenek tánc közben. Holdfény lenne és aprócska táncparkett, a tollboámat ledobnám a korlátra és csak nekünk játszana a zenekar, aztán snitt, és már a nappaliban táncolnánk tovább és a kitömött mókusra hajítanám a szaténkombinét. Aztán elölről.